Jugoszlávia a második világháborúban

Jugoszlávia a második világháborúban
Második világháború
Baloldalt fentről lefelé: Adolf Hitler és Ante Pavelić találkozása az előbbi Berghof rezidenciáján; Josip Broz Tito partizán tisztek társaságában 1944-ben; Csetnikek és német katonák egy szerb faluban. Jobboldalt fentről lefelé: Stjepan Filipović partizán tiszt felakasztása előtt; Draža Mihailović fegyvereseinek társaságában.
Dátum	1941. április 6.– 1945. május 15.
Helyszín	Jugoszlávia
Casus belli	Jugoszlávia megszállása
Eredmény	a kommunista partizánok győzelme
Harcoló felek
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Tengelyhatalmak: Harmadik Birodalom Olasz Királyság (1941–1943) Magyar Királyság (1941–1944) Bolgár Királyság (1941–1944) Kollaboránsok: Független Horvát Állam Milan Nedić szerb kormánya Kosta Pećanac csetnikjei (1942–1945) Szlovén Nemzeti Gárda (1943–1945) Jugoszláv Királyság (1941) Ellenállók: jugoszláv partizánok Draža Mihailović csetnikjei (1941–1943) Szövetségesek: Egyesült Királyság (1943–1945) Amerikai Egyesült Államok (1943–1945) Szovjetunió (1944) Bolgár Királyság (1944–1945)
Parancsnokok
Az adatok megjelenítéséhez kattints a cím mellett található „[kinyit]” hivatkozásra.
Maximilian von Weichs Alexander Löhr Vittorio Ambrosio Alessandro Pirzio Biroli Gorondy-Novák Elemér Milan Nedić Ante Pavelić Kosta Pećanac Leon Rupnik Dušan Simović Josip Broz Tito Draža Mihailović Henry Maitland Wilson Fjodor Ivanovics Tolbuhin
A Wikimédia Commons tartalmaz Jugoszlávia a második világháborúban témájú médiaállományokat.

Jugoszlávia 1941. április 6. és 1945. május 15. között volt harcok színtere a második világháborúban.

A jugoszláv kormány 1941. március végén kötött szövetséget a nemzetiszocialista Németországgal, de két nappal azután államcsíny döntötte meg. Erre reagálva 1941. április 6-án a Jugoszláv Királyságot megtámadta Németország és szövetségesei: Olaszország, Magyarország és Bulgária. Az ország két része úgymond független lett. Az egyik Horvátország volt, ahol az usztasáknak nevezett fasiszták vették át a hatalmat, és kialakították az ún. Független Horvát Államot. A másikban, Szerbiában egy „nemzetmegmentésinek” titulált kollaboráns kormány került az ország élére.

A megszállás körülményei és főleg az usztasák atrocitásai két ellenálló mozgalom létrejöttét okozták. A szerb nacionalisták és királypártiak a csetnikeknek nevezett mozgalmat hozták létre Dragoljub (Draža) Mihailović vezetése alatt. A jugoszláv kommunisták a partizánokként ismert ellenállási mozgalmat létesítették Josip Broz Titoval az élükön. A két mozgalom hamar egymás ellen is elkezdett harcolni. 1945 májusáig a megszállók elleni háború mellett polgárháború is tombolt Jugoszláviában. Mindegyik harcban álló fél háborús bűncselekményeket követett el: mészárlásokat, etnikai tisztogatásokat stb. A nyugati szövetségesek előbb a csetnikeket támogatták, de ők inkább a partizánok ellen harcoltak, sőt taktikai okokból egyezségeket is kötöttek a megszállókkal, miközben arra vártak, hogy a britek szálljanak partra Jugoszláviában.

A csetnikeké lényegében a háború előtti rendszerhez kötött szerb mozgalom volt. Velük ellentétben a kommunisták magyuk mellé állították a lakosság egy részét, Jugoszlávia szövetségi alapon való helyreállítását ígérve, ahol a különböző nemzetek és nemzetiségek egyenlőek. 1943 vége felé a britek túlságosan kompromittáltnak látták a csetnikeket a kollaborációban. Ugyanakkor Tito erőit hatékonyabbnak találták a németek ellen, ezért a partizánokat kezdték támogatni. Ezenkívül a szövetségesek lemondtak a térségben való partraszállásról, hogy a tervezett franciaországi partraszállás idejére ne szórják szét erejüket. Ezzel a jugoszláv területet a helyi szembenállók összecsapásainak színtereként hagyták meg.

1944 vége felé a partizánok felszabadították a szerb területet a szovjetek segítségével. Azután Tito ellenőrzése alá vette az ország többi részét is, legyőzve az összes ellenfelét, majd nagyon hamar biztosította magának a hatalom monopóliumát. A monarchia hivatalosan megszűnt 1945 novemberében, és helyette kommunista politikai rendszer alakult ki, amely 1992-ig maradt fenn. Tito Jugoszláviájának idején a „nemzeti felszabadító háborúnak” nevezett partizánharc a rendszer alapmítosza lett. Az etnikumok közötti gyűlölet és a háború alatti atrocitások emléke nem aludt ki, hanem táplálta a sérelmeket és a nacionalizmust, melyek az 1990-es években az ország széteséséhez vezettek.

A háború jugoszláviai kontextusa

Jugoszlávia mint bizonytalan identitású ország

Jugoszlávia létrejötte

A „jugoszláv” (szó szerint „délszláv”) megnevezés a 19. század közepe felé jelent meg a horvát és szlovén hazafiak körében, akik az Osztrák Birodalom uralma ellen hangoztatták függetlenségi törekvéseiket. Ez eredetileg az osztrákok által betiltott „illír” megnevezést helyettesítette. Azután a „jugoszláv eszme” szócsoportban használták, a délszlávok (szerbek, horvátok, szlovének stb.) egy részének egyesülési tervét nevezve meg, a nyelvi és vallási különbségeik ellenére.

Az 1990-es évek óta hét különálló állam (Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Észak-Macedónia és Koszovó) helyén alakult ki 1918-ban az egységes állam. A Szerb Királyság az első világháborúban a győztes antanthatalmak közé tartozott. Ennek következtében sikerült kiterjesztenie hatalmát a szétesett Osztrák–Magyar Monarchiában élő szláv népek lakta területekre. 1918 vége felé Szerbia egyesült Montenegróval, majd a volt Osztrák–Magyar Monarchia délszlávok lakta területén létrehozott Szlovén–Horvát–Szerb Állammal. Így jött létre az előbb hivatalosan Szerb–Horvát–Szlovén Királyságnak nevezett állam. 1929-ben ez a hivatalos Jugoszláv Királyság nevet kapta. Nem szláv kisebbségek is éltek a királyságban: albánok, németek, magyarok, olaszok, törökök stb. Az új állam a történelem során vitatott területek egyesítése nyomán jött létre. A volt osztrák–magyar területek tették ki ezek egy részét. A többiek az 1912-ben és 1913-ban lezajlott Balkán-háborúk nyomán Szerbia és Montenegró által az Oszmán Birodalomtól és Bulgáriától elnyert területek voltak. A lakosság nemcsak etnikumok szerint oszlott meg, hanem vallások szerint is, ortodoxokra, katolikusokra, szláv és nem szláv muszlimokra, zsidókra. Politikai szempontból az új ország lényegében a szerb monarchia folytatása volt, melyben a szerb Karađorđević-ház uralkodott tovább. Bár hivatalosan a jugoszláv eszmét testesítette meg, tulajdonképpen a szerbek uralták politikailag. Az 1921-ben elfogadott alkotmány centralista volt és nem föderalista, amilyennek a Horvát Parasztpárt követelte.

Az első immár jugoszláv uralkodó I. Péter, a háború előtt Szerbia királya volt. Súlyosan beteg lévén, fia, Sándor volt már több éve az ország régense, és ő lett a király 1921-ben. Az ország prioritása új nemzeti identitás és hatékony közigazgatás kiépítése volt. Azonban a központi hatalom nagy nehézségekbe ütközött hatalmának kiterjesztésében olyan területeken, amelyek különféle fejlettségű gazdaságait kellett összeilleszteni. Csak három olyan politikai párt volt, mely nemcsak egy nemzetiséghez szólt, hanem a királyság összes alattvalójához: a Demokrata Párt, akkor a legtöbb szavazatot összegyűjteni képes párt; az Agrár Unió, mely hamar hanyatlásnak indult; a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP). Az utóbbi 1919-ben alakult meg és több tíz képviselőt juttatott be az 1920-ban megválasztott alkotmányozó gyűlésbe. Azonban egy hónappal azután egy rendelet erősen korlátozta a párt nyilvános tevékenységét, betiltotta sajtóját és a hozzá kötődő szakszervezeteket. 1921-ben a JKP-t betiltották, miután a kommunisták merényletet kíséreltek meg Sándor régens ellen, majd meggyilkoltak egy volt minisztert.

Belső feszültségek és külső fenyegetések

Létezése első éveiben Jugoszlávia fejletlen gazdaságú, nagy társadalmi egyenlőtlenségektől szenvedő ország volt. Egyes régiókat, mint Macedóniát, Montenegrót és Bosznia-Hercegovinát, jelentős fejlődési lemaradás jellemzett. Már eleve a politikai feszültségek egyik fő tényezője a volt Szerb Királyság elitjének túlnyomó hatalma volt. A szerbek és a magukat szerbeknek tartó montenegróiak a lakosság 39%-át tették ki. Ők uralták a közigazgatási apparátust és főleg a hadsereget olyannyira, hogy Jugoszlávia inkább kiterjesztett Nagy-Szerbia volt. Ezenkívül a belgrádi vezető körök egyes tagjai hódítóknak tekintették a szerbeket a volt osztrák–magyar területeken. Az ott lakókat a legyőzött ellenségekkel azonosították. Ennek következménye növekvő ellenségesség volt a rendszer iránt sok horvát részéről, akik a szerbek után a legnagyobb számú nemzetiséget képezték, de szlovének és muszlim szlávok, azaz bosnyákok részéről is. A nemzetiségek közötti feszültségek nagyon élénkek voltak főleg horvátok és szerbek között. Az előbbiek voltak az utóbbiak dominanciájának fő ellenzői. Ennek egyik szélsőséges példája volt az, hogy 1928-ban a parlamentben egy montenegrói képviselő halálosan megsebesítette Stjepan Radićot, a Horvát Parasztpárt megalapítóját. A Balkán-háborúk előtt az Oszmán Birodalomhoz tartozó területeken számos muszlim földbirtokost hátrányosan érintett egy olyan agrárreform, amely szerb parasztoknak kedvezett. Koszovóban volt a legfeszültebb a helyzet. Az ottani albánok jogfosztottak voltak, és lázadásaikat brutálisan fojtották el. A szláv macedónokat nem ismerték el nemzetiségként, és hivatalosan szerbeknek számítottak.

Jugoszlávia az Egyesült Királyság és Franciaország védelmének örvendett ugyan, de viszonyai közvetlen szomszédjaival feszültek voltak. Az első világháború befejezésekor területi vita robbant ki Olaszországgal, ugyanis az elfoglalt volt osztrák–magyar területeket Isztriában és Dalmáciában, ahol éltek olaszok, de szlovének és horvátok is. Olaszország követelte Fiumét is. Az 1920-as rapallói egyezmény rögzítette a határt a két ország között, majd 1924-ben a Fiumei Szabadállamot is felosztották egymás között, és Fiume városa Olaszországé lett, de a feszültség megmaradt. Benito Mussolini fasiszta rendszere továbbra is igényt tartott Dalmáciára, ahol a rapallói egyezmény értelmében már birtokolta Zárát és régióját Ugyanakkor brutális olaszosítás folyt a területén élő szlovének irányában. Másrészt Olaszország igyekezett Albániát csatlósává tenni, hogy jobban fenyegethesse Jugoszláviát. Jugoszláviának vitái voltak Bulgáriával és Görögországgal is Macedóniával kapcsolatban. Magyarország revízióra törekedett a Délvidék elvesztése miatt. Albániával a főleg Koszovóban élő albánok miatt volt vita, Ausztriával pedig a határövezet kapcsán.

Jugoszlávia bánságai 1939 előtt

1929-ben azzal az indoklással, hogy a parlamentáris rendszer nem képes megoldani a nemzetiségek közötti feszültségeket, I. Sándor király felfüggesztette az alkotmányt, és diktátori hatalommal ruházta fel magát. Ekkor lett az ország neve hivatalosan Jugoszláv Királyság, azt jelezve, hogy politikája a jugoszlavizmus, azaz a nemzeti egység felé vezető út. Autoriter reformok útján még inkább központosította az államhatalmat, de nem oldotta meg a különböző etnikumok, főleg a horvátok és a bosnyákok státuszának kérdését. Az országot kilenc banovinára (bánságra) osztották fel a történelmi régiók helyett, teljesen mellőzve a történelmi örökségeket és a kulturális hagyományokat. Például a mai Macedóniát a Vardari Bánság foglalta magába, Montenegrót pedig a Zetai Bánság. Ez a reform senkit sem elégített ki. A „Horvátország” elnevezés hivatalosan eltűnt, miközben a szerbek történelmi területei négy bánsághoz kerültek.

A szerb nacionalisták egy része a „csetnikeknek” nevezett félkatonai mozgalomba tömörült. 1929-ben I. Sándor ezt betiltotta, de később hallgatólagosan megengedte működését. Vezetője Ilija Trifunović-Birčanin, majd Kosta Pećanac volt, és kb. félmillió taggal és szimpatizánssal rendelkezett.

1931-ben a király új alkotmányt hirdetett ki, amely valamennyire enyhítette a diktatúrát. Újból működhettek politikai pártok, és választásokat tartottak. A Horvát Parasztpárt volt a központi hatalom fő ellenzéke 1929-ig, majd 1931 után, de a legradikálisabb horvát mozgalom az Ante Pavelić vezette függetlenségpárti és fasiszta irányultságú usztasáké volt. Ez 1929. január 7-én alakult meg, egy nappal azután, hogy a király bevezette a diktatúrát és betiltott minden pártot. Így az usztasák mozgalma elejétől fogva törvénytelen volt Jugoszláviában. Vezetői emigránsok voltak az ország 1941-ben történt megszállásáig. Egyéb szeparatista vagy autonomista, többé-kevésbé erőszakos és illegális mozgalmak is voltak. Az egyik a „Zöldeknek” nevezett montenegrói szeparatisták, majd autonomisták, később föderalisták mozgalma volt. Macedón jugoszlávellenes terrorista mozgalom is volt, a Belső Macedón Forradalmi Szervezet. Ezt egy ideig Bulgária és Olaszország támogatta. 1934 októberében ennek egyik tagja meggyilkolta I. Sándort egy franciaországi látogatása idején. A merényletet az usztasákkal együtt szervezték.

A trónra az akkor még gyerek II. Péter került. Régensi tanács alakult I. Sándor egyik unokatestvére, Karađorđević Pál herceg vezetésével. A következő években Jugoszlávia igyekezett belső stabilitást elérni és megőrizni semlegességét a növekvő nemzetközi feszültségek kontextusában. A kormány fejlesztette gazdasági kapcsolatait a náci Németországgal, de ugyanakkor igyekezett megtartani jó viszonyát Franciaországgal és az Egyesült Királysággal is. A hagyományosan ellenséges érzelmek Németország iránt korlátozták Jugoszláviában a nácizmushoz való vonzódást. 1935-ben Dimitrije Ljotić volt miniszter egy ZBOR elnevezésű szerb nacionalista, antiszemita és fasiszta irányultságú pártot alakított, de ez nem tudott bejutni a parlamentbe.

Az 1931-es választások után még két választást tartottak a háborúig, 1935-ben és 1938-ban. Ezeken a Vladimir Maček vezette Horvát Parasztpárt volt az egyesült ellenzék fő pártja. 1939-ben Maček lett a miniszterelnök-helyettes, és elérte egy olyan egyezmény megkötését, amely lehetővé tette az autonóm Horvát Bánság megalakítását. Ez Jugoszlávia területének egynegyedét tette ki, és a lakosság egyharmada élt benne. Ez mégsem oldotta az etnikumok közötti feszültségeket. A horvátoknak tett engedmények a többiek, főleg a szerbek elégedetlenségét okozták. Egyesek egy szerb bánság megalakítását követelték az ország többi részéből. 1937-ben Slobodan Jovanović egyetemi tanár megalapította a Szerb Kulturális Klubot. Ez a királyság újjászervezéséért állt síkra egy szerb, egy horvát és egy szlovén részből álló szövetségi állam alakjában. A Jugoszláv Muszlim Szervezet is követelte bánság létrehozását Bosznia-Hercegovinában. A Horvát Bánság létrehozását ellenezte a horvát usztasák mozgalma is, amely független és Bosznia-Hercegovinát magában foglaló horvát államot akart. A szerb ZBOR is ellenezte, amely szerbek uralta Jugoszláviát akart. A horvátokkal kötött egyezség sürgős intézkedés volt elsősorban a jugoszláv nemzeti egység megerősítése céljából. Ezt az indokolta, hogy Európában a háború kitörése nagyon közelinek látszott. Akárhogy is, ez az intézkedés elégtelen és túl kései volt ahhoz, hogy elérhesse kívánt hatását. Hamarosan a háború ki is tört, miközben gyengesége miatt Jugoszlávia nagyon felkészületlen volt ahhoz, hogy megbirkózhasson a fenyegetettségével.

Jugoszlávia nem tudja kikerülni a háborút

A semlegesség lehetetlensége

1935 és 1939 között Jugoszlávia igyekezett megőrizni semlegességét, jó kapcsolatokat fenntartva úgy az Egyesült Királysággal és Franciaországgal, mint Németországgal. Milan Stojadinović, aki 1935-ben lett miniszterelnök, javította a viszonyt Olaszországgal. A Németországgal való jó viszonnyal együtt ez közelítette Jugoszláviát a tengelyhatalmakhoz. 1937-ben barátsági szerződést kötött Olaszországgal. Ez arra vállalt kötelezettséget, hogy tiszteletben tartja Jugoszlávia területi integritását, Jugoszlávia pedig elismerte Olaszország Albániában való domináns helyzetét. Az olaszok letartóztatták a területükön tartózkodó usztasa vezetőket, köztük Ante Pavelićet.

1939-ben Pál régens lemondatta Stojadinovićot, akinek túlságosan németpárti politikája nyugtalanította a hadsereget és a franciabarát szerb köröket. Miközben a feszültségek fokozódtak Európában, Jugoszlávia mindent megtett, hogy a konfliktusokon kívül maradjon. Mégis az 1938-as müncheni egyezmény, Albánia olasz megszállása, az Anschluss és Lengyelország lerohanása hozzájárult az ország lakosságának nyugtalanságához és elszigeteltségi érzetéhez. Ezt tetézte a francia és a brit szövetségesek gyengesége. Azzal, hogy Albánia olasz protektorátus lett, és Ausztriát bekebelezte Németország, Jugoszláviának közös határai lettek ezekkel, és így a tengelyhatalmak harapófogójában találta magát.

Olaszországnak és Németországnak 1941 előtt nem volt közös álláspontja Jugoszláviát illetően. Mussolini nem mondott le területi igényeiről az Adriai-tenger térségében, de a német vezetők megosztottak voltak Jugoszláviával kapcsolatban. Alfred Rosenberg és környezete Horvátország függetlenségét akarta, miközben Hermann Göring Jugoszlávia fennmaradása felé hajlott, mivel stratégiailag fontosnak látta Németország számára. 1939 júniusában Adolf Hitler megerősítette a német–jugoszláv viszonyt, fogadva Pál herceget Berlinben.

Pál herceg találkozója Hermann Göringgel és feleségével németországi látogatása idején 1939-ben

A háború elején Jugoszlávia elsősorban Olaszországot tartotta a legveszélyesebbnek rá nézve. Azért is volt neki fontos a Németországgal való jó viszony, hogy az tartsa vissza olasz szövetségesét egy Jugoszlávia elleni agressziótól. Ugyanakkor a nyugati demokráciáktól is remélte megvédését szükség esetén. Miután 1939. szeptember 1-jén a németek lerohanták Lengyelországot, az Egyesült Királyság és Franciaország hadat üzent Németországnak, bár még nem kezdtek harcolni ellene. Ekkor Franciaországnak volt egy javaslata: a franciák és a britek szálljanak partra Szalonikinél, és hozzájuk csatlakozzon Jugoszlávia, Görögország és Törökország, hogy egy második frontot nyissanak meg a Balkánon. A jugoszláv kormány jól fogadta a javaslatot, mert Szaloniki fontos volt neki stratégiai szempontból, de a terv meghiúsult. A britek ellenezték azzal az indokkal, hogy Olaszország még nem lépett be a háborúba. Azt látva, hogy a szövetségesek visszakoznak, Jugoszlávia azzal is próbálta megtartani semlegességét, hogy 1940 júniusában diplomáciai kapcsolatot létesített a Szovjetunióval. Megtehette, mivel ez nem ronthatta viszonyát Németországgal, ugyanis eközött és a Szovjetunió között érvényben volt a Molotov–Ribbentrop-paktum.

1940 elején Mussolini már azt tervezte, hogy megtámadja Jugoszláviát. Felújította szövetségét a három évvel azelőtt letartóztatott usztasa vezetőkkel. Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter fogadta Ante Pavelićet. Felvázolta neki azt a lehetőséget, hogy feldarabolnák Jugoszláviát, és felállítanának egy olaszbarát Horvátországot monarchia alakjában. Ennek királya egy Savoyai-házi herceg lenne. 1940 tavaszán Hitler meggyőzte Mussolinit, hogy ne támadjon a Balkánon. Egyelőre a Führer elégedett volt azokkal a gazdasági egyezményekkel, melyek egyre függőbbé tették Jugoszláviát Németországtól. Ugyanakkor nem akarta provokálni a szovjeteket egy újabb keleti offenzívával.

1940 nyarának eseményei gyökeresen megváltoztatták a helyzetet. Franciaországnak, a szerb monarchia hagyományos szövetségesének váratlan veresége bebizonyította Németország fölényét. A jugoszláv kormány politikája kérdésessé vált saját szemében. Olaszország franciák elleni offenzívája közben Mussolini még bizonygatta, hogy nincs szándékában megtámadni Jugoszláviát vagy Görögországot. Mégis nehézségekbe ütközött az Nyugati-Alpokban, és ez arra késztette, hogy egy második frontot nyisson meg. Ezzel bizonyítani akarta Olaszország erejét a német érdekektől függetlenül. Előbb ingadozott Jugoszlávia és Görögország megtámadása között. Végül az utóbbi mellett döntött. 1940 októberében megtámadta Görögországot, még inkább növelve Jugoszlávia aggodalmát. Az olaszok a jugoszláviai Bitolát is bombázták, állításuk szerint tévedésből. Bár Jugoszlávia hivatalosan semleges volt, hadügyminisztere, Milan Nedić tábornok partraszállásra gondolt Szalonikinál, hogy elfoglalja Németország segítségével. Az lett volna a cél, hogy megfossza Olaszországot ettől a stratégiai ponttól. Nedić németbarát álláspontja és kapcsolatai a ZBOR-ral végül arra késztették a régenst, hogy 1940 decemberében mondassa le.

Miközben Winston Churchill brit miniszterelnök szövetséget remélt a balkáni országokkal, Pál régens arra a meggyőződésre jutott, hogy a britek túl messze vannak ahhoz, hogy közvetlenül segíthessék Jugoszláviát. Ezért küldötteket menesztett Rómába és Berlinbe, hogy garanciákat kapjon Jugoszlávia semlegességének tiszteletben tartására. Közben a jugoszláviai náciellenes körök reagáltak e fejlemények ellen. Milan Gavrilović, a Szerb Agrárpárt baloldali irányzatú vezetője országa képviselője volt, amikor létrehozták a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. Amint Moszkvába érkezett, megpróbálta a szovjetek támogatását elérni ahhoz, hogy tartsák vissza a régenst a Németországhoz való közeledéstől. A szovjetek el akartak kerülni mindennemű provokációt, és elhúzták a megbeszéléseket Gavrilovićtyal. Végül Gavrilović meggyőzte őket arról, hogy érdemes kapcsolatba lépniük a németellenes jugoszláv katonai körökkel.

Dragiša Cvetković

Hitler próbálta arra késztetni a jugoszláv kormányt, hogy adja fel semlegességét. Kezdte előkészíteni a Szovjetunió elleni támadását, amihez szüksége volt ellenőriznie a helyzetet a Balkánon. Különösen fontos volt neki szövetkeznie Jugoszláviával azzal a céllal, hogy segíthessen a görögországi offenzívájában nehézségekkel küzdő Olaszországnak. Stratégiai fontossága volt Jugoszláviának a majdani Szovjetunió elleni támadás szempontjából is. A jugoszláv régens próbált időt nyerni, és jobbítani viszonyát a szomszédjaival. Ezért decemberben barátsági egyezményt kötött Magyarországgal. Közben Németország gyorsan terjesztette befolyását a régióban. 1940 novemberében Románia és Magyarország szövetkeztek Németországgal, aláírva a háromhatalmi egyezményt. Bulgáriával is folytak tárgyalások ennek érdekében. 1941 februárjában Hitler fogadta Dragiša Cvetković jugoszláv miniszterelnököt és külügyminiszterét, akiket felkért a háromhatalmi egyezmény aláírására. Ugyanakkor azt tanácsolta nekik, hogy ne kérjék a Szovjetunió támogatását. Ezt úgy tette, hogy felfedte nekik, hogy Berlinbe látogatva, Vjacseszlav Mihajlovics Molotov területi módosításokat javasolt Bulgária javára és Jugoszlávia kárára. Március 1-jén Bulgária is aláírta a háromhatalmi egyezményt.

Közben a britek sikeresen harcoltak az olaszok ellen Észak-Afrikában, és beavatkozást terveztek ellenük a Balkánon. Ennek érdekében szövetkezni igyekeztek nemcsak Görögországgal, hanem Törökországgal és Jugoszláviával is. Törökország ezt visszautasította, és a britek Jugoszláviára gyakoroltak nyomást. Csapatokat készültek küldeni partraszállásra Görögországban. 1941. március 5-én, Anthony Eden brit külügyminiszter levelet küldött a régensnek azzal a kéréssel, hogy támogassa katonailag a görögöket. Másnap elkezdődött a brit csapatok küldése Görögország felé. Jugoszlávia két tűz között találta magát: a britek között, akik nem tudtak konkrétan segíteni neki Franciaország bukása után, és a németek között, akik nyomása egyre fenyegetőbb lett. A jugoszlávok érdeklődtek a szovjetek álláspontjáról is, de ezek mindenek előtt igyekeztek távol tartani magukat a konfliktustól. Joszif Visszarionovics Sztálin nem hajlott Gavrilović szövetségi javaslatára. Mégis megpróbálta kihasználni a helyzetet, és felkérte jugoszláviai hálózatait, hogy aknázzák ki a németellenes érzelmeket. Arra utasította Titót, az illegalitásban működő Jugoszláv Kommunista Párt főtitkárát, hogy mozgósítson a németek nyomásgyakorlása ellen. Azonban Sztálin célja mindenek előtt az lehetett, hogy használja ki a jugoszláv kontextust Hitlerre való nyomásgyakorlásra. Az volt a célja, hogy Németország érdembeli katonai szövetségre lépjen vele. Ezt előnyösebbnek hitte annál az egyszerű meg nem támadási szerződésnél, amit a Molotov–Ribbentrop-paktum képzett.

Mivel aláírta a háromhatalmi egyezményt, Bulgária megengedte a német csapatok áthaladását területén. Így Jugoszlávia Németország és ennek szövetségesei gyűrűjében találta magát. A németek ultimátumot intéztek Jugoszláviához azzal, hogy március 23-ig adjon választ a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozását illetően. Miután sokáig halasztotta a náci rendszer követeléseinek teljesítését, Jugoszláviának már valós oka volt katonai megtorlástól tartania visszautasítás esetén. Pál régens és tanácsadói végül döntöttek arról, hogy a kormány egy része ellenkezésének ellenére teljesítik Hitler követelését. Március 25-én Cvetković aláírta Bécsben az egyezményt. Azt Jugoszlávia elérte, hogy ez ne kötelezze katonai részvételre, és arra, hogy német csapatok haladhassanak át területén. Azonban elismerte Németország és Olaszország vezető szerepét az ún. „új európai rend” felépítésében. Másnap Churchill utasította a belgrádi brit diplomatákat, hogy folytassák nyomásgyakorlásukat a jugoszláv vezető körökre, azt remélve, hogy megváltoztatják ezek álláspontját.

Az 1941. március 27-i államcsíny

Tüntetők Belgrádban az 1941. március 27-i államcsíny idején

A semlegesség feladása és a német követelések teljesítése azonnali reagálást váltott ki a szerb nacionalista körökben. Több városban főleg szerb fiatalok tüntettek a Hitlerrel való szövetkezés ellen. Március 27-én, miközben Pál herceg Szlovéniában pihent, a hadsereg fővezérkara tisztjeinek egy csoportja megdöntötte a Cvetković-kormányt. Kihirdették II. Péter király nagykorúságát, bár még hat hónap volt ennek napjáig, és a trónra ültették. A régenst megfosztották államfői tisztségétől.

Vita tárgyát képezi a britek pontos szerepe az államcsínyben. Vannak történészek, akik döntő szerepet tulajdonítanak nekik, és egyesek azt vetik a szemükre, hogy belesodorták Jugoszláviát a háborúba. A brit Különleges Műveletek Parancsnokságának (SOE) belgrádi ügynökei befolyásolhatták az eseményeket. Bátoríthatták az összeesküvőket, hogy gyorsan cselekedjenek, és fegyverekkel segíthették őket. A szerb származású Stevan K. Pavlowitch brit történész szerint az Egyesült Királyság hatott ugyan a szerb nacionalista mozgalmakra vagy olyan nyugatbarát körökre, mint az Agrár Unió szerb szárnya. Azonban erre nem is volt szükség, mivel már jelentős volt az elégedetlenség Pál herceg politikájával. Pavlowitch szerint az államcsíny inkább spontán akció volt, mint valóságos összeesküvés. Mindenekelőtt szerb hazafiak reagálása volt a gyengének és tehetetlennek tartott kormány ellen. Céljuk az volt, hogy megmentsék Szerbia és ezenfelül Jugoszlávia becsületét.

Az államcsíny végrehajtóinak egyike, Dušan Simović tábornok vette át egy akkor megalakított koalíciós kormány vezetését. Ebben Vladimir Maček lett újból miniszterelnök-helyettes. A régens megbékélt a helyzettel és Görögországba ment. Az új jugoszláv vezetők segítséget reméltek a britektől és dplomáciai támogatást a szovjetektől. Addig is próbálták elkerülni a németek ellenséges reagálását. Azt bizonygatták, hogy az államcsíny tisztán belső ügy, amely nem kérdőjelezi meg a háromhatalmi egyezményhez való csatlakozást. Mivel nem akarta provokálni a németeket, az új kormány tartózkodott mindennemű hivatalos egyezménytől a britekkel. Még azt is visszautasította, hogy az akkor Görögországban tartózkodó Eden Jugoszláviába utazzon. Eden John Dillt, a brit fővezérkar főnökét küldte oda maga helyett. A britek katonai támogatást ígértek a belgrádi kormánynak, de túl messze voltak egy esetleges jugoszláviai fronttól ahhoz, hogy azonnal tudjanak segíteni. Másfelől Jugoszlávia megpróbált újból jó viszonyt elérni Olaszországgal, de diplomáciai készségek híján, Simović katonai megtorlással fenyegette meg az olasz küldöttet.

A szovjetek csak barátsági és megnemtámadasi egyezményt voltak hajlandók kötni Jugoszláviával. Sztálint meglepte az államcsíny, és Jugoszlávia iránti álláspontját szolidaritási megnyilvánulásnak szánta Hitler felé. Azt remélte, hogy Hitler nem fogja kiterjeszteni a háborút Jugoszlávia megtámadásával. Azonban a szovjet–jugoszláv tárgyalások feszültségeket okoztak Németországgal. Ez arra késztette a szovjeteket, hogy egyoldalúan módosítsák az egyezmény kitételeit. Ezzel kész tény elé állították Gavrilović nagykövetet. A barátsági egyezményből csak egy semlegességi nyilatkozat lett, ami sokkal csökkentette jelentőségét. Gavrilović vissza akarta utasítani az egyezmény eme változatát, de Simović utasítására alá kellett írnia. Ennek április 5-én kellett volna megtörténnie, de csak április 6-án reggel 3 órakor került rá sor, amikor a szovjetek már tudtak a Jugoszlávia megtámadását előkészítő német csapatmozgásokról. Sztálin azt kérte, hogy az egyezményt 5-re datálják, hogy ne provokálják a németeket.

Akárhogy is, Hitler döntése már az államcsíny pillanatától kezdve végleges volt. Dühös volt emiatt a fordulat miatt, melyben a britek kezét látta, ezenfelül szavai szerint az „angolszász zsidókét” és a „judeo-bolsevistákét”. Úgy vélte, hogy Jugoszláviát immár ellenségként kell kezelni. Elrendelte ennek az ő balkáni terveit megzavaró országnak a megsemmisítését. A jugoszlávok óvatoskodásai sehogy sem hatottak a döntésére. Azonnal erélyes náci propaganda kezdődött Németországban, mely azzal vádolta Görögországot és Jugoszláviát, hogy eladták magukat a briteknek. 1941. április 6-án ultimátum és hadüzenet nélkül Németország megtámadta Jugoszláviát, és ugyanazon a napon Görögországot is, hogy egyszerre vessen véget minden gondjának a Balkánon.

Jugoszlávia lerohanása

Az 1. Leibstandarte SS „Adolf Hitler” páncélos hadosztály Jugoszláviában 1941-ben

A gyengén felszerelt és nem eléggé kiképzett jugoszláv hadseregnek nem volt ideje sem felkészülnie, sem az összes rendelkezésre álló embert mozgósítania. Április 6-a hajnalán a németek erős, három napig tartó bombázásnak vetették alá Belgrádot, lerombolva lakóépületeinek felét. Számos berepüléssel megsemmisítették a jugoszláv légierő legnagyobb részét és az ország infrastruktúráját. Ezzel megkönnyítették a szárazföldi hadműveleteiket.

A Maximilian von Weichs tábornok vezette német csapatok zöme Bulgáriából nyomult be, miközben az olaszok Albánia felől támadtak. Eleinte a jugoszlávok sikeres ellentámadást végeztek az albán fronton, de április 14-én ismét védekezésre kényszerültek. A szerb egységek sokkal harciasabbak voltak, mint a horvátok és a macedónok. Ezek közül sokan az első alkalommal megadták magukat. Horvátországban a németek gyorsan haladtak előre, helyi nacionalisták, főleg usztasák szabotázsakcióinak segítségével. Április 10-én értek Zágrábba. A Drávai Bánságot (nagyjából a mai Szlovéniát) egyszerre Ausztriából a németek és délnyugatról az olaszok rohanták le. Ljubljanát 10-én foglalták el. Koszovóban az albán lakosság felszabadítókként fogadta a németeket. Egy helyi előkelőségekből álló küldöttség azonnal együttműködési egyezményt kötött a megszállókkal. Április 11-én, miután a jugoszlávok ellenállása megtört északon, magyar csapatok hatoltak be a Délvidékre a néhány hónappal azelőtt aláírt barátsági szerződés dacára. A támadás kezdetétől fogva az Egyesült Királyság kinyilvánította támogatását Jugoszlávia iránt. A Szovjetunió vezetői nem hivatalosan rokonszenvüket fejezték ki a jugoszlávoknak, de tartózkodtak a nyilvános nyilatkozatoktól. Csak a magyarok támadását ítélték el.

Dušan Simović miniszterelnök, II. Péter király és Radoje Knežević, a királyi udvar minisztere a jugoszláv emigráns kormány Londonba érkezése után

1941. április 13-án a németek bevonultak Belgrádba. Aznap, mielőtt a királlyal együtt Görögországba menekültek az ottani brit csapatokhoz, Simović utoljára hívta össze minisztereit. Átadta fővezérkari főnöki tisztségét Danilo Kalafatović tábornoknak, akit tűzszünet megkötésével bízott meg. Azonban a németek és az olaszok Jugoszlávia kapitulációját követelték. 17-én, miután Kalafatovićot elfogták a németek, a jugoszláv hadsereg főparancsnokságának képviselői aláírták a kapitulációt. A bolgár csapatok, melyek nem vettek részt a kezdeti támadásban, két nappal a kapituláció után csaknem ellenállás nélkül behatoltak a Vardari Bánságba (nagyjából a mai Észak-Macedóniába). Felszabadítókként fogadta őket a lakosság egy része. Bulgária a görögországi Makedóniát is elfoglalta, és ezzel az egész macedóniai/makedóniai régiót magához csatolta.

Mivel a jugoszláv hadsereg sokkal hamarabb omlott össze, mint azt a britek és a görögök várták, a tengelyhatalmak részére a lerohanás nagyon kevés veszteségbe került. A németek csupán 151 embert veszítettek. A jugoszláv hadsereg kis része Görögországba menekült, és onnan a görög és a brit csapatokkal együtt, káoszos körülmények között elhagyta az országot. A 200 000 és 300 000 közötti, főleg szerb hadifgolyot, köztük kb. 12 000 tisztet és kb. 200 tábornokot németországi és olaszországi hadifogolytáborokba hurcolták.

Simović, a király és minisztereik csak néhány napig maradtak Görögországban, ők is a britekkel mentek. Az egyiptomi Alexandriába, majd Jeruzsálembe kerültek. Onnan bejelentették, hogy Jugoszlávia folytatja a harcot Németország és Olaszország ellen. Magyarországnak és Bulgáriának is hadat üzentek. Két hónappal azután a még mindig Simović vezette jugoszláv emigráns kormány Londonban telepedett le. 1941. június 21-jén hivatalosan elismerte az Egyesült Királyság. A jugoszláv hadügyminiszter és katonai kabinetje Egyiptomban maradt a kairói brit főhadiszálláson. Ott volt az SOE utolsó belgrádi képviselője is. Az egyiptomi főváros lett a jugoszláviai brit hírszerzői hadműveletek központja. A Simović-kormány csak néhány száz katonával, néhány hajóval és vagy tíz repülővel rendelkezett a közel-keleti és az észak-afrikai hadszíntéren. A Szovjetunió tudomásul vette a helyzetet, és visszavonta a moszkvai jugoszláv követség diplomáciai státuszát, hogy ne provokálja a németeket. Csak két hónap múltán újította fel kapcsolatait a jugoszláv emigráns kormánnyal, miután őt is megtámadták a németek.

A háború vége felé Hitler a balkáni hadjáratban látta a Szovjetunió elleni támadás késleltetésének okát. Történészek vitatkoznak erről, de végül inkább úgy vélik, hogy ez csak kis szerepet játszott a Barbarossa hadművelet kudarcában. Ezt logisztikai tényezők késleltették. Ellenben a balkáni hadjárat Sztálin elővigyázatosságát gyengítette. Ő azt hitte, hogy Hitler a Földközi-tenger térségére fogja koncentrálni erőit, és nem Kelet-Európára. Ezenkívül a szovjet vezér nem tudott hatni a balkáni helyzetre, hogy előnyös helyzetben legyen a németekkel szemben, akik akkor még mindig a partnerei voltak.

Jugoszlávia feldarabolása

Elfoglalt és elcsatolt területek

A terület felosztása

Jugoszlávia felosztása 1941-ben

Német és olasz katonák Jugoszláviában

Az invázió után Hitler a jugoszláv állam megsemmisítését akarta. Szemében az csak a versailles-i békeszerződés nyomán létrehozott egyik mesterséges tákolmány volt. Nézetében a szerbeket, akiket különösen gyűlölt, meg kellett büntetni, mivel felelősöknek tartotta őket az első világháború kirobbantásáért. A horvátokat a tengelyhatalmak szövetségeseivé akarta tenni, a szlovénokat pedig elnémetesíteni vagy szétszórni. Németországnak már régebben domináns gazdasági helyzete volt Jugoszláviában. A megszállás után oroszlánrészt tett magáévá: a közlekedési infrastruktúrát, a szén-, réz-, vas-, arany- és ezüstbányákat, valamint ezek lelőhelyeit. Ugyanakkor kielégítette szövetségesei területi követeléseit, bár az olaszoknak kevesebb jutott, mint amennyit akartak. Két állam megmaradt Jugoszlávia területéből: Horvátország az usztasák uralma alatt, akik megkapták egész Bosznia-Hercegovinát, és Szerbia kb. a Balkán-háborúk előtti határai között, ahol kollaboráns kormányt alakítottak.

A Szovjetunió elleni készülődések miatt a legjobb Wehrmacht-csapatokat kivonták a Balkánról, és kevésbé harcképes hadosztályokkal helyettesítették. Szerbia legnagyobb részén német csapatok állomásoztak, délkeleti részén pedig bolgár csapatok. A Vajdaság keleti része különös státuszú lett a helyi németek közigazgatása alatt. Magyarországhoz került vissza a Bácska, a Baranyai háromszög, a Muravidék és a Muraköz. Olaszország magához csatolta Közép-Dalmáciát, de tárgyalnia kellett Horvátországgal e terület határairól. Állomásoztatott csapatokat Montenegróban is, melyből magához csatolta a Kotori-öböl régióját. A többi részéből Montenegrót mint harmadik bábállamot tervezte alakítani.

