Kínai császári vizsgarendszer
A kínai császári vizsgarendszer csaknem két évezreden át a kínai társadalom uralkodó elitjének, az állami bürokrácia tagjainak kiválasztási mechanizmusa volt.[1] Ezek a vizsgák jelentették a társadalmi felemelkedés legfontosabb útját, és így a művelt osztályok tagjai számára a központi életcélt. Teljesítményközpontú jellegük miatt meritokratikus jelleget kölcsönöztek a nagyrészt abszolutista birodalomnak.
A többszintű vizsgarendszerben helytálló jelöltek a közigazgatás alacsonyabb és magasabb tisztségeinek várományosai lehettek. Ilyen vizsgákat először az i. e. 2. század közepén tartottak, és a rendszer fennmaradt egészen a mandzsu Csing-dinasztia () végső szakaszáig, 1905-ig.[1]
A vizsgarendszer az ázsiai típusú kínai társadalom rendkívüli stabilitásának egyik fontos tényezője, a hagyományos kultúra és értékrend megőrzésének eszköze volt, mégpedig konfuciánus értelemben. A vizsga szempontjából legfontosabbak a klasszikus könyvek tartalmának szó szerinti tudása, a konfuciánus kormányzóideál megtestesítése; a felettesekhez való feltétlen hűség, bölcs ítélőképesség, megvesztegethetetlenség, magánéleti feddhetetlenség voltak. Az alapvető állandóság mellett a századok során azonban jelentős változások is történtek a rendszerben.[1]
A vizsgarendszer sokáig lehetővé tette a stabilitás és társadalmi mobilitás eszményi összehangolását a hatalmas birodalomba, azonban a társadalmi haladás szempontjából nagy hiányosságai is voltak: a jelöltek formális kritériumoknak megfelelő, de a tisztviselők előtt álló gyakorlati feladatok szempontjából értelmezhetetlen dolgozatokat írtak. A konfuciánus ideáloknak sem felelt meg a rendszer valósága, mivel az általános korrupció erre is kiterjedt, és a vizsgaeredményeket, a címeket és rangokat gyakran áruba bocsátották.[1]
A huszadik század elején megszűnt vizsgarendszer több mint egy évezreden át a művelt kínaiak gondolkodásának a középpontjában állt, ezért emléke továbbra is erősen él. Az asszociatív gondolkodásmód, a ravasz problémákon való töprengés, a váratlan és szellemes reflexió jellemző a mai kínai gondolkodásmódra is, ezért a kínai szépirodalomban és a köznapi érintkezésben egyaránt gyakran bukkan fel a vizsgák szelleme.[2]
Története
[szerkesztés]
A Han-dinasztia kora (i. e. 206 – i. sz. 220)
[szerkesztés]A hivatalnokvizsgák rendszere a Han-dinasztia idején (i. e. 220—206) keletkezett. Az állami hivatalnokok kiválasztásának addig hagyományos módja volt, hogy a főrangúak a köréjük gyűlt írástudók közül ajánlottak tehetséges személyeket feletteseiknek, végső soron a császárnak. Így már a vizsgarendszer kialakulása előtt is kerülhettek tanácsadói vagy nevelői posztokra nem arisztokrata származású személyek. Közülük például nevezetes Csia Ji () (i. e. 201—169), aki rendkívüli tehetsége révén már fiatalon magas rangot kapott az udvarban.[3]
A Han-dinasztia alapító császára, Han Kao-cu kínai császár () i. e. 196-ban felszólította a tartományi kormányzókat, hogy küldjék az udvarba saját vidékük feddhetetlen tehetségeit. Hasonló „tehetségkutatásra” később még többször is sor került. A vizsgarendszer születését rendszerint i. e. 165-re szokták datálni, amikor a dinasztia harmadik uralkodója, Han Ven-ti kínai császár () a palotába gyűlt írástudókat maga vizsgáztatta. Az írásos vizsgaalkalmak i. e. 134-től váltak rendszeressé. Akik a vizsgán megfeleltek, azok esetenként nyomban birtokkal és jelentős jövedelemmel járó tisztséget kaptak, de a sikeres vizsgát tett írástudók javarésze az udvarnál várta, amíg valamely poszt megüresedett.[3]
