Kemény Zsigmond

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kemény Zsigmond
Kemény Zsigmond 1876.jpg
Élete
Született 1814. június 12.
Alvinc
Elhunyt 1875. december 22. (61 évesen)
Pusztakamarás
Nemzetiség magyar
Szülei Kemény Sámuel és Csóka Rozália
Pályafutása
Jellemző műfaj(ok) regény
Irodalmi irányzat romantika
Első műve Izabella királyné és a remete (1837–1838)
Fontosabb művei Özvegy és leánya (1855)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Kemény Zsigmond témájú médiaállományokat.

Magyargyerőmonostori báró Kemény Zsigmond (Alvinc, 1814. június 12.Pusztakamarás, 1875. december 22.) magyar író, publicista, politikus. A magyar romantikus regényirodalom Jókai Mór melletti legnagyobb alakja.

Élete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Családja és tanulmányai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Édesapja, Kemény Sámuel (1758–1823) birtokos második házasságából született, édesanyja Csóka Rozália (1780–1855) volt. 1820-ban betegeskedése miatt levegőváltozásra Zalatnára küldék, ahol 1823-ig nagybátyjánál, Ikafalvi Barók Dániel bányatörvényszéki elnöknél lakott, és az ottani római katolikus elemi iskolába járt. Édesapja 1823-ban bekövetkezett halála után az első házasságból származó gyermekek pert indítottak az özvegy édesanya ellen; az 1827-ig tartó, botrányokkal kísért per – melynek során édesanyját karhatalommal lakoltatták ki Pusztakamarásról, ahova a zaklatások elől költözött – beárnyékolta a születésétől fogva melankolikus gyermek kedélyét.[1]

1823–ban felvették a nagyenyedi kollégium harmadik osztályába. Eleinte a család hagyományainak megfelelően nem a kollégiumban, hanem rokonainál a Kemény-kastélyban lakott, de miután megromlott velük viszonya, 1826–1827 körül annak ellenére átköltözött a bentlakásba, hogy ennek anyagi fedezetét édesanyja elég nehezen tudta előteremteni. Tizenegy évet töltött Nagyenyeden: hét évig a gimnáziumban, majd két-két évig bölcsészetet illetve jogot tanult. Az alsóbb osztályokból a klasszikus irodalom alapos ismeretét és nyelvtudását vitte magával; a felsőbb tanulmányai során nagy hatással voltak rá az őt írói pályára buzdító Szász Károly, illetve a bölcseletet előadó Köteles Sámuel. Egy fegyelmi ügyet követően 1834 kora tavaszán félbehagyta tanulmányait, és Kolozsvárra költözött.[2]

1834–1847[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

1834–1835 között részt vett az országgyűlésen, ahol barátságot kötött Wesselényi Miklóssal. 1835–1837 között Kapudon élt édesanyjával. A marosvásárhelyi királyi táblánál fejezte be jogi tanulmányait. 1837-ben a Nemzeti Társalkodó közölte első cikkeit. 1838–1839 között Kolozsváron volt főkormányszéki írnok. 1839–1840 között a bécsi egyetemen természettudományi előadásokat hallgatott.

1840-ben Kolozsvárra költözött, ahol 1841–1843 között az Erdélyi Híradó egyik szerkesztője lett. 1843-ban írt röpiratában (Korteskedés és ellenszerei) a megyék önkényeskedésére világított rá. Előbb Széchenyi István híve, 1846-ban Eötvös József és a centralisták mellé állt. 1847-ben Pestre költözött és a Pesti Hírlap munkatársa lett.

1848–1867[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A szabadságharc alatt képviselő, majd belügyminisztériumi tanácsos. Követte a kormányt Debrecenbe, Kossuth Lajost Pestre és Aradra. Világos után egy ideig bujdosott; végül az osztrák hatóságok Pesten internálták. Ekkor írta leghíresebb röpiratait: Forradalom után (1850) és Még egy szó a forradalom után (1851).

E két írásában határozottan forradalomellenes álláspont nyilvánul meg. Meg akarja győzni a nemzetet az új helyzethez való alkalmazkodásnak, a korábbi törekvések feladásának szükségéről, az osztrák hatóságokat pedig arról, hogy Magyarországon nincs talaja a forradalomnak és radikalizmusnak, mert a magyar „nemzeti jellem” kizárja ezek lehetőségét, s ezért az abszolutizmusnak sincs értelme. Ámde mindkét részről csak gyanút ébresztett maga iránt; érvelésével egyik felet sem sikerült meggyőznie.

