Közönséges tok
 | ||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
 A természetes élőhelyén
| ||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||
Súlyosan veszélyeztetett      
| ||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||
| Acipenser sturio Linnaeus, 1758 | ||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Közönséges tok témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Közönséges tok témájú kategóriát. |
A közönséges tok (Acipenser sturio) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába, ezen belül a tokalakúak (Acipenseriformes) rendjébe és a valódi tokfélék (Acipenseridae) családjába tartozó faj.
A közönséges tok a természet élő ősmaradványainak része. A dinoszauruszok kora óta csak keveset változott. Elődei a gyakori tengeri halak közé tartoztak. Az Acipenser halnem típusfaja.
Előfordulása[szerkesztés]
A közönséges tok a Fekete-tengerben és mellékfolyóiban, a Földközi-tenger északi részén, az Atlanti-óceán északkeleti partjai mentén, Marokkótól Norvégia északi részéig terjedt el. A túlhalászás, a környezetszennyezés és a gátak az ívásra alkalmas folyókon erősen csökkentették a tokállományt. Ma a közönséges tokot teljes elterjedési területén a kihalás fenyegeti, keleten talán valamivel kevésbé.
Megjelenése[szerkesztés]
A hím hossza 100-150 centiméter, a nőstény 130-215 centiméter, de akár az 550 centimétert is elérheti. Testtömege több mint 200 kilogramm. A közönséges tokot hátán, oldalán és hasán csontos pajzsok, megcsontosodott lemezek fedik; ezek 5 hosszanti sorban helyezkednek el. Feltételezhetően az a szerepük, hogy megvédjék az állatot ellenségeitől. Hátúszója egészen hátul van, farokúszójának felső lebenye meghosszabbodott. A pofa alatti érzékeny tapogatók megérzik a zsákmányt a folyó vagy a tenger fenekén. A tok hegyes pofájával kapja el a zsákmányt. Szájában nincsen fog. Szájszöglete soha nem éri el a fej oldalát; a bajuszszálak keresztmetszete kerek, a kopoltyúk bőrén hátrafelé nincsenek szabad ráncok, hanem az isztmusszal összenőttek. Orra körülbelül feleolyan hosszú, mint az egész fej. A rojtok nélküli bajuszszálak visszahajtva nem érnek a száj széléig. Hátának színe a hamuszürkétől a barnásszürkéig terjed, zöldes fénnyel. A hasoldal sárgás vagy fehér, ezüstös csillogással.
Életmódja[szerkesztés]
A közönséges tok vándorhal, és a tenger fenekén él. Tápláléka rákok, csigák, kagylók, kis halak és férgek. Az állat 100 évig is élhet.
Szaporodása[szerkesztés]
A hím 7-9, a nőstény 8-14 éves korban válik ivaréretté. Az ívási időszak június–július között van. A nőstény akár 2.5 millió ikrát is rakhat. Ezek a 2,5 milliméteres ikrák letapadnak a mederben levő kavicsokra, és három hét múlva kikelnek az ivadékok. Az éppen kikelt lárva körülbelül 9 milliméter hosszú. Farka csak csökevényes, és a szikhólyagokból táplálkozik. Körülbelül 6-12 hónap múlva már megjelenik a csőrös pofa és a bajuszszálak előzményei. A tok három évig édesvízben növekszik, mielőtt a tengerhez úszna.
Képek[szerkesztés]
-
A természetes élőhelyén -
Kitömött példány -
Archív kép egy kifogott nőstényről -
Az előbbi példány a hasán felvágva, hogy az ikrákat láthassuk -
Festmény a halról -
Rajz a fejéről, felülről -
és alulról
_(6102595439).jpg)
Források[szerkesztés]
- Acipenser sturio Linnaeus, 1758 FishBase
- Bauchot, M.-L., 1987. Poissons osseux. p. 891-1421. In W. Fischer, M.L. Bauchot and M. Schneider (eds.) Fiches FAO d'identification pour les besoins de la pêche. (rev. 1). Méditerranée et mer Noire. Zone de pêche 37. Vol. II. Commission des Communautés Européennes and FAO, Rome.
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2011. július 8.)
- Csodálatos állatvilág, (Wildlife Fact-File). Budapest: Mester Kiadó (2000). ISBN 963-86092-0-6
- Édesvízi halak. Budapest: Magyar Könyvklub. 1996. = Természetkalauz, ISBN 963 547 140 8
