Kaliforniai gyantásciprus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Kaliforniai gyantásciprus
Kalifornia, Yosemite Nemzeti Park
Természetvédelmi státusz
Nem fenyegetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Növények (Plantae)
Törzs: Toboztermők (Pinophyta)
Osztály: Tűlevelűek (Pinopsida)
Rend: Fenyőalakúak (Pinales)
Család: Ciprusfélék (Cupressaceae)
Alcsalád: Ciprusformák (Cupressoideae)
Nemzetség: Gyantásciprus (Calocedrus)
Faj: Kaliforniai gyantásciprus (Calocedrus decurrens)
(Torr.) Florin
Szinonimák
  • Libocedrus decurrens
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Kaliforniai gyantásciprus témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Kaliforniai gyantásciprus témájú médiaállományokat és Kaliforniai gyantásciprus témájú kategóriát.

Calocedrus decurrens

A kaliforniai gyantásciprus (Calocedrus decurrens, egyes forrásokban[1] tévesen: Libocedrus decurrens) a ciprusfélék családjába sorolt gyantásciprus (Calocedrus) nemzetség legismertebb faja. Éppen ezért magyarul gyakran egyszerűen gyantásciprusnak, illetve gyantáscédrusnak nevezik.

Származása, elterjedése[szerkesztés]

Eredeti élőhelye Észak-Amerika pacifikus–észak-amerikai flóraterülete (USA: Kalifornia, Oregon; Mexikó: Alsó-Kalifornia). Itt a Parti hegységben, a Kaszkád-hegységben és a Sierra Nevadában egy É–D-i irányban nagyjából 1800 km hosszú, több mint 100 000 km²-es, többé-kevésbé összefüggő területen nő.

Díszfának főleg az északi mérsékelt égöv országaiba telepítették be, egyebek közt Magyarországra is. Szép példányi díszlenek Erdőtelek, Surd, Badacsonyörs, Agostyán arborétumában, de közparkokban és magánkertekben is.

Megjelenése, felépítése[szerkesztés]

25–30 m magasra növő, elegáns, karcsú, gyakran oszlopos termetű fa; az Angliába áttelepített példányok a 40 m-t is elérhetik. Koronája általában kúp alakú, a csúcsa legömbölyödik. Ágrendszere változatos; jelentős földrajzi különbségekkel (az ágak állhatnak sűrűn vagy ritkásan, lehetnek vízszintesek vagy falállók stb.).

A tövénél gyakran elágazik; ilyenkor két törzsű. A fiatal fa kérge kezdetben sima, világos olajzöld vagy szürke, később pikkelyesen-lemezesen leváló lesz. Az idősebb fák vastag vörösbarna kérgét mély repedések tagolják; törzsük átmérője akár 2 m is lehet. A kéreg a törzsről puha, hosszanti lapokban hámlik le. Nyílt terepen az aljáig sűrűn ágas (erdőben az idősebb fák felkopaszodnak).

Lapos, a gyakran ültetett hamiscipruséra emlékeztető hajtásai csavarvonal mentén különböző síkokba fordulnak; az oldalágak vége bókoló vagy csomókban csüngő. Ha elég vízhez jut, négyes örvökben álló pikkelylevelei fényes sötétzöldek — szárazabb helyeken, illetve időben világoszöldre fakulnak.

A hosszú, párhuzamos élű pikkelylevelek átellenesen állak; ez ősi vonás. A melegzöld, egyénenként szúrós hegyű pikkelylevelek szakaszosan befelé hajlanak, ezért maga a hajtás nem szúrós. Fonákukon nem látszanak fehéres rajzolatok.[1] Termős tobozvirágai napos helyen néha tömegesen jelennek meg a fa fölső részén és az oldalágak csúcsain. A 3–5 mm hosszú, porzós tobozvirágzatok is végállók. A kb. 2,5 cm-es toboztermések általában három átellenes pikkelypárból állnak. A 2-3,5 cm hosszú toboz kezdetben zöld, majd sárgás, végül vörösbarnára érve pattan fel. A felnyílt toboz alakja felülnézetben tulipánra emlékeztető. Csak a középső pikkelypár terem.

Életmódja, termőhelye[szerkesztés]

Mivel elterjedési területének két végén az éghajlat rendkívül eltérő, a faj meglehetősen tűrőképes; változatos növénytársulások tagja. Északon, ahol az éghajlat viszonylag kiegyenlített, az óriás tujával (Thuja plicata) és az örökzöld mamutfenyővel (Sequoia sempervirens) kell konkurálnia, e helyeken akár 50 m-esre is megnő. A Sierra Nevada déli lejtőin, ahol a chaparral örökzöld törpecserjéivel, illetve az óriás mamutfenyővel (Sequoiadendron giganteum) és a duglászfenyővel (Pseudotsuga menziesii) társul, 1-4 hónapos szárazságot kell elviselnie. Dél-Kaliforniában a magashegységbe bevágódó vízfolyások szurdokerdőibe szorul, hogy a száraz sivatagi levegő ne szárítsa ki.

Magyarországon párás, üde termőhelyet kíván. Ha elegendő a víz és a páratartalom, a meleget és a meszes talajt is elviseli.

Fiatal korában fagyérzékeny (csúcsa könnyen visszafagy), és ilyenkor lassan is nő, de amikor gyökérzete kellően megerősödik, hirtelen „megugrik”, és utána szélsőséges esetben akár évi 1 m-t is növekedhet.

Dugványai igen nehezen gyökeresednek, magról viszont könnyen fölnevelhető.

Az átültetést rosszul tűri,[2] viszont a fitoftórás gyökérrothadásnak ellenáll.[1]

Alfajok, változatok[szerkesztés]

Magyarországon ismertebb kertészeti változatai:

  • ‘Columnaris’ karcsú, oszlopos — főleg Angliában terjedt el;
  • ‘Aureovariegata’ lombja sárgával tarkázott;
  • ‘Intricata’ törpeforma,
  • ‘Pygmaea’ törpeforma.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. a b c Owen Johnson: Európa fái. Ill. David More, ford. Illés Beatrix. [Budapest]: Kossuth. 2011. ISBN 978-963-09-6602-3  
  2. Józsa Miklós: Fenyők és örökzöldek a kertben. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1980. ISBN 963 231 034 9, 81. old.

Források[szerkesztés]