Limanovai csata

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Limanowai csata szócikkből átirányítva)
Limanovai csata
A 368-as számú haditemetőben Muhr Ottmár mauzóleumkápolnája, mely a magyar hősiesség jelképe is egyben
A 368-as számú haditemetőben Muhr Ottmár mauzóleumkápolnája, mely a magyar hősiesség jelképe is egyben

Konfliktus első világháború
Időpont 1914. november 28.december 18.
Eredmény A központi hatalmak győzelme
Szemben álló felek
Flag of Russia.svg Orosz Birodalom Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Osztrák–Magyar Monarchia
Flag of the German Empire.svg Német Birodalom
Parancsnokok
Flag of Russia.svg Nyikolaj Ruzszkij
Flag of Russia.svg Radko Dimitriev
Flag of Russia.svg Alekszej Bruszilov
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Conrad von Hötzendorf
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Szurmay Sándor
Flag of Austria-Hungary (1869-1918).svg Josef Roth von Limanowa-Łapanów
Szemben álló erők
125 000 90 000
Veszteségek
30 000 halott, sebesült vagy fogságba esett 12 000 halott, sebesült vagy fogságba esett
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Limanovai csata témájú médiaállományokat.

A limanovai csata 1914. november 28.december 18. között Galíciában Limanowa mellett zajlott le, melynek során az osztrák-magyar csapatok megállították, és a Dunajec folyó mögé vetették vissza a Krakkó irányába áttörni készülő orosz csapatokat.

A csata hadászati jelentősége abban állt, hogy a támadásban lévő „orosz gőzhengert” itt állították meg. További lélektani hatása az volt, hogy a magyar földre betörő oroszokat visszaverték, és ezt követően harminc évig nem tudott orosz sereg Magyarországra támadni. A lengyelek is nagy jelentőséget tulajdonítanak a győzelemnek, hiszen úgy tartják, hogy a magyar huszárok mentették meg őket az orosz uralomtól.

A győzelemben külön magyar büszkeség, hogy a német, osztrák és lengyel katonák mellett a huszárok és a honvédek olyan hősiességgel küzdöttek, ami példamutató volt, és kivívta a harcoló felek elismerését. A csatát követően a keleti front német parancsnoka, Paul von Hindenburg azt kérte Franz Conrad von Hötzendorftól, hogy küldjön még pár magyar hadtestet a frontra. Conrad erre megvédve a többieket röviden azt felelte, hogyː „Mind egyforma.” A viszontválasz sokat elárult, hiszen Hindenburg csípősen ezt mondtaː „Sajnálhatja, ha nem vette észre, hogy a magyarok a legjobbak.”[1]

Előzmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Több kutató szerint, ha a harcok kirobbanása után a német vezérkari főnök, Erich von Falkenhayn nem a franciák elleni döntő győzelmet erőlteti, hanem Conrad javaslatát megfogadva, a német hadsereg zömével keleten vonul fel, akkor nagy valószínűséggel az oroszok nem 1918-ban kényszerülnek különbékét kötni, hanem jóval hamarabb. Miután 1914 októberében nyilvánvalóvá vált, hogy a Monarchia haderejére aránytalanul nagy feladat hárult az orosz hadsereg feltartóztatásával, emiatt a katonák elvesztették lelkesedésüket, és a bosnyák alakulatokat leszámítva a szláv kötődésű katonák (főként a csehek) tömegesen szöktek át az oroszokhoz.[2]

A háború előtt beígért német hadosztályoknak szeptember közepén kellett volna megérkezniük, azonban azok akkor sem érkeztek meg, amikor már Falkenhayn előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy nyugaton nem lehet átütő eredményre számítani. Oroszország a létszámfölénye mellett erejét azzal is növelte, hogy képes volt egész haderejét időben felvonultatni. Mindennek tetejében a harcok megindulásakor az osztrák-magyar vezérkar a rendelkezésre álló erőket megosztva, egyszerre vonult fel a Balkánon és Galíciában, míg az oroszok csupán egyetlen, bár hosszú frontvonalon helyezkedtek el. Ennek ellenére az első kisebb csatározásokat mégis a központi hatalmak egységei nyerték meg. A sikeres előnyomulás Lembergnél az orosz túlerő miatt elakadt, és a megvert hadsereg második lembergi csatában meghátrálni kényszerült. Ezután a Monarchia fegyveres ereje saját létét is kockára téve akadályozta meg, hogy az orosz erők zöme a Német Birodalomba nyomulhasson. Ez a stratégia a keleti frontra vezényelt erők kétharmadának elvesztésével járt, a tapasztalatlan újoncokkal feltöltött haderő pedig erősen demoralizálódott.[3]

