Királykeselyű

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Királykeselyű
Evolúciós időszak: Pleisztocén? - jelen
Királykeselyű a washingtoni állatkertben
Királykeselyű a washingtoni állatkertben
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Altörzság: Állkapcsosok (Gnathostomata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Csoport: Magzatburkosok (Amniota)
Osztály: Madarak (Aves)
Csoport: Carinatae
Alosztály: Neornithes
Alosztályág: Újmadárszabásúak (Neognathae)
Öregrend: Neoaves
Csoport: Passerea
Csoport: Telluraves
Csoport: Afroaves
Rend: Újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes)
Család: Újvilági keselyűfélék (Cathartidae)
Lafresnaye, 1839
Nem: Sarcoramphus
Duméril, 1805
Faj: S. papa
Tudományos név
Sarcoramphus papa
(Linnaeus, 1758)
Szinonimák
  • Vultur papa Linnaeus, 1758
  • ?Vultur sacra Bartram, 1791
  • ?Sarcoramphus sacer (Bartram, 1791)
Elterjedés
A királykeselyű elterjedési területe
A királykeselyű elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Királykeselyű témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Királykeselyű témájú médiaállományokat és Királykeselyű témájú kategóriát.

A királykeselyű vagy királykondor (Sarcoramphus papa) a madarak (Aves) osztályának újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes) rendjébe, ezen belül az újvilági keselyűfélék (Cathartidae) családjába tartozó Sarcoramphus madárnem egyetlen élő faja.[1][2] A nembe több fosszilis faj is tartozik. Ebben a madárnemben a királykeselyűt írták le először és sokáig monotipikusnak tartották, végül a Sarcoramphuson belül a típusfaj lett.

Nagytestű madár, mely Közép- és Dél-Amerika területein fordul elő. Mexikó déli részétől egészen Argentína északi részéig, majdnem minden alföldi trópusi erdőben megtalálható.

Testét nagyrészt fehér tollak borítják, de a nyaka tövén levő tollgallér színe a szürkétől a feketéig változik és az evezőtollak, valamint a faroktollak is feketék. A feje és nyaka tollazat nélküli. A csupasz bőrének színezete példányonként változó, de lehet sárgás, narancssárgás, kékes, lilás, vagy vöröses is. Talán a legfőbb jellemzője a csőre töve fölött kinövő sárgás színű, kiemelkedő – idősebb példány esetében alá logó – bőrképződmény. Mint minden újvilági keselyű, a királykeselyű is dögevő, azaz az elpusztult állatokból táplálkozik. Gyakran ez a faj a legelső, amely megkezdi a friss dögöt. Amikor megérkezik a tetemhez, a kisebb méretű rokonai kénytelenek helyet engedni neki; ő maga csak a nála nagyobb andoki kondornak (Vultur gryphus) adja át a helyét. Fogságban a királykeselyű akár 30 évig is élhet.

A királykeselyű mint jelkép főleg a maja kódexekben tűnik fel, de a helybéli lakosok néphagyományában és a népi orvoslásában is szerepet játszik. Habár manapság a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajként kezeli e madarat, a királykeselyű egyedszáma napról napra csökken, aminek fő oka az élőhelyeinek csökkenése.

Neve[szerkesztés]

Carl von Linné, aki elsőként írta le, illetve nevezte meg a természettudomány számára ezt a madarat
André Marie Constant Duméril, aki a jelenlegi nemébe helyezte a madarat

A királykeselyűt először 1758-ban, Carl von Linné svéd természettudós, orvos és botanikus írta le, illetve nevezte meg. Leírását a „Systema Naturae” című enciklopédia 10. kiadásába foglalta bele. Ekkortájt a madár tudományos neve, Vultur papa volt;[3] a típuspéldány Suriname-ból származott.[4] 1805-ben, André Marie Constant Duméril francia zoológus áthelyezte ezt a keselyűt a Sarcoramphus nembe. Ez az új madárnemnév az új latin nyelv két szavának az összetételéből jött létre, azaz a sarx = „hús” és rhamphos = „ragadozó madár görbe csőre”.[5] Ezt a megnevezést gyakran tévesen, görögösen – Sarcorhamphus, benne „h”-val – ejtik és írják le. 1841-ben, Constantin Wilhelm Lambert Gloger német zoológus és ornitológus a Gyparchus nembe helyezte át a madarat, viszont a mai modern, tudományos irodalomban ez a besorolás érvénytelen, hiszen a Sarcoramphus madárnem élvez elsőbbséget.[6] A királykeselyű fajneve a latin eredetű papa szó, melynek magyar jelentése, „püspök”. A fajnév a tollazatának színére utal, mely a püspökök viseletére emlékeztet.[7] Ennek a madárnak a legközelebbi élő rokona az andoki kondor.[8] Egyes rendszerezők e két fajt az újvilági keselyűfélék családján belül külön alcsaládba gyűjtenék össze, viszont a rendszerezők többsége nem tartja fontosnak ezt az átrendezést.[8]

