Jože Plečnik

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Jože Plečnik
1943-ban
1943-ban
Született 1872. január 23.
Ljubljana
Elhunyt 1957. január 7.
Ljubljana
Állampolgársága
Nemzetisége szlovén
Foglalkozása
Iskolái Bécsi Képzőművészeti Akadémia
Kitüntetései
  • Prešeren-díj (1949)
  • Tomáš Garrigue Masaryk-rend (2017. október 28.)
Sírhely Žale
A Wikimédia Commons tartalmaz Jože Plečnik témájú médiaállományokat.

Jože Plečnik (Ljubljana, 1872. január 23. – Ljubljana 1957. január 7.) szlovén építész. A 20. századi szlovén építészet egyik legnagyobb alakja.

Élete[szerkesztés]

Andrej Plečnik ljubljanai műbútorasztalos négy gyermeke közül harmadikként született a Gradišče utca 14-ben; anyja, Helena Molka háztartásbeli volt. 1878 és 1882 között Ljubljanában járt elemi iskolába. és eleinte úg tűnt, hogy ő a legbutább gyerek a családban:

  • Andrej bátyja teológiát tanult és pap lett,
  • Marija nővére sokáig apácának készült,
  • öccse, Janez a bécsi egyetem elvégzése után orvos lett,

Jože viszont kimondottan gyenge tanuló volt. Miután apja belátta, hogy fia németből, latinból, sőt, matematikából sem tudja a minimumot teljesíteni, az első év végén kivette a gimnáziumból, és felvette tanulónak műhelyébe. Ott aztán rajztehetségével, befelé forduló, elmélyült koncentrációjával és gyakorlati érzékével kitűnt inastársai közül, és Carniola tartomány ösztöndíjával bekerülhetett egy grazi asztalosipari iskolába, ahol 1892-ben felsőfokú bútortervező és -kivitelező képesítést szerezett.

Az építész-tanár Leopold Theyer közbenjárására munkát rajzolónak és bútortervezőnek alkalmazták egy bécsi cégnél. Iskolás éveiben főleg a rajz és festészet foglalkoztatta, majd 1892 és 1894 között, bútortervezőként ismerte meg alaposabban a manierizmus és a barokk, a rokokó dekorativitás komplex formai jegyeit. Emellett közel álltak hozzá az olyan, újabb keletű művészeti irányzatok, mint az impresszionizmus, a szimbolizmus és Gustave Doré monumentális, emocionális romanticizmusa. Rendkívüli hatással volt rá Otto Wagner: Moderne Architektur című könyve, és elfogult lelkesedéssel vallotta, hogy az építészet radikális megújítása elvezethet egy jobb és emberibb világhoz.

Miután személyesen is megismerkedett Wagnerrel, 1894-ben az ő irodájába ment át dolgozni. Egy év múlva e munka mellett beiratkozott Wagner osztályába a Képzőművészeti Akadémiára (Gemäldegalerie der Akademie der bildenden Künste). 1898-ban osztályának legjobb hallgatójaként végzett. 1898 késő őszétől 1899 júniusáig a legjobb diplomamunkáért járó, legmagasabb rangú Róma-díj nyerteseként Olaszországba és Franciaországba utazhatott. Ahogy megismerte az ókori, ókeresztény templomépítészetet, a korai reneszánsz tobzódását és a késő reneszánsz építészet mélységeit, egyre idegenebbnek érezte a Wagner-iroda technicista szemléletét. Amikor 1899-ben visszatért Bécsbe, Otto Wagner őt nevezte ki a stúdiója vezető építészévé, de elégedetlensége egyre fokozódott. Wagner fiával, Ottóval tervezett közös cége aem jött létre. Csaknem egyedül tervezte a bécsi városi vasút Roßauer Lände és Schottenring állomásépületeit, majd 1901-ben elhagyta mesterét, és önállóan kezdett dolgozni.

1911-ig szabadúszó építészként családi házakat, lakó- és üzleti épületeket, templomokat, emlékműveket és belsőket tervezett. Első lakóházaira:

a hagyományos, puritán, geometrikus alaprajz és a homlokzaton „textilszerűen” alkalmazott tégla-, illetve kőborítás jellemzi. Ezzel épp úgy szembehelyezkedett a korszak szecessziós dekorativitásával, mint a neostílusokat vegyítő eklektikával, és visszanyúlt a régió, illetve szűkebb hazája, Szlovénia szláv-szakrális építészeti gyökereihez. Mind többre értékelte a vallásos művészet megújítására törekvő beuroni iskola festő szerzeteseit, akik az individualizmus helyett az isteni, időtlen kifejezési formákat keresték az egyiptomi és őskeresztény hagyományokban. 1905-ben a bécsi Secession-ban együtt állított ki a beuroni festőkkel, és végképp elkötelezte magát a szakrális építészet mellett. Első ilyen munkája a Szentlélek-templom az Ottakringen (1908–11).