Az oktatás csak a vizsgák után kezdett intézményesülni. I. e. 124-ben iskolát létesítettek, amelyben a hivatali posztra nem került, de a klasszikus szövegek ismeretében kiváló írástudók konfuciánus könyveket oktattak. A tanulók egy év után vizsgát tehettek, s ennek nyomán hivatali posztot kaphattak. A Keleti (vagy Kései) Han-dinasztia idején már öt fakultáson folyt az oktatás, és mintegy harmincezer hallgatója volt. A versenyben való részvételhez rangos ajánlóra volt szükség. A befolyásos arisztokrata családok természetesen privilegizálták a maguk számára a legfontosabb posztokat, ezért maga a vizsga intézménye is egyre inkább hatalmi harcok martaléka lett. (Számos kutató emiatt a vizsgarendszer megszületését csak évszázadokkal későbbre, a Szuj-dinasztia () idejére (589—618) teszi.)[4]
Maguk a Han-kori császári rendelkezések hol eleve kirekesztik a közrendűek toborzását, hol épp ellenkezőleg fölszólítanak rá, hogy közrendűeket is ajánljanak, ha arra érdemesek. A vizsgarendszer már ekkor is többszintű volt a (tartományi székhelyeken és a fővárosban tartották a vizsgákat). Az utolsó lépcsőben, a palotavizsgán az udvar egységes szempontjai érvényesültek. Igyekeztek a konfuciánus kormányzási elvek gyakorlati megvalósítására, és a klasszikus művek gyakorlatba való átültetésének képességét tekintették elsődlegesnek, nem mint később, az irodalmi tehetséget. A vizsgák hozzájárultak a hivatalnoki uralkodó osztály kialakulásához.[4]
A kinevezéseknél a császár igen korán érvényesítette az összeférhetetlenségi elveket az összefonódásoknak és a nepotizmusnak az elkerülése, végső soron az uralkodó egyszemélyi hatalmának erősítése érdekében. A 2. századtól kezdve nem lehet senki kerületi inspektor a saját szülőföldjén, sem a szülőföldje inspektorának szülőföldjén, sem azon a vidéken, ahonnét a felesége származik, hogy ne építhessen ki hely hatalmi bázist. A vagyonos nemzetségek azonban természetesen folyamatosan törekedtek az udvarnál és vidéken egyaránt saját hatalmuk megerősítésére, ezért a pártatlan kiválasztás elve minduntalan sérült.[4]
A Han-dinasztia bukása utáni Három királyság korában (220—265) újabb erőfeszítések történtek a közigazgatási apparátus megújításár. Az északi Vej () állam császára, Vej Ven-ti () (uralkodott 220—227; Cao Pi néven tehetséges költőként is nevezetes) minden kerületben kijelölte egy személyiséget, akinek feladat lett a helyi tehetségek és feddhetetlen erkölcsű személyek kiválasztása. Százezer emberből egyet jelöltek a hivatali posztokra. A megfeleltek kilenc osztályba sorolva kaptak hivatali rangokat. Ezek a hivatalnoki osztályok egyben a kínai császárság hivatali rangjainak a 20. századig fennálló tagozódásának megteremtését is jelentették. Minden osztályba elöljárók és beosztottak tartoztak, vagyis tulajdonképpen 18 osztályra oszlott a hivatalnoki réteg, később fő- és alrangúakat is megkülönböztettek, tehát a ranglétrának hamarosan már 36 foka lett.[5]
A vizsgarendszert a Kínát újra egyesítő Szuj-dinasztia () uralma idején (589—618) szervezték újjá a dinasztiaalapító Szuj Ven-ti () császár 599-ben kiadott rendelete nyomán;[5] az első vizsgákat a hagyomány szerint 606-ban tartották. Számos történész ekkortól számítja a kínai császári vizsgarendszer születését.
