Kőműves

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Kőművesek munka közben

A kőművesség egy nagy múltra visszatekintő foglalkozás. A kőműves építőipari tevékenységet végző munkás vagy kisiparos.

Főbb feladatai[szerkesztés]

  • Épületeket és épületrészeket létesít, épületek, építmények alapozási, falazási, zsaluzási, vasszerelési, betonozási, vakolási, homlokzatalakítási, hideg-meleg burkolási, víz-, hő-, és hangszigetelési illetve bontási, javítási, karbantartási és felújítási munkálatait végzi.[1]
  • A kőműves épületek falszerkezeteit és falidomait, válaszfalakat, beton és vasbeton szerkezeteket, kéményeket, szellőzőket és csatornákat épít, vagy javít. Épületeket falaz és vakol, elhelyezi a nyílászárókat, kialakítja a homlokzatot.

A szó eredete[szerkesztés]

A kőfaragó mesterséget a magyar nyelvben eredetileg a kőműves szó jelölte, később e szó jelentése a falrakó munkákat végző mesterségre korlátozódott.[2]

Feladatai[szerkesztés]

  • az épület alapjának elkészítése (vasalat készítés és betonozás);
  • falak felhúzása téglából, természetes kövekből, betonból, beton készelemekből vagy más építőanyagból;
  • falak ellátása ablakok, ajtók, csövek elhelyezésére szolgáló nyílásokkal (balkonok, ajtó- és ablakbeboltozások);
  • boltívek és boltozatok falazása, kémények, füstcsövek, födémek, lépcsők, párkányok, belső és külső falak megépítése;
  • betonáthidalók elhelyezése és befalazása az ablakoknál, ajtóknál és egyéb nyílásoknál;
  • beton- vagy vasbetonlépcsők beépítése (előregyártott lépcsők alkalmazása);
  • épületek és épületrészek nedvesség elleni szigetelése;
  • szerkezetek hagyományos zsaluzatának elkészítése, ellenőrzése, bontása;
  • habarcs vagy beton keverése kézzel vagy géppel;
  • vakoló munka végzése, kézi és gépi vakolás;
  • egyszerű falazó és vakoló állvány felállítása, ellenőrzése, bontása;
  • szerkezetek vasszerelési munkái;
  • a falazat javítási munkálatainak lebonyolítása, át- és kiépítése.[3]

Jellemző munkakörök[szerkesztés]

  • Betonozó
  • Beton-összeillesztő kőműves
  • Díszítő kőműves
  • Építményvakoló kőműves
  • Épület-, építményzsaluzat-szerelő
  • Épületfalazó kőműves
  • Falazó kőműves
  • Födémgerenda-, tálca- és béléstest-elhelyező
  • Gázkémény készítő
  • Gépi vakoló
  • Gyárkéményépítő kőműves
  • Karbantartó kőműves
  • Kazán- és kemenceépítő kőműves
  • Kemenceépítő
  • Kéményépítő kőműves
  • Klinkertégla lerakó
  • Szegély betongerenda-zsaluzatát beállító
  • Tűzállófalazat-készítő kőműves
  • Vakoló kőműves.[4]

Története[szerkesztés]

„1560 körül azonban már mai, falrakást, vakolást végző iparos, szakember jelentéssel jegyezték fel a gyöngyösi szótár-töredékben. Kezdetben csak a kőanyagból házat emelő szakembert nevezték kőművesnek. Jelentésbővüléssel a téglából, vályogból építkező falrakó is a kőműves fogalomkörébe került. Bár a kőműves szó későn fordul elő nyelvemlékeinkben, maga a mesterség a kibontakozó magyar államiság korai időszakából ismert. Már a korai Árpád-korban országszerte emeltek kőművesmunkával falusi egyházi épületeket, ritkábban világi célúakat, bár a föld-, sövény- és fafalazat még később is többségben maradt. Házépítéshez a korai időkben valamilyen szinten minden jobbágyrendű felnőttnek értenie kellett, de a mészhabarcsos kötésű kő- és téglafalazatok a kőművesmester szakértelméhez voltak kötve. Falvainkban a kőművesek megbízása csak az utóbbi 100–150 évben vált lassan elterjedtté. A fejlődés élvonalába tartozó mezővárosok igényesebb polgárai esetenként azonban már a 15. század során is alkalmaztak kőműveseket. Némely kedvező adottságú körzetben, ahol könnyen fejthető építőanyag vagy kedvező szállítási feltételek (pl. víziút közelsége) lehetővé tették a kővel való építkezést, már a 18. században is széleskörűen dolgoztattak velük. Ebből a korból pl. nevezetesek a Balaton-felvidék és a Bakony barokk jellegű kőépületei. A sár-, vert falú építkezésben a 18. századtól speciális részfeladatok megoldásában vettek igénybe kőműves szakembereket. Konyhák, kamrák boltozatait és szabad kéményeit készítették el téglából, nemegyszer nyers téglából, vályogból. A múlt századi gabonakonjunktúrákhoz kapcsolódó anyagi fellendülés, a paraszti polgárosulás kiváltotta igénynövekedés kedvező feltételeket teremtett a kőművesmesterek munkájának tömegesebb alkalmazására. A Dunántúl egy részén 15–20 év alatt többé-kevésbé egységes stílusban újjáépítették a falvakat. Ebben az időben kőművesközpontok alakultak ki. Távoli vidékeken is ismeretesekké váltak pl. a bátaszéki, gyulai, brassói, hétfalusi csángó, torockói vagy a Kőszeg környéki kőművesek. A falvakban, mezővárosokban tevékenykedő kőművesmesterek kb. 1880-tól 1900-ig a történeti stílusokhoz igazodva, a népművészeti ízlésvilág keretei közt maradva készítették épületeiket, architektonikus díszítményeiket, vakolat-architektúrájukat. Kb. az 1890-es évektől egyre gyakoribbá vált a hagyományos keretek, formák feladása. A második világháború utáni korszakban pedig a falvak építői már a legritkábban éltek a tradicionális formákkal.

A kőművesmesterek korán a céhes szervezkedés szintjére jutottak. A kőművesmunka lehetővé tette a vállalkozói réteg kialakulását, s ezek számára a gazdagodás a társadalmi emelkedés útját nyitotta meg. Ugyanakkor meglehetősen nagy bérmunkástömegek foglalkoztatását is igényelték városaink, mezővárosaink fokozódó építkezései, valamint a falvainkban mutatkozó növekvő építési kedv. Maguk közt az alkalmazott kőművessegédek, legények között is, de a segédmunkások közt a múlt század második felében szocialista szervezkedés bontakozott ki. A kőművesek és más építőmunkás szakmák szervezetei a földmunkásság mellett a hazai munkásmozgalom legsajátosabb vidéki bázisaivá váltak, falvaink, városaink politikai életére évtizedeken át közvetlen befolyást gyakoroltak. A kőművesmesterség sok évszázados múltú hagyományai, szokásai viszont a legutóbbi évek gyökeresen megváltozott körülményei, munkaszervezeti keretei ellenére is tovább élnek (pl. bokrétaállítás).[5]

Források[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]