E megtorpanása után Csengery Antallal és Kazinczy Gáborral, később Deák Ferenccel kialakították a passzív ellenállás formáit, szervezték az irodalmi életet és a nemzet egyik irányítójává emelték lapjukat, a Pesti Naplót, melynek szerkesztését 1855-ben vette át. 1859-ben, az abszolutizmus gyengülésekor ő elsők között mondta ki, hogy 1848 alapjára kell helyezkedni, de közben elsősorban a nemesi vezető réteg érdekeit tartotta szem előtt. A következő években barátaival együtt készítette elő a kiegyezést.

Utolsó évei és halála[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A kiegyezés után már alig volt politikai szerepe. A szerkesztés, az éjszaka végzett, túlhajtott írói munka, zilált anyagi helyzete és a politikai izgalmak felőrölték idegeit. Még a Kisfaludy Társaság elnökségét is (1866-tól) egyre inkább csak forma szerint látta el. Betegsége mindjobban elhatalmasodott rajta és elméje elborult. Hazatért Erdélybe, öccsének pusztakamarási birtokára és ott halt meg.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Eleinte a társadalmi regények és elbeszélések, később a történelmiek vannak túlsúlyban. Regényeiben a sötét háttérbe rendszerint tragikus történetet állít be. Hősei nem közönséges emberek. Botlásaikért aránytalan büntetéssel bűnhődnek.

Műveinek listája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Idegen nyelvű kiadásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • (németül) Rauhe Zeiten. Verlag-Magazin, 1867. Ford. Theodor Opitz.
  • (románul) Văduva şi fiica ei. Bucureşti: Kriterion. 1980. Ford. Livia Bacâru.

Személyisége[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Emlékezete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Életműve iránti tiszteletből vette fel nevét egy évvel halála után a Tolnai Lajos alapította marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság, itt rendeztek már születése századik évfordulóján emlékünnepélyt (1914) s emlékezett meg róla 1920-ban is Trózner József. 1923/245-ös számában a kolozsvári Ellenzék közölte Berde Mária A pusztakamarási sír című megemlékezését, majd ugyanez a napilap emlékszámot is adott ki (1923/285), benne Kemény Zsigmond a történelmi regényről írt esszéjének egy részletével s György Lajos átfogó Kemény-tanulmányával. E számban Csűry Bálint a Ködképek a kedély láthatárán című társadalmi regény egyik alakjának forrását tárta fel, Bitay Árpád Kemény zalatnai iskoláséveit nyomozta ki, Papp Ferenc Kemény első szerelméről, Wass Otíliáról közölt tanulmányt. Egy művészi Erdély-kép történelmi tablója jelenik meg Dóczyné Berde Amál a Zord időből dramatizált Bujdosó királyasszony című színművének bemutatásával a Kemény Zsigmond Társaság 1929-es jubileumi ünnepségén, ugyanitt Tabéry Géza előadta Zord idő című versét.

Az újra felfedezés igénye a fiatalság oldaláról jelentkezett: a félszázados halál-évforduló alkalmából Jancsó Béla Zsigmond báró című tanulmányában Széchenyi és Kossuth közé emelte kiegyenlítőnek „a tömeglélek realitását látó ész és az aggódó lelkiismeret” íróját (Nyugat, Budapest, 1926/2), s egy következő írásában (Erdélyi Helikon, 1930/2) visszautasította Kemény kortársainak kívülről alkotott hamis képét, újraértékelést sürgetve Kemény mély gondolati anyagának közkinccsé tételére e szónoki kérdéssel: „...ki másé ez a feladat, mint a mai erdélyi irodalomé?”

Makkai Sándor már 1925-ben tartott egy előadást Kemény lelke címmel (közli az Ellenzék, 1925/85), a Zord időt elemzi a Nyugatban (1932/II. 35–46.), majd Erdélyi szemmel című kötetében (Kolozsvár, 1932) régebbi tanulmányait újraközölve a tragikus költőt láttatja, aki korának és saját magának ellentmondásaival szemben a nagyság önnevelő iskoláját vívta s előkelő szabadelvűségének demokratikus felfogásában azt a törekvést példázta, hogy a kultúrában tegyük nélkülözhetetlenné magunkat s így biztosítsuk létünket. Szellemtudományi felfogásából kiindulva Makkai a magyar lélek nagy önleleplezését, bűnbánatát érzi aktuálisnak a Zord idő olvastára, szerinte Kemény „változó körülmények és külsőségek között változatlanul hirdeti az ítéletet a bűn felett és az új életet annak, ami érdemes is, képes is élni egy nemzet jellemében”. Ezt a gondolatmenetet folytatja Szemlér Ferenc Kemény-tanulmánya az Erdélyi Helikonban (1935/5), azzal jellemezve Erdély történelmi regényíróját, hogy „viharos korának nyugtalanságai révén érthette meg az elmúlt viharos korok lelkét”, s kész a következtetéssel: „Mi is csak saját vészt hozó sorsunk villózásában fedeztük fel újra, talán véglegesen, Kemény Zsigmondot.” Jellemzőnek tekinti, hogy az író nemcsak a feudális múlt embertelenségeivel fordult szembe, hanem a magyar polgáriasodás nacionalista kizárólagossági törekvésével is: „vezető eszméi között előkelő helyet foglalt el az a követelés, hogy a nemzetiségek jogos követeléseit teljesíteni kell”. Ebben az értelemben sürgeti Szemlér a Kemény-hagyaték „máig is érvényes és ma is egyformán ható” erőinek felszabadítását az író emlékére árnyat vető előítéletek alól.