Már szeptember közepén az a veszély fenyegetett, hogy az oroszok Nyugat-Galícián és Magyarországon keresztül a Monarchia szíve felé nyomulnak előre, másrészt pedig a porosz Sziléziára is támadhatnak. A központi hatalmak hadvezetése a védekezés eszközeként a támadás mellett döntött, megindítva a lengyelországi hadjáratokat. Az első szeptember végétől október végéig tartott; a második november 11-én indult és december derekán ért véget. Az első lengyelországi hadjárat idején Magyarország és Ausztria is „lázas sietséggel” igyekezett a valóságos helyzeten úrrá lenni, és sikerült is egy valóban ütőképes galíciai hadsereget felállítania Pflanzer-Baltin lovassági tábornok parancsnoksága alatt. Ez a haderő sikeresen tört előre a San folyóig, itt azonban megakadt, s ezzel egyidőben a német 9. hadsereg a Visztulától északra szintén meghátrálásra kényszerült. A német, magyar és osztrák erők a sziléziai határra és Krakkó alá kényszerültek visszavonulni. Ez pedig az első lengyelországi hadjárat kudarcát jelentette.[4]

Az erre adott orosz válasz nem is késlekedett, és a november elején meginduló támadás, az „orosz gőzhenger” hatalmas erővel indult meg. Az orosz fővezér, Nyikolaj Nyikolajevics nagyherceg „mindenáron döntő csapást akart mérni a dunai monarchiára,” melyet már teljesen kivérzettnek gondolt. Ez nem volt alaptalan feltételezés, hiszen a Monarchia hadereje alig fél év alatt megdöbbentően sok, közel 800 000 katonát veszített halottakban, sebesültekben és hadifoglyokban. József főherceg naplójában többször kárhoztatja a vezérkar „zöld asztal” mellett, körzővel eltervezett terveit, melyek sokszor irreálisak voltak és kudarccal végződtek, miközben temérdek szenvedést okoztak a katonáknak. Conrad von Hötzendorf gyalogsági tábornok, az osztrák-magyar haderő vezérkari főnöke hiába sürgette többször terveinek elfogadását. A várható orosz betörés azonban megengedhetetlen volt Magyarország számára az olaszok és románok ingatag magatartása miatt is. Ezért Tisza István miniszterelnök és Hazai Samu honvédelmi miniszter óriási szervezőmunkával 70 000 katonát és megfelelő felszerelést csoportosított a Kárpátokba. Ezzel egy időben kiküldték a frontra Szurmay Sándor altábornagyot, volt államtitkárt is.[5]

A csata[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A haditerv[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Josef Roth von Limanowa-Łapanów gyalogsági tábornok

Az események fenyegető voltuk ellenére is kedvezően alakultak a Monarchia és a központi hatalmak számára. Az oroszok támadása egyszerre nehezedett a Kárpátokra, Nyugat-Galíciára és Krakkó elavult, de stabil erődövezetére. Ily módon a félkörben széthúzódó orosz haderő sebezhetővé vált. Ezt Conrad is fölismerte, és seregtestek átcsoportosításával egy új támadó hadműveletet készített elő, melynek elképzelése már valószínűleg korábban is felmerült, de ehhez a helyzet november végére érett meg.[5]

A terv röviden egy, a 4. hadseregtől elvont erőkkel délről történő átkarolás volt, amellyel a támadó orosz 3. hadsereg oldalába szándékoztak kerülni, mindezt úgy, hogy amíg az arcvonal egyik része védekezik, addig a másik részen erőket vonnak össze. A csapatok könnyebb mozgatását a jobb közlekedési viszonyok tették lehetővé, míg ez orosz részen most nem állt rendelkezésre. Ekkor a kiindulási helyzet szerint az osztrák-magyar 4. hadsereg Josef Roth altábornagy parancsnoksága alatt védekezett, míg a kárpáti részt a 3. hadsereg tartotta Svetozar Borojević tábornok irányításával. A két hadsereg között mintegy 100 kilométeres hézag keletkezett, ahova orosz erők igyekeztek benyomulni, és ezáltal nemcsak a Bécs felé vezető osztrák-magyar összeköttetési vonalakat, hanem magát az új hadműveletet is veszélyeztették. Azonban Roth nem hitte el, hogy az oroszok az egész VIII. és XXIV. hadtestet Újszandec környékére küldték, így a környéket csupán könnyűlovas alakulatokkal szállta meg.[5]

