Laodiceai Apollinaris

Laodiceai Apollinarisz
Római Birodalom (Szíria) 4. század – ókeresztény teológia
Élete
Született	kb. 310/315 valószínűleg Laodicea ad Mare vagy környéke
Elhunyt	kb. 390; Szent Jeromos 392 körül már halottként említi ismeretlen, valószínűleg Szíria
Pályafutása
Iskola/Irányzat	nikaiai teológia → apollinarizmus
Érdeklődés	krisztológia, szentháromságtan, exegézis, apologetika
Rájuk hatott	apollinarizmus, 5. századi krisztológiai viták
Hatottak rá	Alexandriai Szent Atanáz, nikaiai teológia, görög filozófiai antropológia
Fontosabb nézetei	Krisztusban az isteni Logosz helyettesíti az emberi nouszt vagy értelmes lelket
Fontosabb művei	Apodeixis; bibliai kommentárok; apologetikai és dogmatikai töredékek

Laodiceai Apollinarisz vagy Laodiceai Apollinaris, görögül Ἀπολινάριος ὁ Λαοδικείας, latinosan Apollinaris vagy Apollinarius (kb. 310/315 – kb. 390) 4. századi görög nyelvű keresztény püspök, teológus, író és bibliamagyarázó volt. A szíriai Laodicea ad Mare püspökeként működött, és kezdetben az első nikaiai zsinat tanításának jelentős védelmezői közé tartozott az arianizmussal szemben.

Nevéhez kapcsolódik az apollinarizmus, az a krisztológiai tanítás, amely szerint Jézus Krisztusban az isteni Logosz nemcsak egyesült az emberi természettel, hanem az emberi értelmes lelket — görögül νοῦς, illetve ψυχὴ λογική — helyettesítette. Apollinarisz ezzel Krisztus személyének egységét és isteni változhatatlanságát kívánta megőrizni, de a katolikus, keleti ortodox és klasszikus protestáns teológiai hagyomány szerint tanítása Krisztus teljes emberségét tette hiányossá.

Apollinarisz személye a dogmatörténetben kettős: egyrészt kiemelkedő műveltségű nikaiai teológus és bibliamagyarázó, másrészt krisztológiai tanítása miatt eretnekként elítélt szerző, akinek nézetei mégis mélyen befolyásolták a későbbi vitákat Krisztus személyéről és természetéről.

Neve és megkülönböztetése

A magyar szakirodalomban neve több alakban szerepel: Apollinaris, Apollinarisz és Apollinariosz. A görög alak Ἀπολινάριος, a latin egyházi irodalomban Apollinaris vagy Apollinarius. A magyarosabb és következetes használatra alkalmas forma az Apollinarisz, míg régebbi patrisztikai munkákban gyakran a latinos Apollinaris szerepel.

A források gyakran „ifjabb Apollinariszként” különböztetik meg apjától, az idősebb Apollinarisztól. Az idősebb Apollinarisz alexandriai származású grammatikus volt, aki Bérütoszban, majd Laodiceában tanított, később pedig presbiterként működött. A két azonos nevű szerző irodalmi tevékenységét az ókori beszámolók nem mindig különítik el világosan, ami a művek azonosítását is megnehezíti.

Egyes későbbi hagyományokban más családtagok, tanítványok vagy az apollinarista körhöz tartozó szerzők nevei is összekapcsolódtak vele. Megbízhatóan azonban elsősorban az azonos nevű apa és fiú megkülönböztetésével kell számolni; a személyi és művi keveredések főként ebből, valamint az apollinarista szövegek álnéven való terjedéséből fakadnak.

Élete

Apollinarisz valószínűleg 310 és 315 között született. Fiatalkoráról kevés biztos adat maradt fenn. Klasszikus műveltségű rétor és teológus volt, aki jól ismerte a görög irodalmat, a bibliai szövegeket és a korabeli filozófiai fogalmi nyelvet. Teológiai pályájának korai szakaszában a nikaiai hitvallás védelmezőjeként vált ismertté.

A 4. század közepén kapcsolatba került Alexandriai Szent Atanáz körével. A hagyomány szerint Atanáz már 362 körül püspökként említi. Püspökségének pontos kezdete vitatott, de a szakirodalom gyakran kb. 360–361 körülre teszi laodiceai nikaiai püspöki szerepének megszilárdulását. Laodiceában ekkor több egyházi irányzat és püspöki igény is jelen lehetett, ezért a kronológia egyes részletei bizonytalanok.