A 150. születési évfordulón Sütő András pusztakamarási emlékeiből idézi fel Kemény Zsigmond ott töltött utolsó esztendeinek szájról szájra szállt családi emlékeit; ő maga „Zsiga báró ledőlt sírkövén üldögélve” veszi számba az utókor tartozásait. Élet és ábránd című írásával (Igaz Szó, 1964/9) már e tartozásokból ró le valamit. Sőtér István előző évi Kemény-elemzésére hivatkozva ő is a korszakot jellemző úttörő szellemek közé helyezi Kemény alakját, aki regényeiben a felismert szükségszerűség és a polgári funkciók betöltésére képtelen nemesi szemlélet konfliktusának görögösen tragikus atmoszférájából mintegy a jelenbe szól, állást foglalva bárminő „érzéspolitika” ellen egy saját felfogása szerinti „reálpolitika” nevében.

Komorságát nem azonosítja Széchenyi nemzethalál-pesszimizmusával, mert Kemény a túlzások okozta tragédiák felelevenítésével is az államvezetés erkölcsének óvatosan haladó reálpolitikai lehetőségeire utal. Felhívja a figyelmet az író sokszor kifogásolt nyelvezetének ősi ízére, gazdagságára, leleményességére, s örömmel állapítja meg, hogy „a kevesek, kik irodalmi fáradozásai iránt érdekkel viseltetnek, egyre többen lesznek. A Kemény-kutatás egyre fokozódik.” Az egykori szombatosok falujából való Bözödi György is személyi emlékeiből indul ki a Rajongók szerzőjének emlékére írt cikkében (A "rajongók" földjén. Igaz Szó, 1964/11).

A kutatásnak egy váratlan irodalomtörténeti esemény adott lendületet. Árvay József ugyanis a sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban megtalálta Kemény Zsigmond valamikor a Kemény Zsigmond Társaságnak adományozott, de később eltűntnek hitt 1846-os naplóját, s ez előbb Benkő Samu gondozásában az Igaz Szóban (1964/11), majd ugyancsak az ő bevezető tanulmányával és jegyzeteivel Kemény Zsigmond naplója cím alatt külön kötetben is megjelent (1966). E bevezetés kibővítése annak a két tanulmánynak, mellyel Benkő a Kemény-emlékezés új, kutatói szakaszát Romániában még az 1964-es évforduló alkalmából megnyitotta.

Az első tanulmány A fiatal Kemény Zsigmond és a közügyek címmel (Korunk, 1964/12) a reformkor erdélyi hírlapíróját mutatja be, aki barátaival – köztük Szentiváni Mihállyal, Brassai Sámuellel, Teleki Domokossal – az Erdélyi Híradó útján úgy akarja befolyásolni a közvéleményt, hogy az ne sérelmi politikával és ne akadémikus vitákkal, hanem a haladó eszmék és a gyakorlati politika összefüggésében keresse az igazság érvényesülését. Kemény hírlapi cikkeiből kiviláglik, hogy a társadalmi reformok megvalósítására reális, majd az 1848-as törvényhozásban megvalósuló programja van. A Kemény Zsigmond fiatalkori közírásainak eszmetörténetéhez című második Benkő-tanulmány (Korunk, 1965/1) szerint Kemény a társadalmi tennivalók kérdésében az előtte járó nemzedékekkel szemben nem a jogtudománynak, nem is a bölcseletnek, hanem a közgazdaságtannak juttatja az elsődleges szerepet, s így jut el konzervatív és utópista túlzókkal szemben a konkrét közügyi tevékenység reformpolitikájához. A tanulmány értékes párhuzamot von Kemény és román szellemi rokona, George Bariț között, hangsúlyozva, hogy mindketten „elutasítják a nemzeti gyűlölséget, és a jogegyenlőség gondolatának hódolnak”. Sőtér Istvánt követve Benkő is bizonyítékokat sorol fel arra, hogy a hírlapíró-közíró Kemény a közügyek sejtjeit a legtudatosabban építi be művészi alkotásainak szövetébe. A megtalált Kemény-naplót bevezető harmadik Benkő-tanulmány széles történelmi korrajzot ad, s Köteles Sámuel etikai humanizmusának, valamint a polihisztor Szász Károly pedagógiai optimizmusának hatását és folytatódását mutatja ki nagyenyedi tanítványuk, Kemény Zsigmond gondolati fejlődésében.