A Tang-dinasztia kora (618–907)
[szerkesztés]A rendszer a Kína egyik fénykorát jelentő Tang-dinasztia (618–907) idején teljesedett ki. Ekkoriban az írástudók osztályának fiai szinte mind vizsgát tettek, és hivatali posztok várományosai lettek. A vizsgán továbbra is elsősorban a klasszikus művek ismeretét kellett bizonyítani, de történelmi ismereteket, a régi és új szertartásokban való jártasságot is megköveteltek. Katonai vizsgákat is tartottak, amelyeken például az íjászat, lovaglás, és más katonai erények terén kellett bizonyítani.[5] A költészetet, zenét és táncot támogató Tang Hszüan-cung kínai császár () (713—756) urama alatt a vizsgákon is a költői tehetség kerül az első helyre. Ekkor rövid ideig taoizmusból is lehetett vizsgát tenni. A korabeli irodalomban számtalan példát találjuk a vizsgán fényes sikert aratott, vagy éppen keserű kudarcot szenvedett ifjak sorsára.[6]
Ekkortól alakult ki az ágazatok szerinti vizsgák rendszere. A legnagyobb becsülete a klasszikus művekben való jártasságuknak volt. Fontos volt a kalligráfia, a matematika, valamint a jog is, de időnként számos más ágazatban is lehetett vizsgát tenni. A palotavizsgán általában maga a császár adott témát a vizsgadolgozathoz: klasszikus műből vett néhány szavas idézetre kellett annak mélyebb értelmét taglaló költeményt és értekezést írni. A vizsgabiztosok gyakran tévedtek, például Tu Fu (), korának legnagyobb költője többször is megbukott.[6]
A Tang-kortól kezdve nagy szerepet játszanak a társadalomban a vizsga révén kiemelkedettek. A 7—9. században igen nagy volt a társadalmi mobilitás. Az összes hivatalnoki kinevezés 36,7%-a a vizsgán eredményesen szerepeltek közül kerül ki, s közöttük előfordulnak közrendűek is. Az oktatás egységes rendszere még nem alakult ki, a tanintézmények és a vizsgakövetelmények nincsenek összhangban egymással. Az oktatás még főként egyénileg folyt.[6]
A Szung ()-dinasztia kora (960—1278)
[szerkesztés]Az oktatási rendszer és a vizsgák összhangja a Szung-dinasztia () idején (960—1278) valósult meg. Az állami egyetem végzősei közül a legjobbak azonnal hivatali rangot kaptak, a közepesek a fővárosi vizsgát eredményesen letett más írástudókkal voltak egyenrangúak, a többiek pedig csak a fővárosi vizsgákon való részvételre szereztek jogot. Sokan továbbra is előkelő származásuk révén jutottak magasra, de a kor a tudományos érdemek magasabb értékelését hozta magával.[6]
Az irodalmi és műveltségi vizsgán Konfuciusz Beszélgetések és mondások című művéből tíz idézetet kellett fejből kiegészíteni, klasszikus szövegek egy-egy részletének összefoglalását kellett megadni írott esszéformában. Öt különféle probléma megoldására kellett esszét írni, melyben a jelölt műveltségét, éles eszét és irodalmi képességeit egyaránt bemutathatta. Ezenkívül írni kellett egy értekezést, egy költői leírást és egy kötött formájú, adott témájú verset is. A Han-kortól kezdve fejből kellett tudni több klasszikus könyvet, de ezek sora idővel változott. A Tang-korban még lehetett egy kanonikus mű alapján vizsgázni, a Szung ()-korra azonban már általában legalább hat alapmű szerepelt a kötelező listán. A mai értelemben vett gyakorlati alkalmasság bizonyítása nem szerepelt a vizsgán, csak a morális értékeket és az asszociatív gondolkodásmódot, a hagyományos témáknak továbbgondolását értékelték. Mindenesetre a klasszikusok tudását alkalmazni kellett gyakorlati problémákra.[7]