Két elmélet van arra, hogy a királykeselyű honnan kapta a „királyi” nevét. Az egyik elmélet szerint a királyi neve onnan ered, hogy amikor a madár megérkezik egy tetemhez, a nála kisebb dögevők helyet adnak neki, addig, míg tele nem tömi magát.[9] A másik elmélet a maja legendákból származik, melyben ez a keselyű egy király volt, mely emberek és istenek közti közvetítőként játszott szerepet.[10] Paraguayban a spanyolok „fehér varjú” névvel illették a madarat.[11] Navatl nyelven cozcacuauhtli a neve; összetett szó, mely a cozcatl = „gallér” és cuauhtli = „ragadozó madár” szavak összevonásából jött létre.[12]

Rendszertani besorolása[szerkesztés]

A királykeselyűnek és hat élő rokonának, azaz az újvilági keselyűféléknek (Cathartidae) a pontos rendszertani besorolása még manapság is bizonytalan.[13] Habár az újvilági keselyűfélék és az óvilági keselyűformák (Aegypiinae) megjelenésben igen hasonlítanak, sőt ugyanazt a dögevő életmódot folytatják, a két család mégsem áll közelebbi rokonságban egymással. Más-más ősökből fejlődtek ki, és a hasonlóság csak a konvergens evolúció műve. A két madárcsoport közti rokonsági kapcsolat még manapság is vita tárgyát képezi. Korábban az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak (Ciconiiformes) rendjébe helyezték, mivel néhány gólyafajjal is mutatnak hasonlóságot úgy megjelenésben, mint életmódban.[14] A közelmúltban olyan elmélet is született, mely szerint a újvilági keselyűféléket és az óvilági keselyűformákat a sólyomalakúak (Falconiformes) közé kéne besorolni,[15] vagy új, azaz külön rendet megalkotni a számukra.[16] Az Amerikai Madarászok Egyesületének (American Ornithologists' Union) a dél-amerikai rendszertani bizottsága kivonta az újvilági keselyűféléket a gólyaalakúak közül és incertae sedisnek, azaz „bizonytalan helyzetűnek” minősítette e madárcsoportot; de további megjegyzésként odatette, hogy az újvilági keselyűfélék, talán átmozgathatóak a sólyomalakúak rendjébe, vagy létrehozható számukra egy külön rend, az úgynevezett újvilági keselyűalakúak (Cathartiformes).[13] Mint a többi újvilági keselyűnek, a királykeselyűnek is 80 diploid kromoszómája van.[17]

Fosszilis maradványok és a mai madár kifejlődése[szerkesztés]

A Sarcoramphus madárnem, mely manapság csak egy élő fajt tartalmaz, korábban szélesebb körben volt elterjedve. A Sarcoramphus kernense Észak-Amerika délnyugati területén élt, a középső pliocén, az úgynevezett piacenzai korszak idején, vagyis 3,5-2,5 millió évvel ezelőtt. Ez a fosszilis madár a Blancan/Delmontian fauna kevésbé ismert tagja volt. Ennek az őskeselyűnek a létezését csak egyetlen egy bizonyíték, azaz egy törött, felkarcsontnak (humerus) a könyök felé eső végrésze tanúsítja. Ezt a maradványt a kaliforniai Kern megyében levő Pozo Creeknél találták meg. A maradványt Loye H. Miller írta le először; Miller a típusfajjal összehasonlítva arra a következtetésre jutott, hogy az ősrokon valamivel nagyobb és robusztusabb volt, mint a mai faj; egyébként a kettő igen hasonlíthatott egymásra.[18] Mivel a két madár létezésének kora között igen nagy a távolság, feltehető, hogy két külön fajról van szó. De mivel az ősmadár egyetlen maradványa is töredékes, azaz hiányos, a köztük levő rokonsági kapcsolatot igen nehéz meghatározni; sőt az is meglehet, hogy a kettő nem is tartozik ugyanabba a madárnembe.[19] A késő pleisztocén idején, a mai Peru területén élhetett a Sarcoramphus fisheri.[20] Egy feltételezett ős királykeselyűről, mely a negyedidőszak alatt Kubában élt, további kutatások bebizonyították, hogy valójában Buteogallus borrasi (korábbi nevén Titanohierax), egy sasméretű rákászölyv volt.[21]

E madárnem evolúciójáról csak keveset lehet tudni, mivel a többi újvilági keselyűnem neogén földtörténet időszakbeli maradványai is vagy fiatalabbak, vagy töredékesebbek. Az újvilági keselyűalakúak rendjének a másik családja, a ma már teljesen fosszilis Teratornithidae család fajai körülbelül ugyanazt az ökológiai fülkét töltötték be, mint a mai újvilági keselyűfélék. Úgy tűnik, hogy a Sarcoramphus kernense valamivel megelőzte a nagy amerikai faunacsere nevű eseményt; továbbá a mai újvilági keselyűfélék többsége Közép-Amerikában jelent meg először, vagy e madárcsoport kifejlődésének őshazája ez a kontinenseket összekötő földrész.[18] E szálon elindulva lehet, hogy a S. kernense a S. fisheri északra irányuló divergens testvértaxonja. A ritka és töredékes maradványok alapján az az elmélet született, mely szerint a királykeselyűk és a dél-amerikai kondorok legalább 5 millió évvel ezelőtt váltak ketté.[22]

Bartram „festett keselyűje”[szerkesztés]