Az író halálának 100. évfordulója már felkészülten találta a romániai magyar irodalmi életet. A Kriterion 1972-ben jelentette meg a Magyar Klasszikusok sorozatban az Özvegy és leánya című regényt, előszóként újraközölve Sütő András régebbi emlékezését, majd ugyanebben a sorozatban az 1975-ös évfordulóra a Zord idő is a közönség kezébe jutott, immár egy új Kemény-kutató, Katona Ádám gondozásában s Benkő Samu utószavával. Az Utunk az ünnepi alkalomra Benkő Samu Kemény Zsigmond műveltsége című tanulmányával jelent meg (1975/50), A Hét Mikó Imre emlékezését közölte (1975/51), az Igaz Szó hasábjain Benkő Korigény és erkölcsi parancs címmel Keménynek a nemzetiségi kérdésről írt cikkeit elevenítette fel, míg Vita Zsigmond ugyanitt Keménynek a nagyenyedi kollégiumban töltött diákéveiről adott pontos képet (1975/12). Az Új Élet Sütő András Vázaültetés Kemény Zsigmond emlékére c. cikkét közli (1975/24). A Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények két részben közölte Katona Ádám értekezését Kemény töredékben maradt első regényéről, melyet hol Martinuzzi, hol Izabella és a remete címen ismer az irodalomtörténet (1973/1 és 1975/1).

A Kemény-kutatás újabb eredményeként tette közzé Katona Ádám a pályakezdő Kemény Zsigmond eszmerendszeréről szóló tanulmányát (Korunk, 1976/1–2), melyben elmélyítette ismereteinket mindarról, amit Kemény nagyenyedi diák korában professzorának, Szász Károlynak köszönhetett. Felveti a „Mohács-élmény” megrázó történelemszemléleti hatását, majd A csalódások lépcsőfokán egyre lejjebb című dolgozatában (Irodalomtörténet, Budapest, 1977/2) arra a lelki válságra mutatott rá, mely nemcsak a hatalmi erőszakkal szétkergetett 1834–35-ös erdélyi diéta, hanem az ellenzéken belül támadt torzsalkodás illúziórombolásai következtében is a történelmi tragikumokból kivezető reálpolitika felé szabta meg Kemény Zsigmond útját.

A következő években a szélesebb néző- és olvasóközönség is bekapcsolódhatott a Kemény Zsigmondra való emlékezésbe. Csávossy György hasonló címmel dramatizálta Kemény Zsigmond Özvegy és leánya című regényét, kifejtve a kolozsvári Állami Magyar Színházban bemutatott kétrészes darab műsorfüzetében, hogy a regényíró „nem csupán egy szerelmi tragédiát vázol fel érzelmes olvasók számára, hanem a művészet nyelvén pöröl a megértés, az elvek kölcsönös tisztelete, ha úgy tetszik, a békés egymás mellett élés érdekében, és hitet tesz románok, magyarok és szászok testvérisége mellett”. 1978-ban a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház Veress Dániel Örvényben című lélektani drámáját mutatta be Kemény Zsigmondról. Ugyanebben az évben adta ki a Dacia Kolozsvárt Veress Dániel kismonográfiáját az íróról Szerettem a sötétet és szélzúgást címmel, majd válogatásában és előszavával Kemény elfelejtett novelláinak egy gyűjteményét (Két boldog. Kolozsvár, 1979). Végre megjelent 1980-ban a Rajongók is, Péchi kancellár szombatosainak történelmi regénye, s utószavában Dávid Gyula a Kemény-mű modernségére és újrakiadott művei hazai népszerűségére hivatkozva kijelentette: „Az író tehát, akinek nemcsak élete utolsó szakaszában, hanem művével is a magány jutott osztályrészéül, végül kitört a bűvös körből.”

Barabás Miklós egykorú festményét Kemény Zsigmondról a kolozsvári Művészeti Múzeum őrzi. Az író arcvonásait korunkban Cseh Gusztáv grafikája örökítette meg.[3]

Származása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Papp 1927 : 4. o.; Barla 1975 : 609. és 613–614. o.
  2. Papp 1927 : 4–5. o.; Barla 1975 : 612., 615–616. és 621. o.
  3. Albumban posztumusz jelent meg: Cseh Gusztáv: Hatvan fő ember. Debrecen, 1988.
  4. Gudenus 1993 : 59–61. o.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]