Keleti Csou-kor

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A Keleti Csou-kor
Kína történelme
Kína történelme
ŐSI
Neolitikus i. e. 8500 – i. e. 2070 körül
Hszia-dinasztia i. e. 2070 – i. e. 1600 körül
Sang-dinasztia i. e. 1600 – i. e. 1046 körül
Csou-dinasztia i. e. 1046 – i. e. 256 körül
 Nyugati Csou
 Keleti Csou
   Tavasz és ősz
   Hadakozó fejedelemségek
CSÁSZÁRI
Csin-dinasztia i. e. 221 – i. e. 207
Han-dinasztia i. e. 206 – i. sz. 220
  Nyugati Han
  Hszin-dinasztia
  Keleti Han
Három királyság 220–280
  Vej, Su és Vu
Csin-dinasztia 265–437
  Nyugati Csin
  Keleti Csin Tizenhat királyság
Déli és északi dinasztiák
420–589
Szuj-dinasztia 581–618
Tang-dinasztia 618–907
  (Vu Cö-tien 690–705)
Az öt dinasztia és
a tíz királyság

907–960
Liao-dinasztia
907–1125
Szung-dinasztia
960–1279
  Északi Szung Nyugati Hszia
  Déli Szung Csin
Jüan-dinasztia 1271–1368
Ming-dinasztia 1368–1644
Csing-dinasztia 1644–1911
MODERN
Kínai Köztársaság 1912–1949
Kínai
Népköztársaság

1949–jelen
Tajvan
1949–jelen

A Keleti (Késői) Csou-kor (Tungcsou; kínaiul: 東周; i. e. 770-i. e. 256) a Csou-dinasztia i. e. 11. századtól kezdődő regnálásának második fele volt az ókori Kínában. A kor elnevezése a Csou-ház székhelyének, vagyis a főváros nyugatról keletre (a mai Hszi’an-ról a mai Lojang-ra) helyezésével magyarázható. Ez a kor további két részre osztható: a Tavasz és ősz- (i. e. 770-i. e. 476), illetve a Hadakozó fejedelemségek korára (i. e. 475-i. e. 221). A korban 25 király uralkodott a kor 515 éves története során.[1]

Története[szerkesztés]

I. e. 771-ben, az utolsó Nyugati-Csou király, Csou Jou (kínaiul: 周平王; pinjin: Zhōu Yōu Wáng; i. e. 795-771) halála után a Ji-csiu (kínaiul: 宜臼; pinjin: Yíjiù) néven ismert trónörökös kezébe jutott a hatalom, aki a Csou Ping király (kínaiul: 周平王; pinjin: Zhōu Píng Wáng; i. e. 770–720) nevet kapta. Ő lett a Csou-dinasztia tizenharmadik, a Keleti Csou-kor első királya. Uralkodása második évében a barbár csüan-zsung törzs támadásai miatt költöztette át a fővárost keletre, a mai Lojang területére. Miután a barbár invázió a Csou uralkodókat keletre szorította, a Csin állam kezébe került a nyugati határ védése, és fokozatosan kelet felé haladva elfoglalták a korábbi Csou területeket. Ebből adódóan a Csin állam a Csou állam közeli szövetségesévé vált, és beházasodtak a Csou uralkodói rétegébe. A városállamok lassan erős és független fejedelemségekké emelkedtek ki, és a valódi Csou hatalom szétesett. A peremterületek államainak nőtt a területi hatalma, és az uralkodói a királynál erősebb katonai és gazdasági hatalommal rendelkeztek, akinek már a tényleges hatalma Lojang körül egy-két városnyi területre zsugorodott. I. e. 700-ra a Csin állam nyugaton, a Csin állam északon, a Csi állam keleten, a Csu állam pedig délen a fő központi hatalmak voltak Kína területén. A Sárga-folyó menti síkság középső részén lévő királyi Csou hatalom erőtlen volt a peremterületekkel összehasonlítva.