Apollinarisz a Julianus császár alatti egyházpolitikai helyzetben is szerepet kapott. Julianus rendelkezései korlátozták a keresztény tanítók klasszikus görög irodalmi oktatásban való részvételét. A későbbi egyháztörténeti hagyomány szerint Apollinarisz és apja ezért bibliai témákat dolgoztak fel klasszikus görög műfajokban: hexameteres parafrázisokat, epikus és dramatikus feldolgozásokat készítettek, hogy a keresztény ifjúság a pogány klasszikusok nélkül is művelt irodalmi formákhoz jusson.

Teológiai tekintélye eleinte jelentős volt. Nagy Szent Vazul levelezésében is megjelenik Apollinarisz neve; a hozzá kapcsolódó levélanyag a nikaiai teológia, az ousia, hypostasis és homoousios terminusok története szempontjából fontos. A kutatás ugyanakkor óvatosan kezeli ezt az anyagot, mert a Vazul neve alatt fennmaradt levelek némelyike pszeudo-basiliánus lehet, illetve a levelezés szöveghagyománya több ponton vitatott.

A 370-es évekre krisztológiai nézetei egyre több bírálatot váltottak ki. Római és keleti zsinatok elítélték tanítását, követői pedig külön közösségeket is szerveztek. Utolsó éveiben valószínűleg visszavonultabban élt, és kb. 390 körül Laodiceában vagy Szíria más részén halt meg. Szent Jeromos 392 körül írt művében már halottként említi.

Teológiai kiindulása

Apollinarisz nem az arianizmus híveként, hanem annak ellenfeleként lépett fel. Az arianizmus szerint a Fiú nem egylényegű az Atyával, hanem alárendelt vagy teremtett létező. Apollinarisz ezzel szemben határozottan vallotta a Fiú istenségét és a nikaiai hitvallás alapvető tanítását. Krisztológiai problémája abból fakadt, hogy a teljes istenséget és a Krisztusban lévő személyes egységet egyszerre kívánta megőrizni.

Apollinarisz úgy vélte, hogy ha Krisztusban az isteni Logosz mellett teljes emberi értelem vagy emberi szellemi lélek is volna, akkor Krisztusban két önálló személyes központot kellene feltételezni. Ezt a veszélyt azzal akarta elkerülni, hogy Krisztusban az emberi értelem helyét az isteni Logosznak tulajdonította. Így Krisztusban szerinte nem két egymás mellett álló cselekvő alany, hanem egyetlen isteni személyes alany működik.

E megoldás a későbbi egyházi ítélet szerint elégtelen volt, mert Krisztus emberségét nem őrizte meg teljesen. A klasszikus keresztény krisztológia szerint ugyanis az Ige nem csupán emberi testet, hanem teljes emberi természetet vett fel: emberi testet, emberi lelket, emberi értelmet és emberi akaratot.

Antropológiai és filozófiai háttere

Apollinarisz tanításában fontos szerepet játszott a görög filozófiai és teológiai antropológiából ismert test–lélek–értelem felosztás. A kortárs gondolkodásban több modell élt egymás mellett. A dichotomikus felfogás az embert testre és lélekre osztotta; a trichotomikus felfogás testet, érzéki vagy éltető lelket és értelmes lelket, illetve szellemet különböztetett meg.

A kutatás szerint Apollinarisz gondolkodásában fejlődés figyelhető meg: korábbi megfogalmazásai olykor inkább dichotomikus jellegűek, későbbi krisztológiájában azonban a trichotomikus séma válik meghatározóvá. Ennek elemei:

• test vagy hús — görögül σῶμα, illetve σάρξ;
• érzéki vagy éltető lélek — ψυχή, illetve ψυχή ἄλογος;
• értelmes lélek, értelem vagy szellem — νοῦς, πνεῦμα, illetve ψυχή λογική.

Apollinarisz szerint Krisztus az emberi testet és az éltető lelket felvette, de az emberi értelmes lélek helyét benne az isteni Logosz töltötte be. Ezt a modellt a modern szakirodalom gyakran „Logosz–test” vagy „Logosz–hús” krisztológiának nevezi. Harry A. Wolfson értelmezése szerint az apollinarizmus az arianizmus ellenkező irányú túlzása: míg az arianizmus Krisztus istenségét gyengítette, Apollinarisz Krisztus teljes emberi természetét csökkentette.