A többségükben albánok lakta területeket, Koszovó legnagyobb részét, Macedónia nyugati részét és egyes montenegrói régiókat az olaszok albán protektorátusukhoz csatolták. Hitler kérésére Koszovó többi részét a szerb államnak hagyták meg, mert a németeknek kellettek az ottani bányák. Az olaszok uralta Koszovóban az albánok megtámadták azokat a szerbeket és montenegróiakat, akik a két háború között ott kaptak földet. Kb. 10 000-et megöltek, és a többi kb. 20 000 Szerbiába menekült.

Szlovénia felosztása a második világháború idején a 21. századi Szlovénia térképe alapján:

  1941 óta olasz övezet

  német övezet

  magyar övezet

  1920 óta olasz övezet

Szlovéniát Németország, Olaszország és Magyarország osztotta fel. A legnagyobb, északi részét Németország csatolta magához. Olaszország sokkal kevesebbet kapott, mint szerette volna. Neki a déli rész jutott Ljubljanával a már az 1920-as rapallói egyezmény nyomán megkapott nyugati rész mellé. Magyarország visszakapta a Muravidéket és a Muraközt. Legalábbis eleinte az olasz megszállás viszonylag tűrhető volt. Az olaszok nem nyúltak a szlovén kulturális intézményekhez. Mivel a helyi katolikus köröknek jelentős szerepe volt, jó kapcsolatokat tartottak fenn a papsággal. Gregorij Rožman ljubljanai püspök fő partnereik közé tartozott. Konzultatív Tanács alakult 14 olaszbarát előkelőségből Marko Natlačen, a Drávai Bánság volt bánjával az élen. Azonban Emilio Grazioli olasz kormányzó, aki az 1920-ban megkapott területen brutális olaszosításnak vetette alá a szlovén kisebbséget, az új területekre is bevezette fasiszta módszereit, és mellőzte a Konzultatív Tanácsot. A Muravidéken és a Muraközben a magyar hatalom gyakorolt magyarosítási politikát. A Németországhoz csatolt területen németesítés folyt. Betiltották a szlovén nyelv nyilvános használatát, és szlovénokat telepítettek ki, hogy német etnikumúakat telepítsenek helyükre. Heinrich Himmler 245 000 szlovént tervezett kitelepíteni, és a többit elnémetesíteni. Azonban a lakosság reagálása erre a politikára a helyi ellenállást táplálta. Ez arra késztette a németeket, hogy módosítsák tervüket. Végül csak kb. ezer németet telepítettek Szlovéniába, és valamivel több mint 80 000 szlovént toloncoltak ki Szerbiába vagy Horvátországba.

Dalmácia Olaszországhoz csatolt része

A megszállás után a németek és az olaszok rendkívül brutális intézkedéseket alkalmaztak a rend fenntartására. A lázadások leverése közben számos civilt internáltak vagy kivégeztek. A Wehrmacht szabad kezet adott a parancsnokoknak. 1941. április 28-án von Weichs tábornok elrendelte Szerbiában 100 civil kivégzését megtorlásként minden német katona megöléséért, és a fegyverrel a kézben elfogott katonák kivégzését. Az olasz hadsereg egy 1938-as királyi rendelet alapján ellenségként kezelt minden fegyvert fogó személyt. 1941 folyamán a felkelések megsokasodtak, és októberben Vittorio Ambrosio tábornok, a 2. olasz hadsereg parancsnoka elrendelte az elfogott felkelők helyben való lelövését és házaik felgyújtását. 1942 elején Mario Roatta tábornok átvette Ambrosio tisztségét. Hatalmát az összes olasz megszállás alatt levő terület felett gyakorolta. Márciusban körlevelet adott ki a rendfenntartási intézkedésekről. Ez előírta személyek, családok vagy egész falvak lakosainak megelőző vagy megtorló internálását, és civil túszok letartóztatását. Ugyanakkor elrendelte a falvak lakosságának felelőssé tételét a környéken elkövetett szabotázsokért. Az olaszok koncentrációs táborokat létesítettek. Szörnyű körülmények között, egyre növekedő, több tízezerig érő számban tartottak fogva nekik gyanús személyeket, túszokat, valamint Szlovéniából és Dalmáciából kitelepített embereket, akik helyére olasz telepeseket hoztak.

Kelet-Macedóniát a bolgárok foglalták el, de nem csatolták el hivatalosan. A terület pontos státuszának kérdését a háború utánra halasztották. Mindenesetre „felszabadított” bolgár területnek tekintették, lakosainak többségét pedig – a szerbeken kívül – bolgároknak. A Vardari Bánságba a háború előtti agrárreform nyomán odatelepült szerb földműveseket kitoloncolták Szerbiába. 1941 végéig kb. 62 000-en kényszerültek elhagyni Macedóniát. Ezért a szerbiai német hatóságok tiltakoztak, mert nehezen kezelték a menekülők áradatát. Eleinte a macedón lakosság általában jól fogadta a bolgár megszállást. Elégtételnek tekintette több évnyi szerbesítés után, de néhány hónap múltán a helyzet megváltozott. A szerbesítést bolgárosítás váltotta fel, miközben a megszállok rekvírálásai és a bolgár hadseregbe való besorozás táplálta az elégedetlenséget. Magyarország is hasonló politikát gyakorolt a visszakapott területein. Az első két hét alatt a hatóságok kb. 10 000, a két háború között odatelepült személyt toloncoltak ki Szerbia, Horvátország vagy Montenegró felé. Még 150 000 szerbet szándékoztak kitoloncolni, de le kellett mondaniuk erről a németek ellenkezése miatt. Mégis kb. 35 000-et félhivatalosan toloncoltak ki, kb. 12 000-et pedig internáltak, majd folyamatosan áttették Szerbiába.

A zsidók helyzete

Holokausztemlékmű az észak-macedóniai Štipben

Jugoszláviában kb. 78 000 zsidó élt, többnyire szefárdok, főleg Szerbiában, Horvátországban, Bosznia-Hercegovinában és Macedóniában. Már a megszállás kezdete óta megkülönböztető intézkedéseknek voltak kitéve, majd a német megszállási övezetekben megsemmisítési politikának. Pavlowitch 2008, 80–83. o.</ref>

Szerbiában 1941 őszétől kezdődően főleg zsidó és cigány férfiakat fogtak el és végeztek ki a felkelők elleni megtorlásként. A németek lemondtak arról, hogy gettót alakítsanak ki Belgrádban, de készültek deportálni nemcsak a férfiakat, hanem a nőket és a gyerekeket is. Horvátországban az usztasák a nácik buzgó bűntársai voltak. A zsidókat már áprilisban megfosztották állampolgárságuktól, és hamarosan tömegmészárlásokat követtek el ellenük. Mégis ellentmondásos volt az attitűdjük az antiszemitizmust illetően. Pavelić felesége anyai ágon zsidó származású volt, és az usztasavezér fenntartotta magának azt a jogot, hogy kihirdesse, ki zsidó és ki nem. Bevezette a „tiszteletbeli árja” státuszt, ami megkímélt az üldöztetéstől egyeseket, akiknek kapcsolataik voltak a hatalommal.

Magyarország alkalmazta a visszacsatolt területein a saját zsidótörvényeit. A megszálláskor valamivel több mint 1000 zsidót fogtak el Bácskában, és a németeknek adták át őket ásványokért cserébe. A bolgárok által elfoglalt macedóniai régióban a Szerbiából származó zsidóknak be kellett jelentkezniük, és a németeknek adták át őket. 1943-ig megkülönböztették a helyi zsidókat, akárcsak a bulgáriaiakat, de nem deportálták el sem ezeket, sem azokat. Azonban 1943-tól egy németekkel való egyezmény értelmében csak a macedóniai zsidókat, kb. 7000 főt deportáltak a bolgár hatóságok náci megsemmisítő táborokba.

Az olaszok által megszállt területek kivételt képeztek. Mussolini és tábornokai megtagadták az ottani zsidók átadását a németek nyomása ellenére.

A megszállás gazdasági következményei

Az egész jugoszláv területen a megszállás súlyos következményekkel járt a gazdaság számára. Ezek egyenlőtlenek voltak a különböző régiókban uralkodó erőszak fokának függvényében. Azonban minél tovább tartott a megszállás, annál inkább súlyosbodtak ezek a következmények. A megszálló csapatok eltartásának költségei a megszállottakat terhelték. A nyersanyagokat és egyéb forrásokat kisajátították a tengelyhatalmak. A kisajátítás egyenlőtlen volt a megszállók között. A németeknek jutottak Szerbia forrásai, és megtartották maguknak Horvátország legtöbb forrását az olaszok kárára. Azonban Macedóniában közreműködtek a bolgárokkal az ásványlelőhelyek kiaknázásának megszervezésében. A montenegrói bányák kitermelését illetően német–olasz egyezményt írtak alá a németek szükségletei szerint.

Nagyméretű infláció volt, főleg Szerbiában és Horvátországban. Az utóbbiban szédületes volt, mert ott volt a legtöbb felkelés. Szerbia viszonylag csendes volt 1941 tele és 1944 tavasza között, és a német hatóságok intézkedéseket hoztak az árak és a bérek kordában tartására. Mégis Szerbiában is a gazdasági helyzet aggodalomra adott okot, mert a megszállás költségei miatt magas szintet értek el az illetékek. A megszálló csapatok eltartására költött összegeken kívül Szerbia kb. 200 millió birodalmi márkával egyenlő összeget volt köteles folyósítani Németországnak évente. Az egész elfoglalt Jugoszláviában virágzott a feketepiac, és az évek során egyre több lakos kényszerült cserekereskedelemre.

A különböző megszállási övezetekben a megszállók pénznemei voltak érvényben: a német birodalmi márka, az olasz líra, a magyar pengő, a bolgár leva és az albán franga. Ezek helyettesítették a háború előtti jugoszláv dinárt, vagy párhuzamosan voltak forgalomban vele. Horvátországban saját pénznemet vezettek be, a kunát. A pénznemek sokasága gondokat okozott a felszabadulás után, amikor vissza kellett váltani őket jugoszláv dinárra.

Az usztasák Horvátországa

Önkényuralmi rendszer

Ante Pavelić és Adolf Hitler az utóbbi Berghof rezidenciáján, 1941 júniusában

Az usztasák jelvénye

Jugoszlávia lerohanásakor a megszállók azt tervezték, hogy az olaszokra hárul Horvátország sorsának rendezése. A németeket főleg annak gazdasága érdekelte, valamint az ott élő német kisebbség. 1941. március 29-én Mussolini fogadta Pavelićet, az usztasák vezérét, aki még Olaszországban tartózkodott. Azt javasolta neki, hogy a Dalmáciáról szóló egyezmény ellenében egy független Horvátország élére helyezi. A németek előbb Vladimir Mačeknek akarták felajánlani a hatalmat Horvátországban, vagy Magyarország igazgatása alá helyezni az országot. Mivel Maček elutasította a javaslatot, és a magyarok sem voltak érdekeltek a kérdésben, a németek elfogadták az usztasák vezette rendszer olasz tervét.

Április 10-én, amikor Zágráb elesett, Slavko Kvaternik, az usztasák egyik vezetője kikiáltotta a Független Horvát Államot. Pavelić április 15-én érkezett Zágrábba, és kikiáltotta magát az állam vezérének. Maček nyilatkozatot írt alá, melyben felszólította híveit, hogy ismerjék el az usztasa hatóságokat. A horvát katolikus papság Alojzije Stepinac zágrábi érsekkel az élen eleinte üdvözölte az új rendszert. A horvát közvélemény egy része örvendett az elnyomónak ítélt jugoszláv állam végének és annak, ami a horvát nép felszabadulásának tűnt.

Az usztasa mozgalomnak csak néhány ezer aktív tagja volt a háború előtt, és nem volt képes igazgatni az országot. Azt vallották ők maguk, hogy nem volt 40 000-nél több követőjük. Mielőtt Horvátország megszervezhette saját fegyveres erőit, Németország és Olaszország két megszállási övezetre osztotta. Hangoztatott függetlensége ellenére az usztasák Horvátországa inkább egyidőben Németország és Olaszország protektorátusa volt. A német–horvát határt rendeletben rögzítették 1941. június 7-én. A németek átvették az Ausztria és Görögország közötti közlekedési infrastruktúra ellenőrzését. Ugyanakkor elfoglalták a terület felét, a leggazdagabbat és a leginkább iparosítottat. Ezen belül ők igazgattak egy különleges státuszú, többségben németek lakta területet.

Az Olaszországgal való viszony összetettebb és nehézkesebb volt. Május 18-án egy olasz–horvát szerződés rögzítette a közös határt és az olasz befolyási övezeteket. 1. megszállási övezetként Közép-Dalmáciát Olaszország magához csatolta. Horvátországnak egész Bosznia-Hercegovina, Szlavónia egy része, a Szerémség és a Vajdaság délnyugati része jutott. Olaszország befolyási övezetét kettéosztotta. Az egyik a 2. övezet volt, ahol csak olasz csapatok állomásozhattak. A másik, a 3. övezet az olasz–német demarkációs vonalig ment. A szerződés megkötése után Olaszország kivonta ezekből csapatai zömét, és átadta a horvátoknak a rendfenntartási feladatok nagy részét. Pavelić beleegyezett, hogy a horvát korona III. Viktor Emánuel olasz király egyik unokatestvérének jusson, aki II. Tomislav néven lett horvát király. Akarata ellenére lett teljesen jelképes királya egy általa ismeretlen országnak. Nem is látogatta meg egész királysága idején, mivel nem tudták garantálni biztonságát. Az olaszok befolyása az usztasa rendszerre elég gyenge volt, mivel a németek támogatták erősen a zágrábi kormányt katonai téren, és ők profitáltak a legtöbbet Horvátország gazdaságából. Pavelić nem járult hozzá ahhoz, hogy jobb legyen a viszony. Elégedetlen volt azzal, hogy területi engedményeket kényszerült tenni Olaszországnak, ami elejétől fogva aláásta rendszere hitelességét a horvátok szemében.

Pavelić azonnal önkényuralmi rendszert vezetett be, melyet a legradikálisabb horvát nacionalizmus, az olasz fasizmus, a német nácizmus, a katolikus klerikalizmus és a Horvát Parasztpárt agrárista eszméi ihlettek. Az usztasa mozgalom lett az egyedüli párt. Elejétől fogva a kormány törvények és rendeletek sorozatát hozta nyilvánosságra. Ezek közös vonása az usztasák azon akarata volt, hogy biztosítsák hatalmukat az ország felett. Már április 17-én úgymond „a nép és az állam védelmére” vonatkozó törvényt léptettek érvénybe. Ez lehetővé tette tulajdonképpen minden olyan személy azonnali megölését, aki ellenszegült, vagy azzal volt gyanúsítható, hogy ellen akar szegülni az usztasáknak. Valójában az usztasa rendszer ideológiailag szélsőséges, politikailag és katonailag pedig gyenge volt. A két utóbbi jellegzetesség teljesen függővé tette a megszállóktól. Ugyanakkor arra késztette, hogy az erőszak legnagyobb fokához folyamodjon uralma biztosításának érdekében. Hamar elnyomó apparátust hozott létre egy usztasa karhatalmi alakulatból, melyhez hozzáadódott több irreguláris alakulat. Reguláris hadsereget is létrehozott Horvát Nemzeti Gárda néven. Koncentrációs táborokat is felállított ellenzői és egyes lakossági kategóriákhoz tartozó személyek fogva tartására.

Népirtás

1941-től kezdve intézkedések történtek a zsidók, a szerbek és a cigányok ellen. A zsidók száma 36 000 és 40 000 között volt. Őket a náci antiszemita törvényekhez hasonlóak sújtották. Zsidók lemészárlása májusban történt, amikor a városokat és a falvakat úgymond „megtisztították”. Júniusban elkezdték a zsidók deportálását németországi vagy horvátországi táborokba. Kb. 4500 horvátországi és bosznia-hercegovinai zsidónak sikerült az olasz övezetekbe menekülnie, de 1941 és 1945 között 26 000-et megöltek. Az usztasák utánozták a nácikat, cigányokat is gyilkolva. Kb. 16 000-et öltek meg a háború idején.

Szerb foglyok a jasenovaci koncentrációs táborban

Az usztasák áldozatai főleg szerbek voltak. A horvát állam 1,9 milliónyi lakosságának kb. 30%-át szerbek tették ki, és a terület 60–70%-án laktak, egyes régiókban többségben, másokban szórványban. Az ő üldözésük nem a megszállók példájára történt, hanem a horvát rendszer akaratából. Ki akarták irtani a szerb kultúra minden nyomát. Betiltották a cirill ábécé használatát és az ortodox egyház működését. Szerbek nem lehettek a hadsereg tagjai, nem vehettek részt a politikai életben, és ki lettek zárva sok szakmából. Egyes helységekben megkülönböztető karszalagot kellett viselniük, mint a zsidóknak.

Az usztasa karhatalom teljesen önkényesen járt el. Sok szerbet táborokba gyűjtöttek össze, majd Szerbiába toloncolták őket. Aki ellenkezett, azt helyben megölték. Főleg Bosznia-Hercegovinában voltak tömegmészárlások. Számos szerb Szerbiába menekült. Már júliusban a németek több mint 140 000 odakerült szerbet számoltak össze. Ősszel a németek már betiltották a horvátországi szerbek belépését Szerbiába, és ez megsokszorozta az usztasák gyilkosságait. A mészárlások különös kegyetlenséggel mentek végbe.

Nem tudni pontosan, hány szerb esett az usztasa rendszer áldozatául. A becslések 300 000 körül mozognak a meggyilkolt szerbekről az egész háború alatt, falvak lerombolásakor, razziákban és táborokban.

A szerbekkel való bánásmóddal ellentétben az usztasák igyekeztek megnyerni a maguk oldalára a muszlim szlávokat (bosnyákokat). Elérték előkelőségek együttműködését. A kormányba két bosnyákot vontak be. Bosnyák irreguláris alakulatok részt vettek az elnyomásban és mészárlásokban. Például Hercegovinában, ahol a horvátok kisebbségben voltak, a szerbek elleni atrocitásokat főleg az usztasák által toborozott bosnyákok követték el. Mégis a bosnyák lakosság többsége bizalmatlan vagy ellenséges volt a rendszer politikájával szemben. Egyes bosnyák előkelőségek a mészárlások ellen tiltakozó felhívást írtak alá, „a társadalom aljának” nevezve a bennük részt vevő bosnyákokat.

Az usztasákkal együttműködött a katolikus klérus tagjainak egy része is. Boszniában az usztasákhoz kötődő legtöbb katolikus klérustag ferences rendi volt. Ők úgy vélték, hogy elszámolnivalójuk van a szakadár ortodoxokkal. Mégis a horvát püspökök többsége, miután üdvözölte Horvátország függetlenségét és az ortodox dominancia végét, tiltakozott Pavelić politikája ellen, melynek brutalitása ártott a katolicizmus imázsának. Stepinac érsek nyilvánosan nem ítélte el a rendszert, de igyekezett megvédeni a fenyegetett lakosságot, több ezer élet megmentéséhez járulva hozzá. Egyes szerbeknek sikerült megmenekülniük áttérve a katolikus vallásra. Ez biztosította nekik a katolikus hatóságok egy részének védelmét, mivel azok szemet hunytak az áttérések kényszerű volta felett. Egyébként a horvát rendszer hiába hangoztatta katolikus identitását, nem sikerült elismertetnie magát a Vatikánnal. Az usztasák el akarták érni a Horvát Parasztpárt vezető embereinek együttműködését is, de ezek egyharmada megtagadta részvételét azokban az intézményekben, ahová kinevezték őket. Vladimir Mačeket házi őrizetben tartották, mert visszautasította az usztasák szövetkezési ajánlatát.

Pavelić követte Hitler Horvátország megerősítésére vonatkozó tanácsait. Ezt Pavelić faji intoleranciát gyakorló politika útján igyekezett elérni. Azonban az usztasák brutalitása olyan káoszt keltett az országban, hogy az már zavarta a német és olasz szövetségeseit. Edmund Glaise-Horstenau tábornok, Németoszág zágrábi teljhatalmú képviselője őrültnek ítélte az usztasa politikát. Az olaszok odáig mentek, hogy lefegyvereztek egyes irreguláris alakulatokat, és megvédték tőlük a polgári lakosságot. Bár áprilisban a Független Horvát Állam kikiáltását számos horvát lelkesen fogadta, 1941 végére Pavelić rendszere hitelének nagy részét elvesztette a lakosság körében.

A megszállt Szerbia

A megszállás első hónapjai

Miközben a horvátok egy része kedvezően fogadta a függetlenség kikiáltását, Szerbiában Jugoszlávia feldarabolását és a megszállást mély megaláztatásnak érezték. A közvélemény elárultnak érezte magát úgy a jugoszláv állam és a britek, mint a horvátok által. A németek magukhoz ragadták az ország forrásait, és elejétől fogva terrort alkalmaztak. Bevezették a német büntetőjogot, és minden szabotázsakciót halállal büntettek. A gazdaságot a német megszálló hatóságok szoros ellenőrzésük alá vették.

Mivel Németország készülődott a Szovjetunió megtámadására, a lehető legkevesebb német katonával igyekezett megszállva tartani Szerbiát. Főleg a vajdasági németek közül sebtében toborzott rendőrségre, szerbiai német [[Schutzstaffel|SS-önkéntesekre, a bolgár csapatokra, kollaboráns szerb polgármesterekre és a „biztosok kabinetjének” nevezett kollaboráns szerb kormányra támaszkodott. Ezt 1941. május 1-jén a szerbiai német katonai igazgatás alakította tíz másodrendű szerb politikusból, akiknek szerepe csak a megszállók követeléseinek közvetítése volt. Élükre belügyi biztosként Milan Aćimović került, aki a háború előtt Belgrád rendőrfőnöke és rövid ideig miniszter volt.

Alighogy elfoglalták Belgrádot, a németek intézkedéseket alkalmaztak a kb. 15 000 szerbiai zsidó ellen. Jelentkezniük kellett a hatóságoknál, és egyeseket azonnal meggyilkoltak. Május 30-tól alkalmazták a zsidókra és a cigányokra a náci faji törvényeket.

A Nedić-rendszer

1941 nyarától kezdődően a német megszálló hatóságok két ellenállási mozgalommal szembesültek: Draža Mihailović csetnikjeivel és Josip Broz Tito partizánjaival. Mivel megkezdődött a Szovjetunió elleni Barbarossa hadművelet, nem kaptak katonai erősítést Németországból. Igyekeztek jobban megszervezni a helyi kollaborációt, hitelesebb szerb rendszert felállítva. A terepet előkészítendő, a biztosok kabinetje a rend helyreállítására vonatkozó felhívást intézett a szerb néphez, melyet 307 személyiség írt alá: németbarát politikusok, de értelmiségiek és ortodox klérustagok is, akiknek többsége kényszer alatt írta alá. A németek elérték egy jelentős politikai személyiség kollaborációját Milan Nedić tábornok személyében. Ő miniszter volt a háború előtt, és a szerb déli hadseregcsoport parancsnoka Jugoszlávia lerohanásakor. Nedić egy ún. „nemzeti megmentési kormány” élére került, amely nem átallt a királyra hivatkozni. Aćimović újból mint belügyminiszter, több tábornok és a szélsőjobboldali ZBOR párt tagjai vettek benne részt. Nedić nem volt különösebben híve a fasiszta eszméknek. Úgy tűnt, hogy elsősorban meg akarta védeni a szerbeket a fizikai pusztulástól. Olyan hozzáállást választott, amelyet Paul Garde francia Balkán-szakértő a francia Philippe Pétainével tart hasonlónak. Kormányának első feladata volt annak a több százezer szerbnek a kérdését megoldani, akik Horvátországból és az elcsatolt területekről kerültek Szerbiába.

Hogy aktívan harcolhasson az ellenállók ellen, Nedićnek megengedték, hogy haderőt szervezzen, a Szerb Nemzeti Gárdát. Tisztek hiánya miatt ez kevéssé volt hatékony, ezért a németek sokkal aktívabb segítséget találtak a ZBOR soraiban. Ennek főnöke, Dimitrije Ljotić nem vett részt a Nedić-kormányban, hanem inkább párhuzamos befolyást gyakorolt. Felállította az ún. Szerb Önkéntesek Alakulatait, amelyek közvetlenül segítették a németeket az ellenállók elleni harcban, és riválisai voltak a Nemzeti Gárdának. 1941 augusztusában a németek elnyerték Kosta Pećanac kollaborációját is, aki a háború előtt a csetnikek egyik vezetője volt. Több ezer, az 1917-es októberi orosz forradalom után Jugoszláviába menekült orosz emigráns is egy ún. Orosz Biztonsági Alakulatot szervezett, amely segített a németeknek a kommunisták elleni harcban.

Deportálások és mészárlások Szerbiában

Letartóztatott cigányok Szerbiában

Zsidók tömeges letartóztatása az első szerbiai felkelések idején kezdődött. Javaikat elkobozták és olcsón eladták, főleg szerbiai németeknek. Több koncentrációs tábort létesítettek a Gestapo fennhatósága alatt álló volt katonai és ipari területeken Belgrád külvárosában zsidók és túszok fogva tartására. 1941 októberében a német teljhatalmú képviselő elrendelte az összes zsidó és cigány férfi letartóztatását. A nőket és a gyerekeket később tartóztatták le. A Nedić-kormány szerb rendőrsége, de még inkább a ZBOR segített ebben a németeknek.

A sajmištei koncentrációs tábort 1941 decemberében nyitották meg nem messze Belgrádtól, Horvátország területén, de a szerbiai német megszálló hatóságok hatáskörében. Odahurcoltak hamarosan csaknem 7000 zsidót és cigányt, főleg nőket és gyerekeket. Legtöbbjük 1941 tele és 1942 tavasza között halt meg. Több ezret zárt teherautókban kipufogógázzal öltek meg útközben a tábor és egy Belgrád mellett ásott tömegsír között. A német Sicherheitspolizei (Biztonsági Rendőrség) helyi parancsnoka büszkén jelentette, hogy Szerbia már judenfrei („zsidóktól mentes”). Olyan szerbiai zsidók menekültek meg, akik hadifoglyok voltak Németországban és Olaszországban, utazási engedélyt kaptak olasz megszállási övezetekbe, szerb menekülteknek számítottak, vagy bujkáltak, esetleg jóakaratú papoktól keresztlevelet kaptak vagy az ellenálláshoz csatlakoztak.

Azok a zsidók, akiket a Magyarországhoz tartozó területekről toloncoltak Szerbiába, a banjicai koncentrációs táborba kerültek, és ott ölték meg őket.

Az ellenálló mozgalmak megjelenése

A csetnikek

Draža Mihailović

A csetnikek zászlaja; felirata „A királyért és a hazáért; Szabadság vagy halál”

Draža Mihailović ezredes a boszniai második hadsereg vezérkari főnöke volt az ország lerohanásakor, és nem esett fogságba. A kapitulácío után kis számú emberrel Szerbiába ment át. Azt látva, hogy a megszálló csapatok elégtelenek voltak, ellenállást kezdett szervezni, és e célból más szabadon maradt és a kapitulációt ellenző tisztekkel lépett kapcsolatba. 1941. május 12-én Mihailović és emberei a nehezen elérhető Valjevói-hegységbe, a Suvobor-hegyen található Ravna gora elnevezésű fennsíkra vonultak vissza. Egyelőre Mihailović nem szándékozott aktív ellenállásba kezdeni. A következő hetekben hálózatot igyekezett kialakítani aktív és tartalékos tisztekből, valamint kapcsolatba lépni a britekkel és a londoni jugoszláv kormánnyal. Velük együttműködve akart katonai akciókat végrehajtani. A történelmi csetnikek harci módszereinek a híve volt, ezért a „Jugoszláv Hadsereg Csetnikalakulatainak Parancsnoksága” nevet adta mozgalmának. Ez nem volt ugyanaz, mint a két háború közötti csetnik mozgalom, bár voltak ennek tagjai is Mihailović mozgalmában. Ez folyamatosan alakot öltött, és kb. 10 000 embert vonzott magához Nyugat-Szerbiában.

Június 19-én csetnik küldött jutott el Isztambulba, és ottani királypárti szerbekkel lépett kapcsolatba. Ők közvetítették a britek felé Mihailović hivatalos elismerésének és segítésének kérelmét.

Augusztusban a csetnikek Nemzeti Központi Bizottságot hoztak létre néhány civilből, akik csatlakoztak Mihailović mozgalmához. Ezek főleg a Szerb Kulturális Klubból származó nacionalista értelmiségiek voltak. Dragiša Vasić és Stevan Moljević voltak a legbefolyásosabbak. Már júniusban Moljević, aki a mozgalom fő ideológusainak egyike lett, megszerkesztett egy dokumentumot Jugoszlávia jövőbeli újjáalakításáról. Nagy-Szerbiát irányzott elő, amelyből majd kb. 1 000 000 nem szerbet toloncolnának ki. Ez a program nem tűnik Mihailovićtól származónak. Neki a monarchia visszaállításán kívül nem voltak pontos politikai nézetei. Egyelőre a csetnikek Nemzeti Központi Bizottságának csak másodlagos szerepe volt.

Mihailovićéknak volt egy kezdetleges rádióadó-vevőjük. 1941. szeptember elején közvetlen kapcsolatba léptek a britekkel. 13-án először küldtek üzenetet az emigráns kormánynak, azt jelentve, hogy összeszedték a jugoszláv hadsereg maradványait a szerb hegyekbe a harc folytatásának céljából. A brit kormány hamarosan nagy reményeket fűzött Mihailović csetnikjeihez. Nem vette figyelembe, hogy ő inkább megerősíteni szándékozta mozgalmát, mint azonnal felkelést kezdeni. Egyelőre csak védelmi összetűzései voltak a németekkel. Mihailović lehetőleg el akarta kerülni a közvetlen harcokat a megszálló csapatokkal, hogy ne váltson ki megtorlásokat emberei, a szerb civil lakosság és a több százezer jugoszláv hadifogoly ellen. Azonnali célja titkos katonai erő létrehozása volt, amíg a britek partra tudnak szállni a Balkánon, hogy akkor csatlakozzanak hozzájuk, és közreműködjenek a megszállók leverésében. Egy idő után e stratégia miatt Mihailović egyes emberei, akik már harcolni akartak a németek ellen, elhagyták mozgalmát, és a partizánokhoz csatlakoztak.

Ezenkívül a csetnikek csak szerbek és magukat szerbeknek tartó montenegróiak voltak. A régi, szerbek uralta rendszerre hivatkoztak, és ezért nem vonzották a más etnikumúakat. Maga a mozgalom sem volt egységes. Több csetnik csoport volt az országban, melyek felett Mihailović ellenőrzése csak elméleti volt, azon embereken kívül, akiket közvetlenül vezetett.

A partizánok

A partizánok zászlaja, a háború után Jugoszlávia zászlaja

Josip Broz Tito

A német támadáskor Josip Broz Tito, a JKP vezetője Zágrábban tartózkodott. Onnan Belgrádba ment újraszervezni a párt központi bizottságát. A kommunisták tudták különféle forrásokból, hogy német támadás készül a Szovjetunió ellen is, és ellenállásra kezdtek készülni.

A szétdarabolt Jugoszlávia területén a kommunista szervezetek elszigetelődtek egymástól, de Tito igyekezett újjáteremteni a párt országos egységét. A párt újjáépítette hálózatait, fegyvereket szerzett és embereket toborzott a háború előtti rendszer ellenzői között. Milovan Đilas tanúsága szerint a kommunisták már akkor lehetséges ellenfeleiknek tekintették Mihailovićot és tisztjeit. 1941. június 22-én, a Barbarossa hadművelet kezdetekor a Kommunista Internacionálé (Komintern) minden tengelyhatalmak által megszállt országban működő kommunista pártnak elrendelte a Szovjetunió megsegítését országaik felszabadításáért folytatott harc útján. Június 27-én a JKP központi bizottsága kinevezte Titót a nemzeti felszabadító erők főparancsnokának. A kommunisták hazafias jelszavakkal hívtak harcra a megszállók ellen.

Július 4-én, amely dátumot utólag a jugoszláv kommunista rendszer az ellenállási háború kezdetének nyilvánította ki, a központi bizottság újból összeült Belgrádban és elhatározta a párt tagjainak fegyverbe hívását. Akkoriban a párt kb. 10 000 harcosra számított, köztük a spanyol polgárháború veteránjaira. A kommunista ellenállókat az orosz nyelvből átvett „partizánok” szóval nevezték el. Szervezkedni kezdtek, főleg Szerbiában, Horvátországban és Montenegróban. Új emberek, parasztok csatlakoztak hozzájuk a betakarítás után. Eleinte Tito a szovjetek gyors győzelmére számított, hogy azután kommunista forradalmat vezessen a Vörös Hadsereg segítségével, de egyelőre Jugoszlávia minden népének hazafias antifasiszta ellenállását hirdette meg.

Mihailović mozgalmával ellentétben a kommunistáknak megvolt az az előnyük, hogy már volt tapasztalatuk az illegalitásban.</ref> Tito ugyanahhoz a nemzedékhez tartozott, mint Mihailović, de vezető embereinek átlagéletkora alacsonyabb volt, mint Mihailović tisztjeié. Illegális tevékenységük tartama és a spanyolországi veteránok háborús tapasztalata is előny volt számukra, miközben a csetnikek vezetői többségének, bár aktív és tartalékos tisztek voltak, nem volt harci tapasztalata. Eleinte a kommunista ellenállók 90%-a szerb és montenegrói volt, de nemcsak ezen etnikumokhoz szóltak, hanem a többihez is. Maga Tito is horvát apa és szlovén anya fia volt. A kommunistáknak még az a kétes előnye is megvolt Mihailović mozgalmával ellentétben, hogy nem törődtek a polgári lakosság elleni megtorlásokkal. Ellenkezőleg, számítottak arra, hogy a megszállók kegyetlensége felkelésre és a partizánok támogatására készteti a jugoszlávokat.

Az első felkelések (1941–1942)

Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában

Az első felkelést a megsemmisítéssel fenyegetett szerbek robbantották ki a horvát usztasa rendszer ellen. 1941 júniusában lázadtak fel Dalmáciában, Bosznia-Hercegovinában és Banovinában. Spontán felkelés volt, központi parancsnokság nélkül. Június 3-án kezdődött Hercegovina keleti részén a főleg muszlim usztasák ellen. Ezek tömeges kivégzésekkel és falvak felgyújtásával járó megtorlása csak szította a felkelést.

A felkelők segítségére jöttek Szerbiából volt jugoszláv tisztek, és a háború kezdetén Boszniából Szerbiába menekült szerbek fegyveres csoportjai. Júliusban a felkelés kiterjedt Bosznia nyugati részétől a tulajdonképpeni Horvátország keleti részéig. Június vége felé a helyi kommunisták is ellenállási sejteket kezdtek alakítani Szarajevóban és Tuzlában. Tito odaküldte a Tempo fedőnevű Svetozar Vukmanovićot, hogy szervezze meg a bosznia-hercegovinai partizánokat.

Az usztasa államban a nem kommunista ellenállók csetnikeknek nevezték magukat, bár nem voltak Mihailovićnak alárendelve. A felkelés vezetői többnyire vagy a háború előtti Agrárpárt, vagy a háború előtti csetnik szervezet, vagy mindkettő tagjai voltak. Hamar ellenőrzésük alá vették a Drina boszniai partját és a Szerbia felé vezető utakat. Olykor segítették őket olyan horvát honvédtisztek, akik ellenezték az usztasák gyilkos politikáját. A felkelők háborús bűncselekményeket is elkövettek, és ez ellentmondásos jelenségeket okozott a különböző közösségek közötti viszonyban. Egyes csetnik felkelők nemcsak az usztasa hatóságokat támadták, hanem civileket is, főleg bosnyák falvakban, „törököknek” nevezve őket. A partizánok szerb újoncai is támadtak és kiraboltak bosnyák és horvát civileket, bár a kommunisták igyekeztek internacionalista jelleget adni mozgalmuknak. A csetnikekkel ellentétben ők bosnyákokat is besoroztak, ezért létszámuk hamar nőtt. Horvátország nyugati részén a felkelés a Dalmáciával szomszédos térségben kezdődött, és úrrá lett a Drvar és Knin közötti régión. A felkelés lényegében faluvidéken zajlott, és kezdettől fogva különböző irányzatú ellenálló mozgalmak közötti viszály jellemezte. A kommunisták ellenőrzésük alá vették a szerémségi és a szlavóniai síkvidéket. Vezetőiknek, akiknek többsége városi horvát volt, gyakran írástudatlan szerb parasztokat kellett vezényelniük, és visszafogni ezek a horvátok és a bosnyákok iránti ellenségességét. Kelet-Boszniában és Hercegovinában a csetnikek ellenségességének kitett bosnyákok egy része usztasa katonai alakulatokhoz csatlakozott, hogy megvédjék magukat. Ellenben más bosnyákok saját csetnik alakulatokat szerveztek. Mihailović Boszniába küldött tiszteket, köztük augusztusban Jezdimir Dangić őrnagyot, hogy szervezze meg az ottani csetnikeket.

Felkelőknek emelt műemlék a horvátországi Šolta szigetén

Pavelić kénytelen volt az olaszok és a németek segítségét kérni. A Szovjetunióban lekötött németek az olaszokra hagyták a feladatot. Az utóbbiak úgy léptek közbe, hogy a lehető legkevesebb emberük életét kockáztassák. Közben az usztasák már 1941 augusztusában elvesztették ellenőrzésüket a Lika és Kordun régiók legnagyobb része, valamint Bosznia-Hercegovina számos része felett.

Az olaszok nem voltak felkészülve fegyveres ellenállás leverésére. Letartóztatásokat végeztek, különleges törvényszékeket létesítettek, csaknem 300 embert internálásra ítéltek, és 23-at halálra. Azonban ellenségesen fogadták, hogy az usztasák kegyetlenkedései által okozott horvát belügyekbe kell beavatkozniuk. Mészárlásoknak voltak tanúi, és előfordult, hogy megvédtek polgári személyeket még úgy is, hogy usztasákat fegyvereztek le. Júliusban Dalmácia, Bosznia és Horvátország határövezetében szerb felkelő csoportok érintkezésbe kerültek olasz katonákkal. Arról biztosították őket, hogy nem tekintik őket ellenségnek. Azt ígérték, hogy nem harcolnak ellenük, ha az olaszok megvédik őket.

Az olaszok elhatározták, hogy újra elfoglalják azokat a területeket, ahonnan kivonták csapataikat az 1941. május 18-i olasz–horvát szerződés megkötése után. Az usztasa egységek többségét kivonták onnan. Csak a horvát honvédség egyes egységei maradhattak ott olasz parancsnokság alatt. A megszállók propagandakampányba kezdtek azzal, hogy megvédeni jöttek a lakosságot, és a felkelés leállítására szólítottak fel, bár nem kérték, hogy a felkelők adják le fegyvereiket. Egyes felkelő csoportok, melyek csak az usztasák ellen akartak védekezni, lemondtak a harcról. A kommunisták is újoncaik motivációhiányával szembesültek.

1941. szeptember 7-én Vittorio Ambrosio tábornok kiáltványt adott ki. Azt jelentette be, hogy átveszi a 2. övezetben a polgári és katonai hatalmat a horvát állammal való újabb megegyezés nyomán. A 3. övezetben csak a katonai igazgatást vette át, és meghagyta Horvátországnak a polgárit. Megígérte a lakosság megvédését az olasz hadsereg által, és mindenkit felszólított, hogy térjen vissza falujába. A zágrábi rendszer hivatalosan üdvözölte az Olaszországgal való szövetség megerősítését, de valójában az olasz csapatok visszatérése sértette, mivel súlyos csapást jelentett a hitelességére.

1941 októberének elején partizán és csetnik képviselők találkoztak szövetség megkötésének céljából. Rövid ideig összehangoltan végeztek néhány akciót. Október végén együtt vették be Rogatica városát, ahol Dangić csetnikjei rablásokba és öldöklésbe kezdtek a bosnyákok ellen. A többségben szerb partizánok azt a parancsot kapták, hogy akadályozzák meg ezt, de nem engedelmeskedtek, mert nem akarták védeni a „törököket”. A rövid közreműködési időszak után a partizánvezetés szakított a csetnikekkel, főleg mert egységes jugoszláv felkelést akart kirobbantani. Ezzel ellentétben a csetnikek tisztán szerb felkelést akartak, és ellenezték horvátok, bosnyákok és zsidók bevonását. A kommunistáknak ellentmondásos állásfoglalásuk volt. Hogy megtartsák szerb újoncaikat, ellenőrizhetetlen elemeknek hagytak meg cselekvési szabadságot, és ezek atrocitásokat követtek el horvát és bosnyák civilek ellen. A horvát és a bosnyák lakosság immár félt a kommunistáktól is, és ellenük fordult.

