Jules Dufaure

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jules Dufaure
Dufaure.jpg
Franciaország miniszterelnöke
Hivatali idő
1871. február 19.1873. május 24.
Előd Louis Jules Trochu
Utód Jules Simon
Franciaország miniszterelnöke
Hivatali idő
1876. február 23.1876. december 12.
Hivatali idő
1877. december 13.1879. február 4.
Előd Gaëtan de Rochebouët
Utód William Henry Waddington
Született 1798. december 4. (82 évesen)
Saujon
Elhunyt 1881. június 27.
Rueil-Malmaison

Foglalkozás jogász
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Jules Dufaure témájú médiaállományokat.

Jules Armand Stanislas Dufaure [ejtsd: düfór] (Saujon (Charente-Maritime), 1798. december 4.Rueil-Malmaison, 1881. június 27.) francia ügyvéd, politikus, a Francia Akadémia tagja.

Életútja[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Középfokú tanulmányait az Oratoriánusok vendôme-i iskolájában végezte, majd jogot tanult Párizsban. 1824-től Saintes-ben, majd Bordeaux-ban lett bírósági hatáskörrel rendelkező ügyvéd. Védőbeszédei tették híressé, amelyeket nem fogalmazott meg előre. 1834-ben Charente-Maritime képviselőjeként csatlakozott az alkotmányos szabadelvű párthoz, a nemzetgyűlésben feltűnést keltett szónoklataival. 1836-ban Thiers miniszterelnöksége alatt államtanácsossá nevezték ki, de Thiers bukása után lemondott, és az ellenzékhez pártolt. 1839 májusától 1840 februárjáig a közmunkaügyi minisztérium élén állt Nicolas Jean-de-Dieu Soult kormányában, és támogatta a franciaországi vasúthálózat kiépítésének tervét. Azután ismét ellenzéki álláspontra helyezkedett. 1846-ban Alexis de Tocqueville-lel, Adolphe Billault-val, Francisque de Corcelles-lel és Gustave Rivet-vel megalapította a Jeune Gauche pártot, s amelynek vezetője is lett.

1848-ban Charente-Maritime képviselője az alkotmányozó nemzetgyűlésben. Őszinte híve volt a köztársaságnak, és belügyminiszterként 1848 szeptember végétől december 20-ig Cavaignac jelöltségét támogatta III. Napóleonnal szemben. 1849. június 2-án ismét átvette a belügyminiszteri tárcát, de már október 31-én lemondott és a tengerészeti bizottság elnöke lett. III. Napóleon államcsínye után 1851-ben visszavonult a politikai élettől és csak ügyvédként működött.

1871 és 1873 között, valamint 1875-ben igazságügyi miniszter volt. A francia közigazgatási jog kidolgozásában jelentős mértékben vett részt. 1876-ban örökös szenátorrá választották, márciusban Mac-Mahon elnök felkérésére új, mérsékelt liberális kormányt alakított. A képvelőház többsége azonban radikális politikát sürgetett, amiért ő ugyanazon év december 12-én beadta lemondását. A BroglieFourtou reakciós kormány idején a köztársaság iránt tanúsított hűsége miatt ismét annyira megnőtt népszerűsége, hogy Mac-Mahon Broglie bukása után 1877. december 13-án Dufaure-ra bízta az új kormány alakítását. Mac-Mahon lemondása után Dufaure az antiklerikális képviselői többséggel nem értett egyet, ezért beadta lemondását Grévy elnöknek. Azután a szenátusban vezette a konzervatív köztársaság híveit. Mint magánember is köztiszteletnek örvendett.[1]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. V. ö. Picot, M. D. sa vie et ses discours (Párizs, 1883)

Kapcsolódó szócikk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Franciaország miniszterelnökeinek listája