Krisztológiai tanítása

Apollinarisz nem tagadta Krisztus valóságos testét, születését, szenvedését vagy halálát. Tanítása nem azonos a doketizmussal, amely Krisztus testét vagy szenvedését látszatnak tekintette. A döntő kérdés az volt, hogy Krisztus embersége teljesnek nevezhető-e akkor, ha hiányzik belőle az emberi értelem vagy értelmes emberi lélek.

Tanításának fő elemei a következőkben foglalhatók össze:

1. Jézus Krisztus az örök isteni Logosz, aki valóságosan testet vett fel.
2. Krisztus teste valódi emberi test, nem puszta látszat.
3. Krisztusban van éltető vagy érzéki lélek, amely a test életét biztosítja.
4. Krisztusban nincs önálló emberi értelmes lélek vagy emberi nousz.
5. Az emberi értelmes lélek helyét maga az isteni Logosz tölti be.
6. Ez biztosítja Krisztus személyének egységét, bűntelenségét és egyetlen személyes működését.

Apollinarisz abból indult ki, hogy az emberi értelem változékony, és a szabad döntés révén a bűn lehetőségét hordozza. Krisztus bűntelenségét ezért úgy látta biztosítottnak, ha benne nem emberi értelem, hanem a változhatatlan isteni Logosz irányít.

Az apollinarista rendszerben Krisztus teste valóságos és a szenvedésre képes emberi test volt; Apollinarisz nem puszta látszatemberséget tanított. A bűntelenséget azonban nem teljes emberi értelmének engedelmességéből, hanem abból magyarázta, hogy a Logosz tölti be Krisztus értelmi-személyes központját. A kutatás az apollinarista gondolkodásban olykor Krisztus egyetlen energeiájának, vagyis egyetlen személyes tevékenységének hangsúlyát is kiemeli. Ez nem azonos a 7. századi monenergizmussal, de fogalomtörténeti előzményként vagy párhuzamként említhető.

A későbbi ortodox kritika szerint ez a megoldás Krisztus emberségét hiányossá tette. A megváltás szempontjából éppen az emberi értelem és akarat gyógyítása a lényeges; ha Krisztus ezeket nem vette fel, akkor az emberi természet központi része kimaradna a megváltásból.

Az apollinarizmus elítélése

Apollinarisz tanításával szemben több jelentős 4. századi egyházi szerző lépett fel. Közéjük tartozott Nazianzoszi Szent Gergely, Nüsszai Szent Gergely, Nagy Szent Vazul köre, valamint nyugaton I. Damáz pápa.

Nazianzoszi Gergely klasszikus ellenérve a megváltás teljességére épült. Cledoniushoz írt levelében fogalmazta meg híres tételét: „amit Krisztus nem vett fel, azt nem is gyógyította meg” — latinul: quod non est assumptum, non est sanatum. Ez azt jelenti, hogy Krisztusnak az egész emberi természetet fel kellett vennie, mert az egész ember szorul megváltásra.

Nüsszai Gergely Apollinarisz elleni cáfolat című műve az apollinarizmus egyik legfontosabb forrása is, mert megőrizte Apollinarisz elveszett Apodeixis című munkájának számos részletét. Gergely szerint Apollinarisz tévedése abban állt, hogy az emberi természetet részekre bontotta, majd annak legfontosabb elemét, az értelmes lelket kizárta Krisztusból.

A zsinati elítélés több lépcsőben történt. A 362-es alexandriai zsinat, amelyet Alexandriai Szent Atanáz tekintélye határozott meg, még nem feltétlenül Apollinariszt személy szerint ítélte el, de elutasította azt a felfogást, amely szerint az Ige csupán testet, nem pedig teljes emberi lelket vett fel. A 377-es római zsinat I. Damáz pápa alatt az egyik legfontosabb nyugati elítélés volt. A szakirodalom emellett 381/382 körüli római döntéseket is említ.