A Szung ()-korban szerepeltek először bizonyos természettudományos ismeretek a vizsga anyagában, bevezették az orvosi vizsgákat is. Ekkor más a sikeres vizsgázók nyerik el az összes központi és helyi hivatali posztoknak több mint a felét. 992-ben császári rendelet engedélyezte a kereskedők és a „vegyes foglalkozásúak” részvételét a vizsgákon. A hivatali hatalom a széles körben elfogadott korrupció révén ekkor gyors meggazdagodást is jelentett, a vizsgát tett írástudók tehát gazdasági hatalmat is szereztek. A vizsgákon sikertelenül szerepelt, vagy hivatali szolgálatba nem lépett írástudók hagyományos foglalatossága, hogy gazdag házak ifjak készítik fel a vizsgákra. A gazdagsághoz tanuláson, vizsgán szerzett rangon, hivatali pozíción keresztül vezetett az út. A könyvnyomtatás elterjedésével sokaknak volt módja hozzájutni a szükséges könyvekhez (a 10. században kétszer is kinyomtatták a legfontosabb klasszikusokat), így a műveltség általánosabb lett.[7]
Maga az írástudás azonban a kínai történelem során a 20. század második feléig mindig igen kevesek privilégiuma volt. Az amúgy is nehezen megtanulható írás változott is, a régen keletkezett klasszikus könyvek írásmódja a nyelvfejlődéssel archaikussá vált, ezért azokhoz rengeteg kommentárt is szerkesztettek. A Déli Szung ()-dinasztia idején (1127—1278) már bárki jelentkezhetett a vizsgára, de csak aki gyermekkorától olyan környezetben élt, ahol az esszé- és versírás szabályait elsajátíthatta, annak lehetett érdemi teljesítménye a megmérettetésen.[8]
Reformjavaslatok
[szerkesztés]A császári vizsgarendszer átfogó reformjára vonatkozó első javaslatokat Fan Csung-jan () (989—1052) fogalmazta meg 1025-ben. Szorgalmazta a vizsgák színvonalának emelését, a konfuciánus erények szigorúbb számonkérését. 1043-ban újfent az oktatás fejlesztését követelte, hogy igazán tudós és jellemes írástudók tölthessék be a közigazgatási posztokat. Javasolta, hogy a klasszikusok ismerete mellett a jelöltek bizonyítsák készségüket gyakorlati feladatok megoldására; az irodalmi tehetségen kívül értékeljék az eredeti nézeteket is. Fan Csung-jan ()t javaslatainak elfogadása helyett háromszor is eltávolították az udvartól.[9]
Vang An-si () (1021—1086) javaslatai az egész vizsgarendszer felszámolását célozták. Értelmetlennek tartotta a végtelen hosszú memoritereket. Kiterjedt oktatási rendszert kiépítését javasolta, hogy az biztosítsa a megfelelő szellemű és tudású közhivatalnokok kinevelését, a korrupció ellen pedig a köztisztviselők fizetésének emelését ajánlotta.[9]
A reformjavaslatok azt jelzik, hogy a vizsgarendszer sok visszaélésre adott lehetőséget, a számon kért tudás pedig merev, gyakorlatiatlan volt. A reformerek a konfuciánus igazságosság ideáljaihoz szerették volna közelíteni a rendszert. Egyikük reformjait sem valósították meg, de a vizsgakövetelményeket valamelyest pontosították.[9]
Kína a nomádok uralma alatt