Szurmay támadása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Molnár Ferenc haditudósítóként dolgozott Galíciában és így tudósított az eseményekrőlː „A huszárokra úgyis nagy szükség volt. Limanowa mellett a hadvezetőség hirtelen csinálta a védővonalat, amelyet tartani kellett mindhalálig, amíg Artz tábornok meg nem érkezik. Már akkor egymás után kapaszkodtak fel ide Tymbark felé Artz tábornok vonatai, jöttek már Hadfy kassai honvédei, Molnár-honvédek, a Daubner-honvédek, már a galíciai völgyekben szuszogtak velük a vonatok, de még messze voltak. A szomszédban Roth tábornok nagyszerűen tartotta magát, Szurmay tábornok egyenesen a budai íróasztal mellől rohanvást jött seregével Magyarország felől, már minden megvolt szervezve, már szorult a gyűrű az orosz körül, – csak, az Istenért, ezt a szegény Limanowát tartsátok az utolsó emberig, hogy itt keresztül ne jöjjön az orosz. A vezérkar egy kis vonalat húzott a térképen Limanowa mellett, ez volt az élet és halál vékony kis vonala, ebbe a vonalba feküdt bele mindenki, aki a környéken volt: Nádasdy-huszár, tízes huszár, jász-kun huszár, szegedi honvédhuszár, néhány gyönge gyalogos formáció, egy csomó pionír, egy csomó katonai munkás, – ennek a kis vonalnak egy kis része húzódott át a nyírfaerdőn, ennek a kis résznek az árkaiból üzente le halálszántan Diószeghy kapitány a legénység nevében is, hogy hadd maradjanak ők ott, mert nagyon érdekes. A vezérkari ceruzának egy milliméternyi út a térképen, de a háromszáz huszárnak mindene: fiatal élete, teste, vére, anyja, babája, lova, faluja, napja, éjszakája, minden pillanatban feléje süvöltő golyó-halála, – innen üzenték, innen, ahonnét elhívták őket, hogy nagyon érdekes. Muníciót kértek.” [6]

Ezalatt a kárpáti arcvonalrészen is érdekes fejlemények követték egymást. Szurmay Sándor 1914. november 24-én érkezett ki a frontra, ahol Borojević azzal fogadta, hogy nem pusztán egy hadosztály vezetését bízza rá, hanem az egész Ung-völgyi hadseregcsoport parancsnokságát – feltehetően Tisza István nyomására. Az oroszok ekkor már Bártfára is betörtek, ezért a frissen kinevezett parancsnoknak azonnal cselekednie kellett. Az alig fél éve altábornagy Szurmay előléptetésével három nála tapasztaltabbnak látszó altábornagyot előzött meg. A fronttapasztalattal nem rendelkező altábornagy november 25-én vette át a parancsnokságot Nagybereznán, és 29-én már győzelmet jelenthetett, így cáfolva rá azokra, akik korainak gondolták előléptetését és kinevezését.[7]

Szurmay természetesen a leglehetetlenebb, ezért a legváratlanabb helyen, CirókaújfaluMéhesfalva között támadta meg és mozdította ki a védelmi pozíciókba helyezkedett oroszokat. Ezután valóságos győzelmi sorozatot hajtott végre, egymás után foglalva vissza a vereckei, az uzsoki, a toronyai és a kőrösmezői hágókat. Sikereit követően harminc évig nem tette orosz katona a lábát magyar földre. Ám Szurmay nem érte be ennyivel, és két seregcsoportjával megindult észak felé, ahol a limanovai csata kezdett kibontakozni, és amibe döntően avatkozhatott be.[7]