Eleazar Albin 1734-ből származó festményén örökítette meg a madarat

Az 1770-es évekből származó floridai utazásai során készült feljegyzéseiben, William Bartram amerikai természettudós egy „festett keselyűről” (Sarcoramphus sacra vagy S. papa sacra) számol be. Az általa leírt madár majdnem ugyanolyan, mint a királykeselyű, kivéve a fehér farktollait.[23] Bartram azt állítja, hogy ez a madár eléggé közönséges és begyűjtött egyet belőlük.[23] Más természettudósok nem láttak belőle egy példányt sem, és 60 évvel később a madár létezése megkérdőjeleződött. John Cassin amerikai ornitológus szerint e madárfaj létezésének a kérdése a legnagyobb rejtély az észak-amerikai ornitológiában.[23] 1734-ben Eleazar Albin angol természettudós és festő – a fenti beszámolótól függetlenül – leírt és lefestett egy hasonló megjelenésű újvilági keselyűt.[24]

Habár a legtöbb korai ornitológus nem kételkedett Bartram őszinteségében, Joel Asaph Allen amerikai zoológus és ornitológus úgy vélte, hogy Bartram kitalálta a madarat és több különböző madárfaj részeiből állította össze.[23] Allen rámutatott arra, hogy a Bartram által leírt madár viselkedése a karakarákra (Caracarini) vall.[23] Például a „festett keselyű” a tűzvészeket követte, hogy felfalhassa a menekülő, vagy beleégett rovarokat és a dobozteknősöket. Így pedig a karakarák viselkednek, a nagyobb és rövidebb lábú királykeselyűnek és rokonainak nehezebb a talajon járni. Bartram korában a Caracara cheriway közönséges és elterjedt lehetett abban a térségben és meglehet, hogy az úgynevezett „festett keselyű” ezt a madárfajt jelképezi, viszont William Bartram nem tesz említést e karakarafajról.[23] Francis Harper amerikai természettudós úgy vélte, hogy Bartram korában, akárcsak az 1930-as években, ez a karakarafaj mégsem volt gyakori ott, ahol Bartram járt és a ritka észrevételből akaratlanul, viszont hibásan egy újvilági keselyűfélét vélt látni.[23]

Szintén Harper vette észre, hogy Bartram írásait jelentős mértékben átírták és kiegészítették a nyomtatás előtt, és a fehér farktollas leírás csak ebben az utóbbi nyomtatásban van jelen. Harper tehát azt gondolta, hogy Bartram a nyomtatás idején fejből írta le a madarat és a faroktollának színezetére rosszul emlékezett.[23] Harper és néhány kutató kollégája megpróbálták bebizonyítani a királykeselyű floridai rokonának a létezését, azzal érvelve, hogy Bartram idejében ez a madár már kihalófélben volt és egy hirtelen éghajlati lehűlés végzett a fajjal.[23][25] William McAtee úgy véli, hogy Floridában a madaraknak saját floridai alfajaik jönnek létre, és a „festett keselyű” nem egyéb, mint a királykeselyű floridai alfaja.[26]

Előfordulása[szerkesztés]

Becslések szerint a királykeselyű előfordulási területe körülbelül 14 millió négyzetkilométert foglal magába. Mexikó déli részétől egészen Argentína északi részéig lelhető fel.[27] Dél-Amerikában nem található meg az Andoktól nyugatra,[28] kivéve Nyugat-Ecuadorban,[29] Északnyugat-Kolumbiában és Északnyugat-Venezuela legmesszibb részein.[30] Főleg az alföldi trópusi erdőket, vagy a mellettük levő szavannákat és egyéb füves pusztákat választja élőhelyül.[31] Gyakran az erdők mocsaras és lápos részein figyelhető meg.[11] Az elterjedési területének az elsődleges alföldi erdeiben gyakran a királykeselyű az egyetlen, vagy leggyakoribb képviselője az újvilági keselyűféléknek. Az Amazonas esőerdeiben azonban általában a nagy sárgafejű keselyű (Cathartes melambrotus) van számfölényben. A nyílt térségekben a kis sárgafejű keselyű (Cathartes burrovianus) és a hollókeselyű (Coragyps atratus) fordul elő nagyobb számban.[32] A királykeselyű általában nem hatol 1500 méternél magasabbra, bár az Andok keleti felén megfigyelték tengerszint fölötti 2500 méteres magasságban is. Ritkán 3300 méter magasban is észrevehető.[33] Az élőhelyein a kimagasodó fákon, vagy az erdő fáinak lombkoronái fölött pihen.[4] Argentína középső részén levő Buenos Aires tartományban pleisztocén kori maradványaira bukkantak; ez pedig a történelmi előfordulási területének déli határát 700 kilométerrel délebbre húzza meg. Korábban a természettudósok úgy vélték, hogy ez a terület nem volt alkalmas e madárfaj számára.[34]

Megjelenése[szerkesztés]

Az idősebb példányoknál a sárga bőrdudor lógni kezd
Portré 1; az egyik legszínesebb fejű madárfajról
Portré 2; az egyik legszínesebb fejű madárfajról
Jellegzetes fejformája és a sötétebb színű tollgallérja