[szerkesztés]A Kína északi részét elfoglaló Liao-dinasztia (kitajok) és Csin-dinasztia (1115–1234) () (dzsürcsik) területén a hódítók lényegében megőrizték a vizsgarendszert, de például a palotavizsgán két első helyezetti címet adtak ki: egyet a legjobb kínai, s egyet az első más nemzetiségű vizsgázónak. A dzsürcsik uralma alatt mintegy százezer írástudó próbálkozott a vizsgákkal a 45 millióra tehető össznépességből. A hivatali posztokra pályázó dzsürcsik oly gyorsan elkínaiasodtak, hogy 1173-ban már dzsürcsi nyelvű vizsgákat kellett bevezetni, nehogy a hódító etnikum nyelve és kultúrája elfelejtődjék. A hivatali posztokat is megkettőzték, külön dzsürcsi hivatali hierarchia alakult ki. A mongol Jüan-dinasztia () idején (1264-1368) sokáig szüneteltek a vizsgák. A régi kínai közigazgatási apparátusba sok belső-ázsiai muszlim került, mert ők jobban értették a kínai nyelvet és módszereket, mint maguk a mongolok, és a hódítók bennük jobban megbíztak, mint a kínaiakban. 1313-ban visszaállították a vizsgákat is. A különböző tartományok írástudói a helyi lakosság száma szerinti arányban vehettek részt a vizsgákon, de a nagy apparátusnak csak jelentéktelen hányada került vizsga által a hivatalába.[8]
Ming-dinasztia (1368—1644)
[szerkesztés]A kínai etnikumú Ming-dinasztia (1368—1644) visszaállította a nemzeti értékeket és a vizsgarendet, a Déli Szung ()-dinasztia alatt kidolgozott formában és tananyaggal. Az értelmiség újra egzisztenciális lehetőségekhez jutott.[10]
A hivatalnoki versenyvizsgákon néhány lenézett szakma (például a színészet vagy a bíróságokon a kényszerítő erőt biztosító törvényszolgák) kivételével bárki – írástudó – részt vehetett.[10]
A vizsgákon a Négy könyv vagy az Öt klasszikus egy-egy mondatát kellett a Szung ()-kori neokonfuciánus Csu Hszi () szellemében értelmezni, mindezt meghatározott formában (ún. „nyolcrészes esszében”).[10] Ez természetesen nem adott gyakorlati tudást, de az írástudást és egy bizonyos műveltség, tanulási készség meglétét azonban bizonyította. A megyei székhelyeken rendezett alapfokú vizsgákon a jelöltek a hsziucaj () fokozatot („virágzó tehetség”) szerezhették meg, ami a középkori Európában nagyjából a baccalaureátusnak felelt volna meg. A tartományi székhelyeken a következő, a csüzsen () fokozatot („ajánlott férfiú”, „magiszter”), a fővárosi, császári vizsgán pedig a csinsi () („bejutott tudós”, „doktor”) szerezhették meg. Hivatalt csak a két felsőbb fokozattal lehetett szerezni. Minden évben csak egy-egy fokozatra lehetett pályázni, így a különböző fokozatú vizsgák három évente ismétlődtek. A fővárosi vizsgákon egyszerre általában öt-hatezer aspiráns vett részt, közülük 2-300 szerezte meg a doktori fokozatot.[10]
A „nyolcrészes esszének” nem csak nyolc részből kellett állnia, hanem kötött szótagszámú, páros mondatokból álló, a mondatok szerkezete szempontjából is szabályozott írásművet kell írni. Ez a szabályozottság jelzi, hogy a vizsgarendszer teljesen elszakadt gyakorlati problémáktól. Az ilyen, rendkívül kötött formájú dolgozatok elkészítéséhez inkább gépies begyakorlás, mint jó szellemi képességek kellettek. Akik a vizsgákon nem jutottak tovább, összegyűjtötték és kiadták a sikeres dolgozatokat azoknak, akik saját vizsgáikra készülve mintákat kerestek.[11] Ekkoriban már nyíltan lehetett rangokat vásárolni is.[12]
