John Duns Scotus

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
John Duns Scotus

Duns Scotus (Dunston, Northumberland [mások szerint: Dun, Írország], 1274Köln, 1308. november 8.) skolasztikus filozófus.

Életpályája[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A ferenciek közé lépett és Oxfordban tanult, ahol csakhamar annyira kitűnt, hogy amikor tanára Párizsba ment, ő helyettesítette a filozófia tanításában. 1307-ben teológiai doktorrá avatták Párizsban, ahol még ugyanabban az évben tanítani kezdett. Néhány hónappal később Kölnbe ment, ahol nemsokára meghalt.

Munkássága[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Külön iskolának volt a megalapítója, melyet az ő nevéről Scotismusnak neveztek, és amely ellentétben állt a Thomismussal, Aquinói Tamás filozófiájával. A scotizmus ereje inkább a kritika, mint a pozitív alkotás; e kritika azonban nem lépi túl a skolasztika körét. Scotus is a filozófiát a teológia szolgájává teszi; szilárdan ragaszkodik a dogmákhoz, de szkeptikus a dogmák filozófiai bizonyítékai iránt. Jól mondták, hogy viszonya Aquinói Tamáshoz némileg hasonlít Kantnak Leibnitzhez való viszonyához. Scotus és Kant kritikai elmék, a teológiai tételek bizonyítékait lerontják, magukat a tételeket azonban elismerik. Mindkettő abban is egyezik, hogy ama tételeket, melyeknek bizonyításához az elméleti tudás gyöngének bizonyul, az erkölcsi akaratra alapítják, melynek elsőséget tulajdonítanak az elméleti ész fölött. Nagy a különbség is, mert Scotusra nézve a legfőbb tekintély a katolikus egyház, Kantra nézve pedig a lelkiismeret szava. A teológia ezek után Scotusnak nem annyira tudomány, mint gyakorlati jellegű megismerés. Körét nagyon megszorítja és nemcsak a háromságot és az inkarnációt valamint a többi keresztény dogmákat, hanem a világnak semmiből való teremtését és az emberi lélek halhatatlanságát is azokhoz a dogmákhoz számítja, melyeket az ész nem bizonyíthat, hanem csak mint cáfolhatatlanokat és valószínűeket is föltüntethet, míg az isteni kinyilatkoztatás teszi őket bizonyosokká. A nominalizmus és realizmus harcában az utóbbinak fogja pártját. Az egyetemes a dolgok előtt van, mint forma isten elméjében, a dolgokban, mint lényegük (quidditas), a dolgok után mint elménk által elvont fogalom. De a részletekben függetlenebb Arisztotelésztől, mint Tamás; sok platonikus és újplatonikus eszme hatolt gondolkodásába, főleg Avicebron Életforrása című műve révén. Másképp is meghatározza az egyetemesnek az egyénihez való viszonyát. Az egyetemeshez hozzá kell járulnia az egyéninek, vagy a skolasztikusok nyelvén a quidditashoz a haecceitasnak. Fontosabbak Scotus lélektani és etikai tételei, melyek közt a legfőbb: az akarat előbbre való az értelemnél. Tamás szerint isten a jót parancsolja, mert jó; Scotus szerint a jó azért jó, mert isten parancsolja. Elkeseredett harc tört ki a Scotisták és Thomisták közt, mely főleg az immaculata conceptio (Scotus ennek a védője) körül vált legerősebbé.

Tanítványai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tanítványok közül megemlítendők Joh de Bassolis Antonius Andreae (doctor ordinatissimus), Franciscus de Mayronis (doctor illumanitus, vagy magister abstractionum) és a doctor planus et perspicuus Walter Burleigh.

Művei[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Összes műveinek kiadása, mely azonban mégsem teljes, megjelent 1639-ben Leidenben 12 kötetben, kiadója Lucas Wadding, aki L. életrajzát is hozzácsatolta.

Irodalom[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz John Duns Scotus témájú médiaállományokat.

Régebbi művek róla:

  • Johannes de Rada, Controversiae teologicae inter S. Thomam et Scotum etc. Venet. 1599. és Colon 1620.
  • Erdmann, Grundriss d. Gesch. der Phil.; Prantl, Gesch. der Logik III.;
  • Morus, l'Histoire de la philosophie scolastique (Lyon 1882);
  • Werner, Johannes D. (Bécs 1880).

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]