Az andoki kondor és a kaliforniai kondor (Gymnogyps californianus) után a királykeselyű a harmadik legnagyobb újvilági keselyűféle. Csőrétől farkáig átlagosan 67–81 centiméter hosszú, a szárnyfesztávolsága 120–200 centiméter között van, míg testtömege 2700–4500 gramm.[33][10] Tollruhája főleg fehér, halvány rózsaszínes-sárgás árnyalattal.[35] Ezzel szemben a szárnyainak alsó fele az evezőtollakkal együtt, valamint a farktollai és a nyaka tövén levő vastag tollgallér sötét szürkék vagy feketék.[4] A fején és nyakán nincsenek tollak. A fején levő csupasz bőr különböző vörös és lila árnyalatú, a nyakon rikító narancssárga és a toroktájékon sárga színű.[36] A fejen a bőr ráncos és rétegekben ül. A csőre narancssárga és fekete színű.[4] A felső csőr tövéből egy aranysárga színű bőrképződmény nő ki; ez a bőrkinövés csak a tulajdonosa negyedik életévében éri el a teljes méretét.[28]

Az újvilági keselyűfélék között a testéhez képest a királykeselyűnek van a legnagyobb koponyája és agytérfogata, valamint a legerősebb csőre.[19] A csőr vége kampós és a szélei élesek.[7] Szárnyai szélesek; farktollai rövidek és széttárva négyzet alakot vesznek fel.[35] A szivárványhártyája (iris) fehér, ezt élénk vörös ínhártya (sclera) veszi körül.[4] Egyes újvilági keselyűfélétől eltérően a királykeselyűnek nincsenek szempillái.[37] Begyzacskója van, amit a táplálék ideiglenes raktározására használ. Lábai szürkék, rajtuk hosszú, vastag karmok ülnek.[35]

E madárfajon belül a nemi kétalakúság csak csekély mértékű. A két különböző nemű állat között nincs különbség a színezetben és méretben is csak kevés.[4] A fiókának sötét a csőre és a szeme. A nyaka előbb szürke, aztán ahogy nő, narancssárgává válik. A fiatal példánynak a tollruhája teljesen szürke, bár testtartása már olyan, mint a felnőtté. A fehér-fekete tollazatot csak az 5 vagy 6 éves kori vedlés után éri el.[35] Jack Eitniear, a texasi San Antonióban levő Center for the Study of Tropical Birds (a trópusi madarakat tanulmányozó központ) egyik munkatársa azt vette észre a fogságban tartott királykeselyűket figyelve, hogy körülbelül a madár kétéves korában a hasán levő tollak kezdenek hamarább kifehéredni. Ezt követően a szárnytollak váltanak a felnőtt színezetére. Legutoljára a kisebb, szárnyfedő tollak fekete foltjai tűnnek el.[38]

A fej és nyak kopaszsága a higiénia miatt alakult ki, bár néhány csökevényes tollacska mégis található a fejen. A csupasz bőrfelületet könnyebben le lehet mosni, és a baktériumok és egyéb kórokozók nem tudnak letelepedni rajta. Továbbá az UV-sugárzás fertőtleníti a bőrfelületét.[7][39]

A sötétebb tollazatú fiatal példányt könnyen össze lehet téveszteni a pulykakeselyűvel (Cathartes aura). Az előbbi azonban széttárt szárnyakkal vitorlázik. A világos színű felnőttet az erdei gólyával (Mycteria americana) lehet összetéveszteni,[40] bár az utóbbit a hosszú nyakáról és lábairól messziről is fel lehet ismerni.[41]

Életmódja[szerkesztés]

A magasban vitorlázva keresi táplálékát
Repülés közben
Csak ritkán ver a szárnyával
Kitömött példány a londoni Természettudományi Múzeumban
Királyi termet (Königsgeier Tierpark, Berlin)

A levegőben vitorlázva keresi dögökből és kisebb állatokból álló táplálékát. A felszálló meleg légáramlatok, úgynevezett termikek segítségével hatalmas területeket jár be. Csak időnként ver a szárnyaival.[41][42] Repülés közben a madár széttárja szárnyait; evezőtollai kissé felfelé hajlanak. Röptében messziről úgy néz ki, mintha fej nélküli lenne.[43] Szárnyverései mélyek és erőteljesek.[35] Marsha Schlee természettudós Venezuelában két alkalommal is megfigyelte, amint két-két királykeselyű tandem repülést végzett; szerinte ez az udvarlási szertartás része lehet.[44]

Mérete és feltűnő színezete ellenére ezt az újvilági keselyűt igen nehéz észrevenni, amikor a fák lombkoronái között pihen.[43] Pihenés közben fejét lejjebb eresztve és előre hajolva tartja.[33] Nem vándor madár. A rokon pulykakeselyűtől, a kis sárgafejű keselyűtől és a hollókeselyűtől eltérően, a királykeselyű általában magányosan, vagy kisebb családi csoportokban él.[45] Belizében 12 fős csoportot is megfigyeltek, amint egy vízesés fölött fürdőztek és vizet ittak.[46] Egy-egy tetemnél általában egy vagy két példány jelenik meg, azonban ha a dög nagyobb állaté, akkor akár tíz királykeselyű is összegyűlhet köréje.[4] Fogságban akár 30 évet is élhet, a vadonban való élettartama nem ismert.[10] Mint minden újvilági keselyűféle, a királykeselyű is gyakorolja az úgynevezett urohidrózist, ami abból áll, hogy a párolgás hűtő hatását kihasználva a vizeletet a lábukra ürítik, így hűtik a testüket. E tevékenység miatt a madár lábán gyakran fehér színű húgysavréteg képződik. Erős, éles és vágós csőre, valamint nagy mérete ellenére ez a madárfaj nem, vagy alig agresszív.[4] Hiányzik az alsó gégefője (syrinx), ezért nem képes sokféle hangot kiadni, bár mély károgó és visító hangok hallhatók tőle. Ezeket udvarláskor hallatja; amikor hergelik, a madár a csőrével csattogtat.[33] Az egyetlen természetes ellenségei a kígyók, melyek tojás és fióka korában jelentenek rá veszélyt. Ha a jaguár (Panthera onca) zsákmányából táplálkozik és nem elég figyelmes, akkor a nagymacska elkaphatja, egyébként a jaguár nem vadászik rá.[47]