Miután az olaszok visszatértek, különböző szerb nacionalista felkelők vezetői megegyeztek abban, hogy közreműködnek az olaszokkal a kommunisták ellen. Ezek veszítettek a népi támogatásból, mivel az usztasaveszély csökkent. Októberben az olaszok a német és a horvát hadsereg segítségével, valamint a csetnikek támogatásával behatoltak Drvarba. A horvát és a bosnyák közösség védelmet igyekezett kapni az olaszoktól a csetnik megtorlások ellen. Több csetnik vezér vetette meg a lábát Horvátországban 1941 őszén: Radmilo Grdjić újságíró, Dobroslav Jevđević volt nacionalista parlamenti képviselő és Momčilo Đujić pópa. Jevđević és Đujić csapataik vajdáinak kiáltották ki magukat. Felvették a kapcsolatot Ilija Trifunović-Birčanin háború előtti csetnik vezetővel, aki Splitbe menekült Jugoszlávia lerohanása után.

1941 végére az usztasa állam nehéz helyzetbe került. Rossz állapotú gazdasága képtelen volt megfelelni a németek és az olaszok követeléseinek. Mégis a rendszer megtartotta hatalmát Zágrábban, főleg mivel ott volt a német parancsnokság. Számos bosnyák is odamenekült a csetnikek elől.

A szerb és a zsidó javak ún. „horvátosítása”, illetve „áriasítása” folytatódott, de gyakran csak rablás ürügye volt. Közben Horvátország továbbra is véres etnikumok közötti összecsapások színhelye volt. Az, hogy az olaszok csetnik segítőkhöz folyamodtak, fokozta a feszültségeket az usztasákkal, akik ezért inkább a németekkel való szövetkezés felé hajlottak.

Montenegróban

Az olaszok csatlós államot akartak csinálni Montenegróból, de nem volt meghatározott tervük sem a kormányzatáról, sem a pontos határairól. Visszaállítani szándékoztak a Montenegrói Királyságot, melyhez kötődött az olasz királyi család a montenegrói származású Ilona olasz királyné révén. Az akkori körülmények között Mihailo Petrović-Njegoš, montenegrói trónörökös ezt visszautasította. Egyébként a megszállás első heteiben az olaszok jóakaratúak voltak. Hadifoglyokat szabadítottak ki, megtartották a háború előtti közigazgatást. A montenegrói szeparatistákra akarták bízni az ország vezetését, de nem vették figyelembe, hogy ezeknek nem volt semmiféle népi támogatottsága, és hogy felkelések voltak készülőben. Sok montenegrói katona, akik az invázió idején az albániai fronton harcoltak, megtartották fegyvereiket. A kommunisták is készítették saját felkelésüket. Tito a montenegrói születésű Milovan Đilast és Arso Jovanovićot küldte oda a helyi partizánok megszervezésére.

A megszállt Montenegró:

  a tervezett Montenegrói Királyság

  Montenegró Olaszországhoz csatolt része

  Az olasz protektorátus alatt lévő Albánia

  Szerbia

  Horvátország

Pirossal a 21. századi határok

1941. július 12-én Sekula Drljević montenegrói szeparatista vezető nagy nehezen összehívott egy 75 tagú gyűlést. Ez kikiáltotta a montenegrói monarchia visszaállítását, és régens kinevezését kérte az olasz királytól. Azonban a kikiáltást azonnal általános felkelés követte, melyet külön kommunisták és nacionalista tisztek vezettek. Az utóbbiak parancsnokai Bajo Stanišić ezredes, Đorđe Lašić őrnagy és Pavle Đurišić százados voltak. Július 15-én Alessandro Pirzio Biroli olasz tábornok teljhatalmat kapott a felkelés leverésére. Albán és szandzsáki muszlim szláv irreguláris fegyveres csoportok segítségével az olaszok megtorlást indítottak falvak felgyújtásával, több száz civil kivégzésével és tíz-húszezer ember letartóztatásával. Az irreguláris csoportoknak szabad rablás lett engedélyezve. A felkelés elhalt az egység és a katonai eszközök híján. A kommunisták megpróbáltak szövetséget kötni a szerb nacionalistákkal, de sikertelenül, annál is inkább, mivel azok sem hangolták össze cselekvésüket.

Augusztus 12-én Pirzio Biroli jelentést küldött a helyzetről, melyben azt javasolta, hogy mondjanak le a montenegrói állam eszméjéről. Októberben Mussolini elfogadta ezt a javaslatot, és Montenegró csak olasz katonai igazgatású terület maradt. Ebben a helyzetben a felkelő csoportok egy része nem szándékozott tovább az olaszok ellen harcolni, hanem csak a lakosságot fenyegető muszlim bandák ellen. A montenegrói kommunisták általában nagyon radikálisok, de mégis megosztottak voltak. Đilas a taktikai rugalmasság híve volt, hogy megnyerjék vagy semlegesítsék az egyéb felkelőket, de a legszélsőségesebbek megölni szándékozták az olasz tiszteket, a szökevény partizánokat, a mindenféle árulónak, kuláknak és kémnek tekintetteket, de még az ún. „frakciós” kommunistákat is.

A radikális irányzat felülkerekedett, és a montenegrói kommunisták terrorkampányba kezdtek minden lehetséges konkurencia ellen. Felkelésük meggyengült az év vége felé, amikor Tito emberei egy részét Szerbiába hívta az ottani partizánok segítségére, akik nehézségekbe ütköztek a németekkel szemben. Útjukban a Montenegróból visszavonuló partizánok sok civilt kivégeztek. Tito úgy ítélte meg, hogy Đilas rosszul kezelte a helyzetet, és már novemberben Szerbiába hívta. Montenegróban Đilas helyébe Ivan Milutinovićot nevezte ki, aki a legradikálisabbak közé tartozott.

Pavle Đurišić folytatni akarta az albánok és a szandzsákiak elleni harcot, és decemberben megpróbált közvetlen kapcsolatba lépni Mihailovićtyal, de csak annak egy küldöttével, Rudolf Perhinek századossal sikerült találkoznia. Vele Mihailović szóbeli üzenetet küldött azzal, hogy csetnik parancsnoknak nevezi ki Lašićot Montenegróban, Đurišićot pedig a Szandzsákban. Đurišić Perhinek által aláírt, pontatlan rendelkezéseket tartalmazó dokumentumot kapott kinevezéséről. Tekintélyét megerősítendő, Đurišić meghamisította a dokumentumot, mintha az Mihailović által aláírt parancs lett volna. Volt nála egy másik, Mihailović aláírásával ellátott dokumentum is, mely előrevetítette a majdani visszaállított Jugoszláviában etnikailag tiszta Nagy-Szerbia megalakítását. Benne volt a szandzsáki muszlimoktól, a bosznia-hercegovinai horvátoktól és egyéb „nem nemzeti” kisebbségektől való „megtisztítás”, valamint a kommunistákkal való bármilyen együttműködés tiltása. Lehetséges, hogy ez az irányelv is Đurišić hamisítványa volt.

A partizánok megtartották a Montenegrót észak-délen Bosznia keleti részétől elválasztó régió és Montenegró keleti határvidéke feletti viszonylagos ellenőrzésüket. Ellentámadást hajtottak végre és teret nyertek az olasz megtorlás után, de visszatérésük véres megtorlással járt valós vagy vélt ellenfeleik ellen. Ezeket az „ötödik hadoszlop” ügynökeinek tekintették, és általában az ún. „osztályellenségnek”. Gazdaságokat gyújtottak fel, és megszaporíták a kivégzéseket. 1942. január–februárban másfél hónapig a kommunisták megszállva tartották Kolašin városát, ahol kb. 300 lakost öltek meg. Ez a politika, melyet a háború utáni Tito-rendszerben „baloldali elhajlásnak” neveztek, a helyi lakosságot ellenük fordította, és sok újoncot hozott a csetnikeknek. Bajo Stanišić meghirdette a kommunisták elleni harcot. Milutinović akciói miatt márciusban Tito visszaküldte Đilast Montenegróba, aki egy erőszak által feldúlt országot talált ott. A kommunisták terrorkampányai nemcsak a csetnikeknek kedveztek, hanem a megszállóknak is.

Pirzio Biroli kormányzó kihasználta a felkelő csoportok közötti ellentéteket. Márciusban egyezségre jutott Stanišićtyal, aki beleegyezett az embereinek nyújtott élelem és felszerelés ellenében, hogy ne támadják többé a megszállókat, hanem fókuszáljanak a kommunisták elleni harcra. Đurišić is köthetett egy hasonló egyezséget. Blažo Đukanović tábornokot, aki a háború előtti a Zetai Bánság bánja volt, Stanišić és Đurišić elismerte a helyi szerb nacionalisták szószólójának. A csetnikeken kívül az olaszok ezek ellenfeleire, a Krsto Popović vezette montenegrói Zöldekre (szeparatistákra) is támaszkodtak.

Szerbiában

Kettős felkelés

A fegyveres ellenállás nem Szerbiában kezdődött, de szervezettebb volt, mint a horvátországi és a montenegrói. Ott kezdődött a tulajdonképpeni Jugoszlávián belüli háború is a csetnikek és a kommunisták között. A csetnikekkel ellentétben Tito partizánjai már 1941 júniusának vége felé kezdték szabotálni a közlekedési infrastruktúrát, azt célozva, hogy megkönnyítsék a szovjetek helyzetét a keleti fronton. Júliusban az akcióik megsokszorozódtak Szerbiában, bár maga a felkelés mérete is nehézségeket jelentett a partizán vezetők számára, akikhez váratlanul sokan csatlakoztak. Az is gond volt, hogy Titónak szerb parasztok tömegét kellett vezetnie, akik nem voltak nyíltak az ideológiai okításra, és nem kívántak eltávolodni falvaiktól.

Miközben a partizánok harcolni kezdtek a megszálló haderő ellen, Mihailović nem szívesen tette ezt. Igyekezett tartani magát az emigráns kormány irányelvéhez, amely július 22-én a BBC-n keresztül arra hívta fel a jugoszlávokat, hogy kerüljék a nyílt ellenállást, és várják meg a szövetségesek partraszállását. Mihailović mégis elrendelte szabotázsakciók végrehajtását, hogy ne hagyja meg a kommunistáknak a fegyveres harc kizárólagosságát. Azonban a csetnikek sokkal kevésbé voltak tevékenyek, mint a partizánok. Az első valódi harci cselekményük augusztus 31-én történt, amikor Mihailovićnak elvileg alárendelt csetnikek csoportja elfoglalta a németektől Loznica várost. Már akkor a Mihailovićot vezetőjüknek elismerő tisztek megosztottak voltak. Egyesek prioritásnak tekintették a kommunisták elleni fellépést a megszállók elleni harccal szemben. Mások türelmetlenül várták, hogy a németekkel szembesüljenek. Megint mások tartózkodtak attól, hogy megtorlásoknak tegyék ki a szerb lakosságot. A kommunisták küldöncöket menesztettek Mihailovićhoz, aki beleegyezett a velük való közreműködésbe. Augusztus végén a partizánok és a csetnikek összehangolt akciókat kezdtek végrehajtani. Közben Koszovóban, melyet az olaszok Albániához csatoltak, a csetnikek korlátozottan bár, de ellenálltak a szerb lakosságot támadó albánoknak. Azonban a helyi kommunisták ellenállása minimális volt.

1941-ben partizánok és csetnikek német foglyokat kísérnek Uzsicében.

A felkelés kirobbanása radikális intézkedésekre késztette a németeket, miközben próbálták a lakosságot rávenni a felkelők elleni harcban való részvételre. Nedić tábornok kinevezése is a kormány élére ezekhez az erőfeszítésekhez tartozott. Az ellenállási akciók megsokszorozódása miatt a németek háborús övezetté nyilvánították Szerbiát, és csapatokat küldtek oda Görögországból, Romániából, Horvátországból, Franciaországból és a szovjetuniói frontról. Mivel nem gyengíthették sokáig a máshol szükséges csapataikat, a megszállók terrort alkalmaztak, hogy gyorsan győzzék le a felkelőket. Július végén történt az első szerb túszok kivégzése, és egész falvak felgyújtása.

1941. szeptember 16-án Hitler elrendelte, hogy a német haderő főparancsnoksága terjessze ki minden megszállt területre a még áprilisban von Weichs tábornok által kiadott parancsot. Ennek értelmében minden német katona megölését száz túsz kivégzésével kellett megtorolni. Újdonságként minden sebesült katonáért ötven túszt kellett kivégezni, és minden megszállók elleni támadást kommunista eredetűnek kellett nyilvánítani. Franz Böhme tábornok, akit Görögországból küldtek Szerbiába, és teljhatalmat kapott a felkelés leverésére, megparancsolta, hogy mindezt kivétel nélkül alkalmazzák. Kiterjesztette a parancsot a német etnikumú személyek, majd a bolgárok és a szerb kollaboránsok megtámadásának esetére is. Mindezek ellenére október végére a szerbiai közlekedési infrastruktúra megbénult. Több kisváros a felkelők hatalmában volt, akik elkezdtek nagyobbakat is ostromolni. Mihailović emberei Požegát tartották hatalmukban, Tito pedig Uzsicébe helyezte főhadiszállását. A város régióját Uzsicei Köztársaságnak nevezték el, amelyben a partizánok kommunista rendszer magját szervezték meg, és „politikai elhajlással” vádolt párttagokat végeztek ki.

1941. szeptember 19-én Mihailović találkozott Titóval az utóbbi kezdeményezésére. Nem tudtak közös vonalat meghatározni, mivel nem bíztak egymásban, de főleg lényeges stratégiai nézeteltéréseik miatt. Tito azt akarta, hogy egyesítsék erőiket általános felkelés érdekében. Ellenkezőleg, Mihailović le akarta állítani a felkelést. Ezt azzal indokolta, hogy idő előtti, és veszélybe sodorja a polgári lakosságot. Azonban Tito szerint a német megtorlás ellenállásra fogja késztetni a lakosságot. Egyébként Mihailović, akárcsak a németek, akkoriban nem ismerték Tito valódi identitását. Idegen akcentussal beszélt szerbül, és szovjet ügynöknek hitték.

Miután Tito bizonytalan modus vivendire jutott Mihailovićtyal, szeptember végén a párt főnökei gyűlést tartottak. Elhatározták felkelések kirobbantását egész Jugoszláviában területek meghódításának céljából, de elkerülve a közvetlen harcot a megszálló csapatokkal. Létrehozták a partizánalakulatok főparancsnokságát Titóval az élen.

Szeptember vége felé Hugh Daltonnak, az SOE főnökének tanácsára Churchill információszerzés céljából küldöttséget menesztett a jugoszláv ellenálláshoz. Tagja volt két jugoszláv tiszt, Zaharije Ostojić és Mirko Lalatović, valamint a brit Duane Hudson százados, volt szerbiai SOE-ügynök. Szeptember 20-án értek a montenegrói tengerpartra, és azután Szerbiába indultak. Ostojić és Lalatović közvetlenül Mihailovićhoz ment, akinek később az alárendeltjei lettek. Hudson feladata az egész helyzet felmérése volt, és előbb a partizánokkal lépett érintkezésbe. Kedvezően ítélte meg ezek tevékenységét, amiről jelentett a főnökeinek. Azután a kommunisták Hudsont és Ostojićot Uzsicébe kísérték, ahol találkozott Titóval október végén. Tito arról biztosította Hudsont, hogy annak ellenére, amit a britek hisznek, csak az ő emberei harcolnak a megszállók ellen.

Megölt túszok holttestei Kragujevácban

1941. október 18-a és 21-e között a partizánok és a csetnikek közös támadása után a német csapatok szerbiai németek alakulataival, a Szerb Önkéntesek Alakulataival és a Szerb Nemzeti Gárdával együtt tömeges letartóztatásokat végeztek Kragujevácban és Kraljevóban. Ezekben több ezer embert mészároltak le, köztük gyerekeket is. Ez az öldöklés igazolta Mihailović stratégiai álláspontját a felkelés idő előtti voltát és a német megtorlások veszélyét illetően.

A kragujeváci mészárlás áldozatainak emelt emlékmű

Néhány nappal azután Hudson elment a Ravna gora fennsíkra, a csetnikek főhadiszállására. Mihailović, akit Ostojić tájékoztatta Hudson kapcsolatairól a partizánokkal, hűvösen fogadta az utóbbit, Eljövetele mégis azt a reményt keltette benne, hogy a britek segíteni fogják fegyverküldeményekkel. Egyelőre, mivel Tito ajánlotta neki a megígért brit fegyverekben való osztozkodást, Mihailović kerülte a nyílt konfliktust a kommunistákkal. Mégis októbertől kezdve voltak összetűzések partizánok és csetnikek között.

Október végén a britek hősiesnek ítélték meg a szerb felkelést időelőttisége ellenére. Az emigráns jugoszláv kormánnyal egyetértésben elhatározták Mihailović közvetlen megsegítését. A kairói közel-keleti brit főparancsnokság parancsot kapott a csetnikek ellátására légi és tengeri úton. November 15-én a BBC hírt adott arról, hogy királyi rendelettel kinevezték Mihailovićot a Hazai Jugoszláv Hadsereg főparancsnokává, ahogyan hivatalosan nevezték el a csetnikek haderejét.

A partizánok és csetnikek közötti konfliktus kezdete

Október 27-én Tito és Mihailović másodszor és egyben utoljára találkoztak. Tito azt javasolta, hogy Hudson is vegyen részt a megbeszélésen, de Mihailović elutasította, mert nem akarta, hogy a brit tiszt tapasztalja a partizánokkal való nézeteltéréseket. Korlátozott egyezségre jutottak, főleg arról, hogy a két mozgalom osztozkodni fog a megkapott fegyvereken. Azonban Mihailović már akkor arra a következtetésre jutott, hogy elsődleges ellenfelei nem a megszállók, hanem a partizánok.

Néhány nappal az utolsó Tito–Mihailović-találkozás után megkezdődtek az összecsapások a partizánok és a csetnikek között. November 1-jéről 2-ra virradó éjjel a csetnikek támadást indítottak Uzsice ellen, de visszaverték őket. Az összecsapások megsokszorozódtak, és a civil lakosság két tűz közé került. Mihailović kérte a londoni jugoszláv kormánytól, hogy gyorsítsa meg a brit segítség küldését, melyet a kommunisták elleni harcra akart használni. Hudson értesítette Kairót, hogy a segítség a polgárháborút táplálná. Azt tanácsolta, hogy gyakoroljanak nyomást Mihailovićra az összes jugoszláv antifasiszta erő egyesítésének érdekében. November 9-én a csetnikek kaptak légi úton egy fegyverszállítmányt, de már hiába várták a másodikat. Közben a németek folytatták a már szeptemberben elkezdett „kommunista bandák” elleni offenzívájukat. Ezekbe a csetnikeket is beleértették, és közeledtek mindkét mozgalom főhadiszállásához.

Stjepan Filipović partizántiszt akasztása Valjevóban, 1942 májusában

Nedić kormánya próbálkozott a helyzet megoldásával. Bár ellenezte mindkét ellenállási mozgalmat, hitt a megegyezésben Mihailovićtyal, aki alárendeltje volt a jugoszláv királyi hadseregben. Aćimović belügyminiszter is kapcsolatot tartott Mihailovićtyal. Böhme ellenkezésének dacára október végén Nedić üzeneteket küldött Mihailovićnak. Azt ígérte neki, hogy „legalizálni” fogja a csetnikeket, és fegyvereket fog juttatni nekik a kommunisták ellen, ha leállítják ellenállásukat. Október 28-án két csetnik tiszt érintkezésbe lépett Belgrádban Josef Matl századossal, a helyi Abwehr főnökével. Szövetséget javasoltak neki a kommunisták ellen. Értesülve a két mozgalom közötti konfliktusról, az Abwehr elhatározta ennek kihasználását, hogy legalább az egyik mozgalmat lehetetlenítse el. Matl találkozót javasolt Mihailovićnak. Az utóbbi népszerűbb volt mint a partizánok a szerb lakosság körében, de csaknem kilátástalan helyzetben volt. Emberei nem bírtak a partizánokkal, és a német csapatok előrenyomulása is fenyegette őket, miközben nem jött több brit segítség. November 11-én Mihailović találkozott Matllal és ennek egyik felettesével, Rudolf Kogard alezredessel. Remélte, hogy fegyvereket és lőszert fog kapni a németektől a kommunisták ellen. Hajlandó volt fegyverszünetet kötni a németekkel, de meg akarta tartani ellenőrzését az addig általa ellenőrzött terület felett. Azonban Kogard azt követelte, hogy a csetnikek azonnal tegyék le a fegyvert, amit Mihailović elutasított. Mivel nem tudtak megegyezni, a németek el akarták fogni Mihailovićot, de nem sikerült. Lehetséges, hogy Aćimović figyelmeztetése mentette meg. A csetnik vezér eltitkolta Hudson és az emigráns kormány előtt találkozását a német képviselőkkel.

Tito harmadszor javasolt találkozót a csetnikeknek, hogy vessenek véget a konfliktusuknak. November végén kommunista és csetnik küldöttek találkoztak. Megegyeztek abban, hogy közös akciókat fognak végezni a megszállók ellen, de jelentős nézeteltérések maradtak közöttük, és végül nem alkalmazták az egyezséget. Ugyanakkor a németek áttértek a szerb ellenállás leverését célzó offenzívájuk utolsó szakaszára. Tito és Mihailović utoljára beszéltek telefonon november 28-án. Tito azt közölte, hogy a partizánok meg fogják védeni magukat, Mihailović pedig azt, hogy szélnek fogja ereszteni az embereit. Másnap a partizánok kb. 10 000 férfiból és nőből álló csapata elhagyta Uzsicét, és a Szandzsák montenegrói része felé vette útját.

A csetnikek Ravna gora fennsíkra vonultak vissza, de decemberben megtámadták őket a németek. Miután Mihailović másodszor is elkerülte az elfogását, kis számú kísérettel a Rudnik-hegységbe ment. December 10-én a németek díjat tűztek ki a fejére. A csetnik vezér megparancsolta az alakulatai többségének, hogy széledjenek szét, de megengedte két-háromezer emberének, hogy „legalizáltassák” magukat, azaz szolgálják a Nedić-kormányt. Úgy tűnik, ez nem volt Mihailović ötlete, de jóváhagyta. Ő nem lett nyíltan kollaboráns, mint Kosta Pećanac, de az emberei egy részének lehetővé tette, hogy zsoldot és felszerelést kapjanak a kommunisták elleni harc folytatására. Ezzel elkerülhették a németek megtorlását. Egyes csetnikek Boszniába mentek az usztasák ellen harcolni, de legtöbben abbahagyták a harcot.

Mihailović bujkált, közvetlenül neki alárendelt csapatok és az emigráns kormánnyal vagy a britekkel való rádió-összeköttetés nélkül. Ugyanakkor a brit propaganda egy nagy nemzeti ellenállás főnökeként mutatta be. 1941 végén – 1942 elején, amikor Tito és partizánjai még ismeretlenek voltak Jugoszlávián kívül a nagyközönség előtt, a brit és az amerikai sajtó eltúlozta a csetnikek harci cselekedeteit. Az afrikai harcszíntérrel párhuzamos második front hőseiként írta le őket. December 7-én Mihailovićot az emigráns kormány tábornoki rangra léptette elő.

1942 januárjában Slobodan Jovanović helyettesítette Simovićot az emigráns kormány élén, és Mihailovićot hadügyminiszterré nevezték ki. Miután több hónapon át bujkált a Rudnik-hegység régiójában, márciusban sikerült rendszeres rádió-összeköttetést létesítenie a külfölddel. Ugyanabban az időben a Nedić-kormány Mihailović nyomára bukkant. Titokban, a németek beleegyezésével találkozott Aćimovićtyal. Az utóbbi értesítette a németeket, hogy Mihailović kész szövetségre lépni a Nedić-kormánnyal a kommunisták ellen, de Paul Bader tábornok, Németoszág belgrádi teljhatalmű képviselője nem egyezett bele. Május közepén Mihailović Montenegróba ment az ottani csetnik vezérekhez, mint Đurišić, akik területeket tartottak ellenőrzésük alatt.

Szlovéniában

Olasz csapatok Ljubljanában

Emilio Grazioli olasz kormányzó (balról a második) Gregorij Rožman ljubljanai püspök társaságában (balról a harmadik)

Szlovéniában az olaszosítási, németesítési, illetve magyarosítási politika, és még inkább a németek által végzett lakosságáttelepítések szították az ellenségességet a megszállókkal szemben. A német övezetben túl nehéz lett volna ellenállást szervezni, ezért a szlovén kommunisták Edvard Kardelj és Boris Kidrič vezetésével az olasz övezetben kezdtek el szervezkedni, a német és a magyar övezetből jött számos menekültre is számítva. Koalíciót hoztak létre keresztényszociálisokkal és baloldali liberálisokkal, a Felszabadítási Frontot (Osvobodilna fronta – OF). Ez mérsékelt politikai eszméket hangoztatott hazafias alapon, és Szlovéniát külön politikai entitásként mutatta be.

1941 nyarának folyamán az OF szabotázsokat és megszállók elleni kisebb támadásokat végzett. Az olaszok brutálisan reagáltak. Szeptemberben Grazioli különleges törvényszéket hozott létre. Ez börtönbüntetésre ítélt mindenkit, akinél általa felforgatónak tartott írásokat találtak. Az olasz katonákra támadókat halálbüntetés sújtotta.

Mario Robotti tábornok, az olasz övezetet megszálló csapatok parancsnoka, az erős kéz politikájának híve volt. Konfliktusba került az általa nem elég erélyesnek tartott Graziolival. 1942 januárjában elérte, hogy Mussolini nyilvánítsa hadműveleti területnek az egész Ljubljanai tartományt, és szögesdrót kerítéssel záratta körül Ljubljana területét. A katonai állásokat megsokszorozta, és koncentrációs táborokat hozott létre, a legnagyobbat Rab szigetén. Buzgón alkalmazta Mario Roatta, a hadsereg vezérkari főnökének a felkelések elleni hadműveletekre vonatkozó 3C számú körlevelét.

Az 1941 és 1943 közötti megtorlásokban kb. 9000-en haltak meg, és kb. 35 000 személy került táborokba. Azonban az olaszoknak nem sikerült sem elfojtani az ellenállást, sem őszinte és hatékony kollaborációt elérni a szlovének részéről. 1941 decemberében Marko Natlačen csalódottan konstatálta, hogy a szlovének szerb uralom alól olasz uralom alá kerültek. Ezért lemondott a Konzultatív Tanács vezetői tisztségéről.

Az OF akciói hamar a szlovén hagyományos elit ellenségességét váltották ki, mert túl kockázatosnak ítélte meg őket. Natlačen kérésére Rožman püspök nyilvánosan ítélte el a kommunisták cselekvését. Mihailović kivételesen nem szerbeket is próbált magához vonzani. Küldötteket menesztett Szlovéniába, hogy lépjenek kapcsolatba jobboldali szervezetekkel és egyes, az OF nem kommunista tagjaival. 1941 végén a kommunisták teljes ellenőrzésük alá igyekeztek venni az OF-et. Elkezdtek partizánokat beáruló vagy az OF-fel rivális ellenállási csoportoknak toborzó személyeket kivégezni. Ez hozzájárult ahhoz, hogy egyes nem kommunisták a kollaboráció felé hajlottak.

Macedóniában

Az ellenállás emlékműve a macedóniai Gosztivarban

Macedónia, melynek keleti részét a bolgárok, nyugati részét pedig az olaszok szállták meg, különleges esetet képviselt bizonytalan nemzeti identitása miatt. Egyes macedónok bolgároknak vallották magukat, és Metodi Šatorov, a JKP ottani vezetője csaknem az egész vezetőséggel együtt a Bolgár Kommunista Pártba olvasztotta be a macedóniai szervezetet.

A Szovjetunió megtámadása után a szovjetek eleget tettek Tito kérésének, hogy ismerjék el a háború előtti Jugoszlávia határait. Ezzel elismerték a JKP legitimitását az ellenállás vezetését illetően Macedóniában a bolgár párt ellenében. Tito a jugoszlávpárti Lazar Koliševskit küldte Macedóniába, hogy Šatorov helyett vegye át a JKP ottani szervezetének vezetését. 1941 októberétől kezdtek ott partizáncsoportok támadásokat intézni a megszállók ellen, de a macedón ellenállás nehezen bontakozott ki 1942 májusának közepe előtt. Macedóniában kevés kommunista volt, és többségük inkább a balkáni államok föderációjának, mint a háború előtti Jugoszlávia visszaállításának volt a híve. Egyébként Koliševskit már 1941 novemberében letartóztatták a bolgárok.

1942 áprilisában a macedóniai partizánok felkelést szerveztek a Vardar régiójában, de próbálkozásukat a bolgárok brutálisan elfojtották. 1943 kezdetéig Macedónia másodlagos hadszíntere volt a jugoszláviai háborúnak, többek között a nehezen járható terepe és macedónok hiánya miatt a partizánok központi vezetésében. Az is hozzájárult ehhez, hogy a lakosság eleinte enyhébbnek ítélte a megszállás körülményeit, mint a szerbek uralmát.

Csak 1942 nyarától kezdte eléggé ellenezni a macedón lakosság a megszállást ahhoz, hogy a felkelő csoportok növeljék létszámukat. Ennek oka az életkörülmények romlása, a bolgár hadseregbe való sorozás és a bolgárosítási politika volt. A kommunisták a macedónok érzelmeit is igyekeztek kihasználni a szerb nacionalizmus ellen. Ennek ellenére Tito a szerb Svetozar Vukmanovićot bízta meg a helyi partizánok újraszervezésével, aki csak 1943 elején érkezett Macedóniába. A csetnikek is szervezkedtek ott. 1942 áprilisában Radoslav Đurić lett a vezérük. Megpróbáltak szembeszállni a bolgárokkal és a kommunistákkal, de nem sok eredménnyel. A bolgárok Đurić sok emberét tartóztatták le.

Albániában

A jugoszláviai kommunista ellenállás az olasz protektorátussá lett Albániába is kiterjedt. Ehhez az olaszok jugoszláv területeket is csatoltak. Tito ügynököket küldött oda is, hogy szervezzék meg az ellenállást. A jugoszlávok segítségével Enver Hoxha lett az 1941 novemberében létrehozott Albán Kommunista Párt vezetője. Tito embereinek segítségével megalakult az albán Nemzeti Felszabadító Mozgalom. Ennek katonai vezetője Mehmet Shehu lett, aki a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Brigádok harcosa volt. 1942 tavaszától kezdve kis albán partizáncsoportok elszórtan intéztek támadásokat az olaszok és a helyi kollaboránsok ellen.

Polgárháború a világháborúban

Az 1941-es megszállástól a világháború végéig, de még azután is Jugoszlávia véres összecsapások színtere volt. A megszállók és kollaboránsaik harcoltak a különböző ellenállási mozgalmak ellen, de az utóbbiak is egymás ellen. Mindegyik harcoló fél elkövetett politikai tisztogatásokat, etnikai tisztogatásokat, megtorlásokat és tömegmészárlásokat, például a horvát usztasák a szerbek ellen.

A csetnikek falvakat támadtak meg, ahol a partizánokkal rokonszenvezőket és családjaikat gyilkolták le. A kollaboráns Nedić és Ljotić emberei, valamint a montenegrói szeparatisták ellen is felléptek. Barbár cselekedeteket követtek el horvátok és még inkább muszlimok ellen részben reagálásként a Pavelić-rendszer atrocitásai miatt, de tisztán etnikai alapon is. Céljuk nemcsak az ország felszabadítása volt a megszállóktól, hanem homogén, a nem szerbeket kizáró Nagy-Szerbia megalakítása is. A csetnikek egész falvakat gyújtottak fel, és olykor az összes 15 évesnél idősebb férfit lemészárolták. Máskor a nőket és a gyerekeket sem kímélték. Ezeknek a terrorkampányoknak vallási aspektusa is volt. A csetnikek meggyilkoltak imámokat, hafizokat és katolikus papokat. Vitatott Mihailović szerepe. Bár úgy tűnik, hogy elítélte az ilyen cselekedeteket környezete tagjai előtt, mégsem alkalmazott semmiféle konkrét intézkedést megszüntetésük érdekében. Nem helyeselte, de nem is ítélte el nyilvánosan a helyi csetnik vezérek bűncselekményeit, mert elsősorban a csetnikmozgalom egységét igyekezett megtartani a szövetségesek érkezését várva. Stevan K. Pavlowitch történész szerint Mihailović vagy képtelen volt, vagy nem is akart véget vetni emberei háborús bűncselekményeinek. Boszniában a muszlim civilek elleni atrocitások főleg a csetnikek bűnei voltak, akik több tízezret öltek meg. Azonban az ellenük az usztasák által elkövetett atrocitások is egyre sokasodtak.

A partizánok is elkövettek atrocitásokat elsősorban politikai ellenfeleik ellen, beleértve általuk trockistáknak titulált volt kommunista párttagokat is. Falvakat és lakóházakat romboltak le és tömegkivégzéseket követtek el, többek között megfélemlítés céljából, hogy a lakosaik ne csatlakozzanak a csetnikekhez. Bár támadtak civilekre, ezt kevésbé tették Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában, mint az usztasák, a csetnikek és a megszállók. Partizánok elkövettek etnikai alapú mészárlásokat is, de ezeket a központ ellenőrzése alól kikerültek tették. A központi vezetésüknek ez egyáltalán nem volt érdekében, hiszen igyekezett az összes etnikumot magához vonzani. Megszállók ellen is voltak partizán atrocitások, például 1941 nyarán Montenegróban olasz foglyokat kínoztak meg megölésük előtt.

Falu elpusztítása egy német megtorló hadművelet során

Úgy a partizánok, mint a csetnikek a szövetségesek győzelmét kívánták, de a két mozgalom inkább az egymás elleni harc felé irányult, mint a megszállók elleni harc felé. Ennek oka a Jugoszlávia jövőjét illető gyökeresen ellentétes koncepciójuk volt. Tito prioritása kommunista rendszer felállítása volt a háború után, miközben Mihailović ezt meg akarta akadályozni. A csetnikek nagy-szerb ideológiája magához vonzotta Szerbiában és Montenegróban a nép támogatását, de nem nyerte el az összes szerbét. A partizánok hatékonyabbak voltak a szerb falvak védelmében az usztasák ellen. Ez sok, a horvát államban élő szerbet késztetett arra, hogy támogassa a partizánokat. Egyébként azok a szerbek is, akik nem támogatták a csetnikeket, ki voltak téve ezek terrorkampányainak.

A muszlimok nagyon megosztottak voltak. Boszniában egyesek próbáltak kollaborálni az olaszokkal és a németekkel, kikerülve a Pavelić-kormányt, miközben mások számos önvédelmi csoportot alkottak, melyekre az usztasáknak nem volt semmiféle hatása. A legjelentősebb a Muszlim Önkéntesek Légiója volt, melyet volt partizánok és volt helyi önvédelmi erők alkottak 1942 októberében Huszein Miljković vezetése alatt. Ő előbb az usztasák szövetségese volt, és arra kérte Pavelićet, hogy muszlim egységet hozzon létre az ellenállók elleni harcra. Mivel Pavelić ezt visszautasította, Miljković mégis megalakította légióját és muszlim autonomista felkelést tervezett az usztasa rendszer ellen.

Szlovéniában nem voltak olyan összetettek az etnikai kérdések, mint Jugoszlávia többi részében. Ott a belső konfliktus lényegében politikai volt kommunisták és kommunistaellenesek között.

A jugoszláviai klérusok ugyanannyira megosztottak voltak, mint az etnikumok. Számos katolikus pap különböző fokokban kollaborált az usztasákkal Horvátországban, és az olaszokkal meg a németekkel Szlovéniában, de néhány csatlakozott a partizánokhoz. Ortodox papok voltak úgy a csetnikek, mint a partizánok között. Egyesek, akik Ljotićtyal rokonszenveztek, a németekkel kollaboráltak. Voltak ellenálló muszlim klérustagok, de kollaboránsok is. Például a zágrábi mufti közeli szövetségese volt az usztasáknak. Az összes jugoszláviai klérus tagjai ellen követtek el merényleteket, kivégzéseket és mészárlásokat a háború végéig, kevesebb mértékben muszlimok ellen. A legszámosabb és legrendszeresebb ilyen bűnöket az usztasák követték el ortodox papok ellen 1941-ben.

Jugoszláviában a háború kegyetlenségét a szokásos frontok hiánya is növelte. A csapdába csalásokkal és meglepetésszerű rajtaütésekkel járó gerillaharcok voltak jellemzőek. A megszállók nem várt méretű és hevességű felkelésekkel kerültek szembe, és a legbrutálisabb intézkedésekkel próbálták helyreállítani a rendet. Túszok elfogására rendeztek razziákat, táborokban tartották őket fogva, és az ellenállók támadásainak megtorlásaként végezték ki őket. Számos atrocitást követtek el ellenállók és békés civilek ellen. A megszállás brutalitása fokozódott, amint a megszállók offenzívát offenzíva után intéztek a felkelők ellen. 1942-ben Mussolini elrendelte katonai parancsnokainak a megtorló hadműveletek fokozását. Néhány nap alatt kb. 67 000 személyt fogtak el az olasz megszállási övezetekben, és internáltak, főleg dalmát szigeteken felállított táborokba.

Horvátországban 1942-ben és 1943-ban fokozódtak a megtorló kampányok a valós vagy vélt kommunisták ellen, melyek felkelésre késztettek horvát és muszlim civileket. 1943 júniusában Srebrenicában a muszlimok usztasák általi lemészárlása e mozgalom muszlim tagjainak kiválását okozta. A partizánok elleni hadműveletek során a rombolások, az akasztások és egyéb módú kivégzések szokásosak voltak. Magyar katonai alakulatok is követtek el etnikai alapú vérengzést 1942 januárjában szerb és zsidó polgári lakosok ellen Újvidéken és környékén, valamint bolgárok is az ő megszállási övezetükben.

Katonai hadműveletek 1941 és 1943 között

Csetnikek és olaszok szövetkezése Montenegróban

Pavle Đurišić csetnik vezér Alessandro Pirzio Biroli olasz kormányzó társaságában

Montenegróban a kommunisták túlkapásai következtében megnőtt a helyi csetnikek létszáma. Miután 1942. március 6-án Stanišić szövetséget kötött az olaszokkal, 10-én Tito elrendelte a montenegrói partizánoknak, hogy a csetnikeket támadják, elkerülve az olaszokkal való összecsapásokat. A partizánok teret nyertek Montenegróban, de a hónap vége felé az olaszok offenzívát indítottak ellenük a csetnikek segítségével, és gyakorlatilag az összes partizáncsoportot kiűzték Montenegróból.

Miután már nem voltak harcok Montenegróban, az olaszok tulajdonképpen megosztották a hatalmat a csetnikekkel és a montenegrói szeparatistákkal (Zöldekkel). Stanišić a központi régiókat uralta, miközben Đurišić Kolašinba helyezte főhadiszállását, és az északi országrészt uralta. Azonban a csetnikek arra kényszerültek, hogy Krsto Popovićnak, a Zöldek fegyveres alakulata parancsnokának jusson Cetinje és Bar régiójának ellenőrzése. 1942. július 24-én egy olaszokkal kötött egyezmény a csetnik Blažo Đukanović tábornokot ismerte el az ún. „montenegrói nacionalista fegyveres erők” parancsnokának. Ezek elvben a csetnikeket és a Zöldeket jelentették, de a gyakorlatban a két mozgalom ellenfél maradt. Đukanovićot egy ún. „nemzeti bizottság” élére állították, amelynek gyakorlatilag csak jelképes funkciója volt. Stanišić és Đurišić voltak a montenegrói csetnikek igazi katonai vezetői, miközben a Cetinjében tartózkodó Đukanovićnak nem voltak fegyveresei parancsnoksága alatt. A csetnikek és a Zöldek külön-külön vettek részt rendfenntartó hadműveletekben az olaszok oldalán.

Mihailović és kísérete 1942 júniusában érkezett Montenegróba. Az 1946-os perében azt állította, hogy el kellett fogadnia az olaszokkal kötött egyezségeket, mert nem állt módjában változtatni a helyzeten. Nem voltak csapatok közvetlen parancsnoksága alatt, mint Đurišićnak és Stanišićnak. Ők elvileg elismerték főnökségét az „erkölcsi” tekintélye miatt, de függetlenül cselekedtek. Mihailović nem volt jó viszonyban velük. Gornje Lipovo faluban telepedett le, és az olaszok nem vették figyelembe a jelenlétét. Mihailović elfogadta Đukanović kinevezését, de próbálta kihasználni a helyzetet arra, hogy az olaszok által adott fegyverekkel felkészítse a csetnikeket a szövetségesekhez való csatlakozásra azok majdani partraszállásakor.

A montenegrói csetnikeket, akiknek nagyon erős szerb identitásuk volt, radikális ideológia jellemezte. Antikommunizmusuk ugyanolyan szélsőséges volt, mint amilyen brutálisak a montenegrói kommunisták akciói. A muszlimok elleni ellenségességük is rendkívül mély volt. Másrészt kapcsolataik Dalmáciával és Hercegovinával meggyőzték a csetnikek egy részét a horvátoktól való elszakadás szükségéről, még a jugoszláv egység megbontásának árán is. 1942. december 1-jén Đurišić csetnik kongresszust szervezett Šahovićiben. Részt vettek rajta a szerb civil társadalom képviselői, de Mihailović és Đukanović nem voltak jelen, csak képviselőik. A Đurišić és környezete uralta kongresszus főleg szélsőséges nézeteik kifejezésének alkalma volt. Résztvevői arra a következtetésre jutottak, hogy a háború után vissza kell állítani a jugoszláv monarchiát, és ideiglenesen csetnik diktatúrát kell bevezetni, szétválasztva a szerb, a horvát és a szlovén lakosságot.

