Isztambuli egyezmény

Az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról (angolul: Council of Europe Convention on preventing and combating violence against women and domestic violence), közismert nevén az isztambuli egyezmény, az Európa Tanács 2011-ben elfogadott nemzetközi egyezménye. Az egyezmény elsősorban a nők elleni erőszak megelőzésére és felszámolására fókuszál, de rendelkezéseket tartalmaz a családon belüli erőszak kezelésére is. A dokumentum megelőzési, védelmi, támogató szolgáltatási, büntetőjogi, eljárásjogi, menedékjogi, adatgyűjtési és monitoringkötelezettségeket ír elő.

Az egyezményt 2011. május 11-én Isztambulban nyitották meg aláírásra. Hatálybalépéséhez tíz ratifikációra volt szükség, amelyek közül legalább nyolcnak európa tanácsi tagállamtól kellett származnia; az egyezmény 2014. augusztus 1-jén lépett hatályba. Az Európai Unió 2023. június 28-án helyezte letétbe az egyezmény jóváhagyásáról szóló okiratát; az egyezmény az EU tekintetében 2023. október 1-jén lépett hatályba, az uniós hatáskörök keretei között.

Magyarország 2014. március 14-én írta alá az egyezményt, de nem ratifikálta. Az Országgyűlés 2020. május 5-én politikai nyilatkozatot fogadott el, amelyben elutasította az egyezményhez való csatlakozást. A nyilatkozat indokolása szerint Magyarország nem kívánja jogrendjébe bevezetni az egyezmény szerinti „társadalmi nem” fogalmát, és nem támogatja az egyezmény menekültügyi rendelkezéseit. Az EU csatlakozása nem azonos a magyar állami ratifikációval: az egyezmény az Európai Unióra az uniós hatáskörök keretei között alkalmazandó, míg Magyarország önálló részes államként továbbra sem ratifikálta az egyezményt.

Az egyezményt ratifikáló és aláíró államok térképe. A térképek állapota idővel változhat; a hivatalos státuszt az Európa Tanács szerződési nyilvántartása tartalmazza.

Elnevezése és jogi jellege

Az egyezmény teljes címe az Európa Tanács hivatalos angol szövegében: Council of Europe Convention on preventing and combating violence against women and domestic violence. Magyarul rendszerint „Az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról” címen szerepel. Az egyezmény az Európa Tanács szerződési sorozatában CETS No. 210 számon található.

Az egyezmény nemzetközi szerződés, amelynek részes államai a ratifikációval vagy más jóváhagyási aktussal vállalják rendelkezéseinek végrehajtását. A dokumentum a nők elleni erőszakot emberi jogi kérdésként, a családon belüli erőszakot pedig olyan jelenségként kezeli, amelynek megelőzéséhez és kezeléséhez nem elegendő kizárólag büntetőjogi fellépés, hanem támogató szolgáltatásokra, rendészeti és igazságügyi képzésekre, adatgyűjtésre, kockázatértékelésre, menedékhelyekre és összehangolt szakpolitikákra is szükség lehet.

Az egyezmény jogi jelentőségének megítélése vitatott. Támogatói szerint az első olyan európai, kötelező erejű emberi jogi dokumentum, amely átfogóan szabályozza a nők elleni és családon belüli erőszak elleni állami fellépést. Kritikusai szerint az egyezmény több ponton túlmutat a szűken vett erőszakellenes szabályozáson, mivel társadalompolitikai, oktatáspolitikai, családpolitikai, menedékjogi és nemzetközi monitoringhoz kapcsolódó elemeket is tartalmaz.

Fontos megkülönböztetni az egyezmény szövegében foglalt kötelezettségeket a részes államok gyakorlati végrehajtásától. Míg a szöveg több rendelkezést rugalmasan, a nemzeti jogrendszerekhez igazodva fogalmaz meg, a GREVIO monitoring-gyakorlata és az országjelentésekben szereplő ajánlások konkrét szakpolitikai elvárásként is megjelenhetnek. A kritikai álláspontok egy része ezért nem közvetlenül a szerződés szövegére, hanem a végrehajtási gyakorlatra, a szakpolitikai protokollokra vagy a monitoring-testület értelmezési elvárásaira vonatkozik.