Táplálkozása[szerkesztés]

A királykeselyű mindenféle dögöt elfogyaszt, lehet az szarvasmarha (Bos primigenius), partra vetett hal vagy elpusztult gyík. Főleg dögevő, de egyes beszámolók szerint képes megölni a sebesült állatokat, az újszülött borjakat és a kisebb gyíkokat.[33]

Habár a táplálékszerzésben főleg a látására hagyatkozik, nem tudni, hogy a szaglása mennyire játszik szerepet. A kutatók úgy vélték, hogy a szaglása gyenge és a dögöket főleg a pulykakeselyűt és a nagy sárgafejű keselyűt követve találja meg. E kisebb rokonok szaglása kiváló.[4][48] Egy 1991-ben végzett kísérlet azonban arra jutott, hogy a királykeselyűk a kisebb rokonok segítsége nélkül is rábukkannak az erdőkben levő dögökre, ami arra enged következtetni, hogy a szóban forgó madárnak is van valami szagérzéke.[49] Főleg az erdőkben keresi a táplálékát, bár a szomszédos szavannákon is felbukkanhat. Ha rábukkan a táplálékára, arrább kergeti a kisebb rokonokat és más dögevő állatokat, aztán erős csőrével felnyitja a tetemet; gyakran a királykeselyű a dögök megkezdője.[4] Ő maga kizárólag csak a nála nagyobb andoki kondor elől húzódik el.[50] Miután a nagytestű keselyűk felbontották a tetemet és teletömték magukat, a kisebb méretű és gyengébb csőrű újvilági keselyűk is táplálékhoz jutnak.[4] A nyelve dörzspapírszerű; ezzel az apró húsmaradékokat is leszedheti a csontokról,[39] bár általában megelégszik a bőrrel és a szövetek szilárdabb részeivel.[47] A venezuelai Bolívar szövetségi államban megfigyelték, hogy ha kevés az elpusztult állatok száma, akkor a királykeselyű a buritipálma (Mauritia flexuosa) lehullott gyümölcsével egészíti ki az étrendjét.[51]

Szaporodása[szerkesztés]

Tojása fehér színű

E keselyűfaj vadonban való szaporodási szokásairól csak igen keveset lehet tudni. A legtöbb adatot a fogságban tartott madarak szolgáltatják,[52] a megfigyeléseket jórészt a franciaországi Párizsban levő Ménagerie du Jardin des plantes nevű növény- és állatkertben végezték.[53] Az ivarérettséget a hím körülbelül 4-5 évesen, míg a tojó valamivel korábban éri el.[54] A költési időszak főleg a száraz évszakban van.[47] Fák üregébe rakja egyetlen tojását, amely egyszínű fehér.[35] Hogy elriassza a ragadozókat, a királykeselyű kellemetlen szagokat áraszt kotlás közben.[52] A tojáson mindkét szülő kotlik 52-58 napig. Ha az első tojás megsemmisül, akkor a tojó körülbelül hat hét után egy másikat tojik. A kotlást és a fióka melengetését mindkét szülő elvégzi, azonban csak a fióka egy hetes koráig. Ezután a szülők csak őrködnek fölötte. A királykeselyű fiókája csak félig tehetetlen; habár nem tud gondoskodni magáról, kikelésekor már van néhány tolla és szemei nyitva vannak. Életének második napján már mozogni kezd a fészekben és sír az étel után. A harmadik napon már maga csipegeti a táplálékát. 10 naposan vedlik először. 20 naposan már jól áll a lábán és ki tud egyenesedni. Egy-három hónaposan kisétál a fészekből és felfedezi annak környezetét. Körülbelül három hónapos kora után röpképessé válik.[53]

A királykeselyű és az ember[szerkesztés]

Természetvédelmi helyzete[szerkesztés]

Ez a keselyűfaj a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) szerint nem fenyegetett faj,[2] mivel a hatalmas előfordulási területe körülbelül 14 millió négyzetkilométert foglal magába. Itt pedig, becslések szerint tízezer és százezer között lehet e faj példányszáma. Ettől eltérően olyan bizonyítékok is vannak, melyek szerint a királykeselyű egyedszáma csökkenőben van, viszont nem olyan mértékben, hogy át kelljen sorolni más veszélyeztetettségi listára.[27] Főleg az élőhelyének elvesztése okozta veszélynek és az orvvadászatnak van kitéve.[45] Habár szembetűnő madár, a királykeselyűt igen nehéz követni, illetve tanulmányozni, mivel a legmagasabb fákon pihen, és magasan repülve nagy távokat tesz meg táplálékszerzési célból.[4]