A Tavasz és ősz korszak (春秋; Csun-csiu; i.e. 770–476)[szerkesztés]

Az i. e. 770-től 476-ig tartó időszakot a kínai történelemben a Tavasz és ősz korszaknak nevezik. Ezt a kort a Csou-ház hatalmának folyamatos csökkenése és a fejedelemségek megerősödése jellemzi. A korszak nevét a kis Lu állam megmaradt hivatalos krónikái adták, amelyben a kor kínai eseményeit jegyezték fel. Ebben a korszakban a katonai konfliktusok fokozatosan megsokszorozódtak. Háború háborút követve, a különböző államok elkezdték egymást bekebelezni és az i. e. 700 körüli körülbelül 100 államból a korszak végére csak 40 állam maradt. Ezt az időt erőszak és társadalmi összeütközések: csaták, civil háborúk, uralkodók meggyilkolásai és az arisztokrata családok ármánykodásai jellemezték. A relatív rövid és lovagias harcok lassan nagyméretű kaszabolásokká váltak.

A külső körülmények tovább növelték a fejedelmek befolyását. Az Észak-Kínában letelepedett népek támadásai arra késztette a Csi és a Csin állam fejedelmeit, hogy a vezetésükkel olyan szövetségeket hozzanak létre, amelyek célja Kína határainak a védelme volt. A barbár betörések elősegítették a hegemóniára törekvő nagy fejedelemségek felemelkedését. Az első, aki meg tudta szerezni az hatalmat, az Huangong (kínaiul: 齊桓公; pinjin: Qí Huán Gōng; i. e. 685-643), Csi állam uralkodója volt a Santung-félszigeten. Ezt követően a Csin állam uralkodója, Venkung (kínaiul: 晉文公; pinjin: Jìn Wéngōng; i. e. 636-628) lett a hegemón. Ők az új „hűbérúr” (霸; ba) címet kapták. Formálisan behódoltak az uralkodónak, de valójában ők irányítottak.[2]

A növekvő konfliktusok eredményképp az uralkodók már nem tehették meg, hogy a minisztereiket születés alapján válasszák ki, mivel a tehetség sokkal fontosabbá vált. A kereskedelem kibővült, és a pénz és az áru körforgalma főleg azon keresztül történt. Néhol gazdag kereskedők jutottak magas pozíciókba. Gondolkodók vetekedtek az uralkodó támogatásáért, udvarról udvarra jártak kifejteni a társadalmi, gazdasági, katonai és politikai nézeteiket munkát keresve. A fő szellemi fókusz a gyakorlati politikán, és társadalmi problémákon volt, miközben a metafizikai spekulációk másodlagossá váltak. A művészetek és a filozófia úgy virágzott Kínában, mint még soha. A sokszínű, a korai Kína „száz filozófusához” (Csuci-paicsia; 諸子百家; zhūzǐ bǎijiā) tartozó filozófusok több különböző ideológiai áramlatokat fejlesztettek ki. Ebben az időben születtek meg a legfontosabb kínai ideológiák, mint például a taoizmus, konfucianizmus és a legizmus.

A Hadakozó fejedelemségek kora (戰國; Csan-kuo; i.e. 475–221)[szerkesztés]

A korábbi események a Hadakozó fejedelemségek korához vezettek, amikor hét állam – Csi, Csu, Jen, Han, Csao, Vej és Csin – versenyzett egymással Kína irányításáért és egyesítéséért. Több évszázadra Kínát a háborúk és a zűrzavar lepte el, amelyben egyik állam se volt olyan erős, hogy a másikat legyőzze, de voltak páran, akik meg tudták törni a rendet.
A dinasztia i. e. 256-ban bukott el, amikor a Csin-dinasztia hadserege elfoglalta Csengcsou városát és az utolsó Csou uralkodót, Csou Nan királyt (周赧王) megölték. A valós Csou uralkodói hatalom annyira kicsi volt, hogy a dinasztia végét alig jegyzik. Ennélfogva a Csou államot a Csin állam bekebelezte. A Csin, Csi és Csu államok fölénye akkora volt, hogy egy ideig úgy tűnt, hogy Kína három részre lesz felosztva. Azonban káosz és háború uralkodott el és a csaták folytatódtak ameddig végül a Csin állam el nem foglalta a többi államot és egyesítette Kínát i. e. 221-ben, és ezzel kezdetét vette a Csin-dinasztia uralkodása (i. e. 221-206).[3]

Vaskor[szerkesztés]