Katonai téren Đurišić főleg a szerbek üldöztetéséért való bosszúállással foglalkozott. Montenegróban és a boszniai határvidéken megtorló rajtaütéseket végzett elvileg a muszlim fegyveresek ellen, de valójában gyakran a muszlim polgári lakosságot sújtotta. Sok muszlim falut semmisített meg, amivel dicsekedett Mihailovićnak.

Bosznia-hercegovinai és horvátországi hadműveletek

Partizánok és csetnikek közötti konfliktus Bosznia-Hercegovinában

Koča Popović, a partizánok 1. proletárbrigádjának parancsnoka

Tito és Moša Pijade kommunista vezetőségi tag Fočában

1941 vége felé a partizánok kénytelenek voltak elhagyni Szerbiát és a legtöbb montenegrói állásukat. Tito elhatározta Montenegró elhagyását is, és a partizánok Boszniában vetették meg lábukat. Miután 1941. december 14-én majdnem elfogták az olaszok, Tito Svetozar Vukmanovićhoz csatlakozott. Az utóbbi jelentős területeket vett ellenőrzése alá Kelet-Boszniában. Foča városába helyezték a főhadiszállásukat. A város többször cserélt gazdát, és lakossága különböző csoportok vérengzésének volt áldozata. Előbb az usztasák célozták meg a szerbeket, majd a csetnikek a horvátokat és a bosnyákokat. A kommunisták csak csekély ellenállásba ütköztek a helyi csetnikek részéről, akik nem akartak más szerbekkel összecsapni. Azután a partizánok is terrorkampányokat folytattakk a csetnikek, a túl mérsékelteknek ítélt kommunisták, a gazdag parasztok és a csendőrök ellen, de raboltak is horvát és bosnyák falvakban. Elkezdték újjászervezni katonai alakulataikat. 1941. december 21-én létrehozták az 1. proletárbrigádot Koča Popović parancsnoksága alatt. Ez volt a modellje a később megszervezett partizánbrigádoknak, amelyek a majdani Nemzeti Felszabadító Hadsereg alapalakulatai lettek.

Eleinte a partizánok a boszniai csetnikek elleni harcra koncentráltak a megszállók elleni küzdelem hátrányára. Boško Todorović őrnagynak, Mihailović egyik képviselőjének sikerült egyesítenie a helyi csetnikcsoportokat. Azt tanácsolta nekik, hogy legyenek elővigyázatosak az olaszokkal való szövetkezést illetően, és hogy elsősorban az usztasák ellen harcoljanak, a kommunisták elleni harcot pedig hagyják a megszállókra. 1942 februárjában a partizánok megölték Todorovićot. A kommunisták támadásai még inkább arra késztették a csetnikeket, hogy szövetkezzenek az olaszokkal. Ezenkívül a kommunisták igyekeztek megváltoztatni az addig lényegében szerbek felkelését horvátok, bosnyákok és szerbek forradalmává a „reakciós burzsoázia” ellen, és szélsőséges nézeteket tettek magukévá, melyek meggyengítették őket.

Mindegyik tábor túlkapásai hozzájárultak ellenfeleik megerősödéséhez. A partizánok terrorkampányainak egész olyan falvak estek áldozatul, melyeket azzal gyanúsítottak, hogy a csetnikeket támogatják. Ezeket a bűncselekményeket később maguk a kommunisták ítélték el mint baloldali elhajlás következményeit, akárcsak Montenegróban. Mindenesetre ezek nyomán a csetnikek megerősödtek Hercegovinában. Ugyanakkor a csetnikek vérengzései az usztasáknak kedveztek a kelet-boszniai horvát és bosnyák menekültekből létrejött Fekete Légió alakjában.

Fočából Tito újra rádiókapcsolatba lépett a Kominternnel. A szovjeteknek be kellett vallaniuk neki, hogy a Vörös Hadsereg képtelen segíteni a jugoszláv kommunistáknak. Csak arra tudták biztatni, hogy támadja a britbarátokat és a kollaboránsokat. Azt tanácsolták, hogy ne hangoztassa mozgalma kommunista ideológiáját, még azt is bírálva, hogy olyan elnevezéseket használ, mint „proletárbrigád”. Ezek után a moszkvai irányelvek értelmében a partizánok jelszava az összes antifasiszta erő egysége lett egy Nemzeti Felszabadító Mozgalomnak (Narodnooslobodilački Pokret – NOP) elnevezett koalícióban.

A németeket nyugtalanította az ellenállási szervezetek erős koncentrációja Kelet-Boszniában. Előbb kérni akarták az olaszoktól, hogy foglalják el az egész horvát államot, de Hitler nem egyezett bele. Paul Bader azt a feladatot kapta 1942 elején, hogy indítson újabb offenzívát a Szerbiában és Szarajevóban állomásozó német csapatokkal, és a horvát honvédség segítségével. Jezdimir Dangićtyal, Mihailović helybéli képviselőjével kapcsolatba léptek a németek, hogy tűzszünetet érjenek el a csetnikekkel. Dangić Belgrádba ment Baderrel és Nedićtyel tárgyalni, akikkel részletes együttműködési megállapodásra jutott emberei és a megszállók között. Azonban ez Walter Kuntze tábornoknak, a Wehrmacht délkelet-európai parancsnokának vétójába ütközött. A németek nem használhatták ki a felkelő mozgalmak közötti ellentéteket olyan szabadon, mint az olaszok. Másfelől a partizánok helyi tűzszüneteket kötöttek az usztasákkal, hogy szabad kezük legyen a csetnikek ellen.

1942 januárjában a németek előkészítették a Trio hadműveletnek nevezett offenzívájukat az olaszokkal és a horvátokkal együtt. Előbb szervezése késett, mivel az usztasák nem akarták elveszíteni ellenőrzésüket területeik egy része felett, és szándékosan zavarták szövetségeseik hadműveleteit. Végül az offenzíva megindult áprilisban az összes ellenálló csoport ellen Szarajevó és a Drina között. A csetnikek és a partizánok két tűz között találták magukat, mégis támadták egymást. A csetnikek engedték a német csapatok előrehaladását, hogy azok támadhassák a partizánokat, miközben a partizánok támadták a csetnikek hátvédjét, amikor ezeket támadták az usztasák. Másrészt egyes csetnik- és partizáncsoportok egyesültek egymással. Amikor áprilisban újból Szerbiába ment, Dangićot letartóztatták a németek Kuntze parancsára, és lengyelországi hadifogolytáborba küldték.

Olasz–csetnik szövetség

Momčilo Đujić pópa, dalmáciai csetnik vezér egy olasz tiszt társaságában

Hercegovinában Mario Roatta tábornok, a 2. olasz hadsereg parancsnoka kihasználta a partizánok és a csetnikek közötti konfliktust, és az utóbbiakra támaszkodott. Kihasználta Mihailović valódi tekintélyének hiányát is a helyi csetnik vezérek egy része felett, például Dobroslav Jevđević felett. 1942. június 19-én Roatta egyezséget kötött Pavelićtyel, átadva az usztasáknak az ország középső övezetének felügyeletét. Ugyanakkor megalkotta a horvátországi Kommunistaellenes Önkéntes Milíciát (MVAC) mint az olasz csapatok segítő alakulatát. Elvileg ez különbözött a csetnikektől, de tagjai általában legalizált csetnikek voltak. Ezek szemben álltak más csetnikcsoportok tagjaival, akiket az olaszok továbbra is ellenálló harcosoknak tekintettek. Egyesek az egyik csoportból a másikba mentek át.

A helyi csetnikek 1943 februárjában 26 csoportban 20 514-en voltak az olasz terület 2. és 3. övezetében. Az olasz–horvát megállapodás értelmében az MVAC csetnikjei elismerték a horvát állam kormányát, és fegyvereiket csak a partizánok ellen használhatták. Nem támadhatták a zágrábi rendszer érdekeit, sem a horvát lakosságot. Egyes boszniai csetnikcsoportok közvetlenül állapodtak meg az usztasa rendszerrel, a németek beleegyezésével. Azonban a gyakorlatban számos csetnik vezér nem tartotta be az olasz–usztasa megállapodást, és továbbra is támadták a horvát hatóságokat és a lakosságot, bosszúként az usztasa terror miatt. Ez volt az esete azoknak a csetnikcsoportoknak is, amelyeknek közre kellett volna működniük a zágrábi kormánnyal. Legalizált vagy nem legalizált csetnikcsoportok alkalmilag továbbra is szabotázsokat végeztek az usztasák és a németek ellen ezek övezetében. A csetnikek túlkapásai folytonos feszültség forrásai voltak az olaszok és Pavelić rendszere között, amely gyakran tiltakozásokat intézett az előbbiekhez. Mégis Roatta nem tért el vonalától, úgy tekintve, hogy szövetsége a csetnikekkel semlegesítette az ellenálló csetnikeket, és hasznos volt a kommunisták elleni harc tekintetében. Csak akkor akarta megoldani a csetnikkérdést, miután a kommunistákat legyőzte. Októberben, újabb vérengzések után egyes MVAC-csoportokat a 2. övezetből áttettek Hercegovinába vagy Dalmáciába, másokat pedig lefegyvereztek. Roatta megígérte, hogy véget vet csetnik szövetségesei túlkapásainak, de továbbra is támaszkodott rájuk, ellentmondva a zágrábi kormánynak tett ígéreteinek. Azzal is visszautasította az usztasák sérelmeinek egy részét, hogy a csetnikek egyes bűncselekményeit ellenőrzés alól kikerült elemeknek vagy kommunistáknak tulajdonította.

Közben a horvát állam területén jelen lévő csetnikek elismerték Mihailovićot hivatalos vezetőjüknek, kihasználva ezzel a Szerbiában szerzett tekintélyét. 1942 márciusában Ilija Trifunović-Birčanin kapcsolatba lépett Mihailovićtyal, aki írott üzenetben kinevezte a csetnikek boszniai, hercegovinai, likai és dalmáciai parancsnokává. Szabad kezet adott neki a cselekvésben. Mihailovićnak csak időnként volt kapcsolata a csetnik vezérekkel, akik csak elvben voltak alárendelve neki. Gyakran kellett rendelkezéseit az országon keresztül még gyalog is járó küldöncökre bízni. Trifunović-Birčanin öregedő és betegeskedő ember volt, leginkább Splitben, a harci övezetektől távol tartózkodott, és neki sem volt teljes a tekintélye. Jevđević célja az volt, hogy a helyébe lépjen mint a horvát állam területén tartózkodó csetnikek vezére. Egyre nyíltabban kollaborált az olaszokkal, politikáját hazafiasnak mutatva be. Momčilo Đujić, aki maga is kollaborált az olaszokkal, a dalmát hátországot ellenőrizte.

A csetnikek kihasználták szövetségüket az olaszokkal, hogy ellenőrizzék a horvát állam területének egy részét az usztasa kormány kárára. Ennek uralma ezen a területen gyakorlatilag megszűnt. Megpróbáltak az usztasa rendszerrel szemben ellenséges bosnyákokat is besorozni. Azonban Fehim Musakadić őrnagyot, akit Mihailović a bosnyák alakulatok megalakításával bízott meg, elfogták és kivégezték a partizánok. Ez gyakorlatilag véget vetett ennek a tervnek. Októberben a csetnikek több megtorló akcióban vettek részt az olaszok kérésére. Dalmácia déli részén kb. száz embert öltek meg utak szabotálásának megtorlásaként egy Split közeli faluban. Ugyanakkor Baćović és Jevđević alakulatai az olaszok által a partizánok ellen indított Alfa hadműveletben vettek részt. Ennek során a hercegovinai Prozor-Rama régiójában a csetnikek több falut gyújtottak fel, és kb. 500 horvátot és bosnyákot öltek meg. Azután az olaszok kénytelenek voltak kivonni őket a Pavelić-kormány tiltakozása nyomán.

A partizánok menetelése Bosznián keresztül

1942 tavaszán Kelet-Boszniában a partizánokat a Trio hadművelet sújtotta. Akkor az egyik legsúlyosabb válságon mentek keresztül. Terrorkampányokat folytattak a szökevényeik és azok családjai ellen, általában minden „politikailag veszélyes” személy ellen. Kollaborációval vádolták őket, és ezzel eltávolították maguktól a lakosságot. Ezenkívül szerb újoncaik vérengzéseket követtek el horvátok és bosnyákok ellen. Vezetésük nem volt képes ezeket megakadályozni vagy megbüntetni. Egyes partizánalakulatokban a kommunista politikai tiszteket megölték, és a csetnikekkel rokonszenvezők átvették az alakulatok ellenőrzését.

A partizánok súlyos veszteségeket szenvedtek, és csapataik harci szelleme leromlott. Kénytelenek voltak elhagyni meghódított területeik egy részét. Június vége felé Tito elhatározta, hogy elhagyják Fočát, és nyugat felé indulnak. Ott a partizánok nagyobb területet ellenőriztek. Alárendeltjei nem szívesen adtak fel egy stratégiailag fontosnak ítélt területet, de Tito álláspontja felülkerekedett. A Komintern támogatására hivatkozott, és azzal érvelt, hogy Nyugat-Boszniából fogják tudni a leggyorsabban visszaszerezni Szerbiát. Kb. 4000 partizán élén Tito 300 kilométeres útra indult, amit később, a kommunista rendszer alatt a kínai kommunisták hosszú meneteléséhez hasonlítottak. Fočát visszafoglalták az usztasák, és megtorlásokat indítottak. A szerb lakosok Jevđević csetnikjeit hívták segítségül, akiket támogattak az olaszok. Visszafoglalták a várost a Montenegróból jött csapatok segítségével, és azután ők követtek el rablásokat és mészárlásokat.

A partizánok menetelése Bosznián keresztül 1942 nyarán és őszén javította helyzetüket. Immár nem a csetnikeket támadták, hanem a megszállókat, vagy sikeresen elkerülték velük az összecsapást, és ezzel megnyerték a lakosság rokonszenvét. Felszabadítókként fogadták őket a boszniai szerbek, és sokan csatlakoztak hozzájuk. Bár a partizánok többsége szerb volt, vezetőik vigyáztak arra, hogy csapataik – részben volt csetnikek – ne támadjanak horvátokra és bosnyákokra. Ez hozzájárult ahhoz, hogy ezekből a közösségekből is csatlakozzanak hozzájuk.

Partizánok az ún. „Bihácsi Köztársaságban”

A nem szerbek lakta területeken is a partizánoknak az vált a javára, hogy a horvát állam gazdasága katasztrofális helyzetben volt, és ezt súlyosbította az usztasa közigazgatás hozzá nem értése és korrupciója. Ezért a lakosság lázadozott. A fiatalok azért is csatlakoztak a partizánokhoz, hogy elkerüljék a horvát honvédségbe való sorozást. A partizánharcosok kikerültek a lakóhelyükről, és már nemcsak a helységüket és a közösségüket védték, hanem a jugoszláv felszabadító harcban vettek részt. A partizánok vezetősége kihasználta azt a politikai űrt, amit Boszniában és Horvátországban a régi elit eltűnése keltett, hiszen a szerbek esetében ezt megsemmisítették, a horvátokéban pedig a Parasztpárt semlegességbe vonult. Akkori német becslések szerint 1942 végére a partizánok létszáma megtízszereződött a Kelet-Boszniából való elindulásuk óta. Katonailag egyre jobban szerveződtek, állapotuk a gerillára és a hadseregre jellemző között volt. Öt, eredetileg 1000 emberből álló proletárbrigádjuk volt, melyek létszáma egyre nőtt. Valószínűleg túlzott becslés szerint összesen kb. 150 000-en voltak.

A bihácsi AVNOJ-múzeum

Októberre a partizánok hosszú és széles sávot vontak ellenőrzésük alá Bosznia-Hercegovinán keresztül. Tito elhatározta Bihács város elfoglalását, amelyet a keleti és a nyugati partizánterületeket elválasztó Una folyó szelt át. Tito parancsba adta, hogy november 5-ig foglalják el. Ott akarták megünnepelni 7-én az 1917-es októberi orosz forradalom évfordulóját. A partizánok legyőzték a városban állomásozó usztasacsapatokat, és bevették a várost az előírt napon. Ez lett a partizánok új fővárosa, az ellenőrzött területüket pedig Bihácsi Köztársaságnak nevezték el. Ennek nagysága csaknem a Svájcéval volt egyenlő.

Bihácsból Tito jelentette a Kominternnek azt a szándékát, hogy jugoszláv kormányt hozzanak létre. Sztálin egyetértett egy jugoszláv vezetés eszméjével az összes antifasiszta erő összevonása érdekében, de ellenezte kormány alakítását, amely az emigráns kormány vetélytársa lett volna. Ez rontotta volna a Szovjetunió és a nyugati szövetségesek közötti viszonyt. 1942. november 26-ra és 27-re Tito megszervezte a Jugoszlávia Népi Felszabadítása Antifasiszta Tanácsának (Antifašističko vijeće narodnog oslobođenja Jugoslavije – AVNOJ) első ülését. 54-en vettek részt rajta: a JKP, a Muszlim Jugoszláv Szervezet és a Horvát Parasztpárt küldöttei, valamint ortodox papok. Az ülésen a felszabadításon volt a hangsúly. Tito beszédében az összes jugoszláviai etnikum közös harcának szükségességét hangoztatta a megszállók ellen. Az AVNOJ-t a népi felszabadító mozgalom képviseletének nyilvánították, és elnökéül Ivan Ribart, a Demokrata Párt háború előtti alelnökét választották meg. Az AVNOJ végrehajtó bizottságát is megalakították, melyet kormányéhoz hasonló funkcióval bíztak meg. Abban is egyetértettek a küldöttek, hogy a visszaállított Jugoszláviának az etnikumok egyenlőségén kell alapulnia. A partizánok seregét elnevezték Népi Felszabadító Hadseregnek (Narodnooslobodilačka vojska – NOV), továbbra is Titóval mint főparancsnokkal.

1942 végére a jugoszláv kontextus és az ellenálló mozgalmak helyzete sokat változott. Titóból a népi felszabadító mozgalom vezetője lett, és személyi kultusza kezdett kialakulni. Mozgalma politikai projektet javasolt Jugoszlávia részére, amelynek előnye újdonságában rejlett. Mihailović prioritása immár a partizánok projektje megvalósításának megakadályozása lett. Erre irányult embereinek az olaszokkal való taktikai együttműködése is.

A megszállók újabb offenzívái Boszniában és Montenegróban

A Weiss hadművelet

1942 vége felé Észak-Afrikában a németek katonai helyzetük romlásával szembesültek. Tartottak egy esetleges szövetséges partraszállástól a Balkánon. Elhatározták egy offenzíva előkészítését az olaszokkal együtt a jugoszláv ellenállási mozgalmak ellen. Az olaszokkal ellentétben a németek úgy a partizánok, mint a csetnikek megsemmisítését célozták. Kinevezték Alexander Löhr tábornokot az E hadseregcsoport parancsnokává, és megbízták a Weiss hadművelet nevű offenzívával három szakaszban. A Weiss 1-nek meg kellett semmisítenie a partizánokat Nyugat-Boszniában és Lika régiójában. Majd a Weiss 2-nek a megmaradt partizánokat dél felé kellett nyomnia, ott csapdába ejtenie és megsemmisítenie. Végül a Weiss 3-nak abból kellett állnia, hogy az olaszok lefegyverzik a kb. 20 000 Montenegróban és Hercegovinában jelen lévő csetniket.

1942 december végén német és olasz főtisztek tanácskozást tartottak Hitler Wolfsschanzének nevezett lengyelországi főhadiszállásán. Hitler súlyt fektetett arra, hogy az összes ellenálló mozgalmat semmisítsék meg. Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter visszautasította az olaszok javaslatát, hogy működjenek össze a csetnikekkel. Azonban 1943. január 3-án Jevđević Mihailović értesítése nélkül részt vett Rómában a partizánok elleni offenzívát előkészítő tanácskozáson Löhr, Roatta és Ugo Cavallero olasz vezérkari főnök jelenlétében. Februárban és márciusban levélváltás volt Hitler és Mussolini között a balkáni helyzetről. Hitler nyomatékosan kérte, hogy az olaszok vessenek véget a csetnikekkel való együttműködésnek. Kihangsúlyozta nemcsak azt, hogy ne lássák többé el fegyverekkel a csetnikeket, hanem azt is, hogy fegyverezzék le őket, miután végeztek a partizánokkal.

A Weiss hadművelet első szakaszát, amelyben részt vettek német, olasz és horvát csapatok, januárban indították el. A partizánok már előbb vissza akartak menni Montenegróba és Szerbiába, hogy végezzenek a csetnikekkel, még mielőtt a Balkánra jutnának a nyugati szövetségesek. Ugyanakkor közeledni is akartak a Vörös Hadsereghez. A megszállók offenzívája arra kényszerítette őket, hogy a tervezettnél előbb induljanak el. A németek visszavették a partizánok területének legnagyobb részét, számos civilt ölve meg. 1943. január 29-én a németek elfoglalták Bihácsot, de a partizánoknak közben sikerült elhagyniuk azt, kihasználva az ellenséges csapatok és a horvát közigazgatásban működő informátoraik közötti elégtelen összehangolást. A partizánok el tudtak vonulni sebesültjeikkel és a helyi lakosság egy részével együtt. A partizánok egy része a régióban maradt folytatni a csetnikek és az usztasák elleni harcot. A Weiss 1 február 15-én ért véget, de nem sikerült a partizánok megsemmisítése, csak a régióból való eltávolításuk.

Miközben zajlott a Weiss 1, fontos változások történtek az olasz vezetésben: Cavallerót Ambrosio, Roattát Robotti helyettesítette, Galeazzo Ciano külügyminiszteri tisztségét pedig Mussolini vette át. Ezzel Mussolini meg akarta erősíteni hatalmát, és el akarta távolítani a nem eléggé németbarátnak ítélt embereit.

Mihailović offenzívát tervezett a partizánok ellen 1943 januárjára, amelynek vezetését Kelet-Boszniában Zaharije Ostojićra bízta. A Weiss hadművelet tervének megváltoztatására kényszerítette őt. Össze kellett hangolnia hadműveletét nemcsak az olaszokéval, hanem a németekével is, bár az utóbbiakkal nem volt közvetlen kapcsolata.

A partizánok súlyos veszteségeket szenvedtek, és a Neretva folyó felé mentek, hogy azon átkelve megszabaduljanak a megszállóktól. Miközben Tito kb. 20 000 emberével közeledett a folyó felé, azt kockáztatva, hogy csetnik területre lép, Mihailović hadügyminiszterként mozgósítást rendelt el. Tizenkét-tizenötezer csetnik gyűlt össze Hercegovinában Mostar és Kalinovik között a Neretva fölötti hegyeken, hogy elvágják Tito csapatainak útját. Február 20-án a németek elindították a Weiss 2-t, hogy szétverjék a Neretva közelében összegyűlt partizánalakulatokat. Február 27-e és március 7-e között heves harcok folytak a csetnikek és a partizánok között, akik a Neretván túlra akartak jutni. Sikerült átkelniük két szakaszban és megfutamítaniuk a csetnikeket, mivel azok gyengén voltak megszervezve, és az olaszok nem akarták őket több fegyverrel ellátni. Az olaszok elsősorban azt akarták megakadályozni, hogy a partizánok elfoglalják a tengerparti régiókat, és inkább hagyták őket megszállni a csetnik területet. Márciusban Mihailović személyesen ment átvenni a csetnikek vezetését, de nem sikerült uralnia a helyzetet az egész hónapon át a völgyben zajló harcok folyamán. Tito emberei kihasználták az ellenfeleik közötti összehangolás hiányát. Az olaszok nem engedték a németeknek, hogy túlhaladjanak Mostaron, és ez menekülési utat hagyott a kommunistáknak. Ugyanakkor a németek támadást indítottak a csetnikek ellen éppen akkor, amikor azok a partizánokkal harcoltak.

Március folyamán, amikor zajlottak a harcok, a partizánok kapcsolatba léptek a németekkel, hogy próbálják elérni reguláris hadseregként való elismerésüket. Ennek nyomán reméltek tűzszünetet kötni és fogolycseréket végrehajtani velük. Több találkozás volt német és partizán küldöttek között. Tito azt is célozta, hogy végezzen a csetnikekkel. A németek és a partizánok felfüggesztették összecsapásaikat. Ez lehetővé tette, hogy az utóbbiak összpontosíthassák erőfeszítéseiket a hercegovinai és a montenegrói csetnikek ellen, akik elállták az útjukat. A partizánok és a németek közötti tárgyalások megszakadtak április végén Hitler és Ribbentrop vétója nyomán. Májusban a német titkosszolgálatok újból próbálták kihasználni a jugoszláv mozgalmak közötti konfliktust, és ezúttal Mihailovićtyal léptek kapcsolatba egy csetnik küldöncön keresztül. Ez a kezdeményezés is Hitler vétójába ütközött.

Tito több tízezer embert veszített a Weiss hadművelet két első szakaszában, de azután újra tudta szervezni csapatait Hercegovinában, majd a Drina és Montenegró felé haladni. A partizánok áttörték az olasz és csetnik vonalakat, átkeltek a Drinán, és megvetették lábukat Montenegróban, csetnik területen. Előrehaladásuk miatt Mihailovićnak el kellett hagynia főhadiszállását, és egy hegyek közötti táborba helyeznie át húsz kilométerre Berane városától. A csetnikek veresége a neretvai csatában olyan súlyos volt, hogy már nem tudtak katonailag rendbe jönni. Mivel a Weiss hadművelet két első szakasza nem hozta meg a várt eredményt, a harmadikról a megszállók lemondtak.

A Schwarz hadművelet

A Schwarz hadművelet térképe

A Weiss hadművelet sikertelensége után a németek azonnal újabb offenzívába kezdtek Schwarz hadművelet néven. Továbbra is tartottak a szövetségesek partraszállásától a Balkánon, és már kételkedtek az olaszok megbízhatóságában. Ezért biztosítani akarták a helyzetet Jugoszláviában az ellenállási mozgalmak megsemmisítése útján.

1943. május 15-én a német csapatok támadásba lendültek Montenegróban a horvát és a bolgár hadsereg segítségével. Céljuk egyszerre a csetnikek és a partizánok megsemmisítése volt. Az olaszokat nem értesítették az offenzíva előkészítéséről, de nekik el kellett fogadniuk a németek jelenlétét a Szandzsákban és Kelet-Montenegróban. Az olasz hadsereg nagy fenntartással vett részt az offenzívában, mivel ez súlyosan érintette presztízsét.

Már május 14-én a németek behatoltak Kolašinba, és elfogták Đurišićot 2000 emberével együtt. Az olaszok tiltakozása ellenére, akiknek Đurišić szövetségese volt, a németek az utóbbit Németországba vitték. Mihailovićnak sikerült elmenekülnie. Vezérkarával és brit összekötő tisztjeivel együtt Nyugat-Szerbiába ért május 24-én.

Mussolini, miután újból ingadozott és megpróbált különbséget tenni a montenegrói csetnikek és Mihailović emberei között, végül újból engedett a németek követeléseinek, és elrendelte Ambrosiónak, hogy fegyverezze le az összes csetniket. Közben sok montenegrói csetnik, akik parancsnokaik többsége nélkül maradt, átállt a partizánokhoz. A Dinári-hegységben az olaszok elérték a németeknél, hogy elhalaszthassák Đujić embereinek lefegyverzését, akik nagyon hasznosak voltak a partizánok ellen. Mégis csökkentették élelemmel való ellátásukat, ezért Đujić embereinek egy része tábort cserélt.

Mivel azelőtt a németek hagyták a csetnikek elleni harcra koncentrálni, Tito túl későn jött rá, hogy csapdába esett, és felkészületlenül érte a megszállók offenzívájának ereje. A partizánok visszavonulásra kényszerültek Bosznia felé hegyszorosokon keresztül, ahol rendkívül erős támadásokba ütköztek. A 20 000 körüli létszámú partizáncsapatokat kb. 100 000 német, olasz, horvát és bolgár katona támadta meg a Zelengora-hegységben. A támadások, az éhség és a betegségek által megtizedelt partizánoknak mégis sikerült a Sutjeska folyó völgyén keresztül kijutniuk a német szorításból, és Kelet-Boszniába érniük. Kénytelenek voltak hátrahagyni sebesültjeiket, és az olasz foglyaikat kivégezték. Június 9-én Tito súlyosan megsebesült, de megmenekült. Veszteségeik ellenére a partizánok jelentős presztízst szereztek a lakosság körében. A szövetségesek, akik egyre figyelmesebben követték a jugoszláviai helyzetet, immár tisztelettel viszonyultak Titóhoz és embereihez.

Az SS első toborzásai Jugoszláviában

Mohammed Amin al-Husszeini jeruzsálemi nagymufti szemlét tart a muszlim 13. Handzsár Waffen-SS hadosztály felett.

1942 végén – 1943 elején az olaszok és a németek a horvát állam tartós instabilitásával szembesültek. Az olaszok elégedetlenek voltak, azt tapasztalva, hogy azokban a régiókban, melyek ellenőrzését átadták a Pavelić-kormánynak, újból káosz uralkodott. A Horvát Nemzeti Gárda nem volt hatékony, és fegyverei rendszeresen a kommunistákhoz kerültek. Német részről Löhr azt javasolta Hitlernek, hogy helyettesítse Pavelićet, oszlassa fel az usztasa pártot, és adjon teljhatalmat Glaise-Horstenaunak. Hitler nem fogadta el Pavelić eltávolításának ötletét, és 1943. március 10-én kiterjesztett hatalommal ruházta fel Heinrich Himmlert, az SS főnökét, hogy tartósan verje le az ellenálló mozgalmakat Jugoszláviában.

Még 1942-ben a németek létrehozták a 7. Prinz Eugen SS-hadosztályt, főleg szerbiai németekből, Artur Phleps parancsnoksága alatt. A megszállók folyamatosan kihasználták a helyi közösségek közötti ellentéteket, és újabb rendőri és Waffen-SS alakulatokat hoztak létre. Konstantin Kammerhofer, Himmler horvátországi képviselője felállította a Német–Horvát Rendőrséget horvátországi németekből, akik Hitlernek esküdtek fel.

1942-ben a bosnyák elit egyes tagjai csalódtak Pavelić rendszerében. El akarták érni, hogy Bosznia autonóm terület legyen, ezért emlékiratot intéztek Hitlerhez. Ebben elítélték az usztasák politikáját, felelőssé tették őket a csetnikek öldökléseiért, és mellesleg zsidó összeesküvésnek minősítették a szerb felkelést. A bosnyákokat gótok leszármazottaiként mutatták be, együttműködést javasoltak a németeknek, és muszlim légió létrehozását javasolták. Ajánlatukat eleinte nem vették figyelembe, de később az SS elhatározta, hogy megvalósítja Himmlernek a muszlim világ és a Harmadik Birodalom közötti szövetségre vonatkozó tervét, muszlim Waffen-SS hadosztályt hozva létre. Pavelić nagyon bizalmatlan volt a terv iránt, de 1943 elején elfogadni kényszerült a 13. Handzsár SS-hadosztály felállítását. Közreműködött ebben a száműzött Mohammed Amin al-Husszeini jeruzsálemi nagymufti is. Három hétig tartózkodott Horvátországban, hogy részt vegyen a bosnyákok toborzására irányuló propagandakampányban. Az alakulat 60%-ban bosnyákokból és a teljes létszám eléréséig horvátországi németekből állt. Nem annyira harcokra használták, mint inkább német propagandaeszközként a Közel-Kelet felé. Előbb újoncai hosszadalmas kiképzésen vettek részt Franciaországban. Ott néhányan fellázadtak, amit a náci propaganda gondosan elhallgatott.

Szlovénia 1942–1943-ban

Szlovén faluőrök 1943-ban

1942 folyamán Ljubljana régiójában a nem kommunista csoportok megpróbálták a Szlovén Néppárt kezdeményezésére összevonni erőiket. Ellenállási mozgalom megvalósítása volt a cél a helyi partizánok egyre erősödő Felszabadító Frontja (OF) alternatívájaként. Márciusban Marko Natlačen, Rožman püspök és Leon Rupnik tábornok titkos szervezetet hoztak létre Szlovén Szövetség (Slovenska zaveza – SZ) néven katolikusokból, liberálisokból és szocialistákból. Szándékuk felszabadító hadsereg megalakítása volt, és kapcsolatba léptek az emigráns jugoszláv kormánnyal. Az olaszok megtudták az SZ létrejöttét, de eltűrték létezését. Azt remélték, hogy Rožman olaszbarát politika felé fogja irányítani, és szakítani fog az emigráns kormánnyal. Ljubljana polgármestereként Rupnik megpróbált több közigazgatási autonómiát elérni a szlovének részére az olaszoktól. Engedélyt kért fegyveres alakulatok létrehozására is, de az olaszok nem egyeztek bele. A Néppárt a király és Mihailović híve volt, de közvetlen viszonyt akart Londonnal. Ezért zavarta Karl Novak őrnagynak, Mihailović képviselőjének ellenállási hálózat kiépítésére irányuló erőfeszítéseit. Eleinte az SZ-nek nem volt hadereje, de 1942 májusában csoportokat hozott létre a partizánok elleni harcra. Ezek a „halállégiónak” nevezett csoportok különféle jobboldali szervezetek tagjaiból álltak, köztük Novak csetnikjeiből. Első összetűzéseik a partizánokkal arra késztették őket, hogy legális elismerést próbáljanak szerezni az olaszoktól. Ugyanakkor az SZ-t elismerte az emigráns kormány, amely augusztustól anyagi támogatást küldött neki havi rendszerességgel.

1942 júniusában Rupnik elfogadta az olaszoktól Ljubljana régiójának kormányzói tisztjét. Július közepén az olaszok elismerték hivatalosan a szlovén fegyveres segítőiket, és létrejött a szlovéniai Kommunistaellenes Önkéntes Milícia (MVAC) alakulata. Augusztus 6-án a megszállók elrendelték az összes kommunistaellenes alakulat beolvasztását az MVAC-be. Ugyanakkor az SZ önvédelmi fegyveres csoportokat szervezett, a „faluőröket”. Több helységben őket a helyi plébános vezette. Augusztus közepén Roatta tábornok meglátogatta Rožman püspököt, hogy meggyőzze, hagyjanak fel semlegességükkel a katolikus közegek. Indoka az volt, hogy védeni kell „a civilizáció és a vallás erőit” a „bolsevikok” ellen. Rožman beleegyezett, és kevéssel azután írásban értesítette Robotti tábornokot, hogy segíteni kívánja a megszállókat a rend visszaállításában. A Néppárt csatlakozott ehhez, és beadott az olaszoknak egy jegyzéket azon tisztekről, akik kiszabadítását kérte, és bevonásukat a kommunisták elleni harcba. A faluőröknek csak félhivatalos státuszuk volt, de gyakran egybeestek az MVAC tagjaival, és fokozatosan annak fő összetevői lettek. A szlovén MVAC-t 800 emberrel hozták létre, és 1942 novemberére a létszáma 2000-re nőtt, a következő évben pedig 6000-re. Ezzel a partizánok fő ellenfele lett. Az emigráns kormánnyal való ellentmondásos attitűdjük és kapcsolataik ellenére a szlovén kommunistaellenes erők soha nem léptek fel nyíltan az olaszok ellen, hanem ellenkezőleg, jól kihasználták a velük való együttműködést.

1942 októberében Natlačent meggyilkolták a kommunisták. Grazioli kormányzó erélyes megtorlást indított, ezzel gyengítve az olaszok erőfeszítéseit a kollaboráció kihasználására. Október közepén Robotti tábornok offenzívát indított négy olasz hadosztállyal, valamint német alakulatok és Horvátországból jött usztasák segítségével. A partizánok több ezer embert veszítettek, és el kellett hagyniuk szlovéniai területeik egy részét. A szlovén kommunisták megállapították, hogy a valódi vagy vélt ellenfeleik ellen irányuló terrorkampányaik népszerűtlenné tették őket. Ezért jobb kapcsolatok kiépítését határozták el a katolikus közegekkel. 1942 vége felé Metod Mikužt, a partizánokhoz csatlakozott egyetlen papot kinevezték az OF vallási tanácsadójává.

A szlovén ellenállás cselekedeteire a szomszédos országokkal való területi viták is hatottak. 1942 októberében az OF végrehajtó bizottsága az egész szlovén nép egyesítését követelte Spielfeldtől Triesztig, nyíltan kinyilvánítva osztrák és olasz területek elcsatolásának akaratát. Az olasz kommunistáknak még nem volt lehetőségük fegyveres felkelést szervezni országukban. Mélyen zavarta őket szlovén elvtársaik követelése, és körülményes tárgyalásokba kezdtek velük. Tito elérte, hogy a Komintern tanácsolja az olasz kommunistáknak, fogadják el olasz városok elcsatolását a szlovének által. A két kommunista párt csak abban egyezett meg, hogy működjön közre az antifasiszta harcban. Folyamatosan kialakultak olasz–szlovén ellenállási hálózatok, és csak Triesztben kb. 30 földalatti bizottság jött létre anélkül, hogy a fasiszta hatóságok megtudták volna létezésüket.

1943 folyamán Novak folytatta hálózatai erősítését, ugyanis Mihailović szervezete azt feltételezte, hogy a régióban lesz a szövetséges partraszállás. Februártól kezdve Novak titkos katonai alakulatokat hozott létre, a Kék Gárdát. Megpróbált erősítést elérni az MVAC-től, de az SZ, amelytől támogatást remélt, szabotálta erőfeszítéseit. A partizánok támadták a megszállókat, és ugyanakkor akadályozták azt, hogy a csetnikek megvessék lábukat Szlovéniában. Március 1-jén az OF kiáltványt adott ki, amelyben a liberális és keresztényszociális tagjai lemondtak minden autonóm cselekvésről, és elismerték a kommunisták vezető szerepét a szlovén ellenállásban.

1943 nyarán Mussolini meggyengülése a szövetségesek szicíliai partraszállása miatt felborította az erőegyensúlyt. A partizánok egy vonat elleni merénylete ürügyén a németek egy hadosztályukat helyezték el Ljubljana régiójában.

Szerbia 1942–1943-ban

1942-ben a partizánokat csaknem teljesen kiűzték Szerbiából. Mihailović igyekezett beszivárogtatni embereit a Szerb Nemzeti Gárdába és a Nedić-rendszer közigazgatásába. Titkos propagandát indított Nedić, Ljotić és Pećanac ellen. Elérte az emigráns kormánytól, hogy királyi rendelettel fosszák meg rangjuktól Nedić tábornokait. A megszállás körülményei különösen durvák voltak Szerbiában, ahol a Nedić-kormány a megszállóknak való beszolgáltatásokkal szembesült. Tekintélye jelentősen csökkent azért is, mert a németek több területet adtak át a bolgároknak. A kollaboráns kormány közigazgatásának és hadseregének nagy része kettős játékot űzött. A háború utáni időre gondolva kapcsolatokat tartott fenn Mihailović hálózatával, amely valutát és fegyvereket gyűjtött be. Mihailović emberei kommunistákról, azok szimpatizánsairól és kollaboránsokról készítettek listákat a falvakban, hogy előbb-utóbb megöljék őket, és egyeseket már meg is öltek.

1942 nyarán a németek elhatározták Pećanac legalizált csetnikalakulatainak felszámolását, mivel nem bíztak bennük. Az év végére sokat már lefegyvereztek vagy egyéb alakulatokba tettek át. A nyár folyamán a legalizált csetnikek egy része újra illegalitásba vonult. Szeptember és december között a brit közel-keleti parancsnokság kérésére Mihailović elrendelte a görög kikötők felé vezető vasutak szabotálását. Ezzel nehezíteni kellett a németek összeköttetését az észak-afrikai hadszíntérrel. Novemberben polgári engedetlenségre való felhívást is kibocsátott. A britek gratuláltak Mihailovićnak cselekedeteiért, melyeket akkor lényegesnek mutattak be a második el-alameini csata kontextusában. Úgy tűnik azonban, hogy a britek szándékosan túlozták el ezeknek a műveleteknek a stratégiai fontosságát. Ők mindenekelőtt diverziónak tekintették ezeket. Azonban elég súlyosak voltak ahhoz, hogy brutális megtorlást váltsanak ki a németek részéről. Tisztítást végeztek a Szerb Nemzeti Gárdában, és feloszlatták a legalizált csetnikek alakulatait, le is tartóztatva őket. Ljotić Önkéntes Alakulatait újraszervezték, és Szerb Önkéntes Hadtestre változtatták elnevezésüket. A tél folyamán a megszállók tömeges letartóztatásokat végeztek. Több ezer személyt nyilvánítottak szabotőrnek, kommunistának vagy Mihailović szimpatizánsának, és táborokba internálták őket. A 7. Prinz Eugen SS-hadosztály megtorló műveleteket indított, és a Gestapo felszámolta Mihailović szervezetének egy részét. Kb. 1600 emberét ölték meg. Ez a megtorló kampány egy időre véget vetett a Mihailović által elrendelt ellenállási cselekedeteknek. 1942 végén a szerbiai csetnikek arra a következtetésre jutottak, hogy jobb, ha egyelőre nem támadják a németeket.