Cozcacuauhtli ábrázolása a Laud kódexben

Nagy helyigénye miatt állatkertben nem könnyű tartani. A Berlini Állatkertben található Alfred Brehm Ház mesterséges sziklafalához monumentális méretű keselyűröpdét építettek. Itt számos más keselyűfaj mellett a királykeselyű (Sarcoramphus papa) is megtekinthető.[55]

A királykeselyű a kultúrákban[szerkesztés]

A maja kódexekben a madarak közül a királykeselyűt ábrázolják a legtöbbször.[56] A királykeselyű írásjele könnyen felismerhető a csőrön levő dudorról és a szemet alkotó koncentrikus körökről.[56] Van olyan rajz, ahol istenként, ember testtel és madár fejjel ábrázolták.[56] A maja mitológia szerint ez az istenség hordozta az üzeneteket az emberek és az istenek között.[47] A maja naptárban Cozcacuauhtli-nak, vagyis a hónap tizenharmadik napjának a jelképe.[56] A régészek úgy vélték, hogy ezt a napot a pávaszemes pulyka (Meleagris ocellata) jelképezi, viszont jobban megnézve a csőrét rájöttek, hogy egy ragadozó madárról van szó.[12]

A madár tollait és vérét különböző betegségek gyógyítására használták fel.[39] Az elterjedési területén levő országok szívesen ábrázolják a saját postabélyegeiken. 1963-ban Salvadorban, 1978-ban Belizében, 1979-ben Guatemalában, 1997-ben Hondurasban, 1998-ban Bolíviában és 1999-ben Nicaraguában adtak ki ilyen bélyeget.[57]