A legfontosabb egyetemes zsinati elítélés a 381-es első konstantinápolyi zsinathoz kapcsolódik. A zsinat első kánonja kifejezetten megnevezte az apollinaristákat az elítélt eretnek irányzatok között. A császári egyházpolitika később rendeletekkel is korlátozta az apollinarista közösségek működését; I. Theodosius uralkodása alatt különösen a 388-as intézkedések voltak jelentősek.

Művei

Apollinarisz írói munkássága jelentős volt, de műveinek nagy része elveszett vagy csak töredékesen, sokszor más szerzők neve alatt maradt fenn. A forrástörténet emiatt különösen bonyolult. A modern kutatás egyik alapvető munkája Hans Lietzmann 1904-es kiadása, amely Apollinarisz és iskolája fennmaradt töredékeit gyűjtötte össze.

Bibliai kommentárok és exegézis

Apollinarisz jelentős bibliamagyarázó volt. Kommentárjai az Ószövetség és Újszövetség több könyvéhez kapcsolódhattak, de csak töredékek maradtak fenn. Egyes részletek későbbi görög exegetikai gyűjteményekben, úgynevezett katenákban őrződtek meg. A modern kutatás arra is felhívta a figyelmet, hogy Apollinarisz ismerte a görög bibliafordítások különbségeit, és olykor olyan változatokra is hivatkozott, amelyek a hexaplarikus hagyományhoz kapcsolódnak.

Apologetikai írások

A hagyomány Apollinarisznak több apologetikai művet tulajdonít, köztük Porphüriosz és Julianus ellen írt értekezéseket. Ezek a művek nagyrészt elvesztek. Jelentőségük abban áll, hogy Apollinarisz nemcsak belső egyházi vitákban, hanem a kereszténység pogány kritikájával szemben is szerepet vállalt.

A töredékes hagyomány Apollinariszhoz kapcsol egy anti-manicheus írást is, amelyet a szakirodalom görög címe alapján Kata tēs Manichaikēs doxēs — „A manicheus tanítás ellen” — formában említ. A mű csak töredékesen ismert, de jelzi, hogy Apollinarisz érdeklődése nem kizárólag az arianizmusra és a krisztológiai vitákra korlátozódott.

Dogmatikai és vitairatok

Dogmatikai művei közül több az arianizmus, az eunomianizmus és más 4. századi irányzatok ellen irányult. Írt vagy írásokat tulajdonítottak neki Órigenész, Alexandriai Dionüsziosz, Küzikoszi Eunomiosz, Ankürai Markellosz, Tarzoszi Diodórosz és más szerzők tanításával kapcsolatban is. E művek nagy része elveszett, de töredékek és álnéven fennmaradt szövegek alapján részben rekonstruálható.

Legfontosabb krisztológiai műve az Apodeixis, teljesebb címén a megtestesülésről szóló bizonyítás lehetett. Ez önállóan nem maradt fenn, de Nüsszai Gergely Antirrheticus adversus Apollinarium című cáfolata számos részletét idézi vagy összefoglalja.

Álnéven fennmaradt művek

Az apollinarista szöveghagyomány egyik sajátossága, hogy több írás később ortodox egyházi szerzők neve alatt terjedt. A kutatás apollinarista eredetűnek vagy apollinarista körből származónak tartott több olyan művet, amelyet kéziratok Alexandriai Szent Atanáz, I. Gyula pápa, Nazianzoszi Szent Gergely vagy Csodatévő Szent Gergely nevéhez kapcsoltak. Ilyen szövegek közé soroltak hitvallásokat, megtestesülésről szóló értekezéseket és rövidebb dogmatikai írásokat.

Ez a jelenség nem pusztán filológiai érdekesség. Az álnéven terjedő apollinarista írások később hatottak a krisztológiai vitákra, mert egyes 5. századi teológusok tekintélyes atyák műveiként ismerték őket. Emiatt Alexandriai Cirill, Nesztoriosz, Eutükhész és a khalkédóni vita forrástörténetében az apollinarista pszeudepigráfia fontos kérdés.

Költői és irodalmi művek

A hagyomány szerint Apollinarisz és apja bibliai témájú költői feldolgozásokat is készítettek. Ezek egy része Julianus oktatáspolitikájára adott keresztény válaszként értelmezhető. A neki tulajdonított költemények közül csak kevés maradt fenn, és több mű hitelessége vitatott. A zsoltárparafrázisok és más bibliai költemények attribúciója különösen óvatos kezelést igényel.

