Koszmosz–2

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Koszmosz–2
Ország  Szovjetunió
Gyártó OKB–1
NSSDC ID 1962-009A
Típus tudományos kutató és kísérleti műhold
Rendeltetés geofizikai mérések, műholdas rendszerek tesztelése
Küldetés
Indítás dátuma 1962. április 6. 17:16 UTC
Indítás helye Kapusztyin Jar, Majak–2 indítóállás
Hordozórakéta Koszmosz–2
Visszatérés dátuma 1963. augusztus 20.
Tömeg 285 kg
Energiaellátás vegyi
Pályaelemek
Inklináció 48,9°
Periódus 101,9 perc

A Koszmosz–2 (oroszul: Космос–2) szovjet tudományos kutató és kísérleti műhold. Polgári tudományos ionoszféra kutató műhold. Üzemeltetője a szovjet Akadémia.

A műholdakat csak típusjelzéssel látták el (sikertelen indításnál a következő indítás kapta a jelölést).

Küldetés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az OKB–1 tervezőirodában (ma: RKK Enyergija) tervezett és épített (1MSZ) típusú műhold. Felépítését, rendszerét tekintve megegyezik a Koszmosz–1 műholdal. Feladata a későbbi műholdas rendszerek tesztelése, valamint az ionoszféra vizsgálata volt. A Föld felső atmoszférája fontos szerepet játszik a felszíni és a műholdas kommunikációban és navigációban, sűrűsége befolyásolja az alacsony földkörüli pályán (LEO) keringő műholdak élettartamát.

Jellemzői[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1962. április 6-án Kapusztyin Jar rakéta-kísérleti lőtérről a Majak–2 indítóállásából egy Kosmos-2I (11K63) hordozórakétával juttatták pályára. Az orbitális egység pályája 101,9 perces, 48,9 fok hajlásszögű, elliptikus pálya, perigeuma 215 km, apogeuma 1488 km volt. Hasznos tömege 285 kilogramm. Aktív szolgálatát 1963. augusztus 20-án földi parancsra belépett a légkörbe és megsemmisült.

A fedélzeten elhelyezett Majak rádióadók segítették az ionoszféra szerkezetének feltérképezését. Az éjszakai ionoszféra F-rétege magasságbeli és kiterjedésbeli inhomogenitásainak mérése a 20 MHz-es fedélzeti adó jeleinek fluktuációváltozásaiból. Műszeres eszközei mérték a kozmikus sugárzás összetételét, mennyiségét. Az elektronhőmérséklet értékét Langmuir-szondával határozták meg.

A sorozat felépítését, szerkezetét, alapvető fedélzeti rendszereit tekintve egységesített, szabványosított űreszköz. Felépítését tekintve két félgömbbel lezárt hengeres test. A felső félgömbben helyezték el a tudományos készülékeket, külső felületén az érzékelőket. A hengeres részben a szolgálati egységeket (programvezérlő, adatrögzítő, telemetria). Hátsó félgömbben az energía ellátást biztosító kémiai akkumulátorok kaptak elhelyezést. Az egyenletes belső hőmérsékletet cirkuláló (nitrogén) gáz biztosította. A hőegyensúlyt sugárzás elnyelő anyaggal illetve zsalus radiátorral biztosították.

Az ötféle szabványosított űreszközök energiaellátásban (kémiai akkumulátorok-, napelemes energiaellátás – földárnyékban puffer-akkumulátorokkal), orientációban (nem orientált, illetve Napra-, Holdra-, Földre-, csillagra orientált), illetve stabilizációs (mágneses-, giroszkópos-, mechanikus és segédfúvókák-, aerodinamikai eszközök) rendszerükben különböznek. Az ötödik típus visszatérő kapszulát tartalmaz a kiszolgáló egységekkel.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Koszmosz–2. nasa.gov. (Hozzáférés: 2012. november 17.)
  • Koszmosz–2. lib.cas.cz. (Hozzáférés: 2013. március 29.)

Elődje:
Koszmosz–1

Koszmosz-program
1962

Utódja:
Koszmosz–3