Nagy mérete és szépsége miatt a királykeselyű igen kedvelt az állatkertekben. A világon számos állatkertben látható. A királykeselyű azon kevés madarak egyike, melyről az Állatkertek és Akváriumok Világszövetsége (WAZA - World Association of Zoos and Aquariums) tanulmánykönyvet tart; ezt a Fort Worth Zoo-nál dolgozó Shelly Collinsworth vezeti.[58]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ Bagosi, Zoltán: Királykondor vagy királykeselyű (Sarcoramphus papa) fényképe (magyar nyelven). cultiris.com, 2007. április 1. [2016. október 27-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. október 27.)
  2. ↑ a b BirdLife International: 'Sarcoramphus papa'. IUCN Red List of Threatened Species. Version 2013.2. International Union for Conservation of Nature, 2012. (Hozzáférés: 2013. november 26.)
  3. ↑ Linnaeus, C. Systema naturae (latin nyelven). Holmiae. (Laurentii Salvii)., 86. o. (1758) „V. naribus carunculatis, vertice colloque denudate” 
  4. ↑ a b c d e f g h i j k l Houston, D.C..szerk.: del Hoyo, Josep; Elliott, Andrew; Sargatal, Jordi (eds.): Family Cathartidae (New World vultures), Volume 2: New World Vultures to Guineafowl of Handbook of the Birds of the World. Barcelona: Lynx edicions, 24–41. o. (1994). ISBN 84-87334-15-6 
  5. ↑ Liddell, Henry George. Greek-English Lexicon, Abridged Edition. Oxford: Oxford University Press (1980). ISBN 0-19-910207-4 
  6. ↑ Peterson, Alan P.: Richmond Index – Genera Aaptus – Zygodactylus. The Richmond Index. Division of Birds at the National Museum of Natural History, 2007. december 23. (Hozzáférés: 2008. január 17.)
  7. ↑ a b c Likoff, Laurie. King Vulture, The Encyclopedia of Birds. Infobase Publishing, 557–60. o. (2007). ISBN 0-8160-5904-7 
  8. ↑ a b Amadon, Dean (1977). „Notes on the Taxonomy of Vultures” (PDF). The Condor (journal) 79 (4), 413–16. o, Kiadó: The Condor, Vol. 79, No. 4. DOI:10.2307/1367720. (Hozzáférés: 2009. március 13.)  
  9. ↑ Wood, John George. The illustrated natural history. London: Routledge, Warne and Routledge, 15–17. o. (1862) 
  10. ↑ a b c King Vulture. National Geographic. [2007. július 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)
  11. ↑ a b Wood, John George. The illustrated natural history. Oxford University (1862). ISBN 0-19-913383-2 
  12. ↑ a b Diehl, Richard A.; Berlo, Janet Catherine. Mesoamerica after the decline of Teotihuacan, A.D. 700–900, Parts 700–900, 36–37. o. (1989). ISBN 0-88402-175-0 
  13. ↑ a b Remsen, J. V., Jr.; C. D. Cadena; A. Jaramillo; M. Nores; J. F. Pacheco; M. B. Robbins; T. S. Schulenberg; F. G. Stiles; D. F. Stotz & K. J. Zimmer. 2007.. A classification of the bird species of South America. [archivált változat]. South American Classification Committee.. Hozzáférés ideje: 2007. október 15. [archiválás ideje: 2011. május 16.]  Archiválva 2009. március 2-i dátummal a Wayback Machine-ben
  14. ↑ Charles Sibley. Distribution and Taxonomy of the Birds of the World. Yale University Press (1990). ISBN 0-300-04969-2. Hozzáférés ideje: 2007. április 11. 
  15. ↑ Charles Sibley, Charles G., és Jon Edward Ahlquist, Jon E... Phylogeny and Classification of Birds: A Study in Molecular Evolution]. Yale University Press. (1991.). ISBN 0-300-04085-7. Hozzáférés ideje: 2007. április 11. 
  16. ↑ Ericson, Per G. P.; Anderson, Cajsa L.; Britton, Tom; Elżanowski, Andrzej; Johansson, Ulf S.; Kallersjö, Mari; Ohlson, Jan I.; Parsons, Thomas J.; Zuccon, Dario & Mayr, Gerald. Diversification of Neoaves: integration of molecular sequence data and fossils. Biology Letters online: 1–5. [archivált változat] (PDF preprint). DOI: 10.1098/rsbl.2006.0523 (2006 :). Hozzáférés ideje: 2015. október 26. [archiválás ideje: 2006. november 8.] 
  17. ↑ Tagliarini, Marcella Mergulhão; Pieczarka, Julio Cesar; Nagamachi, Cleusa Yoshiko; Rissino, Jorge; de Oliveira, Edivaldo Herculano C. (2009). „Chromosomal analysis in Cathartidae: distribution of heterochromatic blocks and rDNA, and phylogenetic considerations”. Genetica 135 (3), 299–304. o. DOI:10.1007/s10709-008-9278-2. PMID 18504528.  
  18. ↑ a b Miller, Loye H. (1931). „Bird Remains from the Kern River Pliocene of California”. The Condor (journal) 33 (2), 70–72. o. DOI:10.2307/1363312.  
  19. ↑ a b Fisher, Harvey L. (1944). „The skulls of the Cathartid vultures”. The Condor (journal) 46 (6), 272–296. o. DOI:10.2307/1364013.  
  20. ↑ Wilbur, Sanford. Vulture Biology and Management. Berkeley: University of California Press, 12. o. (1983). ISBN 0-520-04755-9 
  21. ↑ Suárez, William (2001). „A Re-evaluation of Some Fossils Identified as Vultures (Aves: Vulturidae) from Quaternary Cave Deposits of Cuba” (pdf). Caribbean Journal of Science 37 (1–2), 110–111. o. [2011. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. október 1.)  
  22. ↑ Wilbur, Sanford. Vulture Biology and Management. Berkeley: University of California Press, 6. o. (1983). ISBN 0-520-04755-9 
  23. ↑ a b c d e f g h i Harper, Francis (1936. október 1.). „The Vutlur sacra of William Bartram”. Auk, Lancaster, PA 53 (4), 381–392. o, Kiadó: American Ornithologist’s Union. [2016. március 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/4078256. (Hozzáférés: 2010. november 15.)  
  24. ↑ (2013) „Validity of Bartram's Painted Vulture”. Zootaxa 3613 (1). DOI:10.11646/zootaxa.3613.1.3.  
  25. ↑ Day, David. The Doomsday Book of Animals. Ebury, London/Viking, New York. (1981). ISBN 0-670-27987-0 
  26. ↑ McAtee, William Lee (1942. január 1.). „Bartram's Painted Vulture” (pdf). Auk, Lancaster, PA 59 (1), 104. o, Kiadó: American Ornithologist’s Union. DOI:10.2307/4079172. (Hozzáférés: 2010. november 15.)  
  27. ↑ a b Species factsheet: Sarcoramphus papa. BirdLife International, 2010. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)
  28. ↑ a b Gurney, John Henry. A descriptive catalogue of the raptorial birds in the Norfolk and Norwich museum. Oxford University (1864). Hozzáférés ideje: 2009. március 13. 