Mihailović visszament Szerbiába 1943. május közepén, miután Montenegróban megmenekült a Schwarz hadműveletkor. Szerbia kevesebb harcnak volt kitéve az 1941-es invázió után, mint az ország többi része, de különösen sújtotta a megszállás. Az élelmiszerellátás korlátozott volt, kb. 100 000 szerbet küldtek Németországba dolgozni a háborús erőfeszítésre való hozzájárulásként. A Wehrmacht, a Gestapo és a kollaboránsok havonta több száz embert végeztek ki rendfenntartás címen. A csetnikek fegyvereket kaptak a britektől, és újra szabotázsokat végeztek, a Szerb Nemzeti Gárdához tartozó alakulatokat fegyvereztek le, összetűztek a bolgárokkal és Ljotić Szerb Önkéntes Hadtesjével. Azonban Mihailović általában kerülte a németekkel való összecsapást, és kisebb jelentőségű akciókat végzett, hogy ne váltson ki megtorlásokat. Tudatában volt annak, hogy mozgalmának szerb identitása miatt a partizánoké volt az egyetlen olyan aktív ellenállási mozgalom, amely a többi etnikumot is vonzotta. Ezért horvátokat is próbált bevonni, és kiszélesíteni politikai bázisát. Vladimir Predavec, a Horvát Parasztpárt egyik volt alelnökének fia azon ritka horvát személyiségek egyike volt, akik csatlakoztak Mihailović környezetéhez. Elérte néhány háború előtti politikus csatlakozását is. Köztük a legfontosabb Živko Topalović volt, a kis Jugoszláv Szocialista Párt vezetője. Topalović belefogott Mihailović mozgalma politikai szervezetének kiépítésébe, de versengésbe került a Szerb Kulturális Klub nacionalistáival. Általában Mihailović új hívei, többek között a Demokrata Pártból származók, feszült viszonyban voltak a Stevan Moljević köré csoportosult jobboldali nacionalistákkal. A csetnikek kiterjesztették ellenőrzésüket Szerbiában, szinte párhuzamos hatalmat képezve a Nedić-kormányéval. Azonban Mihailović mozgalma továbbra is szervezési gondokkal küzdött, és a Moljević-féle jobboldali irányzat a legerősebb maradt.

1943 októberében az olaszok kapituláltak a szövetségesek előtt. A britek kérésére Mihailović szabotázsokat rendelt el a németek által használt közlekedési infrastruktúra ellen. Ezek Mihailović legfontosabb akciói voltak 1941 óta. Egy vasúti híd és több egyéb híd felrobbantásáról volt szó Uzsice és Višegrad között. Ezután a csetnikek összetűztek német és usztasa csapatokkal, majd Bosznia-Hercegovinában áthaladtak a partizánok területén, akik ellentámadtak és visszafoglalták Višegradot. Azután a csetnikek megtámadtak egy konvojt a Dunán, Szerbia keleti részén. A németek megtorlásként ötven szerb civilt végeztek ki. Mihailovićnak, akit intenzívebben kerestek, mint valaha, rendszeresen kellett búvóhelyet váltania.

A szövetségesek politikája (1941–1943)

A csetnikek támogatása

II. Péter király (középen) Bernard Montgomery és Winston Churchill társaságában

1941 óta Mihailović volt az egyetlen Egyesült Királyság által elismert jugoszláv ellenálló vezér. Amikor 1942-ben a Slobodan Jovanović vezette emigráns jugoszláv kormány kinevezte hadügyminiszternek, Nyugaton a csetnik vezér tekintélyének csúcsán volt. Az emigráns kormány megtudta, hogy konfliktus van Mihailović és a partizánok között. Előbb a britek közvetítésével, majd közvetlenül, miután újra felvette a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval, megpróbálta elérni Moszkvától, hogy Titoék ismerjék el Mihailović tekintélyét. Bár a jugoszláviai hadszíntér másodlagos fontosságú volt, mégis a szövetségesek szemében nem elhanyagolható stratégiai jelentőséggel bírt. Ugyanis egy elég intenzív ellenállási háború lehetővé tette volna a tengelyhatalmak katonáinak nagy számban való lekötését. Tehát tisztán katonai szempontból volt csak fontos a brit kormánynak, hogy érjen véget a jugoszláv ellenállás belső konfliktusa. Ennek politikai aspektusa nem igazán érdekelte.

Eleinte csak a britek segítették konkrétan a jugoszláv ellenállókat, azaz a csetnikeket, az egyetlen mozgalmat, amellyel közvetlen kapcsolatban voltak. Fegyvereket, felszereléseket és valutát küldtek nekik. A németek offenzívája miatt a Szovjetunió jelentős nehézségekkel küzdött. Összekötő ügynökei sem voltak Jugoszláviában. Ezen okokból nem tudott konkrétan beavatkozni. Mégis megegyezett a britekkel propagandájuk összehangolását illetően. Ezek kérésére eleinte a szovjetek Mihailovićnak tulajdonították az ellenállás teljes érdemét, a jugoszláv partizánok nagy csalódására. 1941 telén Tito ideiglenesen leállította műveleteit a csetnikek ellen, hogy ne ellenkezzen a szovjetekkel, de üzeneteket küldött a Kominternnek, azt kérve, hogy vessen véget a Mihailovićnak kedvező propagandának. Másrészt a britek azt kérték a jugoszláv emigráns kormánytól, érje el, hogy Mihailović egyesítse erőit a partizánokéval. Az Egyesült Államok számára csak kevés adat volt ismert a jugoszláviai helyzetről, bár Franklin Delano Roosevelt elnök értesült az usztasák népirtási politikájáról, és támogatását fejezte ki a szerb ellenállásnak.

1942 elején újabb két brit ejtőernyős ügynökcsoportot dobtak le Jugoszláviában. Az volt a feladatuk, hogy lépjenek kapcsolatba a jugoszláv ellenállással és Duane Hudson századossal, aki nem adott hírt magáról. Az első csoportot elfogta a horvát hadsereg. A másik, Terence Atherton őrnagy vezetésével a partizánok területén ért földet. Atherton márciusban ért Fočába, Tito főhadiszállására. Bizalmatlanul fogadták a partizánok, akik nem vették jó néven Hudson ingázását köztük és Mihailović között. Április közepén Atherton és rádiósa elhagyták Fočát, hogy Mihailovićhoz és Hudsonhoz érjenek, de eltűntek. Később a partizánok és a csetnikek egymást vádolták a brit ügynökök megölésével. Másrészt Hudsont távol tartotta magától Mihailović, aki szemére hányta a partizánokkal való kapcsolatait. Egy ideig a csetnikek gyakorlatilag fogva tartották, és csak 1942 májusának elején engedték meg neki, hogy kapcsolatba lépjen a kairói brit parancsnoksággal Mihailovićék rádióján keresztül.

1942 márciusában és áprilisában a britek újból dobtak le fegyvereket, felszereléseket és valutát a csetnikeknek. Az amerikaiak, akik júliusban fogadták II. Péter király látogatását, elhatározták élelmiszerek küldését a csetnikeknek. Az év elején a partizánok továbbra is kitartóan kérték a szovjet kormánytól, hogy a moszkvai propaganda ne dicsőítse többé Mihailovićot, hanem kollaboránsként bélyegezze meg. Ekkor a szovjetek még nem látták ennek hasznát, és azt válaszolták a partizánoknak, hogy koncentráljanak a megszállók elleni harcra. Másodlagosnak tekintették a csetnikek elleni harcot. Nyáron végül mégis engedtek Tito kérésének. 1942. július 6-án a Komintern székházában JKP-tagok működtette Szabad Jugoszlávia Rádió határozatot sugárzott a partizánok részéről, amely árulónak nyilvánította ki Mihailovićot. Ezzel a szovjetek csökkentették az addig a londoni jugoszláv kormánynak mutatott támogatásukat, hogy a saját játékukat űzzék. Mégis a Szovjetunió megtartotta kétértelmű attitűdjét, és 1944-ig továbbra is fenntartotta viszonyát az emigráns kormánnyal, ami ingerelte Titóékat.

A britek első kételyei

1942 őszén a londoni jugoszláv kormányt egyre inkább elégedetlenné tette azon hírek szaporodása, melyek szerint Mihailović emberei nem harcoltak a megszállókkal, és az olaszokkal működtek együtt. Erről üzenetet küldött Mihailovićnak, aki azt válaszolta, hogy nem tűr el semmiféle együttműködést az olaszokkal. Másrészt a brit kormányt nyugtalanították Hudson százados üzenetei, aki újból kommunikált a szövetséges főhadiszállással. Az SOE-ügynök beszámolt a montenegrói csetnikek kollaborációjáról és arról, hogy Mihailović nem harcol a megszállók ellen. Mégis újabb fegyverek küldését javasolta az utóbbinak. Mivel tisztábban akarták látni a helyzetet, a britek magas rangú tisztet küldtek a csetnikekhez. 1942-ben, karácsony napján William Bailey ezredes landolt Mihailović főhadiszállásán, Kolašin közelében. Ugyanakkor Londonban egy SOE-tiszt, Peter Boughey őrnagy egy beszélgetés során Živan Kneževićtyel, a jugoszláv kormány titkárával, azt állította, hogy Mihailović ugyanolyan kollaboráns, mint Nedić. A jugoszláv kormány megkérdezte erről a brit Külügyminisztériumot, amely helytelenítette a brit tiszt úgymond „baklövését”. Mégis ez csak fokozta a britek Mihailovićtyal kapcsolatos kételyeit.

1942 végén – 1943 elején a brit és az amerikai média elkezdett szólni azokról a hírekről, melyek szerint Mihailović kollaboráns. A közönség még nem ismerte Titót, de a média beszámolt a partizánok megerősödéséről a jugoszláv hadszíntéren. Ugyanakkor a partizánoknak kedveztek az Egyesült Királyságban elterjedt szovjet- és kommunistabarát nézetek. A BBC jugoszláv osztályának főnöke a háború előtti monarchia ellenzője volt, és nagy nyilvánosságot biztosított a partizánok cselekvéseinek. Bailey ezredes felhívta felettesei figyelmét arra, hogy ezzel a BBC nehéz helyzetbe kényszeríti őt a csetnikek szemében. 1943 februárjában a BBC addig ment, hogy Tito embereit úgy prezentálta, mint a megszállt Európában az egyetlen valódi ellenálló erőt. A brit külügy tiltakozására a BBC elnézést kért, de az álláspontja nem változott. Amikor 1943 októberében a csetnikek több hidat robbantottak fel a britek kérésére, a kommunista Szabad Jugoszláv Rádió a partizánoknak tulajdonította ennek érdemét, és a BBC így vette át tőle a hírt Mihailović kétségbeesésére.

A partizánoknak kedveztek a kommunista szimpatizáns SOE-ügynökök, köztük James Klugmann, aki a cambridge-i ötöknek nevezett szovjeteknek dolgozó kémek hálózatához kötődött. Ezek Hudsonnak a csetnikeket bíráló jelentéseit még kedvezőtlenebbé tették a csetnikek számára. Hamis információkat is terjesztettek Mihailović jó hírének befeketítése céljából, miközben dicsőítették a partizánok cselekvéseit. Mihailović kormányához intézett üzenetei a kairói SOE-n mentek keresztül. Gyakran késve továbbították őket, olykor egyáltalán nem. A háború után Mihailović védői azt állították, hogy a csetnik vezér a brit kommunisták dezinformációs kampányának áldozata volt. Bár kommunistabarát tendenciák jelen voltak a különféle brit intézményekben és médiaorgánumokban, a csetnikeknek is voltak támogatóik, beleértve a kairói SOE-ben. Klugmann befolyását túlozták Mihailović hívei, akik úgy prezentálták Klugmannt, mint a kairói SOE egyik fő vezetőjét. Ő valóban manipulálta az információkat Titóék javára, de nem rendelkezett elég magas ranggal és befolyással ahhoz, hogy egymaga meg tudta volna változtatni az Egyesült Királyság politikáját. Ezenkívül, bár a kommunista propaganda valóban tevékenykedett Tito javára, nem csak neki volt politikai támogatása a brit közvéleményben. Mihailović is részesült legalább egy ideig a konzervatív irányzatok támogatásában, melyek szemében a jugoszláv monarchisták természetes szövetségesek voltak.

1943 januárjában Bailey ezredes elküldte első jelentéseit a brit Külügyminisztériumnak. Bírálta azt, hogy Mihailovićnak nincs világos politikai koncepciója, és hogy mozgalmának szervezési hiányosságai vannak. Azonban azt is megemlítette, hogy a csetnikek vezére valóban ellenálló erőt képvisel Szerbiában, és hozzájárul ahhoz, hogy több német és bolgár hadosztály legyen ott lekötve. Azt is jelentette, hogy emberei valóban együttműködtek az olaszokkal Montenegróban, de Mihailovićról nem tűnik úgy, hogy valaha is kapcsolata lett volna a németekkel. Bailey azt javasolta, hogy továbbra is támogassák Mihailovićot, de hangsúlyozta annak szükségét, hogy igyekezzenek egyesíteni a csetnikeket és a partizánokat, illetve támogassák mindkét ellenálló mozgalmat. A britek tudomásul vették a partizánokhoz való közeledés hasznosságát. Megpróbálták rávenni a szovjeteket, hogy közös küldöttséget menesszenek Titóhoz. Sztálin nem mutatott érdeklődést ez iránt, ezért a Churchill-kormány elfogadta az SOE javaslatát, hogy küldjenek a partizánokhoz csak britekből álló csoportot.

Mihailović beszéde

1943. február 28-án, miközben zajlott a Weiss hadművelet, Mihailović beszédet mondott Bailey jelenlétében a Donje Lipovóban összegyűlt csapatai előtt. Ebben keményen elítélte a britek segítségének elégtelenségét, és álnoksággal vádolta őket. Bailey azután elküldött jelentése szerint Mihailović azt hangoztatta, hogy a szerbeket gyakorlatilag cserbenhagyták, és hogy a britek csak kihasználják őket csekély segítségért cserébe, miközben a királyt és a kormányát gyakorlatilag fogva tartják. Azt is hozzátette, hogy nem mond le a partizánok megsemmisítéséről, és arról sem, hogy kihasználja az olaszok támogatását, mivel csak ezek nyújtanak neki elég segítséget. Azzal fejezte be, hogy ellenségei „az usztasák, a partizánok, a horvátok és a muszlimok”, és hogy csak amikor ezek le lesznek győzve, akkor fog az olaszok és a németek ellen fordulni. Ez után a beszéd után Mihailović elhagyta a színhelyt anélkül, hogy közölte volna Baileyvel, hová megy. Elindult átvenni csapatai vezetését a partizánok elleni harcban a Neretvánál. Bailey Mihailović beszédéről küldött jelentésének bombaszerű hatása volt a brit kormányra. Ez hozzáadódott újabb információkhoz a csetnikek összeköttetéseiről az olaszokkal. Az is hatott a britekre, hogy az emigráns kormány Jevđević kollaborációjáról kérdezte Mihailovićot, és ő ezt nem meggyőzően tagadta. Beszéde jelentette a britek vele való együttműködése végének a kezdetét, bár ez még folytatódott 1943 végéig.

A brit Külügyminisztérium hivatalosan tiltakozott Jovanović miniszterelnöknél Mihailović beszéde ellen, és figyelmeztette, hogy ha az utóbbi nem változtat álláspontján, a brit kormány felül fogja vizsgálni a kizárólagosan a csetnikeknek nyújtott támogatásának politikáját. Áprilisban az emigráns kormány üzenetet küldött Mihailovićnak, arra intve, hogy ne csináljon semmi olyat az olaszokkal és a többi ellenálló mozgalommal szemben, ami elégedetlenekké tenné a szövetségeseket. Májusban brit kérésre a kormány újból jegyzéket küldött Mihailovićnak. Arra intette, hogy koncentráljon a megszállók szembeni ellenállásra, és keressen megegyezést a partizánokkal. Arra is utasította, hogy kerüljön mindennemű együttműködést az olaszokkal és a Nedić-kormánnyal. Végül azt is kérte, hogy jobban hangolódjon össze a közel-keleti brit parancsnoksággal Bailey ezredes közvetítésével. Mihailović azt válaszolta, hogy prioritása lesz az ellenállás, és hogy véget fog vetni emberei együttműködésének az olaszokkal. Azonban újabb feszültségek keletkeztek röviddel azután, amikor Bailey közvetítésével a közel-keleti parancsnokság azt kérte, hogy Mihailović vonja ki csapatait az Ibar folyótól keletre. A britek szerint Montenegró többi részét a partizánoknak kellett hagyni, mert a helyi csetnik vezérek lepaktáltak az olaszokkal. Mihailović ezt visszautasította az emigráns kormány beleegyezésével.

1943 elején az amerikaiakat egyre inkább kezdte érdekelni a jugoszláviai helyzet. Tavasszal a Stratégiai Szolgálatok Hivatala (Office of Strategic Services – OSS) saját osztályát hozta létre Kairóban az SOE mellett. Áprilisban Churchill írt Rooseveltnek azt javasolva, vessék meg lábukat a dalmát tengerparton, hogy hatékonyabban tudjanak segíteni az ellenállóknak fegyverekkel és élelemmel, valamint hogy kommandókat tudjanak küldeni hozzájuk. A brit miniszterelnök még mindig csak Mihailovićot vette figyelembe, dacára annak két hónappal azelőtt mondott beszédének.

A szövetségesek és az emigráns kormány viszonya

Božidar Purić

Növekedő kételyeik mellett Mihailovićot illetően a britek szembesültek a jugoszláv emigráns kormány instabilitásával és megosztottságával is. Jovanović kormányát a szerb és a horvát miniszterek közötti feszültségek ásták alá, és nem tudott egységesen nyilatkozni a jugoszláv háborús célokról. Jovanović, egy 70 év körüli és politikai tapasztalat nélküli értelmiségi nem tudta kisimítani az ellentéteket és a nagy-szerb vonalhoz tartotta magát, ami növelte a feszültséget a többi etnikum képviselőivel. Lelkes híve volt a csetnikeknek, akárcsak Konstantin Fotić washingtoni nagykövet. Az utóbbi súlyosbította a helyzetet heves horvátellenes propagandájával az Egyesült Államokban, és ezzel válságot keltett az emigráns kormány képviselői között. A politikai száműzöttek két táborra oszlottak. Nagy-Szerbia hívei továbbra is Mihailovićot tekintették bajnokuknak, miközben az egységes Jugoszlávia hívei egyre kedvezőbben viszonyultak a partizánok iránt.

Amikor II. Péter bejelentette jövendő házasságát Alexandra görög hercegnővel, újabb válság tört ki a kormányban. Az anyakirályné és a szerb miniszterek többsége illetlennek ítélte meg a királyi házasság bejelentését akkor, amikor Jugoszlávia meg volt szállva és szét volt darabolva. Ezt kihasználták a horvát miniszterek, hogy elérjék Jovanović helyettesítését. Ő 1943. június 17-én lemondott, és átadta helyét egy másik szerb politikusnak, Miša Trifunovićnak. Ehhez hozzájárultak a britek is, akik változást igyekeztek elérni a jugoszláv kormány álláspontjában és főleg Mihailović cselekvésében. Jovanović menesztése a csetnikek kegyvesztettségét jelentette a britek részéről. Végül a kormány nyilatkozatot adott ki a háborús céljairól, melyben az ellenállókról Mihailović nevének említése nélkül szólt, hogy eleget tegyen a britek kívánságának, és simítsa el a szerbek és horvátok közötti feszültséget. Jovanović személyes üzenetet küldött Mihailovićnak, melyben azt kívánta, hogy a csetnikek használják ki az olaszok egyre valószínűbbnek tűnő kapitulálását, szerezzék meg azok fegyvereit, és használják a partizánok elleni harcra. 1943. június 26-án a király rádióbeszédet mondott, melyben megdicsérte a jugoszláv ellenállás egészét a partizánok megnevezése nélkül, de beleértve őket is. A szovjet nagykövet megelégedését fejezte ki ezzel kapcsolatban.

Augusztusban Trifunovićot Božidar Purić diplomata váltotta fel, mégis a kormány rosszul szervezett és instabil maradt, ezért hitelét vesztette a britek szemében. A tapasztalatlan és politikai érzék nélküli fiatal uralkodó elsősorban olyan környezetet kívánt, amely támogatja házassági tervét. Megelégedett olyan tisztviselők csapatával, akik már nem képviselték a jugoszláv pártok és közösségek együttesét. Még márciusban a király azt javasolta, hogy ő és miniszterei költözzenek Kairóba, mert az közelebb volt Jugoszláviához, ott volt az emigráns görög kormány is, és a közel-keleti parancsnokság is. A brit kormány elégedett volt a gondokat okozó jugoszlávok távozásával, és nem tartotta vissza őket. Át is települtek Kairóba 1943. szeptember 28-án.

A szövetségesek küldöttségei a partizánokhoz

Partizánok a Sutjeska folyó környékén a Schwarz hadművelet idején

1943. április 21-én a kairói SOE javaslatára a britek elküldték az első két, jugoszláv származású kanadaiakból álló összekötő ügynökcsoportjukat a partizánokhoz, Boszniába és Horvátországba. A britek célja nemcsak az volt, hogy tájékozódjanak a helyzetről, hanem az is, hogy jó kapcsolatokat építsenek Titóval. Azt remélték, hogy hatni tudnak rá, és egyúttal jóakaratukat akarták mutatni a szovjetek felé. Májusban újabb brit ügynökcsoport ment a horvátországi partizánok főhadiszállására. Május végén még egy csoport Dél-Montenegróba ment Frederick William Deakin százados vezetésével, egy kanadai tiszttel együtt, amikor éppen folyt a Schwarz hadművelet. Az első vonalban voltak jelen, amikor dúltak a partizánok és a németek közötti heves harcok. Deakin, akinek kanadai társa elesett, hamarosan üzeneteket küldött, melyekben leírta a partizánok akcióit, és javasolta segítség küldését számukra. A közel-keleti brit főhadiszállás fokozatosan meggyőződött arról, hogy Tito emberei képezik a legtevékenyebb ellenálló erőt Jugoszláviában. Deakin nem tudott a partizánok és a németek közötti megbeszélésekről a Weiss hadművelet közben. A velük töltött idő alatt arra a következtetésre jutott, hogy Titóéknak igaza van, amikor Mihailovićot kollaborációval vádolják, nemcsak az olaszokkal, hanem a németekkel is. Jelentett a csetnikek részvételéről a németek oldalán a Schwarz hadművelet utolsó szakaszában. Deakin információinak nagy hatása volt a brit hatóságok körében Londonban és Kairóban egyaránt.

1943 folyamán a brit vezérkarhoz egyre több jelentés érkezett arról, hogy a németek anélkül haladnak át csetnikek által ellenőrzött területeken, hogy az utóbbiak támadnák a megszállókat. Azt is jelentették a briteknek, hogy a partizánok nagyon aktívak a németek ellen. Ezek az információk az SOE csoportjaitól származtak, melyek egyre számosabbak voltak jugoszláv területen. Ezekhez hozzáadódtak a megfejtett német üzenetekből származó információk is, amelyekből a britek a Weiss, majd a Schwarz hadművelet lefolyását is megismerték.

Július végén Churchill javasolta Anthony Eden brit külügyminiszternek, hogy küldje Titóhoz Fitzroy Maclean konzervatív parlamenti képviselőt, a Különleges Légi Szolgálat (Special Air Service – SAS) tisztjét. Az amerikaiak is kezdtek aktív szerepet játszani a jugoszláviai háborúban. 1943 nyarán OSS-ügynökök csoportjait küldték úgy Mihailovićhoz, mint Titóhoz. Augusztusban Deakin partizán összekötő tisztjétől, Vladimir Velebittől információkat kapott Mihailović németekkel való folytonos és növekvő kollaborációjáról, és erről jelentést küldött feletteseinek.

Az olaszok kapituláltak 1943 szeptemberének elején. A hónap vége felé a szövetségesek egy-egy újabb felderítő, brit tábornokok vezette csoportot küldtek Titóhoz, illetve Mihailovićhoz. Az előbbit Maclean, az utóbbit Charles Armstrong tábornok vezette, és mindkettőben volt egy-egy amerikai tiszt is. Feladatuk az volt, hogy teljes jelentéseket hozzanak a jugoszláviai helyzetről és az ellenállási mozgalmakról. Maclean, aki közben tábornok lett és a partizánokhoz ment, így emlékezett vissza emlékiratában: „Feladatom egyszerűen abból állt, hogy mondjam el a kormánynak, Jugoszláviában mely emberek ölnek meg több németet, és milyen eszközökkel tudnánk segíteni nekik, hogy még többet öljenek meg.”

Október elején egy partizánok vezette hadihajó próbált tengeri támaszpontot találni az olasz partokon a németek által elfoglalt Splitből kimenekített jugoszláv hajók számára. Találkozott egy amerikai OSS-csoporttal, amelynek feladata támpontok létrehozása volt Bari régiójában, de saját elhatározása nyomán összeköttetést is próbált létesíteni Olaszország és a partizánok által elfoglalt adriai szigetek között. Ennek a kezdeményezésnek hála az amerikaiaknak sikerült megszervezni a partizánok segítését az Adrián keresztül, ami sokkal hatékonyabb volt, mint légúton. Sok sebesült partizánt Olaszországba vittek ottani gyógyításuk céljából. A partizánok először tudtak nyugati újságírókkal is találkozni, akik azután terjesztették a németek elleni harcukról szóló híreket. Közben a szövetségesek által a csetnikeknek küldött fegyverszállítmányok száma megszaporodott a hozzájuk küldött csoport érkezése óta, de az ősz folyamán lecsökkent, majd a küldemények teljesen megszűntek.

A balkáni partraszállásról való lemondás

Franklin Delano Roosevelt, William Lyon Mackenzie King kanadai miniszterelnök és Churchill 1943 augusztusában, az első québeci konferencián

Churchill, akinek kormánya volt a délkelet-európai szövetséges hadműveletek felelőse, eleinte dalmáciai partraszállást tervezett. A nyugati szövetségesek esetleges érkezése bátorította Mihailovićot, és aggasztotta Titót. A megszállókat ez arra késztette, hogy mindent megtegyenek az ellenállás eltiprása érdekében még egy esetleges angol–amerikai partraszállás előtt. A német és olasz hadműveletek a partizánoknak kedveztek. A megszállók offenzívái arra késztették Tito embereit, hogy inkább az ellenállási harcra koncentráljanak, mint a csetnikekkel való konfliktusra, és ezzel elnyerték a lakosság támogatását.

1943. július 10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, ami az első szakasza volt egy második front megnyitásának Európában. Mussolinit eltávolították július 25-én. A szicíliai invázió előtt és után, amikor Olaszország kapitulációja nagyon közelinek látszott, Churchill újból előhozta a dalmáciai partraszállásról szóló ötletét. Üzenetet küldött Harold Alexandernak, a szicíliai angol-amerikai csapatok parancsnokának, amelyben aláhúzta ennek előnyét. Szerinte ez enyhítette volna a nyomást a szovjeteken, megvédte volna Görögországot, és megnyitotta volna a szövetségesek útját Ausztria felé. Nem zárta ki a németek visszavonulását a régióból, ami lehetővé tette volna a szövetségesek gond nélküli partraszállását. Mihailović ugyanígy gondolkodott, és elrendelte csapatainak, hogy legyenek készek a szövetségesek érkezésére vagy a németek visszavonulására.

Szövetséges konferencia volt esedékes, és az előkészítésére történt eszmecserékben az amerikaiak ellenezték a balkáni partraszállás ötletét. Erre Churchill lecsökkentette javaslatát egyedi akciók tervére az Adria régiójában, a helyi ellenállás támogatásának céljából. Végül az 1943 augusztusában megtartott első québeci konferencián]] az amerikaiak és a kanadaiak az 1944 tavaszára tervezendő normandiai partraszállás mellett szálltak síkra, és elvetették egy balkáni mellékhadművelet ötletét. Churchill kénytelen volt ezt elfogadni. A konferencia során Roosevelt annyit elfogadott, hogy küldjék a Balkánra a görög és a jugoszláv emigráns csapatokat, melyeket a szövetségesek képeztek ki.

A konferencia után Henry Maitland Wilson tábornok, a közel-keleti parancsnokság főnöke azt javasolta, támogassák a jugoszláv ellenállást, hogy fenn tudja tartani a nyomást a németeken az 1944-ben esedékes európai hadműveletek megkönnyítésének érdekében. Miközben az emigráns jugoszláv kormány mellett működő brit nagykövet azt kívánta, hogy csak Mihailovićot támogassák, Wilson az összes ellenálló szervezet segítését kérte.

Churchill nem mondott le a balkáni partraszállás ötletéről, de akárhányszor szóba hozta, az amerikaiak és a saját vezérkara is ellenezte. Mégis a szövetségesek dezinformációs kampányhoz folyamodtak, hogy elhitessék a németekkel: rövid időn belül partra fognak szállni Görögországban és Jugoszláviában. Ezzel arra késztették őket, hogy helyben tartsák csapataikat, és ne küldjenek erősítést Olaszországba.

Mihailović képtelen volt felismerni a szövetségesek politikájának alakulását. Meg volt győződve saját fontosságáról a stratégiájukban, arról, hogy Jugoszláviának lényeges szerepe van, és hogy a balkáni partraszállás továbbra is napirenden van.

A szövetségesek partizánok melletti döntése

1943 októberében Moszkvában konferenciát tartottak a szövetségesek külügyminiszterei. Ez alkalommal Eden megpróbálta elérni, hogy a szovjetek segítsenek kompromisszumot találni a jugoszláv ellenállás két ága között, de Molotov nem vállalkozott erre. Tizennyolc napi tartózkodás után a partizánoknál Maclean visszatért Kairóba. Churchill és Roosevelt éppen akkor találkoztak egy kairói konferencián, pár nappal a teheráni konferencia előtt, ahová Sztálint is várták. Maclean az első olyan brit tiszt volt, aki teljes jelentéssel tért vissza Jugoszláviából. Nagyon kedvező benyomást tett rá Tito és a kommunista ellenállás. Észrevételei főleg a partizánoktól kapott adatokon alapultak. Arra a következtetésre jutott, hogy azok megkerülhetetlen erőt képviselnek Jugoszláviában, és hogy biztosan uralni fogják az országot a szövetségesek győzelme után. Armstrong, aki a csetnikeknél volt, nem tudott Kairóba jutni. Jelentése, amely árnyaltan elemezte a csetnik mozgalom erősségeit és gyengéit, túl későn jutott Londonba ahhoz, hogy Eden Kairóba vigye. Csak Maclean, majd a teheráni konferencia után Deakin volt ott, így csak a partizánok álláspontja lett kifejtve Churchillnek. Stevan K. Pavlowitch történész úgy véli, hogy Armstrong és Bailey jelenléte valószínűleg úgysem hatott volna eléggé Churchill döntésére. Bár Maclean jelentése sok pontatlanságot tartalmazott és jelentősen eltúlozta a partizánok katonai erejét, abban volt döntő, hogy megerősítette a németek megfejtett üzeneteiből származó információkat. Churchill már meg volt győződve arról, hogy Tito képviselte a leghatékonyabb erőt a németek elleni harcban, és hogy őt kell preferálni Mihailović helyett.

Sztálin, Roosevelt és Churchill a teheráni konferencián

Az 1943. november 28-án elkezdődött teheráni konferencián Churchill azért szállt síkra, hogy elsősorban a jugoszláv partizánokat segítsék. Sztálin is beleegyezett, hogy minden lehető segítséget megadjanak Titónak. Churchill újból szóba hozta egy korlátozott partraszállás ötletét az Adria jugoszláv partjain. A szovjetek nem egyeztek bele, inkább katonai, mint politikai okokból. Nekik lényeges volt egy második front Nyugat-Európában való megnyitása, hogy az ő háborús erőfeszítéseiket könnyítse meg. Ezért számukra másodlagosak voltak a dél-európai hadműveletek. Ha már a nyugati szövetségesek egy másodlagos frontot is meg akartak nyitni, akkor arra Sztálin Dél-Franciaországot javasolta, és nem a Balkánt. Ebben Roosevelt is támogatta. Ez megerősítette Churchillt abban az aggodalmában, hogy így a Balkán és Közép-Európa a Vörös Hadseregnek lesz kiszolgáltatva. Mihailović sorsa szóba került akkor is, amikor Molotov általános meglepetésre szovjet küldöttség menesztését javasolta hozzá. Eden azt válaszolta erre, hogy hírszerző szolgálatainak információi szerint nincs értelme Mihailovićtyal együttműködni. A teheráni konferencia után a csetnikek végleg a szövetségesek figyelmén kívülre kerültek.

Amikor visszatért Teheránból Kairóba, Churchill fogadta II. Pétert és tudatta vele, hogy tagadhatatlan bizonyítékai vannak arról, hogy Mihailović kompromittálta magát a megszállókkal. Hangsúlyozta annak szükségét, hogy zárják ki őt a jugoszláv kormányból. Azután Churchill Purićtyal is egyeztetett, akit arról tájékoztatott, hogy a britek folytatni és növelni fogják segítségnyújtásukat a partizánoknak, a jugoszláv miniszterelnök tiltakozásának ellenére.

Miközben folyamatban volt a teheráni konferencia, megtartották az AVNOJ második ülését, ahol Nemzeti Felszabadító Bizottságot hoztak létre. Ezt kiáltották ki Jugoszlávia egyedüli kormányának. A brit kormány partizánoknak nyújtott egyre nyíltabb támogatása és a királyi emigráns kormány riválisaként megjelenő politikai szerv kérdéseket vetett fel a brit politikai elit körében. A Képviselőházban Richard Law külügyminiszteri államtitkár interpellációra válaszolva megmagyarázta, hogy azért támogatják inkább Titót, mint Mihailovićot, mert a partizánok sokkal tevékenyebbek a németek elleni harcban. Az amerikai Külügyminisztérium óvatos volt. Megerősítette a brit kormány döntésének legitimitását, de ugyanakkor a jugoszláv ellenálló mozgalmak támogatásáért szállt síkra, részrehajlás nélkül az egyik vagy a másik iránt. Churchill meg volt ugyan győződve arról, hogy szakítani kell Mihailovićtyal, de nem akarta cserbenhagyni II. Pétert, és Titóhoz való közeledésre biztatta.

December 8-án a britek egy utolsó esélyt adtak Mihailovićnak, azt kérve, hogy a csetnikek két hidat robbantsanak fel. Mihailović megígérte ezt, de emberei fenntartásainak hatására nem adta ki a parancsot. Ellenben egy másik műveletet javasolt a kairói szövetséges főhadiszállásnak, de az nem fogadta el a javaslatát, mert már nem bízott benne.

Olaszország kapitulációja és ennek következményei

Az olasz övezetek elfoglalása a németek és a partizánok által

1943 májusának vége felé Mussolini végül engedett a németek arra irányuló nyomásának, hogy tiltsa meg hivatalosan a csetnikekkel való együttműködést. Azonban a terepen parancsát nagyon egyenlőtlenül alkalmazták az olasz parancsnokok. Különböző csetnik csoportok, főleg a Đujićé továbbra is az olaszok segítői voltak. Mussolini helyettesítette Pirzio Birolit montenegrói kormányzói tisztjében Curio Barbasetti di Prun tábornokkal. Pirzio Biroli a csetnikekkel való szövetség lelkes híve volt. Eltávolítása fontos adutól fosztotta meg Mihailović mozgalmát.

1943 nyarának folyamán a konfliktus mindegyik oldala készült Olaszország esetleges kapitulációjára. Miután túlélték a Schwarz hadműveletet, a partizánok megerősítették pozíciójukat Boszniában, elűzve helyenként a német csapatokat. Tito hadereje Jugoszlávia csaknem egyötödét uralta. A csetnikek megerősödtek Montenegróban a partizánok júniusi és júliusi visszavonulása után. Az olaszok lefegyverezték vagy megpróbálták lefegyverezni őket Montenegró területén, de ugyanakkor támaszkodtak rájuk Horvátország egyes régióiban. A németek növelték létszámukat Jugoszláviában arra az eshetőségre, ha le kellene fegyverezniük az ottani olasz csapatokat. Tizennégy német hadosztály (kb. 308 000 ember) volt már ott.

Német csapatok behatoltak az olasz övezetekbe. Júliusban Hitler kinevezte Maximilian von Weichs tábornagyot az összes délkelet-európai német csapat parancsnokává. Von Weichs átvette az F hadseregcsoport parancsnokságát is. Ugyanabban a hónapban a partizánok elérték a csetnikekkel való harcok leállítását. Azt javasolták Mihailovićnak, hogy hozzanak létre egy közös frontot a németek ellen. Tárgyaltak is, de végül Mihailović visszautasította a javaslatot, mivel csak Tito gyengeségének jelét látta benne.

1943 őszére a német csapatok létszáma kétszer nagyobb lett, mint 1941-ben. Szeptember 3-án Pietro Badoglio tábornagy, Mussolini utóda az olasz kormány élén tűzszünetet írt alá a szövetségesekkel, amit csak öt nappal később tettek nyilvánossá. Jugoszláviában ez meglepetésként érte az olaszokat. Legtöbben a rádióból tudták meg, és csapataikban eluralkodott a szervezetlenség. Tito és Mihailović is dühösek voltak, amiért a náluk tartózkodó szövetséges összekötő tisztek nem értesítették őket erről. A németek, a partizánok és a csetnikek azonnal megpróbálták kiterjeszteni ellenőrzésüket az olaszok megszállási övezeteire, és minél több fegyverre szert tenni az olaszoktól. Wilson tábornok felszólította az olaszokat, hogy engedelmeskedjenek neki, ne adják át fegyvereiket a németeknek, hanem harcoljanak a „balkáni népekkel” együtt a németek ellen. A szövetséges összekötő tisztek azt a parancsot kapták, hogy tárgyaljanak Tito és Mihailović feje felett a hozzájuk legközelebb található olasz egységekkel ezek megadásáról. Deakin és egy amerikai tiszt jelen voltak a spliti olasz helyőrség lefegyverzésén Koča Popović partizánjai által. A csetnikek fogadták az olaszok kapitulálását Beranéban Bailey jelenlétében, Pribojban pedig Hudson és Walter R. Mansfield amerikai tiszt jelenlétében.

Reagálásuk szerint az olaszok három részre oszlottak. Többségükre a tűzszünet felszabadulásként hatott. Ők siettek abbahagyni a harcot és leadni fegyvereiket, főleg a németeknek, de a csetnikeknek vagy a partizánoknak is. Az egyik kisebb csoportjuk a németekhez állt át, a másik pedig a partizánokhoz vagy a csetnikekhez.

A partizánok jobban használták ki az olaszok kapitulációját, mint a csetnikek. Néhány nap alatt elfoglalták a dalmát part legnagyobb részét a főbb szigetekkel együtt. 1943. szeptember 15-én behatoltak olasz területre is, és ellenőrzésük alá vették Isztriát, valamint egyes Trieszt és Ausztria közötti régiókat. Október elején körülzárták Zágrábot, a Belgrádba vezető vasútvonalat fenyegetve. Főleg nagy mennyiségű olasz fegyverre tettek szert. A csetnikekhez is került ebből a fegyverkészletből, de az ő zsákmányuk sokkal kisebb volt.

A németek is elfoglaltak amennyit tudtak az olasz övezetekből. Helyőrségek és stratégiai fontosságú pontok kerültek a Wehrmacht ellenőrzése alá. Létrehozták az Adriai-tengermelléki hadműveleti övezetet (OZAK), melyet a karintiai tartományhoz csatoltak az ausztriai Gauleiter hatalma alá. Ez olasz, szlovén és horvát területeket foglalt magában Udinétől Ljubljanáig.

Az olasz katonák többségét, köztük csaknem a 2. hadsereg egészét elfogták a németek, és németországi hadifogolytáborokba vitték. Egyes németek hajtóvadászatokat rendeztek a sorsukra hagyott olaszok ellen, és megölték őket. Szlovéniában és Horvátországban a teljesen irányvesztett olasz csapatok többsége a németek hatalma alá került. Montenegróban, Dalmáciában és Boszniában egyes olasz egységek folytatták a harcot az ellenállás oldalán, mint Zára környékén a Mameli brigád vagy a Garibaldi hadosztály. A partizánokhoz csatlakozni akaró olaszokat nem mindig fogadták tárt karokkal. Egyeseket foglyokként tartottak, másokat meg is öltek. Az átállt olasz csapatokból kiszűrték a fasisztákat és az „elfogadhatatlanoknak” ítélt tiszteket. Gyakran Tito gerillaegységekként vagy egyszerűen „ágyútöltelékként” használta őket.

Ott, ahol az olasz megszállás a legdurvább volt, mint Dalmáciában vagy a szigeteken, véres megtorlás sújtotta az olaszokat a partizánok részéről. Biševo szigetén, ahol fogolytábor volt, több ezer olasz katonát nyomtak a tengerbe. A háború előtt és közben Olaszországhoz csatolt területeken, ahol erőszakos „olaszosítás” folyt, a megtorlás nem csak az olasz katonákat, hivatalnokokat és a fasiszta párt aktivistáit sújtotta. Az egész olasz lakosság szenvedett, amely ott élt nemzedékek óta, főleg Isztriában. 1943 vége felé történt az ún. „foiba-mészárlások” első szakasza, amikor százával dobtak olasz civileket szakadékokba.