Hatása és utóélete

Apollinarisz tanítványai és követői több keleti városban is jelen voltak. A források Vitaliszt, Valentinust, Polemónt és Timotheoszt említik fontosabb apollinarista szereplőként. Vitalisz különösen Antiochiában játszott szerepet, ahol egy ideig önálló közösség is szerveződött köré.

Apollinarisz halála után a mozgalom fokozatosan meggyengült. Egyes követői visszatértek az egyházi közösségbe, mások későbbi egytermészetű vagy antikhalkédóni vitákhoz kapcsolódó irányzatokba olvadtak be. Ezt azonban nem szabad úgy érteni, mintha az apollinarizmus azonos volna a későbbi miafizitizmussal vagy a mai orientális ortodox egyházak tanításával. A miafizita egyházak saját önértelmezésük szerint elutasítják azt a felfogást, amely Krisztus teljes emberségét tagadná.

Az apollinarista töredékek közvetett hatása az 5. századi alexandriai krisztológiában is érzékelhető. Alexandriai Szent Cirill több olyan formulát használt, amelyet ő hiteles atanázi hagyományként ismert, de amelyet a későbbi kutatás apollinarista vagy apollinarista körből származó pszeudoepigráfiai szövegekhez kapcsolt. Ilyen volt például az „Isten Igéjének egy megtestesült természete” formulakör. Cirill ezt nem apollinarista értelemben használta, hanem Krisztus személyes egységének kifejezésére; a szöveghagyomány mégis mutatja, milyen bonyolult volt a 4–5. századi krisztológiai terminológia átöröklődése.

Az apollinarizmus a későbbi dogmatörténetben figyelmeztető példaként szolgált. A nesztorianizmus ellenfelei Krisztus személyének egységét hangsúlyozták, de közben ügyelniük kellett arra, hogy Krisztus emberségét ne csökkentsék Apollinarisz módján. Az eutükhianizmus és a monofizitizmus körüli vitákban ezért gyakran felmerült az apollinarizmus veszélye, bár a történeti folytonosságot nem minden esetben lehet közvetlenül igazolni.

A khalkédóni zsinat 451-es meghatározása részben e korábbi viták tanulságait foglalta össze. A zsinat szerint Krisztus egyetlen személyben és két természetben létezik, „össze nem elegyítve, változhatatlanul, meg nem osztva és szétválaszthatatlanul”. Ez a formula egyszerre utasította el Krisztus személyének szétszakítását és emberségének apollinarista vagy eutükhiánus jellegű csökkentését.

Megítélése a modern kutatásban

A modern patrisztikai kutatás Apollinariszt nem pusztán „eretnek alapítóként”, hanem a 4. századi teológiai válság egyik jelentős és összetett alakjaként vizsgálja. Fontos hangsúly, hogy Apollinarisz a nikaiai hit szenvedélyes védelmezője volt, és krisztológiai tévedése nem az arianizmus elfogadásából, hanem éppen annak túlzott ellenpontozásából fakadt.

Egyes mai kutatók, például Kelley McCarthy Spoerl és Christopher A. Beeley, Apollinarisz bizonyos kérdésfelvetéseit részben rehabilitáló módon vizsgálják. Ez nem a tanítás dogmatikai elfogadását jelenti, hanem annak elismerését, hogy Apollinarisz élesen érzékelte Krisztus személyes egységének problémáját, és a nikaiai szentháromságtan felől próbált krisztológiai választ adni.

A kutatás külön figyelmet fordít a források állapotára is. Mivel Apollinarisz művei töredékesen, gyakran ellenfelek idézeteiben vagy álnéven maradtak fenn, tanítását csak óvatos rekonstrukcióval lehet leírni. Robin Orton Nüsszai Gergely apollinarizmus elleni írásaihoz készített fordítása és kommentárja a modern vizsgálódás egyik fontos alapja, mert bemutatja, hogyan őrződtek meg Apollinarisz Apodeixis című művének részletei az ellenfél cáfolatában.

Jelentősége

Laodiceai Apollinarisz jelentősége abban áll, hogy tanítása élesen megmutatta a krisztológiai fogalomhasználat egyik alapvető problémáját: miként lehet Krisztust egyszerre teljes Istennek, teljes embernek és egyetlen személynek vallani. Az apollinarizmus elítélése hozzájárult ahhoz, hogy az egyház pontosabban megkülönböztesse a „személy” vagy hüposztaszisz és a „természet” vagy phüszisz fogalmát, és világosabban megfogalmazza Krisztus teljes emberségének szükségességét.