  29. ↑ Ridgely, Robert. Birds of Ecuador: Field Guide. Cornell University Press, 74. o. (2001). ISBN 0-8014-8721-8 
  30. ↑ Restall, Robin. Birds of Northern South America: An Identification Guide. Vol. 2. Christopher Helm, 68. o. (2006). ISBN 0-7136-7243-9 
  31. ↑ Brown, Leslie. Birds of Prey: Their biology and ecology. Hamlyn, 59. o. (1976). ISBN 0-600-31306-9 
  32. ↑ Restall, Robin. Birds of Northern South America: An Identification Guide. Vol. 1. Christopher Helm, 80–83. o. (2006). ISBN 0-7136-7242-0 
  33. ↑ a b c d e Ferguson-Lees, James; Christie, David A. Raptors of the World. Houghton Mifflin Company, 88, 315–16. o. (2001). ISBN 978-0-618-12762-7 
  34. ↑ Noriega, Jorge I.; Areta, Juan I. (2005). „First record of Sarcoramphus Dumeril 1806 (Ciconiiformes : Vulturidae) from the Pleistocene of Buenos Aires province, Argentina”. Journal of South American Earth Sciences 20 (1–2 (SI)), 73–79. o. [2011. július 6-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1016/j.jsames.2005.05.004. (Hozzáférés: 2010. november 10.)  
  35. ↑ a b c d e f Howell, Steve N.G.. A Guide to the Birds of Mexico and Northern Central America. Oxford University Press, 176. o. (1995). ISBN 0-19-854012-4 
  36. ↑ Terres, J. K.. The Audubon Society Encyclopedia of North American Birds. New York, NY: Knopf, 959. o. (1980). ISBN 0-394-46651-9 
  37. ↑ Fisher, Harvey I. (1943. március). „The Pterylosis of the King Vulture” (PDF). Condor 45 (2), 69–73. o, Kiadó: The Condor, Vol. 45, No. 2. DOI:10.2307/1364380. (Hozzáférés: 2009. március 13.)  
  38. ↑ Eitniear, Jack Clinton (1996). „Estimating age classes in king vultures (Sarcoramphus papa) using plumage coloration”. Journal of Raptor Research 30 (1), 35–38. o. (Hozzáférés: 2010. november 16.)  
  39. ↑ a b c Sarcoramphus papa. Who Zoo. [2014. szeptember 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)
  40. ↑ Hilty, Stephen L.; Brown, William L.; Brown, Bill. A guide to the birds of Colombia. Princeton, NJ: Princeton University Press, 88. o. (1986). ISBN 0-691-08372-X 
  41. ↑ a b Henderson, Carrol L.; Adams, Steve; Skutch, Alexander F.. Birds of Costa Rica: A Field Guide. University of Texas Press, 66. o. (2010). ISBN 0-292-71965-5 
  42. ↑ Schulenberg, Thomas S.. Birds of Peru. Princeton, NJ: Princeton University Press, 84. o. (2007). ISBN 0-691-13023-X 
  43. ↑ a b Ridgely, Robert S.; Gwynne, John A. Jr.. A Guide to the Birds of Panama with Costa Rica, Nicaragua, and Honduras, Second, Princeton, NJ: Princeton University Press, 84. o. (1989). ISBN 0-691-02512-6 
  44. ↑ Schlee, Marsha (2001). „First record of tandem flying in the King Vulture (Sarcoramphus papa)”. Journal of Raptor Research 35 (3), 263–64. o. (Hozzáférés: 2010. november 16.)  
  45. ↑ a b Bellinger, Jack: King Vulture AZA Studbook, 1997. március 25. [2006. november 10-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. október 8.)
  46. ↑ Baker, Aaron J.; Whitacre, David F.; Aguirre, Oscar (1996). „Observations of king vultures (Sarcoramphus papa) drinking and bathing”. Journal of Raptor Research 30 (4), 246–47. o.  
  47. ↑ a b c d Ormiston, D.: Sarcoramphus papa. Animal Diversity Web. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)
  48. ↑ Beason, Robert C. (2003). „Through a Birds Eye: Exploring Avian Sensory Perception” (PDF), Kiadó: University of Nebraska. (Hozzáférés: 2007. szeptember 11.)  
  49. ↑ Lemon, William C (1991. december 1.). „Foraging behavior of a guild of Neotropical vultures” (PDF). Wilson Bulletin 103 (4), 698–702. o. (Hozzáférés: 2009. március 13.)  
  50. ↑ Ecology of Condors. [2006. október 1-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2006. október 5.)
  51. ↑ Schlee, Marsha (2005). „King vultures (Sarcoramphus papa) forage in moriche and cucurit palm stands”. Journal of Raptor Research 39 (4), 458–61. o. (Hozzáférés: 2010. november 10.)  
  52. ↑ a b de Roy, Tui (1998). „King of the Jungle”. International Wildlife (28), 52–57. o. ISSN 0020-9112.  
  53. ↑ a b Schlee, Marsha A. (1994). „Reproductive Biology in King Vultures at the Paris Menagerie”. International Zoo Yearbook 33 (33), 159–75. o. DOI:10.1111/j.1748-1090.1994.tb03570.x.  
  54. ↑ Grady, Wayne. Vulture: Nature’s Ghastly Gourmet. San Francisco: Sierra Club Books, 47. o. (1997). ISBN 0-87156-982-5 
  55. ↑ Boros Tamás: A Berlini Állatpark (magyar nyelven). zoorope.hu, 2015. (Hozzáférés: 2016. október 26.)
  56. ↑ a b c d Tozzer, Alfred Marston. Animal Figures in the Maya Codices. Harvard University (1910) 
  57. ↑ King Vulture. Bird Stamps. [2007. október 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. október 17.)
  58. ↑ Vulture, King Studbook. AZA website. Association of Zoos and Aquariums, 2010. [2011. szeptember 4-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. november 15.) (subscription required)

Források[szerkesztés]

  • A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2015. október 21.)
  • Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6 
  • Pedozoologia.net - magyar neve
  • Linnaeus, C. 1758. Systema Naturae per regna tria naturæ, secundum classes, ordines, genera, species, cum characteribus, differentiis, synonymis, locis, Tomus I. Editio decima, reformata. Holmiæ: impensis direct. Laurentii Salvii. i–ii, 1–824 pp doi: 10.5962/bhl.title.542: page 86.
  • Harper, F. (1936). The Vultur sacra of William Bartram. The Auk 53 (4): 381-392.
  • Mlíkovský, J. 2015: The type specimens, type localities and nomenclature of Sarcoramphus vultures (Aves: Cathartidae), with a note on their speciation. Zootaxa 3918 (4): 579-586. doi: 10.11646/zootaxa.3918.4.7. reference page
  • Zoologie Analytique: 32

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a King vulture című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk[szerkesztés]

Videók[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Királykeselyű&oldid=26669018”