Új politikai és katonai kontextus

Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában

Jajce városa, ahol egy ideig a partizánok főhadiszállása volt

Horvátországban Pavelić arra használta ki az olasz kapitulációt, hogy véget vessen minden horvát–olasz megállapodásnak és a Szavojai-házzal való dinasztikus uniónak. Kikiáltotta az Olaszországhoz csatolt dalmáciai területek visszacsatolását is. Az usztasák újabb támadásokat intéztek a partizánok ellen, hogy legitimálják területi követeléseiket. Azonban a horvát állam gyengesége – melynek nagy területe partizán vagy csetnik ellenőrzés alatt volt – aggasztotta a németeket. Von Weichs javasolta a német ellenőrzés megerősítését Horvátország felett, de Hitler nem egyezett bele.

A horvát hadsereget újjászervezték, mozgékonyabb egységekre osztva német ellenőrzés alatt. Ugyanakkor az usztasa karhatalom létszámát 45 000-re emelték, főleg fanatikus fiatalokkal. A németekből, szovjet hadifoglyokból és katonaszökevényekből álló 15. kozák lovas SS-hadtestnek Jugoszláviában addig felügyeleti feladatai voltak. Ennek kiterjesztették a feladatait, és emberei terrorizálták a lakosságot. Olyan atrocitásokat követtek el, melyek még Joseph Goebbelst, a német propagandaminisztert is megdöbbentették. Holland és skandináv Waffen-SS-önkénteseket is telepítettek Horvátországba, melyet a németek megszállt országként kezeltek. Pavelić megpróbálta egyéb területek elcsatolását is, mint Fiume, Kotor és Isztria, de ezt a németek durván visszautasították. Úgy tekintették, hogy a horvát rendszernek nincs meg az ambícióinak megfelelő politikai és katonai ereje.

A partizánok próbálták kiterjeszteni ellenőrzésüket Boszniában, melynek keleti részét még mindig a csetnikek uralták. Amikor a partizánok elfoglalták Tuzlát, a horvát hadsereg egész ottani helyőrsége hozzájuk csatlakozott. A partizánoknak kedvezett sok horvát katona és bosnyák autonomista hozzájuk való csatlakozása. A horvátok és a bosnyákok megnyerésére szolgáló propaganda nem tetszett a szerb partizánok egy részének, akik közül egyesek a csetnikekhez álltak át.

A Bosznián keresztül haladó partizánok kihasználták a területen eluralkodó anarchiát. Úgy tűnt, hogy a Nemzeti Felszabadító Mozgalmuk ki tudja tölteni a hatalmi űrt. Az ellenálláshoz csatlakozni vagy a múlttal szakítani kívánó jugoszlávok többsége a partizánokat választotta. Nekik egyre több szerbet, horvátot és bosnyákot sikerült mozgósítaniuk, akik lehetséges megmentőjüknek tekintették őket. Bár többségükben szerbek voltak, de Szerbián kívül tevékenykedtek, a partizánok előnye az volt, hogy nem kötődtek csak egy etnikumhoz. Horvátok nagyon kevesen voltak a partizánok között a háború elején, de 1944-re már 30%-ukat tették ki. A bosnyákok közül a partizánok inkább a városlakókat vonzották. A falusiak sokáig tartózkodók voltak irántuk. Mégis 1943 során a bosnyákok fokozatosan eltávolodtak a Pavelić-rendszertől. Prozor-Rama régiójában, ahol fenyegetve érezték magukat az usztasák részéről, a partizánok sok újoncot szereztek. Banja Luka régiójában a kommunisták hatalmának növekedése közepette a bosnyák lakosság kevésbé tartott a csetnikek megtorlásaitól, és nagyobb mértékben támogatta a partizánokat. 1943 augusztusában Tito csapatai elfoglalták a közép-boszniai Jajcét. Ott egy impozáns erőd volt, ahová az újabb főhadiszállásukat telepítették.

Szlovéniában

Szlovéniában a helyi Boris Kidrič vezette partizánok erélyesebben támadták a kommunistaelleneseket, akiknek nem volt egységes parancsnokságuk. Nem volt részük közvetlen segítségben sem a szövetségesek részéről. Novak Kék Gárdáját megsemmisítették. Ő Olaszországba menekült, és Ivan Prezelj lett Mihailović helyi képviselője. A szlovén Kommunistaellenes Önkéntes Milícia (MVAC) sok tagját elfogták és kivégezték a partizánok. Rožman püspökkel való tanácskozás után a németek megtartották Leon Rupnikot a ljubljanai régió kormányzójaként. Megengedték neki a Szlovén Honvédség (SD) megalakítását a németek gyámsága alatt. Ennek első tagjai főleg az MVAC-ből származtak. Nem világos okok miatt egy hónap múltán Rupnikot lemondatták az SD éléről, és majd csak 1944 szeptemberében helyezték vissza. Az SD kommunistaellenes és antiszemita vonalat követett. Segített a németeknek a zsidók deportálásában a volt olasz övezetből. A megszállók szlovén rendőrséget is létrehoztak, ezt is a német biztonsági erők ellenőrzése alatt.

1943. október 4-én a Felszabadító Front (OF) népgyűlést szervezett Kočevjében, egyfajta ideiglenes parlamenti jelleget adva neki. A népgyűlés kinyilvánította a szlovén nép akaratát, hogy államszövetséget hozzon létre a többi jugoszláv néppel. Kimondta a tengermellék Szlovéniához való csatolását is, bár az nagymértékben horvát volt.

Montenegróban

Az Ostrog kolostor

Montenegróban a németek elvágták az olasz csapatok közlekedési útvonalait. Ugyanakkor elfoglalták a területet, és röplapokat terjesztettek a montenegróiak körében, hogy harcoljanak az olaszok ellen. Blažo Đukanović csetnik vezér sikertelenül próbálta elérni, hogy az olaszok neki adják meg magukat. Szeptember 15-én a németek elfoglalták Podgoricát, és letartóztatták az ottani olasz helyőrség parancsnokát.

Berane régiójában a partizánok és a csetnikek keményen versenyeztek abban, hogy elsőkként érjék el a volt megszállók megadását, és szerezzék meg fegyvereiket. Giovanni Battista Oxilia tábornok, a Venezia hadosztály parancsnoka előbb a britekkel és a csetnikekkel próbált kapcsolatba lépni. Közös akciót akart javasolni nekik a németek ellen. Végül azonban a partizánokkal egyezett meg, miután meggyőződött arról, hogy ők a szövetségesek kedveltjei. A Peko Dapčević vezette helyi partizánok elfoglalták Beranét, és Oxilia hozzájuk csatlakozott az embereivel. Mégis a helyi csetnikeknek sikerült az olaszok fegyvereinek egy részét magukkal vinniük, amikor elhagyták a várost. Azután Oxilia lett a Garibaldi hadosztály parancsnoka, melyet a Montenegróban megmaradt olasz egységekből hoztak létre.

Szeptember végén a németek ellenőrizték Cetinjét, a montenegrói tengerpartot és egyes útvonalakat. Montenegró területének többi része a csetnikek és a partizánok konfliktusának hadszíntere lett. Blažo Đukanović, Bajo Stanišić és a többi csetnik vezér többsége az Ostrog kolostorba menekült. Ezt megostromolták és elfoglalták a partizánok október közepén. A csetnik vezérek elestek a csatában.

Macedóniában és Koszovóban

A háború előtti Jugoszláviában a történelmi Makedónia hozzá tartozó részében élő szlávokat hivatalosan szerbeknek tekintették. Ugyanakkor Bulgáriában hivatalosan bolgároknak nevezték őket. 1943-ban a Jugoszláv Kommunista Párt (JKP) macedón nemzetet ismert el, analóg módon a szlovén nemzettel és a horváttal. Miután a JKP képviselőjeként Svetozar Vukmanović Macedóniába érkezett, összehívott március 19-re Tetovóba egy gyűlést a Macedón Kommunista Párt (MKP) létrehozására a JKP keretében. Ennek alapja az azelőtti Macedóniai Kommunisták Regionális Bizottsága volt. Kapitulációjuk után az olaszok visszavonultak a jugoszláv Macedónia nyugati részéből. Ez lehetővé tette a partizánoknak, hogy terjesszék ki ellenőrzésüket arra az országrészre is. Decemberben a JKP központi bizottsága kitűzte azt a célt, hogy egyesítse az egész történelmi Makedóniát, tehát annak jugoszláviai, bulgáriai és görögországi részét. Ezt a háború utáni jugoszláv államszövetség egyik tagjává akarta tenni.

Svetozar Vukmanovićnak sikerült embereket toboroznia görög területen is, ami feszültségeket keltett a görög kommunista ellenállással. A Görög Nemzeti Felszabadító Néphadsereg (ELAS) azt követelte, hogy oszlassák fel a szláv makedón egységeket. Ezek jugoszláv területre mentek át. Radoslav Đurić, Mihailović macedóniai képviselője is vezetett egy főleg szerbekből álló csetnik fegyveres csoportot, amely összetűzött a partizánokkal. A Mihailo Apostolski vezette macedón partizán alakulatokat elnevezték Macedón Felszabadító Néphadseregnek 1943 novemberében ez megalakította első brigádját kb. 700 emberből. 1944-ig nem sokat nőtt a létszáma, és kevéssé volt tevékeny. Vukmanovićhoz is érkeztek brit ügynökök, és ő ezt propagandaeszközként használta fel a helyi csetnikek lejáratása érdekében.

A jugoszláv ellenállók helyzete nehéz volt az albánok lakta területeken is. Az olasz kapituláció után Albániát és a hozzá az olaszok által csatolt területeket, beleértve a háború előtt Jugoszláviához tartozó Koszovót, a németek foglalták el. Az albánok többsége meg szerette volna tartani Nagy-Albániát. Mihailović nem tudott közülük toborozni. A partizánok egyensúlyozásra kényszerültek. Propagandájukban elfogadták Koszovó önrendelkezését. Létrehozták a Koszovói és Metohijai Népi Felszabadító Tanácsot. Ez úgy mutatta be a megszállók elleni harcot a többi jugoszláviai néppel együtt, mint annak eszközét, hogy Koszovó és Albánia egyesülhessenek. A kommunista vezetőknek még nem volt határozott álláspontjuk a régió státuszát illetően. Egyesek meghagyták volna Koszovót Albániának, de csak ha Albánia a majdani jugoszláv államszövetség része lett volna. Korlátozott mozgásterük volt, ezért Koszovóban Titóék fő partnere Enver Hoxha albán kommunistáinak Nemzeti Felszabadító Mozgalma volt.

Az olaszok kapitulációja után Vukmanovićot elküldték az albán kommunistákhoz is, hogy szervezkedésükben segítsen. Nemzeti Felszabadító Hadsereget alakítottak ki a Nemzeti Frontba tömörült albán nacionalisták elleni harcra. Ezek a németekkel szövetkeztek, és új kollaboráns kormányt alakítottak. 1943. december 31. és 1944. január 2. között 49 koszovói partizán gyűlt össze Bujancéban, és határozatot hoztak arról, hogy Koszovó Albánia szerves része. Tito ezt „reakciósként” bélyegezte meg, és a JKP vezetősége semmisnek nyilvánította a bujancei konferenciát.

A németek még inkább kihasználták az albán nacionalizmust, mint az olaszok. Xhafer Deva kollaboráns belügyminiszter újabb kitoloncolási hullámot indított a koszovói szerbek ellen.

A német politika

Újabb offenzívák

Német csapatok Splitben

Rögtön az olaszok kapitulációja után 1944 februárjáig a németek újabb támadásokat intéztek a partizánok ellen, köztük a Kugelblitz hadműveletet. Céljuk az olaszok által elhagyott területek ellenőrzése volt, főleg az Adria-parté és a szigeteké. A partizánok nem látták előre a német ellentámadás erejét, és kénytelenek voltak visszavonulni az általuk elfoglalt területek egy részéről. 1943 végére a németeknek sikerült jelentősen lecsökkenteniük az ellenállók tevékenységét egész Jugoszláviában. Azonban nem sikerült elfoglalniuk minden szigetet, és ellenőrzésük gyenge maradt.

Megtorlások és deportálások

Az Adria-tengermelléki hadműveleti övezet (OZAK) létrehozása után a németek kegyetlen megtorlást intéztek a szláv és az olasz közösségek ellen. Odilo Globocnikot nevezték ki a helyi SS és rendőrség főnökének. Ő felelt korábban a kelet-lengyelországi lublini körzetben megsemmisítő táborok felépítéséért, a főleg lengyelországi zsidók ottani megsemmisítéséért, majd a táborok felszámolásáért. Azelőtt az olaszok megkímélték a zsidókat a deportálástól, de a németek koncentrációs tábort létesítettek Triesztben. Ott gyűjtötték össze a zsidókat, majd Auschwitzba deportálták őket. Fogva tartottak a táborban szlovén és horvát túszokat is, akik közül több ezren ott pusztultak el.

Reformkísérletek

1943 augusztusában a német Külügyminisztériumban Hermann Neubacher diplomatát megbízták azzal, hogy foglalkozzon a balkáni kérdésekkel. Ő a jugoszláviai politikai rendszer újjászervezésébe kezdett. Javasolta föderáció létrehozását Szerbia, Montenegró és a Szandzsák részvételével Nedić elnöksége alatt. Hitler ezt visszautasította. Azonban Neubacher elérte, hogy Szerbiában enyhítsék a megszállás körülményeit. 1943 vége felé a túszkivégzések megritkultak. Neubacher kapcsolatba lépett horvát politikusokkal is, hogy alakítsanak kormányt az usztasa kormány felváltására, de ez a terv nem valósult meg.

Csetnikek és németek közötti szövetkezések

Német katonák csetnikek társaságában

A csetnikek számára az olaszok kapitulációja katasztrófa volt. Azután a németek gyorsan változtattak az irántuk való álláspontjukon. Helyenként a német parancsnokok megállapodást kötöttek a csetnik vezérekkel. Hercegovinában egy Abwehr-ügynök kapcsolatba lépett Jevđevićtyel, aki a németek szolgálatába állította a kb. 5000 emberét. Dalmáciában Đujić a németekhez fordult, hogy védekezhessen a partizánok és az usztasák támadásai ellen.

Szerbiában a németek tudomásul vették a csetnikek befolyását és Nedić rendszerének gyengeségét. Neubacher és von Weichs tárgyaltak helyi csetnik csoportokkal, és elérték, hogy ezek közeledjenek a kollaboráns kormányhoz. A németek megegyeztek négy csetnik parancsnokkal, hogy többhetes vagy több hónapos tűzszüneteket tartsanak be. Ugyanakkor ezek a csetnikek elfogadták, hogy ne támadják a muszlim fegyvereseket és a Nedić-kormány embereit. Immár a csetnikek csaknem nyíltan befolyásolták a Nedić-féle hadsereget és közigazgatást. Ez még inkább aláásta Nedić tekintélyét. Ő tiltakozott a németeknél, de hiába. Német–csetnik közös akciókat is terveztek fegyverekért cserébe. Mégis voltak összecsapások németek és különböző csetnik csoportok között. A németek azt a következtetést vonták le, hogy megállapodásaik a csetnikekkel csak megerősítették Mihailović mozgalmát. A csetnikeknél tartózkodó brit és amerikai összekötő tisztek előtt a csetnikek titokban tartották a helyzetet. Mihailović tudott a németekkel megkötött alkukról, és úgy tűnik, hogy csak kisebb rossznak tekintette ezeket taktikai szempontból.

A szerbiai helyzet miatt Nedić azt a kevés bizalmat is elvesztette, amely még megvolt irányában a lakosság körében. A csetnikek üzelmeinek következménye ugyanaz volt Mihailovićra nézve is. Ráadásul ő még inkább kompromittálódott a szövetségesek szemében. A csetnikek és a németek közötti együttműködésnek elhanyagolható hatása volt a hadműveletekre. Azonban az, hogy a britek tudomást szereztek a németek megfejtett üzeneteiből a csetnikek kollaborációjáról, arra késztette végül Churchillt, hogy megvonja támogatását a csetnikektől.

Pavle Đurišićot elfogták a németek, de 1943 novemberében megszökött. Visszatért Belgrádba, ahol ismét elfogták. A németek és Nedić kihasználták népszerűségét a montenegrói szerbek körében. Szövetkezést javasoltak neki a partizánok elleni harcban, és ő ezt elfogadta. Ez még inkább meggyengítette Mihailović tekintélyét a csetnikmozgalom felett. 1944 februárjában törölték Szerbiában a legtöbb német–csetnik megállapodást. Ennek több oka volt: egyes csetnik vezérek elégedetlenek voltak ezekkel; mások a szerb közvéleményre tett hatásukkal voltak elégedetlenek; Nedić, Ljotić és különböző német parancsnokok is ellenezték a megállapodásokat. A csetnikeket több német támadás sújtotta márciusban és áprilisban. 1944 tavaszán Đurišić maradt a megszállók egyetlen hivatalos szövetségese Szerbiában. Ennek ellenére a németek és a csetnikek közötti kollaboráció félhivatalosan folytatódott, ugyanis szükségük volt egymásra.

Horvátországban a németek azért használták fel a csetnikeket, mert az usztasák képtelenek voltak kiűzni a partizánokat a területükről. Pavelić és környezete továbbra is halálos ellenségének tekintette a csetnikeket, de kénytelenek voltak elfogadni a helyzetet. Montenegróban Neubachernek nem sikerült egyesítenie a kommunistaellenes erőket, mert Krsto Popović montenegrói szeparatistái, a Zöldek minden szerbekkel való kapcsolatot visszautasítottak.

A partizánok által kikiáltott jugoszláv kormány

Az AVNOJ második kongresszusának múzeuma Jajcéban

1943-ban Tito elhatározta az AVNOJ második kongresszusának megszervezését. Meg volt győződve a partizánok katonai fölényéről, ugyanis létszámuk már kétszer nagyobb volt, mint a csetnikeké. Azonban Tito tudatában volt annak, hogy a jugoszláv lakosság, főleg a szerb, még nem mondott le a monarchiáról. Ezért a partizánok vezére több politikai legitimitást akart szerezni az emigráns kormány ellenkormányának létrehozásával és nemzetközi elismerésének kivívásával.

A kongresszus előkészítésének keretében létrehozták az AVNOJ tagszervezeteit. Ezek a majdani jugoszláv államszövetség azon tagjait voltak hivatottak képviselni, ahol jelen voltak a partizánok. Egyelőre csak Szerbiában nem voltak jelen. Elsőként Horvátország Nemzeti Felszabadító Országos Antifasiszta Tanácsát (ZAVNOH) hozták létre. Ezt az Andrija Hebrang vezette JKP horvát részlege alkotta a Horvát Parasztpárt tagjaival együtt. Tito jóváhagyásával a ZAVNOH nem nyilvánította ki kommunista jellegét, hogy vonzóbb legyen. A horvát partizánok vezetőségének növekvő függetlenedési tendenciája volt. Hebrang odáig ment, hogy a ZAVNOH-ot a horvát nemzeti parlament (Szábor) utódaként mutatta be, és kiterjedt autonómiát ígért Horvátország számára a háború utánra. A ZAVNOH után megalakult a Szlovén Nemzeti Felszabadító Bizottság (SNOS), a Montenegró és a Kotori-öböl Nemzeti Felszabadító Országos Antifasiszta Tanácsa (ZAVNOCGB), valamint Bosznia-Hercegovina Nemzeti Felszabadító Országos Antifasiszta Tanácsa (ZAVNOBiH). Meg akarták alakítani a macedóniai tagszervezetet is, de egyelőre ez túl körülményesnek bizonyult.

1943. november 29-én nyílt meg a kongresszus, miközben zajlott a legújabb partizánok elleni német offenzíva és a teheráni konferencia. 142 küldött volt jelen, valamint brit és amerikai összekötő tisztek. Tito beszédet mondott, amelyben elítélte a nagyszerb elnyomást és a háború előtti rendszer képviselőit. Azt is nehezményezte, hogy ezek még mindig élvezték a szövetségesek támogatását. A kongresszus nyilatkozatot fogadott el, amely meghirdette egy demokratikus államszövetség megalakításának tervét. Ennek összetevő köztársaságaiként Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Montenegrót, Bosznia-Hercegovinát és Macedóniát jelölte meg. Egyesek, mint Milovan Đilas Bosznia-Hercegovinából csak autonóm tartományt akartak volna csinálni, mivel a szláv muszlimokat nem tekintették nemzetnek, hanem etnikai és vallási közösségnek. A montenegróiak nemzetként való tekintése is problémás volt, mivel sokan szerbként határozták meg magukat. A macedón identitás sem volt gondmentes, mivel ütközött szomszédos államok nézőpontjával. Az albánokat olyan közösségnek tekintették, melyet nemzeti kisebbségnek járó jogok illettek meg. Azonban Koszovó kérdését egyelőre nem kezelték.

Az AVNOJ hivatalos ideiglenes kormánynak kiáltotta ki az akkor megalkotott „Jugoszlávia Felszabadító Nemzeti Bizottsága” (NKOJ) elnevezésű szervet. Eleinte tizenhét tagja volt, köztük több nem kommunista is, mint a baloldali keresztény Edvard Kocbek író, a szlovén Felszabadító Front (OF) tagja. A küldöttek kinyilvánították, hogy az emigráns kormány hatalmát a NKOJ-ra ruházzák át. Ennek miniszterelnöke és egyben hadügyminisztere Tito lett. Megtiltották II. Péter visszatérését Jugoszláviába addig, amíg a lakosság szabadon nem nyilváníthat véleményt az ország politikai rendszeréről. Ezenkívül Josip Broz Titónak adományozták a „Jugoszlávia marsallja” címet. Akkor használták először hivatalosan az igazi nevét is.

A szovjeteket csak három nappal előbb értesítették a kongresszus megtartásáról, ezért nem meneszthettek oda küldöttet. Sztálin előbb mérges volt Tito kezdeményezése miatt, mivel attól tartott, hogy ez zavarni fogja viszonyát a britekkel és az amerikaiakkal, de meglepetésére a partizánok kormányának nyilatkozata nem keltett tiltakozást a nyugati szövetségesek részéről. Ők már a fő, ha nem az egyetlen valódi ellenálló mozgalomnak látták a Titóét. Ez lehetővé tette, hogy december 14-én Sztálin gratuláljon Titónak.

A partizánok terve az államszövetség létrehozását illetően nagyobb támogatást biztosított a lakosság részéről, főleg Jugoszlávia központi régióiban, ahol nagyon vegyes volt a lakosság, és sokat szenvedett a háborútól. A nemzetek és nemzetiségek egyenlő jogairól, a jugoszláv népek testvériességéről és a népek önrendelkezési jogáról hangoztatott jelszavaknak nagy sikere volt a helyi közvéleményben. Ugyanakkor hozzájárultak a szövetségesek azon érzetéhez, hogy csak a partizánok mozgalma lesz képes a háború után együtt tartani az ország népeit.

A partizánok győzelme

Politikai és katonai helyzet 1944 januárja és augusztusa között

Partizánok, csetnikek és szövetségesek

A partizánok és a csetnikek erőinek állapota

Tito menedékháza a drvari főhadiszállásán

1944. január 7-én a német csapatok közeledése Jajce elhagyására kényszerítette a partizánokat. Tito a nyugat-boszniai Drvarba helyezte új főhadiszállását. Churchill már meg volt győződve arról, hogy Mihailović terhet jelent II. Péter számára, és hogy cserben kell hagyni a csetnik vezért. Ugyanakkor elhatározta szövetsége megerősítését Titóval. Ebből a célból elküldte a partizánok vezéréhez saját fiát, Randolph Churchill őrnagyot, Fitzroy Macleannal együtt. A két tiszt január 20-án ért Titóhoz egy neki címzett levéllel, amelynek másolatait a brit miniszterelnök elküldte Sztálinnak és Rooseveltnek is. Ebben melegen gratulált Titónak, és közölte vele a csetnikek támogatásának megszüntetését. Kifejezte azt a reményét is, hogy Mihailovićot le fogják váltani. Azt azonban kihangsúlyozta, hogy az Egyesült Királyság II. Péter szövetségese marad, és hogy nem lenne „lovagias és tisztességes” eltávolítani. Mégsem ment odáig, hogy kérje Titótól a monarchia elismerését. Tito és Churchill több üzenetet váltott február folyamán. Tito azt hangoztatta, hogy megérti a britek kötelezettségvállalásait a király irányában, de ő maga nem fog vállalni ilyeneket. Azt említette meg, hogy Jugoszlávia politikai rendszerét a néppel való konzultálás fogja eldönteni. Churchill elégedettnek mutatkozott Tito válaszaival. Az utóbbi kihasználta a két tiszt jelenlétét arra, hogy a lehető legjobb képet mutassa mozgalmáról még úgy is, hogy nem mutatta meg nekik a teljes valóságot.

Februárban két, a csetnikeknél tartózkodó összekötő tiszt, Bailey és Mansfield, Mihailović küldötteivel együtt Kairóba ment. Márciusban két másik összekötő tiszt, Albert B. Seitz amerikai alezredes és Hudson is elhagyta Jugoszláviát. Borislav Todorović százados, aki Baileyvel és Mansfielddel együtt ment el, nem kapta meg Mihailovićtól azt a levelet, melyet a szövetségeseknek kellett volna átadnia. Közben a brit kormány elhatározta, hogy az összes összekötő tisztjét visszahívja a csetnikektől, miután Mihailović megtagadta annak az akciónak a végrehajtását, melyre 1943 decemberében kérték, és miután bebizonyosodott a csetnikek kollaborációja a megszállókkal.

Mihailović felismerte Tito a jajcei AVNOJ-kongresszusnak köszönhetően szerzett előnyét. Úgy döntött, reagál, és felvázolt egy világos politikai projektet, amely addig hiányzott neki. Csetnik kongresszust tartottak 1944. január 28-án a Ravna gora közelében található Ba faluban. 274 személy volt jelen Živko Topalović elnöksége alatt, aki ez alkalommal felülkerekedett Moljević nacionalista irányzatán. A résztvevők különböző politikai irányzatokat képviseltek, de hat fő kivételével mind szerbek voltak. Mihailović megpróbálta eltávolítani mozgalmát a kollaborációra való hajlamtól, és a nemzeti ellenállás egységére hívott fel. Még a kommunistákat is felszólította a csatlakozásra. Azt a tervet mutatta be, hogy a háború után Jugoszlávia államszövetség legyen demokratikus alkotmányos monarchia formájában, három taggal: Szerbiával, Horvátországgal és Szlovéniával. A köztük lévő határokat nem határozta meg pontosan. A többi nemzet és nemzetiség kérdését csak úgy érintette, hogy bírálta a szerb nép kommunisták általi megosztását szerbiai szerbekre, „muszlim szerbekre”, „montenegrói szerbekre” és „macedóniai szerbekre”. Akárhogy is, a bai kongresszus túl későn ült össze ahhoz, hogy igazi hatása legyen. Fő gyakorlati következménye az volt, hogy felmondtak különböző német és csetnik parancsnokok közötti megállapodásokat.

A kongresszus után Mihailović igyekezett újraszervezni mozgalmát. A csetnikeket arra utasította, hogy ne kössenek többé megállapodásokat a megszállókkal, de kerüljék is velük az összecsapásokat. Azt rendelte el, hogy Ljotić fegyvereseit semmisítsék meg. Bár kollaboráltak a németekkel, Đurišić megkapta a csetnikek feletti parancsnokságot Montenegróban, Đujić pedig Dalmáciában. Ellenben Jevđević, akinek cselekedeteit elítélték a kongresszuson, nem kapott semmilyen feladatot. Mihailović kongresszusára a németek rendőrségi akciókkal és letartóztatásokkal reagáltak. A kongresszus sok résztvevőjét tartóztatták le. Februárban a németek és a bolgár csapatok, valamint Ljotić emberei támadást intéztek a csetnikek ellen Észak-Szerbiában. 80-nál többet öltek meg és 913-at fogtak el, köztük Perhinek századost, Mihailović egyik közeli bajtársát.

A horvát partizánok propagandaplakátja

Február vége felé a szovjetek és az amerikaiak egy-egy összekötő tisztet küldtek a partizánokhoz. A szovjetek nem tudtak anyagi segítséget nyújtani nekik, de immár mindegyik fő szövetséges képviselve volt Titónál. A következő hónapokban Tito megerősítette kapcsolatait a szövetségesekkel több küldöttsége útján. Az Egyesült Királyságba az első Velebité volt, a Szovjetunióba pedig Đilasé. Velebit találkozott Dwight D. Eisenhowerrel is. Đilas kétszer találkozott Sztálinnal, aki nemtetszését fejezte ki a partizánok és a nyugatiak egymáshoz való közeledése miatt.

Szintén február vége felé a britek közölték az amerikaiakkal azt a döntésüket, hogy visszahívják az összes összekötő tisztjüket a csetnikektől. Megállapodtak abban, hogy ugyanakkor kivonják a Mihailovićnál tartózkodó utolsó amerikai tisztet is. Áprilisban, egy hónappal kivonása előtt, Armstrong tábornok szigorú jelentést küldött a csetnikekről, megállapítva tétlenségüket és katonai felkészületlenségüket. Azt a következtetést vonta le, hogy Mihailović mozgalma csak néhány nappal tudná meggyorsítani a németek vereségét, és hogy lehetetlen kibékíteni a csetnikeket a partizánokkal. Ezzel szemben Seitz és Mansfield az Egyesült Államokba való visszatérésükkor megvédték Mihailovićot. Információik hatására az OSS márciusra újabb küldöttséget tervezett meneszteni hozzá, és megújítani a felé irányuló segítséget. Értesülve a tervről, Churchill megírta Rooseveltnek, hogy a szövetségesek balkáni politikájának egysége nevében ne tegyék ezt. Roosevelt nem mondott le a tervről, de úgy határozott, hogy a küldöttség csak kisméretű lesz, és csak információszerzési feladattal fog elindulni.

1944-ben a partizánok egyik célja az volt, hogy megvessék lábukat Szerbiában is, ahonnan ki kellett vonulniuk az 1941-es felkelés után. Márciusban és áprilisban megpróbáltak Montenegróból betörni Szerbiába. Hogy útjukat állják, a csetnikek újabb tűzszüneteket kötöttek a németekkel. Csetnikek, németek, bolgárok és Ljotić emberei gyakran egymás közötti összehangolás nélkül harcoltak a partizánok ellen. Ebben a legtevékenyebbek Ljotić fegyveresei voltak. Nyolc hétig tartó harcok után végül a sok veszteséget szenvedett partizánok visszavonulni kényszerültek a montenegrói Szandzsák felé.

Horvátországban a partizánok szembesültek Hebrang híveinek növekvő függetlenedési hajlamával. Ők a horvát zászló használatát erőszakolták ki, és a szerb harcosokat arra akarták kényszeríteni, hogy fogadják el horvát politikai tisztek tekintélyét szerb többségű alakulatokban is. Egyes szerb partizánok a csetnikekhez álltak át, és a horvát vezetőség több szerb engedetlenkedőt kivégeztetett. Tito, akit már ingerelt a ZAVNOH túl nagy autonómiája, elküldte Kardeljt és Đilast, hogy teremtsenek rendet a horvát partizánoknál. 1944 nyarán Hebrangot kizárták a ZAVNOH központi bizottságából.

Macedóniában Đurićot, a helyi csetnikek vezérét, letartóztatták Mihailović parancsára, mert kapcsolatokat tartott fenn úgy a németekkel, mint a partizánokkal. Đurić megszökött, és átállt a partizánokhoz emberei nagy részével együtt.

Május 29-e és 31-e között kivonták azt a kb. hatvan szövetséges katonát, akik még Mihailović alakulatainál voltak. Velük együtt ment kb. negyven amerikai pilóta is, akiknek repülőit Románia fölött lőtték le, és Szerbiába menekültek. Živko Topalović ment velük mint Mihailović küldötte a szövetséges főhadiszálláshoz. Topalović küldetése nem járt eredménnyel, mivel a szövetségesek tartották magukat döntésükhöz a Mihailovićtyal való szakítást illetően. Májustól kezdve Mihailović és a szövetségesek közötti kommunikáció egyirányú lett. A csetnikek vezére még küldött üzeneteket, de már nem válaszoltak neki.

A nyár folyamán Mihailović csetnikek feletti tekintélye megingott, miután kizárták a királyi kormányból. Augusztus közepén Vojislav Lukačević, az egyik alárendeltje, aki a britek közeli partraszállására számított, kiáltványt adott ki a boszniai, a kelet-hercegovinai és a szandzsáki csetnik vezérek nevében. Ebben az állt, hogy többé nem engedelmeskednek a központi csetnik parancsnokságnak, hanem csak közvetlenül a királynak.

Szövetséges bombázások és a Halyard hadművelet

1944. április 16-án a szövetségesek lebombázták Belgrádot, és sok civil esett áldozatul. Ez volt egy sor légitámadás kezdete. Maribortól Skopjéig a szövetséges légierő gyárakat, repülőtereket, olajipari létesítményeket, vasutakat és kikötőket bombázott.

A Balkáni Légierő (BAF) Supermarine Spitfire repülői karbantartás alatt

Az év elején Wilson tábornok elhagyta a közel-keleti parancsnokságot, és Eisenhower utóda lett a földközi-tengeri hadszíntér szövetséges főparancsnoki posztján. Létrehozta a Balkáni Légierőt (BAF), amelynek főhadiszállása Bariban volt. Főleg brit pilótái voltak, de néhány amerikai, olasz, jugoszláv, görög és lengyel is szolgált benne. A BAF feladata volt a partizánok ellátása, sebesültjeik kimenekítése, valamint az Adriai-tenger régiójában és a Dunán a közlekedési vonalak bombázása. Csak 1944 júliusában több mint 2400 műveletet hajtottak végre.

1944 tavaszától kezdve egyre több szövetséges bombázást hajtottak végre Kelet-Európában, többek között a romániai Ploiești környékén található olajmezők ellen. Sok pilóta, főleg amerikai, a visszaúton kényszerleszállást hajtott végre. Százával landoltak Jugoszláviában. Többségükben a parancsnokaik utasítását követték, és lehetőleg partizán területen szálltak le, de mások csetnik területre kerültek.

Ez alkalommal Mihailović újra kapcsolatba lépett a szövetségesekkel. Júliusban az amerikaiak arról értesültek, hogy több száz emberük van a csetnikeknél. Műveletet készítettek elő a pilóták kimenekítése céljából. A britek arra kérték őket, hogy csak erre szorítkozzanak. Wilson létrehozta a Légiszemélyzetet-kimentő Egységet, az ún. Halyard-csoportot.

Mihailović a Halyard hadműveletet vezető amerikai tisztek társaságában

Augusztusban kezdődött el a Halyard művelet. Az első járatokkal 250 embert menekítettek ki, köztük több brit pilótát is, valamint néhány francia, brit, szovjet és olasz hadifoglyot. Csetnik küldöttek csoportja is ment velük, akik kihasználták az alkalmat, hogy újra elnyerjék a szövetségesek támogatását, de nem jártak sikerrel. Több mint 500 katonát mentettek ki augusztus és december között csetnik területről anélkül, hogy Mihailović elért volna valamit.

Megszállás, kollaboráció és ellenállás

Újabb németeket segítő egységek

A 21. Szkenderbég Waffen-SS albán hadosztály jelvénye

A németek továbbra is támaszkodtak a helyi segítő egységekre a partizánok elleni harcban, és újakat hoztak létre. 1944 februárjában újabb muszlim többségű Waffen-SS egységet alakítottak meg, a 21. Szkenderbég SS-hadosztályt, főleg koszovói albánokból. Ezek segítettek a zsidók deportálásában, és mészárlásokat követtek el szerbek ellen. A már létező bosnyák 13. Handzsár SS-hadosztály katonái elkezdtek aggódni a németek és csetnikek közötti szövetkezések és az usztasák politikája miatt. Tömegesen kezdtek átállni a partizánokhoz, kihasználva a szeptember után Tito által meghirdetett amnesztiát. Végül novemberben a németek felszámolták a bosnyák SS-hadosztályt. Azután létrehoztak egy másikat, a 23. Kama SS-hadosztályt, de ez nem vett részt egyetlen igazi csatában sem. A Szkenderbég-hadosztályból is sokan dezertáltak.

Đurišić részt vett a partizánok Szerbiába való betöréseinek visszaszorításában, majd júniusban visszatért Montenegróba. Egy 5000−7000 tagú, ún. Montenegrói Önkéntes Alakulatot hozott létre. Elvileg Nedićnek volt alárendelve, és papíron Ljotić Szerb Önkéntes Hadtestéhez volt kötve. Az újabb csetnikalakulat is a németek segítőjeként szolgált, de ez nem akadályozta meg Đurišićot abban, hogy továbbra is Mihailovićhoz hűségesnek mondja magát. Mihailovićnak a szövetségesekkel való kapcsolataira számított, hogy megmenekülhessen a németek veresége esetén. Egyébként a kommunisták elleni harc szükségességével is magyarázta kollaborációját. Még az élelemhiánytól szenvedő Montenegró ellátásának szükségességét is felhozta indokként kollaborációjára.

Szlovéniában

Az Erwin Rösener SS-tábornok parancsnoksága alatt álló Szlovénia stratégiailag érzékeny övezet volt a szövetséges partraszállás lehetősége miatt Isztriában. A szlovén Felszabadító Front (OF) számára a régió lehetővé tette a kapcsolatok fenntartását az olasz kommunista ellenállással. 1944 áprilisában a Szlovén Kommunista Párt és az Olasz Kommunista Párt megállapodást írt alá. Ebben meghatározták cselekvési övezeteiket Venezia Giuliában a szlovén és az olasz lakosság megoszlásának függvényében. Az OF együttműködött az olasz Nemzeti Felszabadító Bizottsággal, melynek kommunisták és nem kommunisták is tagjai voltak. Azonban a már régebbi területi vita majdani feszültségeket kelthetett szlovének és olaszok között. Az utóbbiak támogatása értékes volt, de az esetleges konfliktusra gondolva Kardelj ellene volt tömeges befogadásuknak a szlovén partizánalakulatokba. Mihailović is igyekezett fenntartani hálózatát Szlovéniában. A Rupnik vezette Szlovén Nemzeti Gárda kettős játékot űzött. Kollaborált a németekkel a kommunisták elleni harcban, de ugyanakkor a szövetségesek oldalán mutatkozott azzal, hogy segítséget nyújtott a lelőtt brit és amerikai repülők pilótáinak. Együttesen cselekedett a földalatti Szlovén Szövetséggel, amely kapcsolatokat tartott fenn az emigráns kormánnyal és Mihailovićtyal.

Áprilisban, amikor egyre valószínűbbnek tűnt egy szövetséges partraszállás, a németek rendet akartak teremteni szlovén kollaboránsaik soraiban. A Nemzeti Gárda kb. ötven tisztjét letartóztatták a Mihailovićtyal való kapcsolataik miatt. Rupnik visszautasította egy szlovén SS-hadosztály megalakítását, de kénytelen volt elfogadni, hogy emberei Hitlerre esküdjenek fel. Akárhogy is, az SS felügyelete alatt kellett tevékenykedniük. A partizánok sorait felduzzasztották a német hadseregbe való sorozás elől menekülő fiatalok.

Horvátországban

1944 elején a horvát államot teljes politikai és gazdasági hanyatlás sújtotta. Ernst Otto Fick SS-tábornok azt állapította meg, hogy Pavelić valójában csak „Zágráb polgármestere” volt, hatalma véget ért a főváros határán. Walter Warlimont tábornok lesújtó jelentést adott át Hitlernek az usztasa rendszer politikai és gazdasági helyzetéről. Ezért az SS-t bízták meg újabb megtorló akciókkal, hogy rendet teremtsenek. A németek odáig mentek, hogy kilátásba helyezték Horvátország protektorátussá változtatását. Egyes usztasa vezetők megpróbáltak kapcsolatokat létrehozni a szövetségesekkel Pavelić eltávolítása és a táborváltás céljából. Elkövették azt a hibát, hogy értesítették őt szándékaikról. Augusztusban az összeesküvőket letartóztatták és halálra ítélték. Letartóztatási hullám érte a Parasztpárt megmaradt tagjait is, akik próbáltak újraszerveződni. Pavelić megvádolta Glaise-Horstenau tábornokot is, hogy kapcsolatban volt a Parasztpárttal az usztasa vezér helyettesítése céljából. A tábornok felháborodottan tért vissza Németországba, és elérte lemondásának elfogadását.

Az usztasák erőszakosságai a muszlimok ellen újabb, ezúttal nyíltan usztasaellenes fegyveres csoportok létrejöttét okozták. Huszein Miljković, a Muszlim Önkéntesek Légiójának vezére a partizánokhoz akart csatlakozni, ezért 1944 áprilisában az egyik usztasabarát helyettese megölte.

A magyar övezetekben

A keleti fronton a katonai helyzet egyre súlyosabb volt, ezért Magyarország megpróbált a szövetségesekhez közeledni. Erre válaszul 1944 márciusában a németek megszállták az országot, a Jugoszláviától Magyarország által visszacsatolt régiókkal együtt.