Akadémiai osztálytársa és barátja, Jan Kotěra meghívására Plečnik a prágai Iparművészeti Iskola professzora lett, ezalatt számos épületet, bútort és kegytárgyat tervezett.

1919-ben összebarátkozott Tomáš Garrigue Masaryk államelnökkel, aki 1920-ban meghívta, hogy vegyen részt a prágai vár felújításában és az új cseh nemzetállam hatalmát reprezentáló „nemzeti akropolisszá” átépítésében. Kotěra halála után Plečniket nevezték ki a prágai vár főépítészévé; megbízták a vár kertek, udvarok és belső terek renoválásával és áttervezésével, a Hradzsin várkerület terveinek elkészítésével. Prágai munkáit 1933-ban fejezte be.

Ugyancsak 1920-tól az újonnan alapított Ljubljanai Egyetem műszaki karán is professzor volt. 1921-től haláláig (az 1943 és 1945 közötti háborús időszakot kivéve) az építészeti rajz és kompozíció professzora, egyúttal a Plečnik-iskolaként működő műterem vezetője volt.

A második világháborúig rengeteg közteret és épületet tervezett Szlovéniában: több templomot, közintézményt és banképületet; egy templomot Belgrádban is. 1929-től felújította a Gradaščica folyó partszakaszai, átalakította a Tivoli parkot. A háború alatt Ljubljanába és Szlovénia más helyszíneire tervezett monumentális épületeket.

1947-ben felkérték a szlovén parlament terveinek elkészítésére, de az általa tervezett épületet nem építették meg. Nagyszabású tervei közül nem épült meg a Szabadság székesegyház sem. Plečnik és műterme több nemzeti és háborús emlékművet emelt. Renoválta a teuton lovagok križankei monostorát (1952-1956), Kranjban a színházat (1952-53) és a Rosario-lépcsőt (1953-54), szerte az országban több templomot és kápolnát.

Rövid betegség után 1957. január 7-én, nem sokkal 85. születésnapja előtt Ljubljanában, A Ljubljanához tartozó trnovói házában hunyt el.

Munkássága[szerkesztés]

Három közép-európai fővárosban is jelentőset alkotott; stílusára egyéni neoklasszicizmus és mívesség jellemző. Ljubljanában a Szlovén Nemzeti és Egyetemi Könyvtár (1936–1941) a belváros meghatározó épületévé és egyben nemzeti kulturális szimbólummá vált. A város szélén álló Žale temető (1937–1940) a kegyeleti építészet felülmúlhatatlan példája.

Mindennek ellenére fő művének nem valamely konkrét épületet kell tekintenünk, hanem Ljubljana mai, egységes benyomást kelő városképének kialakítását az „új Athén” szellemében (1926-1957). A víz és a szárazföld játékával a hellén építészet modern kori változatát dolgozta ki. Modern szellemiségű munkáiban minduntalan visszanyúlt az ókori és középkori építészet hagyományaihoz. Így például „kedvenc” épületszerkezeti elemei az oszlopok voltak, de az ő oszlopai mindig eltérnek a klasszikus arányoktól, oszloprendtől. Ars poeticáját így foglalta össze:

  • „Pókként fűzöm szálaimat a hagyományhoz,
  • hogy belőlük megszőjem saját hálómat.”[1]

Határozott stílusának köszönhetően a város maga is műalkotássá vált, és mindenhol felismerhető rajta Plečnik kézjegye.

Nemcsak építészként és várostervezőként, de mint iparművészet is jelentőset alkotott.

Jelentős épületei[szerkesztés]

Bécsben[szerkesztés]

Prágában[szerkesztés]

  • Prágai vár (1920–1934):
    • az Új királyi palota oszlopcsarnoka (1927–1951 között épült meg),
    • az Első udvar díszes zászlótartó oszlopai,
    • sala terrena típusú kilátóterem az Új várlépcső felett,
    • a Harmadik udvar végleges arculata,
    • az elnöki palota bejárata a Harmadik udvarban (1927-ben tervezte, 1929–1931 között épült),
    • az Első udvar rendezése és a Paradicsomkert (Rajská zahrada) (1920–1926),
  • a Lány-kastély (a köztársasági elnök nyári rezidenciájának) átalakítása
  • Szent Szív templom (Jézus Szíve) a Vinohrady kerületben (1928–1932)

Ljubljanában[szerkesztés]

Szlovénia más településein[szerkesztés]

Az egykori Jugoszlávia más köztársaságaiban[szerkesztés]

Jelentősége, emlékezete[szerkesztés]

A nemzetközi építész szakma a modernizmus lehanyatlásával, az 1980-as években fedezte fel életművét. Azóta a posztmodern építészet előfutárának tekintik, sorra jelennek meg róla a tanulmányok.

Ljubljanai lakóháza (Trnovska ulica) ma múzeum.[3]

Jegyzetek[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

Források[szerkesztés]