Kommunikatív-kollaboratív tervezés

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A modern tervezéselméletek egyike, a kommunikatív – kollaboratív tervezés a diskurzusra, a kommunikációs folyamatokra helyezi a hangsúlyt a tervezés folyamatában. Lényege, hogy a kívánt cél eléréséhez az ideális cselekvéstervnek konszenzussal kell megszületni. Az elmélet szerint ez a konszenzus a megfelelően levezetett kommunikáció eredménye. Több társadalomelméleti kutatás irányult arra, miként lehet egyes cselekvési alternatívák érvényességét megállapítani. Különösen fontos a kommunikatív tervezés szempontjából Jürgen Habermas és Karl-Otto Apel munkássága, de meg kell említeni Ludwig Wittgenstein munkáit is. A posztmodern gondolkodók (pl. Lyotard) azonban nem fogadják el a konszenzus elvét, mint érvényességi kritériumot.

A tervezés általános elmélete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tervezés általános elmélete olyan gyakorlatorientált társadalomtudomány, amely az aktív jövőalkotás módjait, folyamatát taglalja. Segít eligazodni a múlt és a jelen eseményeinek értelmezése és a jövőbeni események irányítási eszközei között. A tervezés alapkérdéseivel, állításaival, fogalmi rendszerével, ezek magyarázatával és módszertani kérdéseivel foglalkozik, különböző megközelítési lehetőségeket is magába foglal.[1] Ezek nem egyedüli előírások, hanem olyan folyamatosan alakuló elméletek, amelyek a tervezés lényegének és metodológiájának a megértését és karbantartását szolgálják, általános ismereteket adnak a konkrét esetekben követendő norma kiválasztásához. Nem gyógyszert ír fel a feltételezett betegségre, hanem helyes életmóddal igyekszik felkészíteni az egyént és a csoportokat arra, hogy megfelelően reagálhassanak a mindenkori kihívásokra. A tervezéselméleti kérdésekkel foglalkozó irodalom nagy része a különböző megközelítések elválasztására törekszik. Az egymással szemben álló elméletek szükségszerűen kritikusak, tehát az új teória gyakran az uralkodó paradigma kritikájára jelent meg, annak leváltására.

Kommunikatív – kollaboratív tervezés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kialakulása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Mindegyik tervezéselméletben közös, hogy a társadalmi egyensúly, igazságosság biztosítására törekszik, csak a megvalósítás módját másban látják. Az 1960-as évek végéig a pozitivista törekvések uralkodtak, e szerint az elemzésekre és a helyzetfeltárásokra összpontosítottak. Az 1970-es évektől egyre inkább előtérbe került az értékközpontúság, teret hódított a gyakorlati normatív gondolkodás. A tervezéssel szembeni kihívásokra sokan a demokrácia erősítésében, a kommunikáció jelentőségének növelésében keresték a választ. Egyre több kutatás irányult a cselekvési alternatívák érvényességének megállapítására és a nem konszenzusképes normák elkülönítésére. „E kutatások arra az eredményre jutottak, hogy ha az egyes cselekvéstervek az adott életvilágban[2]megfelelően levezetett kommunikáció eredményeként konszenzussal születnek, akkor azok érvényessége megfelel az ott kialakult és elfogadott normáknak.”[3]

Fő elemei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Miért is fontos a kommunikáció? Karl-Otto Apel szerint a cselekvő ember számára szükségszerű egy olyan reális kommunikációs közösség léte, amelyből mintákat meríthet és saját kijelentéseit szembesítheti társai elképzeléseivel. Ez, a partnerek közötti diskurzus zajlik a közös tervezés során. Bizonyos szükségletek kielégítésével kapcsolatban kialakított konszenzus csak akkor számít minden résztvevő szemében közmegegyezésnek, ha az érvelés alapnormáinak betartása mellett alakult ki. A tervezési gyakorlat elvi kritériumai:

  • Érintettek saját akaratukból részt vehessenek a tervezésben: biztosítva legyenek a szükséges feltételek és el legyenek hárítva a részvétel akadályai (pl. kommunikációs terek biztosítása)
  • Résztvevők beszéd- és cselekvőképességének biztosítása
  • Dialógusokban a szerepek felcserélhetők legyenek
  • El kell érni, hogy mindenki hivatkozni tudjon saját értékválasztására
  • A terv által mondottakat minden érintett megértse.