Huang Cung-hszi () (1610-1695) korában a vizsgákon megkövetelt tudás már végképp elavult volt. Javaslatai az egész kínai állam modernizálására irányultak. Az oktatásban javasolta a tanterv reformját, a nem-konfuciánus (taoista és buddhista) filozófia oktatását, az önálló gondolkodás előtérbe állítását, az orvosok és csillagászok szakmai vizsgáztatását, a vizsgákon kívül további kiválasztási rendszerek bevezetését. A konzervatív erők azonban meghiúsították a lényegi változtatásokat.[13]
Csing ()-dinasztia (1644—1911)
[szerkesztés]
A mandzsu Csing-dinasztia () (1644—1911) idején folytatódott a korrumpálódás és a hagyományos kormányzási módszerek lassú ellehetetlenülése. A vizsga ekkor is háromszintű volt. Az egyes tartományokra kvótákat írtak ki, hogy minden terület arányosan legyen képviselve. A Csing ()-korban fordítókat is képeztek és vizsgáztattak, mivel a hivatalos iratokat a kínain kívül mandzsu és mongol nyelven is el kellett készíteni, valamint a klasszikus művek egy részét lefordították a mandzsu nyelvre is. A vizsgán sikeresen szerepelt írástudók más öltözékben járhattak, más kiváltságaik is voltak.[12]
A vizsgák harmadik lépcsőjében, a palotavizsgán, gyakorta jelen volt maga a császár is, és az első három helyezett nyomban magas hivatalt kaphatott. A vizsgák több napon át tartottak, hatalmas, sok apró cellából álló építmények szolgáltak céljaira a tartományi székhelyeken és a fővárosban. A dolgozatokat több példányban átmásolták, nehogy a jelölt kézírásáról a szerzőre ráismerjenek a bírálók. Később ez elmaradt, mert a kalligráfia fontosabbá vált a tartalomnál. Ezért a kor egyik legműveltebb és legsokoldalúbb tudósa, Kung Ce-csen () rossz kézírása miatt soha nem jutott túl a tartományi vizsgán. A 17. század egyik legnagyobb kínai írója, Pu Szung-ling () vizsga-kudarcai miatt sokat írt a kor vizsgarendszeréről és hivatalnokairól.[9]
A 19. századra Kína lemaradása a nyugati civilizációtól széles körben világossá tette az oktatási rendszer modernizálásának szükségességét. Kang Jou-vej () a 19. század végén külöválasztotta volna a vallási ismeretek oktatását az egyéb közigazgatási tárgyaktól. Liang Csi-csao () részletes terveket dolgozott ki az elengedhetetlenül szükséges reformokra.[13]
Végül bevezettek reformokat, sok diákot küldtek külföldre tanulni, de ez már késő volt. 1905-ben a hivatalnoki vizsgarendszert császári rendelettel megszüntették, de maga a császárság is csak hat évvel élte túl.[13]
Hatása az európai gondolkodókra
[szerkesztés]A rendszernek távolról sem volt megfelelője a korabeli Európában, ezért a korai európai megfigyelők nem elsősorban konzervativizmusát és hiányosságait vették észre, hanem elképesztő szervezettségét, emberformáló erejét és racionalitását. Matteo Ricci (1552—1610) jezsuita misszionárius 1604-ben megszemlélhette a vizsgákat, és igen elismerő véleményt alakított ki. A 18. század francia felvilágosodás gondolkodói a racionálisan szervezett birodalom példájának tekintették Kínát, különösen Voltaire szentelt több művében is nagy teret a kínai vizsgarendszernek, mint követendő példának. Az angol köztisztviselők képzésére közvetlenül is hatott a kínai rendszer, őket sem konkrét kormányzási ismeretekből vizsgáztatták, azt a gyakorlatban kellett megtanulniuk.[2]
Molnár János magyar jezsuita így írt a témában:[2]
Öt régi könyv náluk oly nagy betsületben vagyon, mint minálunk a Sz.Irás. Ezekben a régi történetek és szokások vannak felírva. A második helyet és betsületet Konfutzius négy könyveinek adják.
