Itália művészete

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Itália nem politikai fogalom, hanem a mai Olaszország területének történelmi elnevezése. Az egységes Olaszország csupán a 19. században született meg, korábban nem mindig lehetett egységes olasz/itáliai művészetről beszélni. Szócikkünk vázlatos áttekintést ad az Itália területén kialakult különböző kultúrák és államok művészettörténeti fejlődéséről. Olaszország művészetét lásd: Olaszország művészete (a művészettörténészek közmegegyezése az olasz nemzet művészetét itt tárgyalja. Az alábbiakban azonban az olasz művészetről is olvasható áttekintés)

Őskor[szerkesztés]

Itáliában a legkorábbi emlékek az újkőkorszakból származnak, cölöpépítmények nyomait tárták fel.

Ókor[szerkesztés]

Ide tartozik mindazoknak az ókori népeknek a művészete, amelyek az akkori Itália területét lakták. Málta és Szardínia szigetén a megalitikus kultúra önálló változatai jöttek létre a neolitikumban. A Kr. e. 2. évezred végén számos kisebb nép települt be, köztük az első indoeurópaiak, és sok kisebb önálló kultúrát hoztak létre, melyek először az etruszk, majd a itáliai görög művészet befolyása alá kerültek, de hatottak rájuk egyidejűleg az északra betelepült gallok is. Délen a punok éltek. Mindezen területeket elfoglalta a növekvő Római Köztársaság, s megindult a népek és művészetek beolvadása. A római művészet az ókori Itália művészetének utolsó szakasza. Részletesen az alábbi cikkeket lásd:

Középkor[szerkesztés]

A bizánci művészet sokáig rányomta bélyegét az alkotásokra. Az építészetben a román stílus váltotta fel, amelynek azonban az építészeten kívül nem volt jelentősebb szerepe az itáliai művészetben. A gótika is csak az észak-itáliai területekre tört be (Milánó, Velence).

Középkori itáliai művészeti korszakok:

Reneszánsz[szerkesztés]

A korai újkortól napjainkig[szerkesztés]

Az újkor korszakai Olaszország területén:

A Seicento[szerkesztés]

A 17. század első felének művészete még az ezt megelőző korszak nagyjainak vívmányai hatása alatt folytatódtak, bár sokszor inkább csak üres dekorativitással. Palma Giovanne Tiziano stílusának késői követője volt. A chiaroscuro stílus állt hozzá közel, és ezt bonyolult stílussal ötvözte. Feldolgozott témák közül a vallás állt hozzá a legközelebb és a portréfestészet. Tiziano stílusának követői közül a következő Padovanino (1588-1648) volt. Ő a mester klasszikus stílusát vitte vászonra, vallásos, allegorikus és mitológiai témákban. A korszak egyik legkiemelkedőbb festője, Gregorio Lazzarini (1655-1730) lesz, az, aki majd Tiepolónak adja tovább a tizianói hagyományt. Gregorio az 1680-as években lesz igazán részese a velencei festészet megújító mozgalmának. E századnak két olyan áramlatát (iskoláját) tartjuk számon, melyek érintetlenül hagyták a velencei kolorizmust. Az egyik iskola a bolognai, a Caracci fivérek klasszicizmusát vette alapul, míg a másik a nápolyi-római iskola volt, ehhez az irányvonalhoz pedig Caravaggio neve kötődik, és az ő drámai naturalizmusa. A Nápolyból való festő Luca Giordano (1634-1705) művein szintén Caravaggio hatás érzékelhető, később mikor Veronese művészetével ismerkedik, színei megvilágosodnak, és ezüstös csillogás érzékelhető képein. Az 1680-as Veronese-reneszánsz egyik elindítójaként tartják őt számon.

Források[szerkesztés]

„Te évszázadok kegyence” A festők és Velence 1500–1800, Szerk. Barkóczi István, Szépművészeti Múzeum, Budapest, 1996