Muravidéken a kicsi, kb. 1000 főt számláló zsidó közösséget már sújtották a magyar zsidótörvények. A helyi nyilasok segítségével a németek deportálták őket, és a közösség fele táborokban pusztult el.

Macedóniában

A partizánoknak emelt emlékmű a macedóniai Prilepben

Macedóniában újabb bolgárosítási kampány következménye a partizánok és a csetnikek sorainak felduzzasztása lett. 1944 tavaszán a németek és a bolgárok az első nagy offenzívájukat indították el a helyi ellenállás leküzdésére. A partizánoknak sikerült megmenekülniük viszonylag csekély veszteségekkel, és közben a csetnikeket is legyőzték. Augusztus 2-án létrehozták a Prohor Pčinjski kolostorban az AVNOJ tagszervezetét Macedónia Nemzeti Felszabadításának Antifasiszta Tömörülése elnevezéssel (ASNOM). Ez bejelentette, hogy az AVNOJ második kongresszusa határozatának értelmében Macedónia a demokratikus jugoszláv államszövetség tagja lesz. Ugyanakkor felhívta a lakosságot, hogy csatlakozzon a partizánokhoz. A macedón kommunisták azt is bejelentették, hogy az állam területére vonatkozó tárgyalások alapja Jugoszlávia háború előtti határa lesz.

A Vörös Hadsereg közeledése

1944 augusztusában a Vörös Hadsereg behatolt Romániába, és közeledett a jugoszláv határhoz. Már júliusban a partizánok megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy megvessék lábukat Szerbiában is. Egyes csetnik vezérek, azt látva, hogy túl kevés fegyverzetük van a partizánokéhoz viszonyítva, kapcsolatba léptek a Nedić-kormánnyal szövetség megkötésének céljából. Augusztus 20-án Nedić és Mihailović titkos találkozót tartott, bár eleinte alárendeltjeinek meg kellett győzniük Mihailovićot, hogy ezt tegye. Tudva azt, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút, mindketten kilábalási lehetőséget próbáltak találni egyre veszélyesebb helyzetükből. Nedić német fegyverek átadását javasolta Mihailovićnak, és miniszteri tisztséget ajánlott neki, valamint megkérte, hogy vegye át a Szerb Nemzeti Gárda parancsnokságát. Ez a kommunistaellenes szövetség megfelelt volna Neubachernak és a német tábornokoknak, de Hitler nem egyezett bele. Ezek után a csetnikek annyit értek el, hogy csekély mennyiségű német fegyverhez és lőszerhez jutottak.

1944 szeptemberében a szovjetek Bulgáriába is behatoltak, tűzszünetet kötöttek vele, és a bolgár hadsereg a németek ellen fordította fegyvereit. A németek súlyos helyzetbe kerültek Kelet-Európában. A Balkánon annak a veszélynek voltak kitéve, hogy csapataikat elvágják a front többi részétől. A szovjetek előretörése arra kényszerítette őket, hogy előkészítsék kivonulásukat a Balkánról. Von Weichs és Löhr, az utóbbi a görögországi csapatok élén, két útvonalon akartak elvonulni. Az albániai csapatoknak észak felé kellett haladniuk, hogy Mostarhoz jussanak. A görögországiak vasúton akartak menni Szalonikiből Budapest felé Skopjén és Belgrádon keresztül. A szovjetek Tito partizánjaival együtt tervezték útjukat állni.

Tito mint a szövetségesek embere

Tito és a királyi kormány közötti megegyezés

Churchill folytatta próbálkozásait II. Péter és Tito egymáshoz való közelítésére. 1944 februárjában visszahívta a királyt és az emigráns kormányt Londonba. A brit miniszterelnök meg volt győződve arról, hogy Titónak elkerülhetetlen szerepe lesz a háború után. Miután szovjet küldött ment Titóhoz, Churchill nyomást gyakorolt II. Péterre, hogy hivatalosan szakítson Mihailovićtyal, és nevezzen ki egy kisebb kormányt. Ez szerinte lehetővé tette volna, hogy kapcsolatot hozzon létre a partizánok vezérével. Áprilisban azt tanácsolta, hogy nevezze ki miniszterelnökké Ivan Šubašićot Božidar Purić helyett. Šubašić horvát volt, és 1942-ben szakított az emigráns kormánnyal a horvát és a szerb kormánytagok közötti konfliktusok miatt. Ennek a kormánynak az egyik képviselője volt az USA-ban, és ott maradt. Összeköttetéseket épített ki felelős amerikai politikusokkal. Churchill szemében az volt az előnye, hogy hozzájárulhatott volna a monarchia kizárólag szerb jellegének megváltoztatásához, és jelképesen Horvátország Németországtól való elszakadásához. Churchill annál inkább meg volt győződve egy egyesítő jugoszláv kormány szükségességéről, mivel egyre bizalmatlanabb volt a Szovjetunió terveit illetően. Tartott attól, hogy az uralni akarja az egész Balkánt, Görögországot is beleértve, és hogy még Olaszországot is ellenőrizni akarja. Ugyanabban az időszakban Stanoje Simić moszkvai jugoszláv nagykövet bejelentette, hogy a partizánokat támogatja, és minden kapcsolatot megszakít az emigráns kormánnyal.

A királynak fenntartásai voltak Churchill tanácsaival szemben. Ezenkívül a szövetségesek politikájának változását a brit kormányon belüli összhang hiánya is lassította. Churchillnek nagyon kedvező álláspontja volt Titót illetően, de a Külügyminisztérium még tartózkodó volt iránta. A miniszterelnöknek figyelembe kellett vennie az ügynökei eltérő jelentéseit is. 1944. május 6-án fogadta Macleant, Hudsont és Baileyt. Az utóbbinak először volt alkalma személyesen kifejteni véleményét. Azt mondta, hogy Mihailović nem kollaborált személyesen a megszállókkal, és hogy még jelentős népi támogatása volt Szerbiában. II. Péter végül engedett Churchill nyomásának, és menesztette a Purić-kormányt. Mégis csak június 1-jén nevezte ki Šubašićot.

Május 24-én Churchill beszédet mondott az Alsóházban, aláhúzva Šubašić kinevezésének fontosságát a jugoszláv ellenálló erők egyesítése érdekében. Igazolta a Mihailovićnak nyújtott segítség megvonását is azzal, hogy a csetnikek nem harcoltak a megszállók ellen, és egyes vezéreik egyezkedtek velük.

Májusban Tito amerikai újságírókat fogadott drvari főhadiszállásán, és ez jobban megismertette őt a nyugati közvéleménnyel. Az Associated Press kérdéseket tett fel neki, és sikerült a szövetséges parancsnokság cenzúráját áthidalva közölnie interjúját több újságban, köztük az 1944. május 21-i The New York Timesban. Az interjúban Tito több anyagi támogatást kért a szövetségesektől, és a Nemzeti Felszabadító Bizottság elismerését Jugoszlávia kormányaként.

1944. május 25-én a partizánokat váratlanul érte egy újabb német támadás a drvari főhadiszállásuk ellen. Előbb a Luftwaffe bombázta az állásaikat, majd ejtőernyősök ostroma következett. Titót és a szövetséges összekötő tiszteket majdnem elfogták. A szövetséges légierő beavatkozott a partizánok védelmében. Utóbbiak több ezer embert veszítettek, de sikerült elmenekülniük a németek elégtelen létszáma miatt. Először fordult elő, hogy Tito el lett szigetelve a csapataitól, de 1944. június 3-án egy szövetséges repülő kimenekítette, és a bari főhadiszállásra vitte. Tito minél gyorsabban vissza akart menni Jugoszláviába. Ezúttal főhadiszállását Vis szigetére helyezte, mely a szövetségesek és a partizánok uralma alatt volt. Ezen keresztül látták el az egész országban tevékenykedő ellenállókat.

Šubašić még nem nevezett ki egyetlen minisztert sem, mert a szerbek nem akartak együttműködni vele. Kapcsolatba kellett lépnie azokkal az ellenállókkal, akik elvileg az emigráns kormány emberei voltak. Londonból Bariba indult Algíron keresztül. Ott találkozott Wilson tábornokkal, aki közölte vele, hogy az Egyesült Királyság tervezi a feladatok felosztását a jugoszláv fronton. Tito lett volna a katonai vezető, és Šubašić a politikai. Az utóbbi Bariban találkozott Topalovićtyal, Mihailović képviselőjével. Onnan Vis szigetére ment, és Titóval egyeztetett. Abban állapodtak meg, hogy az új emigráns kormányban nem lesz egyetlen partizánellenes politikai erő sem. Szóba került az emigráns kormány és a partizánok Nemzeti Felszabadító Bizottsága összevonásának lehetősége is. Az ország politikai jövőjét illetően Tito csak arról biztosította Šubašićot, hogy nincs szándékában rákényszeríteni a kommunizmust, és hogy a nép fog majd dönteni az ország politikai rendszeréről. A brit Külügyminisztérium nem volt elragadtatva ettől a megállapodástól, ugyanis nem volt benne említés a király visszatéréséről Jugoszláviába.

Tito–Churchill-találkozó

Tito Churchill társaságában 1944 augusztusában

A megállapodás után Titót meghívták Olaszországba, hogy Wilson tábornokkal tartson megbeszélést. Előbb elfogadta a meghívást, majd meggondolta magát, attól tartva, hogy Wilson találkozóra fogja felkérni II. Péterrel, aki ott tartózkodott. Tito környezete is lebeszélte a meghívás elfogadásáról biztonsági okokból. Šubašić, a király és Velebit, Tito képviselője, visszamentek Londonba. Azután Šubašić felújította a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval. 1944. július 7-én megalkotta kormányát szerb, horvát és szlovén miniszterekből. A Nemzeti Felszabadító Mozgalom két szimpatizánsát is bevonták a kormányba. Tito pontosította, hogy ők nem a Nemzeti Felszabadító Bizottság képviselői, hanem csak „becsületes hazafiak”. Mihailović már nem volt tagja a kormánynak. A hadügyminiszteri tisztséget Šubašić látta el.

1944. július 12-én Wilson újból meghívta Titót Olaszországba, amikor Šubašić a casertai szövetséges főhadiszálláson járt. A partizán vezér visszautasította ezt a meghívást is, mivel tanácsadói azt állították, hogy a Šubašićhoz való közeledése zavart keltett a partizánok körében. Mégis arra gondolt, hogy már a második visszautasítása ingerli a briteket, és a szovjetek is azt tanácsolták, hogy fogadja el a meghívást. Ezért ő javasolt találkozót néhány héttel azutánra. Augusztus 5-én Wilson magánrepülője vitte el Olaszországba. Tito és vezérkara megbeszélést tartott a brit parancsnokkal és csapatával a balkáni hadműveletekről és a partizánok ellátásáról. Churchill kihasználta az alkalmat, hogy személyesen beszéljen Titóval. Az utóbbi Olaszországban maradt, amíg Churchill odament. Augusztus 12-én találkoztak Capri szigetén, ahol másnap Šubašić is hozzájuk csatlakozott. Churchill újból kifejezte azt a kívánságát, hogy a kommunisták ne birtokolják a teljes hatalmat, és hogy Jugoszláviának nemzeti egységkormánya legyen. Azt is hangsúlyozta, hogy a partizánoknak küldött fegyvereket ne polgárháborúra használják fel. Javasolta Titónak, hogy II. Péterrel is találkozzon, de Tito ezt túl korainak tartotta. Megemlítette Venezia Giulia kérdését is, melyről nem titkolta, hogy el akarja csatolni. Területi követelései és a szövetséges fegyverek szerbek, azaz a csetnikek elleni felhasználásának lehetősége aggasztotta az amerikaiakat. Churchill csalódott a Titóval való találkozás eredményében, és már tartott attól, hogy a teljes hatalmat célozza meg. Egy Edenhez intézett emlékiratban fejezte ki aggodalmát. Ebben azt is megjegyezte, hogy súlyos felelősség fog a háború után az Egyesült Királyságra hárulni, ha Tito fel fogja használni a szövetséges fegyverzetet Jugoszlávia uralására. Válaszul Eden aláhúzta, hogy a Külügyminisztérium e kockázat tudatában volt, de figyelmeztetései nem akadályozták meg a miniszterelnököt abban, hogy Titót támogassa.

Közös szövetséges- és partizánhadműveletet határoztak el azzal a céllal, hogy zaklassák a német csapatokat a Jugoszláviából való kivonulásuk közben. A partizánok brit tisztekkel együttműködve fognak cselekedni, és bizonyos célpontokat fognak támadni szövetséges légi és tengeri támogatással. Tito határozottságát jelentősen megerősítette a Churchillel való találkozó. Vis szigetéről vezette a partizánok akcióit, melyek legfőbb célja csapatainak Szerbiába való visszatérése volt. Augusztus vége felé Šubašić újból megemlítette neki a nemzeti egységkormány kérdését, de Tito kikerülte ezt, a németek elleni rendkívül nehéz harcokra hivatkozva. Másrészről hangsúlyozta a megszabadulás szükségességét az olyan „árulóktól”, mint Mihailović.

Szerbia meghódítása

A partizánok térnyerése Szerbiában

Miközben a németek elkezdték visszavonulásukat a Balkánról, a partizánok megkettőzték erőfeszítéseiket, hogy ellenőrzésük alá vegyék az egész jugoszláv területet. Augusztus 29-én a Šubašić-kormány kérésére királyi rendelet oszlatta fel a jugoszláv hadsereg főparancsnokságát, ezzel megfosztva Mihailovićot az utolsó hivatalos tisztségétől is. A rendelet Titót tette meg az ellenálló erők egyetlen vezetőjévé. Mihailovićot hivatalból nyugdíjazták, de ő körlevelet küldött parancsnokainak, melyben azt állította, hogy még mindig kapcsolatban van a királlyal.

Mihailović az utolsó kártyáját játszotta ki. Ki akarta használni a szovjetek közeledését egy felkelés kirobbantására, azt remélve, hogy azok hálásak lesznek neki. Általános felkelést rendelt el a király nevében 1944. szeptember 1-jére. A csetnikek több korlátozott műveletet indítottak a németek és a bolgárok ellen. Újabb harcosokat toboroztak, de nem tudtak felfegyverezni és megszervezni több mint 40 000 embert. Vojislav Lukačević alakulata több száz foglyot ejtett egy német–horvát hadosztály megtámadásakor. Ezenkívül tűzszünet megkötését javasolta a partizánoknak, de ők nem válaszoltak.

Szeptember folyamán Robert H. McDowell amerikai alezredes és Mihailović kétszer találkozott Neubacher egyik alárendeltjével. A németek megadásáról tárgyaltak a Balkánon, hogy lerövidítsék a háborút Európában. Úgy tűnik, hogy a belgrádi német hatóságok amerikai–német közreműködést javasoltak Európa bolsevizmustól való megmentésére. Azonban az amerikaiak csak a németek teljes kapitulációját fogadták el. Eltervezték McDowell és Neubacher találkozóját is, de Hitler és Ribbentrop megtiltotta e tárgyalások folytatását.

Churchill megkérte Rooseveltet, hogy hívja vissza McDowellt. Az utóbbi megkapta a visszahívási parancsot, de különféle ürügyekkel még több hétig maradt Mihailovićnál.

Szeptember 1-jén megindult a Ratweek hadművelet. Ennek keretében partizánok zaklatták a németeket, hogy késleltessék visszavonulásukat Jugoszláviából. Kihasználták ezt arra is, hogy támadják a csetnikeket. Céljuk elérése közelinek tűnt, miközben a Vörös Hadsereg közeledett. Ugyancsak szeptemberben Tito amnesztiát hirdetett meg a kollaboráns erők minden olyan tagjának, aki nem követett el bűncselekményt, és átáll a partizánokhoz.

1944. szeptember elején a Vörös Hadsereg behatolt Bulgáriába. A bolgár Hazafias Front államcsíny útján magához ragadta a hatalmat, és az új bolgár kormány csatlakozott a szövetségesekhez haderejével együtt. Szeptember 11. és 16. között Churchill és Roosevelt találkozott a második québeci konferencián. Megbeszélték a jugoszláviai helyzetet is. Churchill újból partraszállást javasolt Isztriában. Ennek során a szövetségesek elfoglalták volna Triesztet, majd átkeltek volna a Keleti-Alpokon e város és Ljubljana között. Következett volna egy behatolás Bécs felé. Azonban az amerikaiak minden közép-európai kampány ötletét ellenezték.

Szeptember 12-én II. Péter rádióbeszédben kifejtette az augusztus 29-i rendeletének tartalmát. Felhívta az összes szerbet, horvátot és szlovént, hogy egyesüljenek és csatlakozzanak Tito hadseregéhez. Ugyanakkor elítélte a király nevére való rosszindulatú hivatkozást a kollaboráció igazolására, és a nép megosztását. Mihailović nevét nem említette, de a célzás egyértelmű volt. Ekkor dezertálási hullám kezdődött a csetnikek soraiban. Akik maradtak, azokat főleg kommunistaellenes érzelem vagy Mihailović iránti hűség motiválta. Mihailović embereinek lényegében le kellett mondaniuk a németek elleni akciókról, hogy a kommunisták elleni harcra koncentráljanak. Szeptember közepén, amikor a partizánok elfoglalták Pranjani közeli főhadiszállását, Mihailović majdnem fogságba esett. Dokumentumai Tito embereinek kezébe kerültek. Lukačevićet elfogták a partizánok a hónap végén.

Szeptember 18-án éjszaka Tito Moszkvába repült anélkül, hogy tájékoztatta volna erről a Vis szigetén tartózkodó amerikai és brit tiszteket. 21-én először találkozott Sztálinnal. Beszéltek a szovjetek szerbiai offenzívájáról, a Nemzeti Felszabadító Bizottság a Szovjetunió általi elismeréséről és a szovjet segítség módjairól. Tito felszereléseket és fegyvereket szeretett volna kapni, és azt, hogy csapatai maguk szabadítsák fel Belgrádot. Mégis engednie kellett Sztálinnak, aki elfogadtatta vele, hogy a Vörös Hadsereg hatoljon be Jugoszláviába. A szovjet csapatok túl közel voltak ahhoz, hogy Tito ellenkezhetett volna. Akárhogy is, a német visszavonulás Szerbián keresztül lehetetlenné tett egy azonnali felkelést. Ellenben a szovjetek kötelezettséget vállaltak arra, hogy a partizánoknak hagyják a közigazgatást a felszabadított területeken, és hogy a hadműveletek befejeztével elhagyják az országot.

Jugoszlávia belső helyzetét illetően Sztálin meg akarta nyugtatni a briteket. Azt kérte Titótól, hogy hozzon létre jó kapcsolatot II. Péterrel, és majd később végezzen vele. Azonban Tito semmiféle kompromisszumot nem akart kötni a monarchiával. Ugyanakkor megállapodott a szovjetekkel, hogy azt mondhassa: a Szovjetunió „engedélyt kért” a Nemzeti Felszabadító Bizottságtól, hogy behatolhasson az ország területére a német csapatok nyugat felé szorítása céljából. Úgy prezentálva ezt, mint egy kormányközi megállapodás eredményét, Tito célja az volt, hogy elejét vegye a nyugati szövetségesek behatolásának az ő engedélye nélkül. Tito Fjodor Ivanovics Tolbuhin szovjet marsallal együtt tervezte az offenzívát. El kellett fogadnia, hogy a bolgár csapatok továbbra is tartózkodhassanak jugoszláv területen, viszont többet ért el a szovjetektől, mint amennyit remélt. Kapott harckocsikat és tizenkét partizánhadosztálynak elegendő felszerelést.

Belgrád felszabadítása

A Szerbiában elesett szovjet katonák emlékműve a belgrádi Új Temetőben

Már a Vörös Hadsereg megérkezése előtt a partizánoknak sikerült nagy területet ellenőrzésük alá venniük Szerbiában. Két irányból támadtak: Koča Popović egységei Dél- és Kelet-Szerbia felől, Peko Dapčevićéi pedig nyugat felől haladtak Belgrád felé. Szeptember 29-én írták alá a Tito és a szovjetek közötti hivatalos megállapodást. Október 1-jén a Tolbuhin vezette csapatok átlépték a román–jugoszláv határt, és a partizánokkal kapcsolatot tartva indultak Belgrád felé. 15-én elfoglalták Niš városát. Tito közben elhagyta Moszkvát, és Romániában tartózkodott. Ott találkozott egy bolgár küldöttséggel, és a németek elleni közös akciókról írtak alá megállapodást. Azután a román határnál állította fel főhadiszállását. Nedić és miniszterei október 3-án ültek össze utoljára, majd Ausztria felé menekültek. Október vége felé a Wehrmachtnak sikerült sebtében Ausztria és Németország felé kimenekítenie a szerbiai német kisebbség felét, mivel megtorlásoktól tartott ellene.

Bulgária felől is behatoltak szovjet csapatok Szerbiába. Abban a régióban nem voltak partizánok, hanem csetnikek fogadták őket. Kis ideig együttműködtek, majd a szovjetek lefegyverezték a csetnikeket. Mihailovićtól küldöttek mentek a szovjetekhez, akiknek közös akciótervet javasoltak. Előbb a szovjetek nem tárgyaltak velük, majd letartóztatták őket. Ekkor a csetnikek a németek, a partizánok, a szovjetek és a bolgárok tüze közé kerültek. Egyes csetnik csoportok a németeknek segítettek. A nagyon legyengült Szerb Nemzeti Gárda is a megszállók oldalán harcolt. A szerbiai csetnikek legnagyobb része már le volt győzve, amikor a Szerb Nemzeti Gárda maradéka, kb. 6500 ember, Mihailovićhoz való csatlakozását jelentette be nyilvánosan.

Bár a németek visszavonulóban voltak Jugoszláviából, Belgrádot még erősen védték. Tolbuhin, amikor már csak 15 kilométerre volt Belgrádtól, átirányította csapatainak egy részét Magyarország felé. Nem indult még Belgrád felé azért sem, mert be kellett tartania a megállapodást a partizánokkal, és megvárnia őket, hogy együtt foglalják el a fővárost. A főváros körüli harcok több mint egy hétig tartottak.

A partizánok és a szovjetek október 20-án hatoltak be a városba. Tito 27-én érkezett oda, és aznap győzelmi felvonulást tartottak. A marsall mellett Maclean, egy szovjet és egy amerikai összekötő tiszt állt. Beszédében a partizánvezér köszönetet mondott mindhárom szövetségesnek, és megígérte az egész jugoszláv terület felszabadítását. Mihailović néhány száz emberével és McDowellal-lel együtt Boszniába menekült. Novemberben a partizánok meg tudták végre szervezni az AVNOJ szerb tagszervezetét, a Szerbia Nemzeti Felszabadításának Antifasiszta Tömörülését (ASNOS).

Bár a Szovjetunió döntően segített Belgrád felszabadításában, katonái viselkedése komoly feszültségeket okozott a partizánok és szovjet szövetségesük között, ugyanis a vöröskatonák nőket erőszakoltak meg, gyilkoltak és raboltak. November közepén a Vörös Hadsereg elhagyta Jugoszláviát. A németek még megszállva tartották az ország északnyugati részét, miközben Mihailović ellenőrzött egy enklávét Boszniában. Néhány partizánegységet a magyarországi frontra küldtek a szovjetek oldalán. Kb. ezren estek el az ottani harcokban.

Ivan Šubašić visszatért Jugoszláviába Tito meghívására. Október vége felé tárgyaltak egymással, és újabb megegyezésre jutottak. November 1-jén abban állapodtak meg, hogy: az emigráns kormány elismeri az AVNOJ-t legitim parlamentként; a király egyelőre emigrációban marad, és Jugoszláviában egy régensi tanács képviseli; nemzeti egységkormány fog létrejönni új alkotmány elfogadása előtt. II. Péter dühös volt, és le akarta mondatni Šubašićot, de Churchill azt tanácsolta neki, hogy várja meg a miniszterelnök visszatérését Londonba. Azonban Šubašić előbb Moszkvába ment Sztálinnal találkozni a király értesítése nélkül. Maclean ezt nehezményezte, de mégis azt tanácsolta a királynak, hogy fogadja el Tito feltételeit. Előbb II. Péter ezt visszautasította. Churchill nyilvánosan bejelentette, hogy a szövetségesek megelégedhetnének az uralkodó beleegyezésének „feltételezésével”. Erre a király végül engedett, és 1945. január 25-én elfogadta a megegyezést. A jaltai konferencián Churchill, Roosevelt és Sztálin is elfogadta. Abban is megállapodtak, hogy a nemzeti egységkormánynak minél előbb meg kell alakulnia, és hogy az AVNOJ-t ki kell egészíteni olyan háború előtti parlamenti képviselőkkel, akik nem kollaboráltak a megszállókkal.

Következmények Görögországban és Albániában

Churchill továbbra is támogatta Titót, de egyre több kétely merült fel benne vele kapcsolatban. A brit miniszterelnök próbálta kompromisszumra késztetni II. Pétert és Titót a monarchia megmentése érdekében, de már nem tudott hatni a jugoszláviai eseményekre. Azt is látta, hogy Görögországon kívül képtelen megakadályozni Dél-Kelet-Európa kommunista hatalom alá kerülését. Az 1944 októberében megtartott moszkvai konferencián Churchill újból találkozott Sztálinnal, és egy sebtében készített tervet javasolt neki Kelet-Európa brit és szovjet befolyási övezetekre való felosztásáról. Azt javasolta, hogy a Balkánon Jugoszláviát fele-fele arányban osszák fel, Görögországból pedig 90% jusson a briteknek. Ezt Sztálin látszólag elfogadta.

1944 őszén a szövetségesek korlátozott méretű partraszállást hajtottak végre a Balkánon, de nem Jugoszláviában, hanem Görögországban. A brit csapatok magukkal hozták az emigráns görög kormányt, és szembe kerültek az azelőtt a németek ellen harcoló görög kommunista ellenállással. A britek legyőzték a kommunista erőket, és megakadályozták őket a hatalom megragadásában. Ugyanakkor Albániában a németek kivonulása nyomán, és a jugoszlávok logisztikai segítségével, a helyi kommunisták vették ellenőrzésük alá az országot.

Partizángyőzelem az ország többi részében

Tito hatalmának megerősödése és ellenfelei veresége

Német kivonulás és kommunista győzelem Macedóniában és Montenegróban

A szabadság emlékműve a macedóniai Gevgelijában

1944 vége felé a németeknek még kb. 400 000 emberük volt Jugoszláviában. Belgrád eleste után von Weichs és Löhr elzárták Kelet-Macedóniát Szerbiától. Ez elég időt adott ahhoz, hogy csapataik legnagyobb része átmehessen Boszniába és Horvátországba. Ekképpen egyesülhettek a magyarországi csapataikkal. A német parancsnokság védelmi vonalat alkotott a Drávától az Adriai-tengerig a Szerémségen, Koszovón és Kelet-Bosznián keresztül. A Szerémségben 1945 áprilisáig sikerült tartaniuk a frontot. Macedóniában a bolgárok szovjetekhez való csatlakozása miatt a németek kénytelenek voltak megszervezni kivonulásukat. A régió annál inkább fontos volt nekik stratégiailag, mivel folyosót képzett csapataik kivonulásának a Balkánról.

A németek kivonulása Macedóniából 1944 októberének elején kezdődött, de tíz nappal késleltették a partizánok és a bolgár hadsereg támadásai. Miután befejezték a Görögországból való kivonulásukat, a németek meggyorsították Macedónia elhagyását, és 1944. november 13-án kivonultak Skopjéból. A partizánok gyorsan ellenőrzésük alá vették a macedón területet, és saját kormányzati szerveiket helyezték hatalomba. A bolgárbarát párttagok vagy elfogadták a JKP vonalát, vagy eltávolították őket.

Montenegró nagyon heves harcok színtere volt. Területét szövetséges bombázások dúlták fel, és a németek kivonultak. A partizánok kíméletlenül háborúztak csetnik ellenfeleikkel. 1944. november 13-án elfoglalták Cetinjét, miután Pavle Đurišićnak sikerült kitörnie a városból 15 000 harcossal és civillel együtt. Ők elindultak a Szandzsákon és Bosznián keresztül, hogy Mihailović alakulataihoz érjenek. Zaklatták őket úgy a partizánok, mint az usztasák, és bombázták őket a szövetségesek, valamint a hideg, az éhség és a betegségek is megtizedelték őket.

Tisztogatások Szerbiában és Koszovóban

A Titóék kezén lévő Szerbiában az 1944 májusában általuk létrehozott politikai rendőrség (OZNA) Mihailović, Nedić és Ljotić emberei ellen indított hajtóvadászatot. Csak decemberben állítottak fel szabályos bíróságokat, de az ún. „forradalmi bíróságok” azután is működtek. Sok, a Mihailović szervezetéhez és a németbarát közigazgatáshoz tartozó személyt egyszerűen kivégeztek. Csak Belgrádban kb. 10 000 „osztályellenséget” végeztek ki tárgyalás nélkül. Az akkori szerbiai politikai megtorlás áldozatainak száma még a 21. században sem ismeretes. A szerbiai németekkel, akik közül kb. 20 000-en szolgáltak az SS-ben, különösen kegyetlenül bántak. Azok közül, akik nem menekültek el, sokat kivégeztek, másokat kényszermunkára vittek a szovjetek, a többieket pedig kiutasították az országból. A magyarok lakta helységekben elkövetett vérengzések áldozatainak számáról 15 000 és 20 000 közötti becslések vannak. Ezenkívül sok magyart internáltak munkatáborokba.

A partizánok tömegesen megnövelték létszámukat. Több mint 250 000 embert toboroztak Szerbiában. Azonban nehezen tértek át a gerilla-hadműveletekről a regulárisokra. Sokat elégtelenül felkészítve küldtek a szerémségi frontra, ahol tízezrével estek el.

Nehéz volt a helyzet Koszovóban is. Onnan a németek 1944 novemberében vonultak ki. Vukmanović partizánjai ott is megvetették a lábukat, hogy visszacsatolják a régiót Jugoszláviához. Azonban az albánok nacionalista és kommunistaellenes felkelésével szembesültek. Ennek magvát az albán Nemzeti Front és a több ezernyi, a Szkenderbég SS-hadosztályból dezertált katona képezte. A partizánoknak csak decemberben sikerült jobb helyzetet elérniük, de a felkelés nem ért véget. Csak a koszovói szerbek fogadták a partizánokat felszabadítókként. Az albánok tartottak a szerbek bosszújától. Folytatták a harcot, azt remélve, hogy visszaszorítják a kommunistákat, és létrehozzák Nagy-Albániát. Az albán kommunisták kivonultak Koszovóból, és 1945 februárjában Titóék katonai igazgatást vezettek be. Több tízezer embert küldtek oda rendet teremteni, és gyakran az összes albánt kollaboránsként kezelték.

Az olasz–jugoszláv határvidék helyzete

Venezia Giuliában a partizánok győzelmének perspektívája kiújította az olasz–jugoszláv területi vitát. Palmiro Togliatti, az Olasz Kommunista Párt (OKP) vezetője, aki nem sokkal azelőtt jött vissza az emigrációból, megegyezni igyekezett a szlovén kommunistákkal. Odáig ment, hogy támogatta követeléseiket. 1944 szeptembere óta Tito nyíltan hívott fel a szlovének felszabadítására, és Venezia Giuliát követelte. Az OKP trieszti szervezete a Szlovén Kommunista Párthoz csatlakozott. Októberben Togliatti engedelmeskedett Moszkva utasításainak, tudomásul véve az erőegyensúly Titónak kedvező voltát. Felhívta a Venezia Giulia-i kommunistákat, hogy fogadják testvérekként a jugoszlávokat. Togliatti megállapodást írt alá Kardeljal és Đilasszal, amelyben elfogadta elcsatolási programjukat. 1945. május 1-jén a partizánok elfoglalták Triesztet és az egész Venezia Giuliát. Azonban a nyugati szövetségeseket aggasztották Tito ambíciói a térségben. 1945. június 9-én Harold Alexander és Tito egyezményt írt alá a térség ideiglenes három övezetre való felosztásáról. A terület nyugati része, valamint Póla és környéke az A övezetbe került szövetséges katonai igazgatás alá. A keleti B övezetet az Isztriai-félsziget legnagyobb részével a jugoszlávok ellenőrizték egy kis enklávé kivételével, amely az A övezetben maradt. A harmadik övezet a Szabad Trieszti Terület volt Duino-Aurisinától az Isztriai-félsziget északnyugati részéig, ezt beleértve. Június 12-én a jugoszlávok visszavonultak a B övezetbe.

A horvátországi helyzet

Meggyilkolt túszok emlékműve Zágrábban

A jugoszláviai általános helyzet miatt a németek lemondtak Pavelić kormányzatának helyettesítéséről. 1944 szeptemberében az usztasavezér utoljára látogatta meg Hitlert, és biztosította őt a horvát nép támogatásáról, valamint a végső győzelembe vetett hitéről. Hitler továbbra is támogatta, ezért Pavelić újabb megtorlást indíthatott a szerbek ellen.

A Wehrmachttal ellentétben Siegfried Kasche, Németország zágrábi teljhatalmú képviselője is Pavelić pártján volt. A német parancsnokokat arra utasította, hogy csak az usztasákat támogassák, és ne működjenek közre a helyi csetnikekkel. Azonban a helyzet megkövetelte, hogy ne fegyverezzék le őket az usztasák tiltakozása ellenére sem. Még Hitlernek is bele kellett törődnie abba, hogy a németek de facto szövetkezzenek a csetnikekkel a partizánok ellen.

A partizánok ellátására küldött Brit Királyi Légierő katonái Bihács régiójában elfogott németek menetét szemlélik.

1944 vége felé a megszállóknak sikerült kb. 25 000 szerbiai németet toborozniuk az SS-be, de már ősz óta kénytelenek voltak kiterjedt területeket elhagyni. Az év végén Dalmácia központja és déli része, Kelet-Hercegovina és Kelet-Bosznia a partizánok kezén volt. A Tito által meghirdetett amnesztiának köszönhetően megszaporodtak a dezertálások az usztasák és egyéb németeket segítő alakulatok, például a Handzsár SS-hadosztály soraiban. A horvát hadsereg teljes egységei, helyi SS-be sorozottak, bosnyák milíciák tagjai és csetnikek dezertáltak, hogy a partizánokhoz csatlakozzanak. Az egyre kritikusabb helyzet ellenére a németek Zágrábba helyezték a délkelet-európai katonai parancsnokságukat, és tartották a horvát területet, mert szükségük volt rá csapataik a Balkánról való kivonásához.

1945 elején a horvát államot anarchia uralta. Zágráb, ahol csaknem 400 000 menekült tömörült össze, mindennapi kivégzések helyszíne volt. Február vége felé a németek elkezdtek kivonulni Horvátországból. Egyes usztasa vezetők megpróbáltak kapcsolatba lépni Alexander tábornaggyal, hogy felajánlják szolgálataikat a szövetségeseknek egy horvát állam fenntartásának reményében. Küldötteiket elfogták a partizánok, és kivégezték őket. Tito hadserege tavasszal befejezte Bosznia-Hercegovina elfoglalását. Szarajevóba április 6-án vonultak be.

Mihailović erőinek szétesése

Mihailović alakulatait kiűzték Szerbiából, és ő megpróbálta újraszervezni ezeket bosnyákokat toborozva. Tábornokot is kinevezett egy létrehozandó horvát csetnikalakulat élére. Kb. 600 brit katona szállt partra Dubrovnik környékén, ami azt hitette el Mihailovićtyal, hogy lesz nagyméretű szövetséges partraszállás. Azonban a Királyi Légierő emberei csak a partizánoknak szánt tüzérségi fegyverzet hozzájuk juttatását jöttek felügyelni.

1944. november 1-jén McDowellt kivonták az országból. Felettesei utasítására felajánlotta Mihailovićnak, hogy menjen vele, de a csetnik vezér azt válaszolta neki, hogy inkább hazájában marad harcolni és meghalni. Felettesei előtt McDowell azért szállt síkra, hogy a leendő nemzeti egységkormányban legyenek jelen úgy a partizánok, mint a csetnikek képviselői. Szerinte egy ilyen kormány majd garantálni tudta volna szabad választások megtartását a szövetségesek ellenőrzése alatt. Ötletét nem fogadták el sem az amerikaiak, sem a britek. Mihailovićnak még volt rádiókapcsolata Topalovićtyal, és még 50 000 körülire becsülte emberei számát. Októberben és novemberben rajta keresztül újabb üzeneteket küldött a szövetségeseknek, azt javasolva, hogy csetnikjeivel elvághatná a németek kivonulását Albániában. Erre nem kapott választ. December 11-én Nick A. Lalich századost, a Halyard hadművelet amerikai vezetőjét és az utolsó még Mihailovićnál lévő szövetséges tisztet is kivonták.

1945. január 3-án Mihailović parancsot adott ki emberei Észak-Boszniában való összegyűlésére. Azonban kimerült alakulatai szétszóródtak, dezertáltak, eladták lőszerüket vagy fosztogattak. 1944 októberében a kb. 4000 emberével Szlovéniába menekült Ljotić megpróbált egységes frontot alakítani a partizánok ellen. Megüzente a csetnikeknek, hogy az összes kommunistaellenes erő gyűljön össze Isztriában. Jevđević 2000 emberével és Đujić 6000 emberével csatlakozott hozzá. Ribbentrop parancsára az usztasák engedték ellenségüknek, Đujić alakulatának áthaladását Isztria felé.

Mihailović előbb elutasította Ljotić ajánlatát, ahogy Đurišić is, aki még betartotta főnöke utasításait. Đurišić végül csatlakozott Mihailovićhoz Drvar régiójában, ahová az utóbbi helyezte főhadiszállását. Ott Đurišić konstatálta, hogy Mihailovićnak már nincs semmilyen kapcsolata a szövetségesekkel, valamint azt, hogy a csetnikek lehanyatlottak, és nincs stratégiájuk. Azt javasolta főnökének, hogy menjenek Szlovéniába, de az nem egyezett bele. Erre Đurišić szakított Mihailovićtyal, és elment embereivel, valamint néhány más csetnik főemberrel. Kénytelen volt áthaladni az usztasák területén, ezért meg kellett állapodnia Sekula Drljević montenegrói szeparatista vezetővel, aki Zágrábban volt, és együttműködött Pavelićtyel. Đurišić megígérte Drljevićnek, hogy szolgálatába fog állni egy „montenegrói nemzeti hadsereg” megalkotása érdekében. Azonban Đurišić csak beteg vagy sebesült embereket küldött Drljevićnek, ő pedig Szlovénia felé vette útját harcképes embereivel Ljotićhoz. A becsapott Drljević segítséget kért Pavelićtól Đurišić ellen, és április 12-én az utóbbi embereit szétverték Banja Luka környékén. Đurišićot és három másik csetnik főembert elfogták és megölték. A megmaradt csetnikek csatlakoztak Drljevićhez, és később Ausztria felé menekítették őket.

Ljotić és az Isztriában jelen lévő csetnikek még mindig hívták Mihailovićot, hogy csatlakozzon hozzájuk a szövetségeseknek megfelelő kommunistaellenes szövetség megkötésének érdekében. Azonban nem tudatosították, hogy Mihailovićot már nem támogatják a szövetségesek, tehát nincs, aki megmentse őket. Mihailović már nem mutatkozott ellenségesnek Ljotić nyitásával szemben, mivel a szlovén tengerpartot megfelelőnek látta a szövetségesekkel való újbóli kapcsolatfelvételre. Jóváhagyta alárendeltjeinek, hogy menjenek Szlovéniába, ha úgy akarják. Azonban az elindult csetnikeket megtizedelték útjukon. Azok, akik célba értek, Ljotić embereivel együtt Odilo Globocnik SS-tábornok parancsnoksága alá kerültek.

Mihailović maga nem ment Szlovéniába, mert nem bízott a Ljotić javasolta szedett-vedett alakulatban. Az sem volt elképzelhető számára, hogy Globocnik parancsnoksága alá kerüljön. Ugyanis még mindig remélte, hogy visszanyeri hitelét a szövetségesek szemében mint ellenálló. Ő Szerbiába akart menni, mert azt a hírt kapta, hogy felkelés zajlik a kommunisták ellen, és ennek vezetője akart lenni. 1945. április 6-án, a német invázió negyedik évfordulóján felhívást intézett a szerbekhez, a horvátokhoz és a szlovénekhez a királyság és a háború előtti politikai pártok nevében. Valójában a felkelés híre a kommunistáktól származott, hogy így csalják csapdába Mihailovićot.

Vladimir Predavec, Mihailović horvát szövetségese Horvátországba ment egy olyan tervvel, amelyről azt állította, hogy McDowell dolgozta ki. A terv szerint az összes kommunistaellenes erőnek Szlovéniában kellett volna csoportosulnia, hogy „egy másik Jugoszláviát” képviseljenek. Azután az Olaszországban állomásozó 5. amerikai hadsereg támogatásával ezt megtárgyalták volna Titóval. Predavec a tervet Vladimir Mačeknek, a háború előtti Parasztpárt vezetőjének akarta bemutatni, de az usztasák elfogták. Pavelić érdeklődést mutatott a terv iránt, és ő vitte Maček elé, de az utóbbi nem bízott benne, és a terv meghiúsult.

