Ugrás a tartalomhoz

Közös biztonság- és védelempolitika

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A közös biztonság- és védelempolitika (KBVP) az Európai Unió (EU) eljárása a védelem és a válságkezelés területén, és az EU közös kül- és biztonságpolitikájának (KKBP) egyik fő eleme.

A KBVP implementációja katonai vagy polgári missziók bevezetését foglalja magában a békefenntartás, a konfliktusmegelőzés és a nemzetközi biztonság megerősítése érdekében az Egyesült Nemzetek Alapokmányának elveivel összhangban. A katonai missziókat a tagállamok fegyveres erőinek hozzájárulásával létrehozott uniós erők végzik. A KBVP egyúttal kollektív önvédelmet is jelent a tagállamok között, amely az Állandó Strukturált Együttműködés (PESCO) keretein belül valósul meg, amelyben a 28 nemzet fegyveres erői közül 25 részt vesz a strukturális integrációban.

Az Unió főképviselője jelenleg Federica Mogherini, ő felelős a KBVP-döntések meghozataláért és végrehajtásáért. Az ilyen döntéseket a Külügyi Tanács (FAC) fogadja el, amely általában egyhangúságot igényel. A KBVP-struktúra, amelyet a főképviselő vagy az alelnök vezet, a Külügyi Szolgálat (EKSZ) ide tartozó részeit foglalja magába. Ide tartozik a katonai személyzet (EUMS) a működési központjával (MPCC), számos FAC-előkészítő szerv (például a Katonai Bizottság) valamint négy ügynökség, köztük a Védelmi Ügynökség (EDA). A KBVP-struktúrát néha az Európai Védelmi Uniónak (EDU) nevezik, különös tekintettel az EU védelmi erejének jövőbeni fejlődésére.[1][2]

Előzmények

[szerkesztés]

A háború utáni időszakban számos rövid életű vagy nem megalapozott kezdeményezés született az európai védelmi integrációra, amelyek célja a potenciális szovjet vagy német agresszió elleni védelem volt. A Nyugati Uniót és a javasolt Európai Védelmi Közösséget az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO) bekebelezte valamint a francia parlament elutasította. A Nyugat-Európai Unió (WEU) 1954-ben sikeresen váltotta fel a Nyugati-Uniót.

1970-ben az Európai Politikai Együttműködés (EPC) az Európai Közösségek (EK) kezdeti külpolitikai koordinációját eredményezte. A biztonsági és védelmi kérdéseknek az EPC-hez való hozzáadásával szembeni ellenállás a WEU 1984-ben való újraaktiválódását eredményezte azon tagállamai által, amelyek EK tagállamok is voltak.

A hidegháború vége és a Közösség kudarca a Délszláv-háború megakadályozásában új lendületet adott a védelmi integrációnak.1992-ben a WEU új feladatokat kapott és a következő évben a Maastrichti Szerződés megalapította az EU-t és felváltotta az EPC-t a közös kül- és biztonságpolitikai (KKBP) pillérrel. 1996-ban a NATO beleegyezett abba, hogy a WEU fejlessze az Európai Biztonsági és Védelmi Identitást (ESDI).[3] Az 1998-as St. Malo-nyilatkozat jelezte, hogy a hagyományosan habozó Egyesült Királyság kész arra, hogy autonóm védelmi struktúrákat nyújtson az EU-nak.[4] Ez megkönnyítette az ESDI átalakítását az Európai Biztonsági és Védelmi Politikára (ESDP) 1999-ben, amikor az EU-ba integrálták. 2003-ban az EU bevezette első KBVP-misszióit, és elfogadta az európai biztonsági stratégiát, amely azonosítja a közös fenyegetéseket és célkitűzéseket. 2009-ben a Lisszaboni Szerződés bevezette a jelenlegi nevét, a KBVP-t, miközben létrehozta az EKSZ-t, a kölcsönös védelmi záradékot, és lehetővé tette a tagállamok egy részének védelmét a PESCO-n belül. 2011-ben feloszlatták a WEU-t, amelynek feladatait az EU-ba csatornázták. 2016-ban új biztonsági stratégiát vezettek be, amely a Krím orosz csatolásával párhuzamosan a tervezett brit kivonulás az EU-ból és Trump amerikai elnök megválasztása új lendületet adott a KBVP-nak.