Mindezek mellett szükség van arra is, hogy a kommunikációs közösség hasonló tudás- és fogalomkészletet használjon, valamint el kell várnunk a partnerektől az érthetőséget és az őszinteséget. Habermas minden egyénnel szemben (nemcsak a tervezés során) alapvető követelménynek tartja, hogy rendelkezzenek a különböző társadalmi helyzetek definiálásának és az ebből következő viselkedési elvárások teljesítésének képességével, azaz kommunikatív kompetenciával: megszólítás- és kapcsolatfelvételi formák, beszédaktusok, beszélők viszonyrendszereit meghatározó személyes névmások ismerete. Hogy miért is lényeges elem a konszenzus a tervezésben, szintén Habermas határozza meg. Élesen szembeállítja a kölcsönös megértésen alapuló kommunikatív cselekvést a hatalmi igényekből fakadó sikerorientált cselekvéssel,[4]amely alapvetően befolyással igyekszik létrehozni a közös cselekvés alapját. A közös meggyőződés ugyanis egyetértést és kölcsönös kötelezettségvállalást jelent, míg a külső hatásgyakorlás végig egyoldalú marad, az egyetértés bármikor megszűnhet, ha az érintettek felismerik ezt a külső befolyást.[5] Ahhoz, hogy a konszenzus megszülethessen, minden érintettnek részt kell vennie a tervezés folyamatában (alkalmazottak, kutatók, fejlesztők stb.). Ezt a gyakorlatban különböző platformok létrehozásával lehet a legkönnyebben megoldani, ahol még a konkrét munkafolyamatok megkezdése előtt a résztvevők kinyilváníthatják véleményüket, elképzeléseiket következmények nélkül. A leghatékonyabb az, ha mindez egy kifejezetten e célra létrehozott internetes felületen történik, hiszen ott egyszerűen nyomon követhető minden fontosabb lépés. Persze minél nagyobb egy közösség, annál kisebb az esélye a teljes egyetértésnek még akkor is, ha minden technikai feltétel adott hozzá. Módszertani szempontból fontos megemlíteni az akciókutatást. Az akciókutatás a cselekvésre való reflektálással, értékeléssel kezdődik, majd a problémásnak talált helyzet megértésével folytatódik. Célja tehát, hogy segítsen az embernek saját helyzetének megértésében, ezáltal megoldva a fennálló problémát. Fontos, hogy ezt a résztvevőkkel közösen éri el. Habermas filozófiáját először Forester és Healey vitte át a tervezés gyakorlatába megalkotva a kollaboratív tervezést. Sok tervezéselméleti szakember szintén a diskurzusra helyezi a hangsúlyt a tervezésben. A civil szervezetek is előszeretettel támogatják ezt az elméletet a demokratikus részvétel biztosítása érdekében. Ez a tervezés fontos a közösségi szociális munkában is, hiszen ez egy olyan terület, ahol folyamatos a tervezés, a fejlesztés, az állandó problémamegoldás.[6]Ha egy sokakat érintő innovációra irányult a tervezés, a megvalósítást célszerű konszenzussal végrehajtani. Összegezve tehát az elmélet fő állításait:

  • kommunikációs folyamatokon keresztül törekszik a kölcsönös megértésre
  • plurális, de megegyezésre törekvő hatalmi közeget feltételez
  • tér- és időkorlátok között alkalmazható, csak az ott és akkor érvényes igazságokra épít
  • lehetőség szerint intézményi érdekektől mentes folyamatot alakít ki
  • minden résztvevő egyenlő, képes érvelni
  • a résztvevőket szükség szerint oktatni kell
  • az érintettek közös cselekvését tételezi fel
  • a tervek inkább előremutatóak, mint előíróak.

Kritikák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kommunikatív – kollaboratív tervezésnek, mint modern tervezéselméletnek talán legélesebb kritikája a posztmodern gondolkodók (Boudrillard, Derrida, Lyotard stb.) munkájában találhatók. A posztmodern társadalomfilozófia képviselői szerint a modernség menthetetlenül megbukott. Leegyszerűsítve Lyotard a „posztmodernt” a nagy elbeszélésekkel (metanarratíva)[7]szembeni bizalmatlanságként határozza meg. Tehát nem létezik abszolút igazság, csak konkrét helyen és időben elfogadott normák. Ebből kiindulva megkérdőjelezi a konszenzust (ami a kommunikatív tervezés alapja), mint legitimáló eszközt. A posztmodern gondolkodásban is fontos a kommunikáció, a legitimációt a nyelvi gyakorlatokból és magából a kommunikatív folyamatokból származtatja. Nem a tökéletes egyetértést, hanem a véleménykülönbségekre épít, finomítja a résztvevők különbségek iránti érzékenységét.

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Ezeknek a lehetőségeknek egyike a kommunikatív tervezés.
  2. A filozófiából ismert fogalom, az ember és közösségei mindennapi életének világát jelenti.
  3. Faragó László: A jövőalkotás társadalomtechnikája, Dialóg Campus Kiadó, Budapest – Pécs, 2005. 129. old.
  4. Ezt ő stratégiai cselekvésnek nevezi, az alkalmazót pedig stratégának.
  5. Ebből a szempontból a területfejlesztési támogatások rendszere sem felel meg az említett feltételnek. Hiszen a pályázatokban megjelenő célok a pályázati feltételeknek megfelelően kerülnek megfogalmazásra (a pénz megszerzésének reményében), és azok csak ritkán esnek egybe a helyi közösségek valós céljaival. Mindenképpen külső hatásgyakorlásról beszélünk.
  6. Tevékenységéhez tartozik még ezeken kívül: kutatás, a célok megfogalmazása, a lakossági szervezőmunka ösztönzése, csoportok közös erőfeszítéseinek összehangolása, ismeretterjesztés, stratégia kidolgozása.
  7. A „nagy elbeszélés” egy korszak vezető eszméje, amely egyetemes jelleggel magyaráz társadalmi, tudományos, történelmi jelenségeket, ezzel egyszersmind igazolja létezésének helyességét (ilyen pl. mitológia, de a tudományba vetett hit, a racionalitás is).

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]