Tito mint a nemzeti egységkormány feje

1945. február 26-án Belgrádban Tito és Šubašić megegyezett a kormány összetételéről. Háromtagú régensi tanács is megalakult, benne két kommunistával. A britek nyomására március 3-án II. Péter elismerte ezt. Három nappal azután az emigráns kormány benyújtotta lemondását a régenseknek, Jugoszlávia Nemzeti Felszabadításának Bizottsága pedig az AVNOJ-nak. Azután a régensi tanács az első és egyben utolsó határozatát hozta meg, kinevezve az új kormányt Titóval mint miniszterelnökkel és Šubašićtyal mint külügyminiszterrel. Huszonnyolc tagja közül huszonhárom kommunista és két JKP-szimpatizáns volt. Csak három miniszter, köztük Šubašić nem volt sem ez, sem az, és befolyásuk gyakorlatilag nulla volt. Április 11-én Tito aláírt Moszkvában egy barátsági és együttműködési szerződést a Szovjetunióval.

Sztálin betartotta általában az 1944 októberében Churchill-lel aláírt megállapodást a befolyási övezeteikről, mert számon tartotta a helyi erőviszonyokat, és nem akart azonnal feszültséget kelteni a nyugati szövetségesekkel. Ez például arra késztette, hogy ne reagáljon, amikor a britek a görög kommunisták ellen léptek fel. Jugoszláviával ellentétben Görögország, akárcsak Olaszország, túl messze volt a keleti fronttól és a Vörös Hadseregtől ahhoz, hogy a Szovjetunió remélhesse az ellenőrzése alá vételét. Jugoszláviában és Kelet-Európa többi országában Sztálin fokozatos kommunista hatalomátvételben gondolkodott. Azonban Titónak már túl nagy volt a befolyása ahhoz, hogy igazából figyelembe vegye a két nagyhatalom megegyezését, és nem tett engedményeket a monarchistáknak. Ez ingerelte Churchillt, és Sztálint is kellemetlen helyzetbe hozta.

Az utolsó partizánoffenzívák és újabb vérengzések

Offenzívák Horvátországban és Szlovéniában

Szétlőtt német teherautók Zágráb környékén

A partizánok haderejét immár hivatalosan Jugoszláv Néphadseregnek nevezték. Ez volt a kormány reguláris hadserege. Két offenzívát indított el. Az 1. hadsereg Peko Dapčević parancsnoksága alatt, és a 2. hadsereg Koča Popovićtyal az élén Zágráb felé indultak, hogy végezzenek az usztasákkal. Két másik hadsereget Szlovéniába küldtek. Kosta Nađ 3. hadseregének célja a szlovén–osztrák határ elérése volt, Petar Drapšin 4. hadserege pedig a szlovén–olasz határt vette célba.

Az usztasák újraszervezték csapataikat, összevonva a hadsereget és a Milíciát. Kb. 150 000 emberük keményen ellenállt. Dapčević kb. 36 000 katonát veszített. Mégis Tito erői rendkívül véres harcok nyomán áttörték a szerémségi frontot. Május 5-én Pavelić és miniszterei elhagyták Zágrábot, miután hiába ajánlották fel Alojzije Stepinac érseknek, hogy régensi minőségében vegye át a hatalmat. A jugoszláv csapatok május 9-én vonultak be a városba. Sok, az északi régiókban szétszóródott usztasa nagyméretű vérengzések áldozata lett. Kb. 60 000 körüli volt a Tito hadserege által kivégzettek száma. Zágráb eleste után több százezer személy, az usztasa közigazgatás és rendőrség tagjai, valamint civilek (a harcoktól menekülő szerbek, zsidók, bosnyákok) haladtak az utakon Szlovénia felé, majd az osztrák határ felé.

Szlovéniában voltak még a Szlovén Nemzeti Gárda fegyveresei, Ljotić Szerb Önkéntes Hadtestének emberei, a Szerb Nemzeti Gárda néhány elmenekült tagja, a 15. SS-kozák lovashadtest kozákjai, a csetnikek és az usztasák egy része, valamint a bolsevik forradalom elől emigrált oroszok. Rožman érsek hiába próbálta elérni, hogy a nyugati szövetségesek csapatai érkezzenek előbb Szlovéniába. A szövetségeseket csak ellenfeleik megadása érdekelte. Április 23-án Ljotić autóbalesetben meghalt. A kommunista csapatok előrehaladása miatt, és Ljubljana megvédésének terve hiányában, május 3-án a kommunistaellenes erők maradványai elhagyták a várost, és Ausztria felé menekültek.

A kommunisták végső győzelme

Miközben hadserege a szlovén területet vette ellenőrzése alá, Tito igyekezett – semmibe véve a februári egyezményt – magához ragadni Venezia Giuliát. Április 30-án az olasz Nemzeti Felszabadítási Bizottság felkelést robbantott ki a megszálló németek ellen. A németek a városon kívüli erődítményekbe vonultak vissza. Május 1-jén a jugoszláv hadsereg csapatai bevonultak a városba. Az olasz Nemzeti Felszabadítási Bizottság emberei kivonultak, hogy ne keltsenek összecsapásokat a jugoszlávokkal. Május 2-án új-zélandi csapatok is bevonultak, és a németek nekik adták meg magukat. A nyugati szövetségesek el akarták kerülni a konfliktust a jugoszlávokkal, és szabad kezet hagytak nekik Trieszt régiójában. Az olasz lakosság terrorkampánynak lett kitéve a városban, Venezia Giulia különböző régióiban és Dalmáciában. Négy- és tízezer között volt azon olaszok száma, akiket fasisztáknak és a nép ellenségeinek tituláltak. Valójában etnikai tisztogatás áldozatai lettek. Újból foiba-mészárlások történtek.

Május 10-én Mihailovićot és a megmaradt 8000–12 000 emberét, akiket kimerített és megtizedelt a tífusz, megtámadta Tito hadserege a Drina és a Neretva között. Az immár jól, tüzérséggel is ellátott csapatok szétverték a csetnikeket. Mihailovićnak 1000–2000 emberével sikerült elmenekülnie, akik azután szétszóródtak.

A bleiburgi tragédia emlékműve

Az Alexander Löhr vezette E hadseregcsoport megpróbált Szlovéniából Ausztriába jutni. Karl Dönitz tengernagy, Hitler utóda, aki elfogadta a német csapatok kapitulációját, nem foglalta bele utasításaiba a kelet-európai csapatokat is. Ezek akkor már csak a Jugoszláviában jelen lévők voltak. A németek egy része nem akarta megadni magát Tito katonáinak, mivel irreguláris fegyvereseknek tekintette őket. Ezért Jugoszláviában a háború még egy hétig folytatódott Németország kapitulálása után olyan összecsapásokkal, mint például a poljanai csata. A német csapatok legnagyobb részét (175 000–200 000 embert) a jugoszlávok foglyul ejtették.

A nyugati szövetségesek elsőként jutottak az ausztriai Karintiába, amelynek egy részét Tito el akarta csatolni. Ausztriába érve a különböző odamenekült fegyveresek a briteknek akarták megadni magukat. Az utóbbiak nem akartak konfliktusba kerülni Titóval, ezért nem fogadták el a legtöbbjük megadását. Az usztasák Bleiburg környékére értek, és a britek visszafordították őket, hogy Titóéknak adják meg magukat. Sok fegyveres Klagenfurt régiójába ért, Viktringbe. Őket lefegyverezték a britek, és táborokba zárták, majd átadták a jugoszlávoknak. Csetnikeket is átadtak nekik. A szovjet állampolgárságúakat, mint amilyenek többek között az SS-kozákok voltak, a szintén Ausztriába ért szovjet csapatoknak adták át. A Tito hadserege által elfogottak és a neki átadottak egy részét hadifogolytáborokba zárták. Egy másik részét helyben kivégezték, megint másokat pedig több száz kilométeres menetelésre kényszerítettek. Megérkezésükkor megölték, majd tömegsírokba dobták őket, mint a Dinári-hegységben, a Kočevski Rog nevű területen. Egyes történészek 20 000–30 000-re, mások 40 000-re, megint mások 60 000-re becsülik az ilyen áldozatok számát. Köztük sokan kollaboránsok voltak, de nem háborús bűnösök. Az usztasa hierarchia egy részét megölték, de Pavelićnak sikerült elmenekülnie. Jevđević és Đujić csetnik vezéreknek is sikerült, valamint a szlovén Rožman püspöknek is.

Emberi veszteségek

A háború jugoszláviai áldozatainak száma rendkívül nagy volt a lakossághoz viszonyítva. A Németország által megtámadott európai országok közül csak a Szovjetunióban és Lengyelországban volt nagyobb. Jugoszláviában az akkori lakosság egytizede esett áldozatul.

Az első becslések az 1940-es évek vége felé jelentek meg a jugoszláv kormány részéről. Ezek 1 700 000 áldozatról adtak számot, köztük 30 000 katonáról és 1 400 000 civilről. Ezeket az adatokat túlzottnak ítélték meg az 1980-as években. Bogoljub Kočović szerb jogász és statisztikus szerint összesen 1 014 000 áldozat lehetett, Vladimir Žerjavić horvát közgazdász szerint pedig 1 027 000. A civilek között etnikai üldöztetés, deportálás, valamint az usztasák, a csetnikek és a partizánok által elkövetett vérengzések áldozatai voltak.

Egy 1949-ben közölt tanulmányban Žerjavić 55 000 szerb és 57 000 zsidó áldozatról adott számot. A Jugoszláviai Zsidó Hitközségek Szövetsége szerint 63 200 zsidó esett áldozatul, akik közül 39 000-et Jugoszláviában öltek meg, 24 000-et pedig német táborokban.

Az usztasák uralta területeken meggyilkoltak számát különösen nehéz megállapítani. Kočović 334 000-re becsüli a szerb áldozatok számát Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában. Žerjavić szerint ott 295 000 szerbet, 26 000 zsidót és 16 000 cigányt öltek meg az usztasák. Egyes becslések szerint az usztasák áldozatai összesen 600 000-an voltak az 1941-ben 6,5 millió lakoshoz viszonyítva. Más szerzők csak az usztasa rendszernek 800 000–1 000 000 áldozatot tulajdonítanak. Ugyanazokon a területeken Žerjavić szerint a csetnikek kb. 65 000 horvátot és bosnyákot ölhettek meg. Az 1970-es években a horvátországi Munkásmozgalom Történetének Intézete 80 000-re csökkentette az usztasa rendszer áldozatainak számát. Az intézet akkori igazgatója Franjo Tuđman, az 1990-ben függetlenné vált Horvátország első elnöke volt. Egy 1984-ben Londonban megjelent könyvben Tuđman 50 000-re csökkentette az összes horvátországi koncentrációs táborban meghaltak számát.

Az összes halott számát illetően egy 1993-ban megjelent tanulmányban Žerjavić összevetette az ő és Kočović adatait, a Jugoszlávián kívül meghalt áldozatokat is figyelembe véve, és 1 027 000-re jutott. Köztük 237 000 partizán, 209 000 kollaboráns és 581 000 civil, ezek között 57 000 zsidó lehetett. Területi eloszlásban Bosznia-Hercegovinában 316 000, Szerbiában (Koszovót beleértve) 273 000, Horvátországban 271 000, Szlovéniában 33 000, Montenegróban 27 000, Macedóniában 17 000 és Jugoszlávián kívül 80 000 ember eshetett áldozatul. Etnikumok szerint Žerjavić 530 000 szerb, 192 000 horvát, 103 000 bosnyák, 57 000 zsidó, 42 000 szlovén, 28 000 német, 20 000 montenegrói, 18 000 albán, 1800 cigány és 6000 macedón áldozatot számolt össze. Ezeken kívül több ezer halott egyéb közösségek tagja volt: 7000 szláv és 6000 nem szláv.

Tito győzelmének tényezői

A partizánok javára megváltozott nyugati attitűdnek megvolt a maga jelentősége, de elegendő távlatból nézve a nyugati történetírás szerint nem ez volt Tito győzelmének döntő tényezője. A partizánok biztosították uralmukat a terepen jó katonai szervezésüknek köszönhetően. Csak ők harcoltak folyamatosan a megszállók ellen. Övék volt az egyetlen olyan mozgalom, amelyben csaknem az összes jugoszláviai nép nemzeti felszabadító erőt tudott felismerni. A kommunisták látszólag félre tudták tenni harcuk ideológiai jellegét. Ugyanakkor kihasználták a háború előtti elit lemondását vagy megsemmisülését. Népi felszabadítási mozgalomként jelentek meg, amely a monarchia központosító rendszerének alternatíváját és a szociális haladás ideálját helyezte kilátásba. A partizánok mozgalma egyáltalán nem volt mérsékelt. Ők is elkövettek véres tisztogatásokat a háború alatt és után, de az egyik fő jelszavuk a jugoszláv népek testvériségéről szólt. Ez lehetővé tette, hogy miután 1941-ben nagy többségükben szerbek voltak, később csaknem mindegyik etnikumból tudtak toborozni embereket.

A kommunistákkal ellentétben a csetnikek csaknem teljesen szerb identitásuk áldozatai lettek. Ezenkívül ellenállási akcióik nem voltak folyamatosak, és egyes vezéreik a kollaboráció felé is hajlottak. Fő hiányosságuk szervezési jellegű volt, ezért nem tudtak egységes mozgalmat létrehozni. Nem tudtak egységes frontot alkotni a többi kommunistaellenes erővel sem. Különböző szerzők kihangsúlyozzák a Tito és Mihailović közötti különbségeket is. Az előbbi sokkal karizmatikusabb és hatékonyabb vezér volt, mint az utóbbi. Stevan K. Pavlowitch aláhúzza, hogy Mihailovićnak nem volt valódi stratégiai koncepciója, és a helyzet gyakran meghaladta képességeit. Ezzel szemben Tito, bár ő is elkövetett hibákat, később mégis a javára tudta fordítani a helyzetet. Jozo Tomasevich történész szerint Mihailović kudarca azzal magyarázható, hogy Titóval ellentétben nem volt képes fejlődni az előtte álló kihívásoknak megfelelően. A megszállókkal való taktikai kollaborációra alapozta stratégiájának egy részét, és ezzel kiút nélküli helyzetbe hozta magát. Ez a helyzet túl összetett volt képességeihez viszonyítva, és csak hátrányára lehetett. Ezenkívül Philippe Masson francia történész összehasonlította Titót és Mihailovićot Charles de Gaulle-lal, illetve Henri Giraud-val. Az előbbi kitűnő stratéga és taktikus, miközben az utóbbi csak korlátozott intelligenciával bíró bátor katona volt.

A háború utáni évek

A monarchiától a kommunista államszövetségig

Az 1943-ban elfogadott Jugoszláv Demokratikus Szövetség címere

Jugoszlávia romokban került ki a háborúból. Az emberi veszteségek mellett az anyagi veszteségek is nagyok voltak. 46,9 milliárd amerikai dollárt, a háború előtti évi nemzeti jövedelem ötvenszeresét tették ki. Miközben elkezdődött az ország újjáépítése, Tito abszolút hatalmát igyekezett biztosítani. A három marginalizált nem kommunista miniszter egymás után lemondott. Šubašić 1945 októberében hagyta el a kormányt.

A JKP létszáma 140 000 tagra nőtt. Népfront néven indult az alkotmányozó gyűlés megválasztására. A választásokat teljesen szabálytalanul készítették elő. A Horvát Parasztpártot és a Demokrata Pártot nem engedték kampányolni, és visszavonták jelöltjeiket. A Népfront egyedül vett részt a választáson, és hivatalosan a szavazatok 90%-ával nyerte meg.

1945. november 29-én, az AVNOJ második évfordulóján összegyűlt az alkotmányozó gyűlés, és hivatalosan eltörölte a monarchiát. Az állam neve Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság lett. Az államszövetség tagjai Szerbia (Koszovót is beleértve), Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Montenegró, Szlovénia és Macedónia voltak, mindegyik „népköztársaságként”.

II. Péter 1970-ben halt meg anélkül, hogy visszatérhetett volna Jugoszláviába. A volt királyi család 1990-ben mehetett oda. A volt királynak 2013-ban rendeztek Szerbiában állami temetést.

A trieszti válság

A kommunisták ellenőrzésük alá vették a háború előtti egész jugoszláv területet és Venezia Giulia legnagyobb részét, de Triesztet nem sikerült Jugoszláviához csatolniuk. Negyven napig tartották megszállva, de 1945 júniusában el kellett hagyniuk. A Szovjetunió nem támogatta céljuk elérését, mert nem akart konfliktusba kerülni a nyugati szövetségesekkel. Tito mégis továbbra is követelte Venezia Giulia elfoglalt részét Olaszországtól. Venezia Giuliát ideiglenesen két övezetre osztották: az egyik a nyugatiak, a másik a jugoszlávok ellenőrzése alatt állt.

Az 1947-es párizsi békeszerződések szerint Jugoszláviához került Venezia Giulia elfoglalt része az Isztriai-félszigettel és Dalmáciában a zárai volt olasz enklávé. Trieszt és a Tito által követelt övezet többi része a Trieszti Szabad Övezet lett a területi vita lezárásáig. A Jugoszláviához került területről az olasz lakosságból 200 000–300 000 személy távozott el 1945 és 1954 között. Ekkor szűnt meg a Trieszti Szabad Terület, melyet felosztottak Olaszország, Szlovénia és Horvátország között. A területi vita csak 1975. november 10-én zárult le az osimói szerződéssel, amely rögzítette az 1954-es állapotot.

Véres tisztogatások

Katonai győzelmük után, 1945-ben a kommunisták valódi népi támogatásnak örvendtek. Ezt harcuk gyakran hősi jellegének köszönhették, és annak, hogy több etnikum tagjai voltak soraikban. Az államszövetségre vonatkozó programjukban is sokan látták a nemzetiségi kérdés megoldását. Azonban Tito elejétől fogva kegyetlen sztálini eszközöket alkalmazott hatalmának megerősítése érdekében. A háború végét szörnyű politikai megtorlások követték. Amikor felszámolták az utolsó csetnik és usztasa ellenállási gócokat, tömeges tisztogatásokat hajtottak végre. Kivégezték vagy bebörtönözték a valós vagy vélt kollaboránsokat. Koszovóban a már 1944 telén elkezdődött albán felkelés Drenica régiójában és az albán határig folytatódott az új rendszer alatt is. 30 000–40 000 katonát és OZNA-ügynököt küldtek letörni a felkelést. A felkelőket végül legyőzték 1945 márciusa és nyara között, brutális megtorlások árán. John R. Lampe amerikai történész 100 000-re becsüli a megöltek számát 1945–1946-ban az egész országban. Robert Service brit történész szerint 250 000 volt az áldozatok száma 1945–1947-ben. Szlovéniában, amely kevesebbet szenvedett a háborútól, mint a több országrész, a tisztogatás rendkívül brutális volt. 2009-ben egy szlovén bizottság 600 tömegsírt azonosított, amelyekben 100 000 áldozatot földelhettek el.

Rögtön a háború után a titói Jugoszlávia kommunista rendszere a legerőszakosabb volt Kelet-Európában. Ott ragadta magához a hatalmat a leggyorsabban a kommunista párt. Az OZNA nagyméretű terrorkampányokat rendezett, és olyan sok kivégzés volt, hogy 1945 decemberében maga Tito intett több mérsékletességre. Úgy vélte, hogy az erőszak ilyen foka miatt a halál már nem ijeszt meg senkit. Az ellenzékieket üldözték és letartóztatták, a partizánok összes ellenfelét árulóként és bűnözőként bélyegezték meg, mint az usztasákat vagy a ZBOR tagjait. A különböző felekezetek klérusának sok tagját is kivégezték, és még többet bebörtönöztek, hivatalosan a háború alatti hozzáállásuk miatt. Főleg a katolikus papokat sújtották, akik közül sokan kollaboráltak a megszállókkal vagy az usztasákkal. Különösen a bosznia-hercegovinai ferences rendieket érte megtorlás, akik lelkesen támogatták a zágrábi rendszert. Stepinac érsek bírálta az új rendszert, és őt is börtönre ítélték Pavelićtyel való kollaboráció vádjával. A ljubljanai katolikus egyházmegye klérusának felét ítélték el kollaboráció vádjával, többet halálbüntetésre. Kisebb mértékben az ortodox és a muszlim klérus tagjai között is voltak áldozatok. A kb. félmillió jugoszláviai németet táborokba internálták, és csaknem az összeset kiűzték az országból. Számos vajdasági magyart is internáltak, sokat háborús bűnösként kivégeztek, javaikat elkobozták és más nemzetiségűeknek osztották ki.

Dragoljub Mihailovićot 1946 márciusában fogták el, és szervezetének több tagjával, Nedić és Ljotić volt embereivel együtt perbe fogták őket. Az emigráns kormány több tagja, köztük Slobodan Jovanović és Božidar Purić volt miniszterelnökök felett is ítélkeztek távollétükben ugyanabban a perben. Mihailovićot halálra ítélték kollaboráció és háborús bűnök vádjával, és kivégezték. Nedićet Ausztriában tartóztatták le, és kiadták az új rendszernek. Pere előtt öngyilkos lett. Leon Rupnikot is kiadta Ausztria, halálra ítélték és kivégezték. A megszálló csapatok parancsnokai közül Löhr német tábornokot elfogták a jugoszlávok, elítélték és kivégezték 1947-ben háborús bűncselekmények vádjával. Mario Roatta olasz tábornokot is perbe akarták fogni, de ő elkerülte a kiadatást. A következő években az OZNA utóda, az UDBA (Állambiztonsági Igazgatóság) igyekezett megtalálni és meggyilkolni a külföldre menekült kollaboránsokat. 1957-ben merényletet követtek el Argentínában Pavelić ellen, aki súlyosan megsebesült, és két év múlva ennek következtében halt meg.

A jugoszláviai háború a történetírásban

A jugoszláv történészeken kívül az angolszász és az olasz történetírás foglalkozott a legtöbbet a második világháború jugoszláviai hadszínterével. Nyugaton sok vita folyt egyik vagy másik ellenállási mozgalom érdemeiről és a szövetségesek stratégiai döntéseinek helyességéről. Úgy a történészek politikai nézetei, mint a háború időszakának politikai személyiségei élénkké tették a vitákat. Az utóbbiak között Charles de Gaulle még az 1960-as években is úgy értékelte Mihailovićot, mint olyan hőst, akinek döntő szerepe volt a Szovjetunió német megtámadásának késleltetésében. Voltak diplomáciai kapcsolatai Jugoszláviával, de nem akart látogatást tenni az országban, sem Titóval találkozni. Emlékirataiban Churchill tisztelgett Mihailović személye előtt. Megjegyezte azt, hogy 1941 vége felé ellenállási akciói csaknem megszűntek, de úgy vélte, hogy a történelemnek el kell ismernie helyét a szerb hazafiak között. Az az állítás, hogy a csetnikek szövetségesek általi cserbenhagyása teljesen meg nem érdemelt volt, és hogy Mihailović csak egy félretájékoztatási kampány áldozata lett volna, a kommunistaellenes szerzők állítása. A háború utáni első években az időszak tanulmányozását az bonyolította, hogy a rendelkezésre álló források nagy része, még az angol nyelvűek is, elfogult szerzőktől származott. Ezek a jugoszláv kommunista rendszer által engedélyezett történészek voltak, vagy monarchista és egyéb politikai emigránsok. Mindegyik a saját táborát védte.

A csetnikek szerepe és Churchill döntése, hogy megszüntesse támogatásukat, homlokegyenesen ellentétes megítélések tárgya volt. Egyes szerzők szenvedélyesen védték a csetnikeket. Köztük olyanok is voltak, akik csak Churchillre hárították a felelősséget Jugoszláviának a kommunista táborba kerüléséért. Mások ugyanolyan meggyőződéssel védték a brit miniszterelnök döntését. A vitát olyan írások táplálták, melyeket a háború után volt hírszerző tisztek tettek közzé, mint Maclean, Deakin és Seitz. Az előbbi kettő Tito és Churchill álláspontját osztotta, miközben az utóbbi Mihailović emlékét védte. Csak az 1970-es években tette lehetővé a megfejtett német üzenetek titkosításának feloldása annak megismerését, hogy a csetnikek kollaboráltak a megszállókkal. Másrészt 1973-ban Walter Roberts brit diplomata és történész válságot keltett Jugoszláviával, azt feltárva, hogy a partizánok tárgyaltak a németekkel a Weiss hadművelet idejében. Csak fokozatosan ismerték el ennek a ténynek az igazát még olyan akkori szereplők is, mint Đilas, aki közben Tito ellenfele lett.

A kutatások fejlődése, a dokumentumok titkosításának feloldása és a kommunista rendszer vége Jugoszláviában lehetővé tette, hogy részben demisztifikálják a háború időszakát. Kevésbé szenvedélyesen ítélik meg Titót, Mihailovićot és a háború többi szereplőjét. Mégis a viták nem szűntek meg sem a volt Jugoszláviában, sem nyugaton. Például Jean-Christophe Buisson francia történész úgy mutatja be a csetnikek vezérét, mint egy, „a szövetségesek által elárult hőst”, akit indokolatlanul áldozott fel Churchill. Egyes epizódokat csak sok idő után elemeztek a volt Jugoszláviában és azon kívül, például a partizánok által végzett tisztogatásokat. Az olasz történetírás csak több évtized után foglalkozott a foiba-mészárlásokkal, és csak 2004-ben hirdettek meg emléknapot ezek áldozatainak.

A háború emlékezete Jugoszláviában és annak szétesése után

Az ellenállás emlékműve (Stjepan Filipović szobra) a szerbiai Valjevóban

Dragoljub Mihailović emlékműve a szerbiai Nišben

A kommunista Jugoszláviában „nemzeti felszabadító háborúnak” nevezték a jugoszláviai háborút. Leírásának leegyszerűsített változata a kommunista rendszer alapító mítosza volt a hidegháború végéig. Célja a jugoszláviai nemzetek és nemzetiségek együttélésének megkönnyítése és az egypártrendszer legitimálása volt.

A kommunista Jugoszláviában az 1941 és 1945 közötti időszakot marxista, meghamisított nézőpontból tanulmányozták és tanították. A kollaborációt, az atrocitásokat, a vérengzéseket az osztályellenségnek, azaz a kizsákmányolóknak, a kapitalistáknak, a burzsoáziának és az ellenforradalmároknak tulajdonították. Az elkövetett bűnök nagy részét elhallgatták a jugoszláviai nemzetek és nemzetiségek testvériségének és egyenlőségének nevében. Ugyanakkor az usztasák és a csetnikek bűneit minél gyakrabban emlegették. A kommunisták háborús bűneit tabutémaként kezelték, kivéve egyes epizódokat, melyeket a „baloldali elhajlásnak” tulajdonítottak, és csak az 1990-es évek elején ismertek el.

Jugoszláviában az évek során nagyon sok, a háborúval kapcsolatos emlékművet állítottak fel. Ezek az ország erejét, egységét és egyediségét is hivatottak voltak dicsőíteni. Az 1960-as – 1970-es években sokuk kortárs, illetve absztrakt stílusban készült, messze a szovjet szocialista realizmustól. A rendszer kerülni igyekezett bizonyos nemzetek, nemzetiségek vagy személyiségek dicsőítését. Jugoszlávia szétesése után ezeknek az emlékműveknek nagy része elenyészett, Egyeseket nacionalista vagy szélsőjobboldali csoportok tettek tönkre.

A háború emlékének hivatalos változatát megörökítette a jugoszláv filmipar is. A „partizánfilm” külön műfaj lett. Egyes ilyen filmek nemzetközi koprodukcióban készültek, nemzetközi szereposztással. Például az 1969-es A neretvai csata című filmben szerepelt Yul Brynner, Franco Nero, Curd Jürgens, Hardy Krüger és Orson Welles. Az 1973-as Sutjeska című az első volt, amelyben Tito is megjelent Richard Burton alakításában.

1980-ban Tito meghalt, és ennek következtében Jugoszlávia elveszítette egységének legfőbb politikai tényezőjét, miközben gazdasági helyzete sokat romlott. A nacionalista követeléseket elnyomták, de azok mégis kifejeződtek úgy Szerbiában, mint Horvátországban és Bosznia-Hercegovinában is. A kelet-európai kommunista rendszerek összeomlásának általános tényezőihez Jugoszláviában hozzáadódott a nacionalizmus térnyerése is.

A Tito nélküli Jugoszláviát újból kísértette a háború emléke, amely meggyorsította szétesését, és táplálta az etnikai és politikai gyűlölködést az 1991 és 2001 közötti polgárháborúkban. A többé-kevésbé mérsékelt szerb nacionalisták, mint Vuk Drašković, vagy a radikálisok, mint Vojislav Šešelj, a szerb szélsőjobboldal vezetője, a csetnikek örököseinek nyilvánították ki magukat. Egyébként az utóbbit Momčilo Đujić, aki emigrációban élt, kinevezte a „csetnikek vajdájának”. Kétségbe vonták a partizánok harcát, és az egész jugoszláv rendszer működését elvetették. 1992-ben a kommunista ideológiát hivatalosan elhagyták. A végét járó Jugoszláviában a szerb nacionalisták elátkozták Titót, amiért megosztotta a szerb népet önkényes határokkal és a mesterségesen alkotott „muszlim” és macedón nemzetekkel. Mihailovićot a szerb közvélemény egy része újból hősnek tekintette, bár vitatott személyiség maradt, ami kollaborációját és a csetnikek felett gyakorolt ellenőrzés méretét illeti.

1993-tól kezdve Horvátországban nyugdíjat folyósítanak a volt kommunistaellenes fegyvereseknek, az usztasákat beleértve. 2004-ben és 2006-ban Szerbiában elfogadott törvényekben rehabilitálták a csetnikeket, és a partizánokkal egyenlő ellenállókká tették őket. 2006-ban Vojislav, Draža Mihailović unokája nagyapja rehabilitálását kérte, és 2015-ben ezt megtette a szerbiai legfelsőbb bíróság. Ez vitákat keltett a szerb politikai körökben, és újabb feszültségeket szított Szerbia és Horvátország között.

A föderális rendszer utolsó éveiben az 1941 és 1945 közötti mészárlások – beleértve a több évtizeden át elhallgatott, kommunisták által elkövetetteket is – heves vitákat és az emlékezetek versengését keltették életre. A szerbek a csetnikek bűncselekményeit tagadták vagy jelentéktelenként mutatták be, a horvátok pedig az usztasákéival tették ugyanezt. A háború emléke és az ebből származó történelmi frusztráció táplálta a neheztelést, főleg a szerbek és a horvátok között, miközben Jugoszlávia fokozatosan megszűnt egységes államként létezni. A 21. században ehhez hozzáadódik az 1990-es években lezajlott polgárháborúkhoz kapcsolódó emlékezetek versengése.

Források

• A. Sajti Enikő. Impériumváltások, revízió és kisebbség: magyarok a Délvidéken 1918-1947. Napvilág Kiadó, 2004 ISBN 963-9350-37-0
• (angolul) Art, David. The Politics of the Nazi Past in Germany and Austria (A náci múlt politikai kezelése Németországban és Ausztriában). Cambridge University Press, 2006
• (franciául) Bataković, Dušan T. Histoire du peuple serbe (A szerb nép történelme). L'Âge d'homme, 2005
• (angolul) Beevor, Antony. The Second World War (A második világháború). Weidenfeld & Nicolson, 2012. ISBN 978-0297844976
• (franciául) Bernard, Nicolas. La Guerre germano-soviétique 1941-1945 (A német–szovjet háború). Tallandier, 2013. ISBN 979-1021016286
• (olaszul) Bocca, Giorgio. Storia d'Italia nella guerra fascista 1940-1943 (Olaszország történelme a fasiszta háborúban). Mondadori, 1997
• (angolul) Brown, Archie. The Rise and Fall of Communism (A kommunizmus felemelkedése és bukása). Vintage Books, 2009
• (franciául) Buisson, Jean-Christophe. Le Général Mihailović : héros trahi par les Alliés 1893–1946 (Mihailović tábornok, a szövetségesek által elárult hős). Perrin, 1999
• (franciául) Castellan, Georges – Vidan, Gabrijela – Bernard, Antonija. Histoire de la Croatie et de la Slovénie (Horvátország és Szlovénia töténelme). Armeline, 2011. ISBN 978-2910878351
• (angolul) Chary, Frederick B. The Bulgarian Jews and the Final Solution, 1940-1944 (A bulgáriai zsidók és a „végső megoldás”), University of Pittsburgh Press, 1972
• (angolul) Cripps, John. Mihailović or Tito? How the Codebreakers Helped Churchill Choose (Mihailović vagy Tito? Hogyan segítették választani Churchillt a kódtörők). In Smith, Michael – Erskine, Ralph (szerk.). Action. This Day. Bantam, 2001, 237–263. o.
• (angolul) Cuir Jr., Greg de. Partisan ‘Realism’: Representations of Wartime Past and State-Building Future in the Cinema of Socialist Yugoslavia (Partizán „realizmus”. Háborús idők tükrözése és államépítő jövő a szocialista Jugoszlávia filmiparában). In Frames Cinema Journal. St Andrews Egyetem (Hozzáférés: 2026. május 30.)
• (franciául) Garde, Paul. Fin de siècle dans les Balkans (Századvég a Balkánon). Odile Jacob, 2001
• (franciául) Garde, Paul. Vie et mort de la Yougoslavie (Jugoszlávia élete és halála). Fayard, 2000. ISBN 978-2213605593
• (angolul) Goldstein, Ivo – Jovanovic, Nikolina. Croatia : a History (Horvátország történelme). McGill-Queen's University Press, 1999
• (franciául) Gorodetsky, Gabriel. Le Grand Jeu de dupes : Staline et l'invasion allemande (A nagy becsapás. Sztálin és a német invázió). Les Belles Lettres, 2000. ISBN 978-2-251-38044-5
• (angolul) Hall, Richard C. War in the Balkans: An Encyclopedic History from the Fall of the Ottoman Empire to the Breakup of Yugoslavia (Háború a Balkánon. Enciklopédiai törtélem az Oszmán Birodalom bukásától Jugoszlávia széteséséig). ABC-Clio, 2014
• (angolul) Hoare, Marko Attila. Genocide and Resistance in Hitler's Bosnia: The Partisans and the Chetniks, 1941–1943 (Népirtás és ellenállás a Hitler megszállta Boszniában. A partizánok és a csetnikek). Oxford University Press, 2006. ISBN 978-0197263808
• (angolul) Hoare, Marko Attila. The Bosnian Muslims in the Second World War: A History (A boszniai muszlimok a második világháborúban). C Hurst & Co Publishers, 2013. ISBN 978-1849042413
• (angolul) Hristov, Aleksandar T. The Formation of the New Macedonian State: The First Assembly of the Anti-Fascist Council for the People's Liberation of Macedonia (ASNOM), 1944 (A új macedón állam létrejötte. Az ASNOM első gyűlése). Macedonian Review Editions, 1984
• (angolul) Jarman, Robert L. Yugoslavia: 1938-1948. Archive Editions, 1997
• (angolul) Judt, Tony. Postwar: A History of Europe Since 1945 (A háború után. Európa történelme 1945 óta). Vintage Books, 2011
• (angolul) Klemencic, Matjaz – Zagar, Mitja. The Former Yugoslavia's Diverse Peoples: A Reference sourcebook A volt Jugoszlávia különböző népei. Kézikönyv). ABC-Clio, 2003
• (angolul) Kranjc, Gregor J. To Walk With the Devil: Slovene Collaboration and Axis Occupation, 1941-1945 (Cimborálás az ödöggel. Szlovén kollaboráció és tengelyhatalmi megszállás). University of Toronto Press, 2013. ISBN 978-1442613300
• (angolul) Lampe, John R. Yugoslavia as History : Twice there was a Country (Jugoslávia mint mese. Kétszer volt egy ország). Cambridge: Cambridge University Press, 2000, ISBN 0521774012
• (franciául) Le Moal, Frédéric. Le Front yougoslave pendant la Seconde Guerre mondiale : de la guerre de l'Axe à la guerre froide (A jugoszláv front a második világháború idején. A tengelyhatalmak háborújától a hidegháborúig. Soteca, 2012. ISBN 978-2-916385-53-2
• (franciául) Lutard, Catherine. Géopolitique de la Serbie-Monténégro (Szerbia-Montenegró geopolitikája). Párizs: Complexe, Géopolitique des États du monde sorozat, 1998. ISBN 2-87027-647-8
• (franciául) Lutard-Tavard, Catherine. Les pays ex-Yougoslaves vers l’Union européenne : des mémoires fracturées (A volt jugoszláviai országok útja az Európai Unió felé. Megtört emlékezetek). diploweb.com, 16 février 2014. február 16. (Hozzáférés: 2026. május 30.)
• (franciául) Masson, Philippe. Une Guerre totale 1939-1945 : stratégies, moyens, controverses, cartes et tableaux (Totális háború 1939–1945. Stratégiák, eszközök, viták, térképek és képek). Tallandier, 1990
• (angolul) McCormick, Robert. Croatia Under Ante Pavelic: America, the Ustase and Croatian Genocide (Horvátország Ante Pavelić alatt. Amerika, az usztasák és a horvátországi népirtás). I.B. Tauris, 2014
• (angolul) Milazzo, Matteo J. The Chetnik Movement & the Yugoslav Resistance (A csetnik mozgalom és a jugoszláv ellenállás). Johns Hopkins University Press, 1975
• (angolul) Mojzes, Paul. Balkan Genocides: Holocaust and Ethnic Cleansing in the 20th Century (Népirtások a Balkánon. Holokauszt és etnikai tisztogatás a 20. században). Rowman and Littlefield Publishers, 2015. ISBN 978-1442206649
• (angolul) Mojzes, Paul. Balkan Genocides: Holocaust and Ethnic Cleansing in the 20th Century (Népirtások a Balkánon. Holokauszt és etnikai tisztogatás a 20. században). Rowman and Littlefield Publishers, 2011
• (angolul) Morrison, Kenneth. Montenegro: A Modern History (Montenegró újkori történelme). I.B. Tauris, 2008
• (franciául) Mudry, Thierry. Histoire de la Bosnie-Herzégovine : Faits et controverses (Bosznia-Hercegovina történelme. Tények és viták). Ellipses, 1999. ISBN 978-2729857530
• (olaszul) Pacini, Giacomo. Le Organizzazioni paramilitari nell'Italia repubblicana (1945-1991) (Félkatonai szervezetek a köztársasági Olaszországban). Prospettiva editrice, 2008
• (angolul) Pavlowitch, Stevan K. Hitler's New Disorder : the Second World War in Yugoslavia (Hitler új rendetlensége. A második világháború Jugoszláviában). New York: Columbia University Press, 2008. ISBN 978-1850658955
• (angolul) Pinson, Mark. The Muslims of Bosnia-Herzegovina : Their historic development from the Middle Ages to the dissolution of Yugoslavia (A bosznia-hercegovinai muszlimok. Történelmi fejlődésük a középkortól Jugoszlávia széteséséig). Harvard University Press, 1996
• (angolul) Ramet, Sabrina P. The Three Yugoslavias: State-building and Legitimation, 1918-2005 (A három Jugoszlávia. Államépítés és legitimáció). Indiana University Press, 2006. ISBN 978-0253346568
• (angolul) Rasor, Eugene L. Winston S. Churchill, 1874-1965: A Comprehensive Historiography and Annotated Bibliography. Greenwood Publishing Group, 2000
• (franciául) Rees, Laurence. Holocauste: Une nouvelle histoire (A holokauszt új története). Albin Michel, 2018
• (angolul) Roberts, Walter R. Tito, Mihailovic and the Allies (Tito, Mihailović és a szövetségesek). Rutgers University Press, 1973. ISBN 978-0822307730
• (angolul) Rossos, Andrew. Macedonia and the Macedonians: A History (Makedónia/Macedónia és a makedónok/macedónok történelme). Hoover Institution Press, 2008
• (angolul) Service, Robert. Comrades! A History of World Communism (Elvtársak! A nemzetközi kommunizmus története). Pan Books, 2007
• (angolul) Shea, John. Macedonia and Greece: The Struggle to Define a New Balkan Nation (Macedónia és Görögország. Egy új balkáni nemzet meghatározásáért folyó harc). McFarland & Co, 1996, p. 114.
• (angolul) Tomasevich, Jozo. War and Revolution in Yugoslavia, 1941-1945 : The Chetniks (Háború és forradalom Jugosláviában. A csetnikek). Stanford University Press, 1975, ISBN 978-0804708579
• (angolul) Tomasevich, Jozo. War and Revolution in Yugoslavia, 1941-1945 : Occupation and Collaboration (Háború és forradalom Jugosláviában. Megszállás és kollaboráció). Stanford University Press, 2002. ISBN 978-0804736152
• (franciául) Vasic, Roland. Mihailović entre révolution et restauration (Mihailović forradalom és restauráció között). L'Harmattan, 2009
• (angolul) Zalar, Charles. Yugoslav Communism: A Critical Study (A jugoszláv kommunizmus. Kritikai tanulmány). U.S. Government Print Office, 1961

Kapcsolódó szócikkek

• Független Horvát Állam
• Jugoszláv katonai puccs (1941)
• Jugoszlávia megszállása
• Nemzeti Felszabadító Hadsereg (Jugoszlávia)
• Neretvai csata

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Front yougoslave de la Seconde Guerre mondiale című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.