Az események azonban nem értek véget, mivel a 4. hadsereg megtette a szükséges előkészületeket, és december 3-án megindult a támadás. A 4. hadsereg azonban megfontolatlanul támadott, így a rejtettség elhanyagolása és a hatékony orosz légi felderítés következtében már december 4-én dél felé néző, zárt orosz arcvonallal találták magukat szemben. Az orosz 3. hadsereg „bámulatos szívóssággal védekezett ls kitartott állásaiban még akkor is, amikor arcvonala Wisniowánál már derékszögben hajlott meg, és harcászatilag teljesen természetellenes helyzetbe került.” Az osztrák-magyar és német erőfölény miatt az orosz 3. hadsereg parancsnoka mégis kénytelen volt visszavonni nyugatra néző arcvonalát egészen Niepolamice magasságáig. Itt azonban a beérkező erősítések, és a VIII. hadtest Újszandecre való előretörése következtében az oroszok helyzete megszilárdult.[7]

A csata vége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az osztrák-magyar katonai vezetés a nehézségek láttán előbb a 39. Honvéd és 45. Landhwer, majd a 30. és a fél 11. hadosztályt bocsátotta Roth rendelkezésére. Azonban még négy hadosztállyal megerősített hadsereg sem tudott könnyedén előretörni. A Nagy Pál altábornagy által vezetett csoport kénytelen volt az Újszandecről tovább nyomuló orosz túlerő elől december 7-én délután a Limanovától keletre fekvő magaslatokra visszavonulni. Az orosz VIII. hadtest túlereje ekkor már teljes mértékben érvényesült. A vezérkar elégedetlenségét fokozta, hogy a Szurmay vezette csoport két napra eltávolodott a limanovai csatatértől, hogy Bártfát fölmentsék, melyet az oroszok harc nélkül föladtak. Így december 9-én a Szurmay vezette hadsereg ismét Újszandec felé vette az irányt.[8]

December 10-én az orosz 3. hadsereg váratlan és sikeres ellentámadást hajtott végre, de a vezérkar hezitálásának következtében ez harcászati értelemben kihasználatlan maradt. Annál veszélyesebb volt az orosz VIII. hadtest ismétlődő támadása Rrzegovina–Limanowa-i utat tartó vékony vonal a Jabloniec-hágó ellen. Ide szorult minden környéken harcoló osztrák-magyar egység: a 9-es Nádasdy huszárok Muhr Ottmár parancsnoksága alatt, a 10-es huszárok, a jász-kun huszárok, a 3-as szegedi honvéd huszárok és más gyalogos, kiegészítő egységek. „A harc december 11-én a hajnali és reggeli órákban érte el tetőpontját, s a gyalogosan küzdő osztrák-magyar lovasság legmaradandóbb emlékű fegyverténye.” Az állásokat elözönlő oroszokat egy pusztító erejű ellentámadással szorították ki a huszárok, s egészen az orosz tartalékvonalig üldözték őket, itt azonban véres puskatűz fogadta az üldözőket. Szurony nem lévén, maradt a puskatus, néhányan csákány és balta után nyúltak, s egy Bauer Gyula nevű huszárfőhadnagy hosszú nyelű ásót forgatott a legnagyobb orosz tumultusban. A roham során a magyar csapatok nagy veszteségeket szenvedtek, Muhr ezredest halálos puskalövés érte.[9][10][11]

A csatában a tisztek példát mutattak bátorságból, és többen közülük itt estek el, például a 10-es huszároknál harcoló Szántay Jenő huszár százados olimpikon kardvívó is.[6] Ez az önfeláldozó kitartás tette lehetővé, hogy a 39. honvéd hadosztály egyik dandárja, megkerülve az oroszok déli szárnyát, összetalálkozzon az éppen odaérkező Szurmay csoporttal, aminek eredményeként az orosz balszárny meghátrált. December 12-én két ellentétes irányból jövő, a győzelemtől lelkes honvéd hadosztály nyújthatott egymásnak kezet az újszandeci hídon.[5]

Következmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 9. Nádasdy huszárezred elesettjeinek emlékműve a limanowa–jablonieci katonatemetőben
A limanovai csata emléktáblája Budapest, XIV. kerületében a Limanova tér 11. szám alatt

Nem született Tannenberg-méretű győzelem, hiszen ekkor még hadászati áttörést sem sikerült elérni, ahogy majd később az Gorlicénél történt, de született egy nagyon fontos harcászati siker. A Limanovánál született eredmény ugyanis fordulópontnak ígérkezett az oroszok elleni háborúban. Az orosz „gőzhenger” megállt, és az egész vonalon lassan visszagördült. Ennek köszönhetően a Monarchia hadserege elegendő teret nyert, hogy fellélegezhessen és erőt gyűjtsön. A továbbiakban az oroszok – kimeríthetetlen ember- és anyagtartalékuk tudatában – újabb támadásokat intéztek, de ezek során elvesztették jól képzett tisztjeiket, akiket már nem tudtak pótolni. A németek szemében is sokat jelentett a Limanovánál elért győzelem, mivel azt az osztrák-magyar haderő a saját erejéből küzdötte ki. A siker elismeréseképpen Conrad tábornokot, a vezérkar főnökét 1915. június 23-án vezérezredessé léptették elő.[12]