A klasszikus keresztény álláspont szerint Krisztus bűntelensége nem abból fakad, hogy hiányzik belőle az emberi értelem, hanem abból, hogy teljes embersége az örök Fiú személyében áll fenn. Apollinarisz tanítása indirekt módon segítette elő a khalkédóni krisztológia kidolgozását, különösen a „személy” és a „természet” fogalmainak pontosabb elválasztását.

Kapcsolódó szócikkek

• Apollinarizmus
• Krisztológia
• Arianizmus
• Nesztorianizmus
• Monofizitizmus
• Miafizitizmus
• Eutükhész
• Khalkédóni zsinat
• Első konstantinápolyi zsinat
• Hüposztatikus egység
• Nazianzoszi Szent Gergely
• Nüsszai Szent Gergely
• Nagy Szent Vazul
• Alexandriai Szent Atanáz

Források

• Anderson, William P.: „Some Reflections on the Christology of Apollinaris of Laodicea”, Marian Library Studies, 17. évf. (1985–1991), 197–206.
• Capone, Alessandro: „Apollinaris, Basil and Gregory of Nyssa”, Zeitschrift für Antikes Christentum, 17/2. (2013), 315–331.
• Ceulemans, Reinhart: „Apollinaris of Laodicea in the Catenae as a Source of Hexaplaric Readings”, Zeitschrift für Antikes Christentum, 15. évf. (2011), 431–449.
• Denzinger, Heinrich – Hünermann, Peter: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Különösen DS 146, 149, 301–302.
• Előd István: Katolikus dogmatika. Budapest: Szent István Társulat, 1978.
• Gregory of Nyssa: Anti-Apollinarian Writings. Translated, with an introduction, commentary, and notes by Robin Orton. Washington, D.C.: The Catholic University of America Press, 2015.
• Grillmeier, Aloys: Christ in Christian Tradition, Vol. 1: From the Apostolic Age to Chalcedon (451). 2. kiadás. Atlanta: John Knox Press, 1975.
• Lietzmann, Hans: Apollinaris von Laodicea und seine Schule. Tübingen: J. C. B. Mohr, 1904.
• McGuckin, John Anthony: St. Cyril of Alexandria: The Christological Controversy. Crestwood, NY: St Vladimir’s Seminary Press, 2004.
• Schaff, Philip – Herzog, Johann Jakob: New Schaff-Herzog Encyclopedia of Religious Knowledge, Vol. I. Grand Rapids: Baker, 1951.
• Schütz Antal: Dogmatika. A katolikus hitigazságok rendszere. I. köt. Budapest: Szent István-Társulat, 1937.
• Wolfson, Harry A.: „Philosophical Implications of Arianism and Apollinarianism”, Dumbarton Oaks Papers, 12. (1958), 3–28.

További irodalom

• Altaner Bertold: Ókeresztény irodalomtörténet (Patrologia). Budapest: Szent István Társulat, 1947.
• Beeley, Christopher A.: „The Future of Apollinarian Research: An Essay Review”, Zeitschrift für Antikes Christentum, 21/3. (2017), 569–598.
• Daley, Brian E.: „Divine Transcendence and Human Transformation: Gregory of Nyssa’s Anti-Apollinarian Christology”, in: Sarah Coakley (szerk.): Re-Thinking Gregory of Nyssa, Oxford: Blackwell, 2003, 67–76.
• Gemeinhardt, Peter: „Apollinaris of Laodicea: A Neglected Link of Trinitarian Theology between East and West?”, Zeitschrift für Antikes Christentum, 10/1. (2006), 56–66.
• Raven, Charles E.: Apollinarianism: An Essay on the Christology of the Early Church. Cambridge: Cambridge University Press, 1923.
• Spoerl, Kelley McCarthy: „Apollinarian Christology and the Anti-Marcellan Tradition”, Journal of Theological Studies, 45/2. (1994), 545–568.
• Young, Frances M. – Teal, Andrew: From Nicaea to Chalcedon: A Guide to the Literature and Its Background. 2. kiadás. London: SCM Press, 2010.