Kína i. e. 600-ban lépett a vaskorba. A vasfeldolgozás ezekben az évszázadokban nagyon fontos lett, mivel ahogy a fegyvergyártás fejlődött, vele együtt a fémfeldolgozás is. A több évszázados háborúzásban az volt az úr, aki a legjobb fegyvereket birtokolta. Egy újféle vas felváltotta az eddig használt nyersvasat, amit könnyedén lehetett formálni, dolgozni vele anélkül, hogy roncsolódna. A kínaiak nagy tábortüzeket használtak, ami a nyersvasat felhevítette, és formára kalapálták, aztán vízzel lehűtötték.[4]

Filozófiák[szerkesztés]

Konfucianizmus[szerkesztés]

A Csou-dinasztia a konfuciánus társadalmi hierarchiát alkalmazva uralta a birodalmát. A konfucianizmust – ami az erények, oktatás, államférfiúi képességek rendszere – Konfuciusz és tanítványai terjesztették a Csou-korban. Az uralkodók elvárták, hogy az alattvalóik a konfucianizmus szabályait, értékeit kövessék. A társadalmi létra a konfuciánus hiedelmek szerint az uralkodóval kezdődik, aki mindenki felett áll. Utána jönnek a tudósok, aztán a földművesek, utána a kereskedők, és legvégül mindenki alatt a szolgák és a parasztok. Ez nem egy átlagos társadalmi piramis, mivel általában hasonlóképpen az uralkodó áll legfelül, viszont inkább a kereskedők vannak feljebb, mint a tudósok és a földművesek, aztán a legalján ugyanúgy a szolgák állnak.[5]

A kor híres emberei[szerkesztés]

  • Konfuciusz (kínaiul: 孔子; pinjin: Kǒngzǐ; i. e. 551-től i. e. 479) Kína legjelentősebb filozófusainak egyike
  • Lao-ce (kínaiul: 老子, pinjin: Lǎozǐ) feltehetőleg az i. e. 6. században élt kínai filozófus
  • Mo-ce (kínaiul: 墨子; pinjin: Mòzǐ; kb. i. e. 470 – kb. 391) a korai Kína „száz filozófusa” közé tartozó meghatározó személyiség.
  • Menciusz (kínaiul: 孟子; pinjin: Mèngzǐ; i. e. 372–i. e. 289) Konfuciusz első nagy követője [6]

Királyok[szerkesztés]

Személynév Posztumusz név Uralkodása
宜臼 Ji-csiu 周平王 Csou-házbeli Ping király i. e. 770–720
Lin 周桓王 Csou-házbeli Huan király i. e. 719–697
To 周莊王 Csou-házbeli Csuang király i. e. 696–682
胡齊 Hu-csi 周釐王 Csou-házbeli Hszi király i. e. 681–677
Lang 周惠王 Csou-házbeli Huj király i. e. 676–652
Cseng 周襄王 Csou-házbeli Hsziang király i. e. 651–619
壬臣 Zsen-csen 周頃王 Csou-házbeli Csing király i. e. 618–613
Pan 周匡王 Csou-házbeli Kuang király i. e. 612–607
周定王 Csou-házbeli Ting király i. e. 606–586
Ji 周簡王 Csou-házbeli Csien király i. e. 585–572
泄心 Hszie-hszin 周靈王 Csou-házbeli Ling király i. e. 571–545
Kuj 周景王 Csou-házbeli Csing király i. e. 544–521
Meng 周悼王 Csou-házbeli Tao király i. e. 520
Kaj 周敬王 Csou-házbeli Csing király i. e. 519–476
Zsen 周元王 Csou-házbeli Jüan király i. e. 475–469
Csie 周貞定王 Csou-házbeli Csen-ting király i. e. 468–442
去疾 Csü-csi 周哀王 Csou-házbeli Aj király i. e. 441
Su 周思王 Csou-házbeli Sze király i. e. 441
Vej 周考王 Csou-házbeli Kao király i. e. 440–426
Vu 周威烈王 Csou-házbeli Wej-lö király i. e. 425–402
Csiao 周安王 Csou-házbeli An király i. e. 401–376
Hszi 周烈王 Csou-házbeli Lie király i. e. 375–369
Pien 周顯王 Csou-házbeli Hszien király i. e. 368–321
Ting 周慎靚王 Csou-házbeli Sen-csing király i. e. 320–315
Jen 周赧王 Csou-házbeli Nan király i. e. 314–256

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

Magyarul[szerkesztés]

Idegen nyelven[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]