Missziók

[szerkesztés]

Az európai csapatoknak az EBVP-be történő első kihelyezése az 1999-es szándéknyilatkozatot követően 2003 márciusában volt a Macedón Köztársaságban. A Concordia hadművelet NATO-eszközöket használt, és sikeresnek tekintették és egy kisebb rendőri misszió, az EUPOL Proxima későbbi évben váltotta fel. Azóta más kisebb rendőrségi, igazságügyi és ellenőrző missziók is voltak. A Macedón Köztársaság mellett az EU további békefenntartókat telepített Bosznia-Hercegovinában, az Althea művelet részeként.

Földrajzilag a Balkánon és a Kongói Demokratikus Köztársaságon kívüli EU-missziók Grúziában , Indonéziában , Szudánban , Palesztinában és Ukrajnában - Moldova - zajlottak. Irakban is van egy igazságügyi misszió (EUJUST Lex). 2008. január 28-án az EU a legnagyobb és többnemzetiségű küldetését Afrikába telepítette- Az ENSZ által felhatalmazott misszió 25 EU-tagállam csapatait (19 helyszínen) a Csád keleti részén és a Közép-afrikai Köztársaság északkeleti részén telepítették ki, hogy javítsák az említett régiók biztonságát. 2008. szeptember közepén teljes működési képességet ért el, és 2009 március közepén átadta a biztonsági feladatokat az ENSZ-nek (MINURCAT küldetés).

Az EU 2008. december 12-én indította el az első KBVP-műveletet (Atalanta művelet). Az Európai Unió Naval Force (EU NAVFOR) koncepcióját a művelet hátoldalán hozták létre, amely még mindig évtizeddel később sikeresen küzd a Szomália partjainál a kalózkodás ellen. A második ilyen beavatkozást 2015-ben indították el a Földközi-tenger déli részén,(EUNAVFOR Med) az ott jelen lévő migrációs problémák kezelésére, a művelet SOPHIA néven futott.

Az eddig bevitt KBVP-missziók többségének feladata, hogy támogassa a fogadó államokban a biztonsági szektor reformjait (SSR). A KBVP SSR-támogatásának egyik alapelve a helyi tulajdon. Az EU Tanácsa a felelősséget úgy határozza meg, mint "a helyi hatóságok által a közösen elfogadott célok és elvek elkötelezettségét".[5] Annak ellenére, hogy az EU erős retorikában ragaszkodik a helyi tulajdonosi elvhez, a kutatások azt mutatják, hogy a KBVP-missziók továbbra is külső irányítású, felülről lefelé irányuló és kínálat-vezérelt törekvések maradnak, ami gyakran a helyi részvétel alacsony szintjéhez vezet.[6]

Szerkezet

[szerkesztés]

A KBVP a közös kül- és biztonságpolitika (KKBP) részét képezi, az Európai Unióról szóló szerződés 42–46. Cikke alapján.[7][8] Az EUSz. 42.2. Cikke kimondja, hogy a KBVP egy közös uniós védelmi politika „fokozatos kialakítását” foglalja magában, és közös védelemhez vezet, amikor a nemzeti állam- és kormányfők Európai Tanácsa egyhangúlag úgy dönt.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. (2016. november 1.) „Tuesday 22 November”. Clinical & Experimental Ophthalmology 44, 56–71. o. DOI:10.1111/ceo.12855. ISSN 1442-6404.  
  2. Wilkinson, David (1997. március 1.). „Towards sustainability in the European Union? Steps within the European commission towards integrating the environment into other European Union policy sectors”. Environmental Politics 6 (1), 153–173. o. DOI:10.1080/09644019708414315. ISSN 0964-4016.  
  3. Lex Talionis”. The SAGE Glossary of the Social and Behavioral Sciences, 2455 Teller Road,  Thousand Oaks  California  91320  United States, Kiadó: SAGE Publications, Inc..  
  4. Luke R. A. Butler: Sources of EU Defence Procurement Law. 73–120. o. ISBN 9781316335987 Hozzáférés: 2019. május 30.  
  5. ifp-ew.eu - Diese Website steht zum Verkauf! - Informationen zum Thema ifp-ew.. ifp-ew.eu. [2018. augusztus 9-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. május 30.)
  6. Ejdus, Filip (2017. október 2.). „“Here is your mission, now own it!” The rhetoric and practice of local ownership in EU interventions”. European Security 26 (4), 461–484. o. DOI:10.1080/09662839.2017.1333495. ISSN 0966-2839.  
  7. The Treaty of Lisbon and the Future of EU Treaty Reform. ISBN 9781137367877 Hozzáférés: 2019. május 30.  
  8. Article 42. (Hozzáférés: 2019. május 30.)