Látszatarchitektúra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Raffaello Sanzio: Az athéni iskola (1509)
Diadal Jézus nevében — Giovanni Battista Gaulli freskója az Il Gesù templomban. A festmény és az épület összhangját kiteljesítő stukkó reliefek Ercole Antonio Raggi és Leonardo Reti kiegészítései.

A látszatarchitektúra a közvetlen valóság illúzióját keltő, de valójában festett építészeti elemek együttese.[1]

Térbeli helyzete szerint[szerkesztés]

Épületek külső és belső falain egyaránt előfordulhat. Célja egyrészt az, hogy a szemlélőt optikai illúzióval megtévessze, másrészt az építészet költséges anyagainak helyettesítése. Az optikai illúzió leggyakoribb célja az volt, hogy a templomok, paloták falképein a jelenetek hátterében mutatott építészeti tagozatokkal, a rövidülésben ábrázolt architektúrával látszólag megnöveljék, mintegy „folytassák” a valódi épületet, aminek tagozatokat egészen a mennyekig vitték tovább.

Kiváltképp a templombelsőket kívánták a festészet illuzionista eszközeivel fölfelé megnyitni úgy, hogy a valós tér határai elmosódjanak és a templombelsőt a festészet által megteremtett fiktív tér uralja.

Stílusok szerint[szerkesztés]

Korai példái már a római művészetben (a pompeii falfreskókon) megfigyelhetők. Másodvirágzása a reneszánsz művészetével (a 16. században) kezdődött, de főképp a barokk freskófestészet alkalmazta előszeretettel.

A perspektíva korlátai[szerkesztés]

A mennyezetfreskón megjelenő perspektivikus kép nézőpontja szigorúan rögzített: a nézőnek éppen a fókuszpont alatt kell állnia, mert ha kimozdul onnan, az architektúra „szétesik”. Egyes képeken a freskó rövidebb oldalaira festett architektúrák — kapuk, diadalívek stb. — ebből a pontból szemlélve előredőlni látszanak; ezeket ugyanis a festő úgy alkotta meg, hogy más pontokról: például a bejárat, illetve a szentély felől mutassanak helyes perspektívát. A lebegő figurák nézőpontja sem egyezik meg az architektúráéval, ha ugyanis a festő konzekvensen ragaszkodik a közös nézőponthoz, az erős rövidülés miatt lehetetlen lenne felismerni az alakokat. Őket tehát az alulnézet túlságosan nagy torzítását kiküszöbölve kell megfesteni.[2]


Ismert magyarországi példái[szerkesztés]

Kracker János Lukács: A tridenti zsinat (1778)

Az egri Líceumban a főegyházmegyei könyvtár nagytermének mennyezete. A freskót architekturális részeit Kracker János Lukács tervei alapján segédje (és később veje) Zach József úgy festette meg 1778-ban, hogy a csaknem sík mennyezet kupolásnak látszik.[3]

A pozsonyi trinitárius templom festett látszatkupolája Antonio Galli Bibiena olasz mester alkotása. (Ő Ausztriában és Magyarországon több hasonló művet készített; közülük a pozsonyi az egyik legnagyobb.) A pozsonyi képen a festett kupola megnyíló, az eget mutató felső nyílásában a trinitárius templom patrocíniumának megfelelően a Szentháromság jelenik meg. Szokatlan, az egri példától radikálisan eltérő módon a kép nagyobb része a látszatkupola, a figurális ábrázolásnak, a vallásos témának jóval kevesebb hely jutott. A tamburos kupola, a bordák közötti kaptárszerű díszekkel és a laterna nyílásával tökéletes illúziót kelt. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Bibiena az illuzionisztikus architektúrafestéssel és a díszlettervezéssel tett szert nagy hírnévre, és itt is ezt a tudását csillogtatta.[4]

Elmélete, gyakorlata[szerkesztés]

A látszatarchitektúrák szerkesztésének szabályait Andrea del Pozzo foglalta össze Festői és építészeti perspektíva című művében. A hatás fokozása érdekében a látszatarchitektúrát szervesen összekapcsolta az emberi alakok perspektivikusan rövidülő, alulnézetből festett csoportjaival.

Pozzo az építészekhez hasonlóan tervezte meg a freskón láttatni kívánt „épületet”. Erről alaprajzot, homlokrajzot és keresztmetszetet is készített, majd megrajzolta az architektúra perspektivikus rajzát. Ezt a képet kellett átvinnie a mennyezet felületére. Ehhez a perspektivikus ábrára négyzethálót rajzolt, azután zsinegből is készített egy hasonló négyzethálót. Utóbbit kifeszítette a magasban, a boltozat alatt, és azt lentről, a szemlélő magasságából megvilágította. A fénysugarak a boltozatra vetítették a zsinegek árnyékait, és így a háló megfelelőképpen torzult.[5]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Kislexikon: Látszatarchitektúra
  2. Sulinet > Művészettörténet: Andrea del Pozzo
  3. Antalóczi Lajos, 2001: Az Egri Főegyházmegyei Könyvtár története (1793–1996). Főegyházmegyei Könyvtár, Eger kiadványa. ISBN 963 8265 00 0 53 old.
  4. Pannon Enciklopédia: Látszatarchitektúra
  5. Sulinet > Művészettörténet: Andrea del Pozzo

Források[szerkesztés]