Ruzszkij tábornok aki a délnyugati arcvonalon harcoló 3. orosz hadsereg parancsnoka volt, egy amerikai újságírónak a következőket nyilatkozta:

„Hadászati mestermű volt a nagyszerűen kigondolt és mesterien végrehajtott limanovai csata, amely minket arra kényszerített, hogy feladjuk további hadműveletünket Krakkó ellen, és meggátolt abban, hogy átmenjünk a Kárpátokon. A limanovai csata az első döntő visszacsapás volt, amelyet az orosz hadseregek Galíciában elszenvedtek. Az osztrákok helyzete a Kárpátokban vívott nagy harcok idejében nem volt irigylésre méltó. Mi Oroszországban teljesen meg voltunk győződve az osztrák-magyar haderő teljes megsemmisüléséről, annál váratlanabb volt számunkra aztán a limanovai csata kimenetele, mert a lendületes osztrák-magyar támadás teljesen meglepett és egész arcvonalunk legérzékenyebb részen ért.[13]

Az elavult fegyverzet és a zord időjárási körülmények ellenére, ebben a csatában résztvevő magyar katonák olyan becsületet vívtak ki maguknak, ami példát mutatott a további harcok során.[14] A csatában elesett katonák hősi emlékműve Limanowa melletti Jabloniec magaslaton található. Ez a 368-as számú haditemető, melyet az ott lévő kápolnával együtt a csata centenáriumára 2014-ben felújítottak.[1]

Budapest XIV. kerületében Limanova közt, teret és utcát neveztek el a csata színhelyéről, emléket állítva ezzel a magyar hősöknek.[15] 2014-ben Hajnal Ödön rendezésében a Hadtörténeti Intézet és Múzeum segítségével animációs filmet készítettek a híres és a magyarok számára is oly nagy jelentőséggel bíró ütközetről.[6]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. ^ a b Németi Mária: „Jöttek, láttak, győztek…” (magyar nyelven). vaol.hu, 2014. december 20. (Hozzáférés: 2015. december 2.)
  2. Szijj 2000 József főherceg 1928
  3. Szijj 2000 József főherceg 1928
  4. Szijj 2000
  5. ^ a b c d Szijj 2000 Szurmay 2005 József főherceg 1928
  6. ^ a b c Animációs videó mutatja be az 1. világháború sorsfordító ütközetét (magyar nyelven). mult-kor.hu, 2015. április 21. (Hozzáférés: 2015. december 4.)
  7. ^ a b c Szurmay 2005
  8. Szurmay 2005 József főherceg 1928
  9. Bárány Krisztián: A magyar huszár, aki megmentette Lengyelországot (magyar nyelven). Magyar Nemzet, 2014. március 2. (Hozzáférés: 2014. március 7.)
  10. Pollmann Ferenc: Limanova – magyar győzelem (magyar nyelven). A Nagy Háború, 2011. november 30. (Hozzáférés: 2014. március 7.)
  11. Rózsafi János: „Jöttek, láttak, győztek…” (magyar nyelven). A Nagy Háború, 2011. december 28. (Hozzáférés: 2014. március 7.)
  12. Franz Conrad von Hötzendorf életrajza (magyar nyelven). Hadtörténeti Könyvtár, 2011. augusztus 25. (Hozzáférés: 2015. december 2.)
  13. Pap Krisztián: Bártfa város visszafoglalása 1914 telén (13. rész) (magyar nyelven). rovart.com, 2015. szeptember 21. (Hozzáférés: 2015. december 2.)
  14. Gaál Sándor. „József főherceg könyve, A világháború amilyennek én láttam” (magyar nyelven) (pdf) (Napkelet), 215-294 old.. o. (Hozzáférés ideje: 2015. december 4.)  
  15. XIV. ker. Limanova tér. old.utcakereso.hu. (Hozzáférés: 2015. december 2.)

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]