Kárpitozás

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A kárpitozás az a munkafolyamat, melynek során a kárpitos az ülő- és fekvőbútorokat párnázza, kárpittal bevonja, szükség esetén díszíti, zsinórozza.

Története[szerkesztés]

A kárpitosmesterség a reneszánsz idején alakult ki, majd nyert teret magának, ahogy az emberek egyre szívesebben ültek kényelmes kárpitozott üléseken, párnákon, mint faládákon (cassone), székeken.

A barokk idején aztán a párnázott fabútorokat, felváltották a teljesen kárpitozott ülő- és fekvőbútorok, és kialakultak a garnitúrák, amelyek a mai napig használatosak.[1]

A kárpitozás igazi virágkorát a biedermeierben élte, amikor is Georg Junigl 1822-ben szabadalmaztatott egy eljárást, „mellyel tökéletesíti a használatban lévő bútorkárpitozást, a kender saját kezű előkészítésével, és vasrugók felhasználásával a kárpit olyan rugalmas lesz, hogy egyenértékűvé válik a lószőrpárnázással.” Junigl vasrugójának szabadalmával a kárpitozott bútorok divatosabbá és keresettebbé váltak.[2]

Egyre több polgári család lakásában jelentek meg kanapék, ülőbútorok, melyek nagy lehetőséget nyújtottak a kárpitosmesterek képességeinek bemutatására és kibontakoztatására. Eleinte a csak az ülőfelület kárpitozása terjedt el, majd olyan kanapék is készültek melyeknél a kárpitosmunka háttérbe szorította az asztalosmunkát, sőt végül némelynél annyira eltűnt, hogy a bútoron szinte már nem lehetett fát látni. A kárpitosmesterség ezzel teret hódított magának.[3]

A biedermeier újításai és találmányai a kárpitozásban egészen az 1960-70-es évekig voltak használatosak a bútorgyártásban. Ekkor a tűzőgép és a laticel megjelenésével egy új bútorkészítési mód terjedt el. Az eddig használt afrik és lószőr helyett a gyorsabb munkavégzés érdekében a kárpitosok szivaccsal készítették el a bútorokat. A régi technológia azonban a mai napig fennmaradt: az antik bútorok restaurálásához a kárpitos manapság is a régen bevált anyagokat használja. Hiába a modern, olcsóbb eljárás, a kárpitosmester munkájának korhűnek kell lennie. Ismernie kell a hagyományos és a modern eljárásokat is, hogy minden bútort a megfelelő módon, hozzáértéssel készíthessen el, varázsolhasson újjá. Így egy kézműves kárpitos munka gyakran felér egy iparművészeti alkotással is.[4]

A kárpitozás, újrakárpitozás főbb lépései[szerkesztés]

  1. Bontás: A kárpitozás legelső lépése a régi kárpit teljes mértékű eltávolítása, azaz a bútorvázig történő bontás.
  2. Statikai megerősítés: A favázat (modern bútoroknál fém- vagy egyéb vázat) a kárpitozás következő lépésében megerősítik a statikai pontokon, vagyis gyakorlatilag szétszerelik és újra összerakják, a szükséges részeknél összeragasztják.
  3. Hevederezés: Többféle hevederezési mód létezik, ez a munkafolyamat tulajdonképpen az alapozásnak felel meg a kárpitozásban: erős, vastag vászonszalagok stabil keresztfonatának elkészítéséről van szó.
  4. Rugózat beépítése: A hevederezésre kerülnek a rugók. Ezeket bevarrják, majd spárgával szorosan lekötik, és speciális rugóvászont húzunk rá. A rugózat elkészítésével adják meg a leendő ülő- vagy fekvőfelület formáját.
  5. Shoppolás: A kárpitozás ezen része a tömőanyagok elhelyezését és formázását jelenti. Tömőanyagként a legelterjedtebbek a szivacs, a vatta, az afrik és a lószőr. A tömőanyagot több rétegben terítjik és varrják rá az alapra, valamint élvarrással biztosítják a széleken is. Elkészülte után vászonszövettel borítják be, erre fog kerülni a tényleges bútorszövet.
  6. Behúzás: A behúzás voltaképpen maga a tényleges – nem szakmabeliek által értett – kárpitozás, azaz a bútor kiválasztott bútorszövettel való borítása. A behúzás során ráfeszítik a huzatot a bútorra, és gondosan rögzítik.
  7. Díszítés: Főleg antik bútoroknál fordul elő, hogy a kárpitozás részeként a különféle díszítőelemek is javítása, cserére szorulnak. Ilyen díszítőeljárás például a paszományozott vagy díszszögekkel készült kárpitozás, díszzsinórozás az éleken és beosztásokon, vagy a mélyfűzés. A mélyfűzés talán a legnehezebb kárpitosmunka, amelynek során díszgombok behúzása révén alakítanak ki a bőr vagy bútorszövet felszínén egy négyszögletes, középen besüllyedő mintát.

Források[szerkesztés]

  1. Hidde Halbertsma: Régiségek enciklopédiája; 2005; Ventus libra
  2. Georg Himmelheber: Biedermeier bútorok; 1982; Corvina
  3. Kaesz Gyula: Ismerjük meg a bútorstílusokat;1995; Háttér kiadó
  4. Judith Miller: Képes bútor enciklopédia; 2006; Geopen kiadó