Aki az írást megtanulta, annak azután a ékessen szólás, törvénytudás vagy az egek esmérete, az Orvostan könyve, a régi szokások, rendtartások és történetek tanulása, s végtére mind a becsületes életnek, mind az országnak vezérléséhez tartozandó tudomány ad gondot.
A Kína-béli Deákságról című fejezetben aztán leírja, hogy minden harmadik esztendőben
összve gyűl a sok Deákság minden vármegyének legnemesebb városában
ahol vizsgát tesznek. Négyezer cella várja a vizsgázókat, három napon át tart a dolgozatok írása. A tételek pedig: Konfuciusz könyvéből négy „válogatott igék”, melyek ötven szavas kifejtését kérik; meg kell írják, mit tennének ebben vagy abban a helyzetben, hogyan kérnének a fejedelemtől valamit, mit tanácsolnának neki és miként; ha bírák és törvénytudók lennének, hogyan tennének igazságot.[2]
Jegyzetek
[szerkesztés]Források
[szerkesztés]- ↑ Dawson: Raymond Dawson: A kínai civilizáció világa. Ford. Salát Gergely, Antóni Csaba. Budapest: Osiris. 2002. = Osiris tankönyvek, ISBN 963 389 322 4
- ↑ Kalmár: Kalmár Éva: A kínai vizsgarendszer. Educatio, 3. sz. (1995) 501–511. o. Hozzáférés: 2025. október 22.
- ↑ Polonyi 1988: Polonyi Péter. Kína története. Kozmosz könyvek (1988). ISBN 963-11-5620-6
További információk
[szerkesztés]- de Bary, William Theodore, ed. (1960), Sources of Chinese Tradition: Volume I, New York: Columbia University Press, ISBN 978-0-231-10939-0
- Chaffee, John W. (2015), Sung Education: Schools, Academies, and Examinations
- Ch'ü, T'ung-tsu (1967), „Chinese Class Structure and its Ideology”, in Fairbank, John K., Chinese Thoughts & Institutions, Chicago and London: University of Chicago Press
- Chu, Ming-kin (2020), The Politics of Higher Education
- Elman, Benjamin A. (2009), „Civil Service Examinations (Keju)”, Berkshire Encyclopedia of China, Great Barrington, MA: Berkshire, pp. 405–410
- Zi, Etienne (1896), Pratique Des Examens Militaires En Chine, Shanghai: Variétés Sinologiques. University of Oregon Libraries (not searchable) Archiválva 2014. április 15-i dátummal a Wayback Machine-ben., American Libraries Internet Archive Google Books (Searchable).
- Miyazaki Ichisada: China’s Examination Hell. The Civil Service Examinations of the imperial China. Weatherhill, Tokyo/New York NY 1976, ISBN 0-8348-0104-3.
- John King Fairbank: Geschichte des modernen China. 1800–1985 (= dtv 4497). Deutscher Taschenbuch-Verlag, München 1989, ISBN 3-423-04497-7, S. 35–40.
- Irma Peters: Nachwort. In: Wu Jingzi: Der Weg zu den Weißen Wolken. Kiepenheuer, Leipzig u. a. 1989, ISBN 3-378-00298-0, S. 801ff.
- Denis Twitchett: The birth of the Chinese meritocracy. Bureaucrats and examinations in Tʿang China (= China Society Occasional Papers 18, ZDB-ID 1449205-2). China Society, London 1976.
- John W. Chaffee: Thorny Gates of Learning in Sung China. A Social History of Examinations. Cambridge University Press, Cambridge u. a. 1985, ISBN 0-521-30207-2.
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]