Céljai és tárgyi hatálya

Az egyezmény 1. cikke szerint céljai közé tartozik a nők védelme az erőszak minden formájával szemben, a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzése, büntetőjogi üldözése és felszámolása, a nőkkel szembeni diszkrimináció csökkentése, a nők és férfiak közötti tényleges egyenlőség előmozdítása, valamint az érintettek védelmére és támogatására szolgáló átfogó szakpolitikai keret kialakítása.

A 2. cikk az egyezmény hatályát úgy határozza meg, hogy az a nők elleni erőszak minden formájára alkalmazandó, beleértve a családon belüli erőszakot is, amely a szöveg szerint bizonyos formáiban aránytalanul érinti a nőket. Ugyanez a rendelkezés kimondja, hogy a részes államokat az egyezmény arra ösztönzi, hogy rendelkezéseit a családon belüli erőszak valamennyi érintettjére alkalmazzák. A hivatalos magyarázó jelentés szerint a családon belüli erőszak meghatározása nemi szempontból semleges, és férfiakat, nőket és gyermekeket egyaránt magában foglalhat.

Az egyezmény tehát kettős szerkezetű: a családon belüli erőszak fogalma nemi szempontból szélesebb, de a dokumentum kötelező állami feladatrendszerének súlypontja a nők és lányok védelmére esik. A kritikusok szerint ez a kettős szerkezet – kötelező nők elleni erőszak elleni intézkedések és ösztönző jellegű általános családon belüli erőszak elleni alkalmazás – tartósan aszimmetrikus kötelezettségrendszert hoz létre, amely hátrányos helyzetbe hozhatja a férfi és fiú sértetteket, és nehezen egyeztethető össze a nemek közötti formális egyenlőség elvével. Az egyezmény támogatói szerint a nőkre irányuló különös fókusz nem hátrányos megkülönböztetés, hanem a bizonyos súlyos, szexuális, kontrolláló és tartós kiszolgáltatottsággal járó erőszakformákban tapasztalható aránytalan női érintettségre adott válasz.

Fogalommeghatározások

Az egyezmény 3. cikke több alapfogalmat határoz meg. A „nők elleni erőszakot” az emberi jogok megsértéseként és a nőkkel szembeni hátrányos megkülönböztetés formájaként írja le. E körbe azok a társadalmi nemen alapuló cselekmények tartoznak, amelyek nőknek fizikai, szexuális, pszichológiai vagy gazdasági sérelmet vagy szenvedést okoznak, illetve ilyen sérelemmel fenyegetnek.

A „családon belüli erőszak” az egyezmény szerint a fizikai, szexuális, pszichológiai vagy gazdasági erőszak minden olyan cselekményét jelenti, amely családon vagy háztartási egységen belül, illetve korábbi vagy jelenlegi házastársak vagy partnerek között történik, függetlenül attól, hogy az elkövető az érintettel azonos lakóhelyen él vagy élt-e.

Az egyezmény egyik legtöbbet vitatott eleme a „gender” meghatározása. A 3. cikk c) pontja szerint a „gender” azoknak a társadalmilag kialakított szerepeknek, viselkedésformáknak, tevékenységeknek és tulajdonságoknak az összessége, amelyeket egy adott társadalom nők és férfiak számára megfelelőnek tart. A magyar közbeszédben a kifejezést többnyire „társadalmi nem”-ként fordítják, de a fogalom jogi és politikai használata körül jelentős vita alakult ki.

A „nőkkel szembeni nemi alapú erőszak” olyan erőszak, amely egy nő ellen azért irányul, mert nő, vagy amely aránytalanul sújtja a nőket. A „nők” kifejezés az egyezményben a 18 év alatti lányokat is magában foglalja.

Szerkezete

Az egyezmény 81 cikkből és 12 fejezetből áll. Szerkezete az Európa Tanács hasonló tárgyú egyezményeinek rendszerét követi. A szakirodalom és az Európa Tanács gyakran a „négy P” modelljeként írja le: megelőzés (prevention), védelem és támogatás (protection and support), büntetőeljárás vagy felelősségre vonás (prosecution), valamint integrált szakpolitikák (integrated policies).

A fejezetek a következő fő területeket szabályozzák:

• célok, fogalmak, egyenlőség és általános kötelezettségek;
• integrált szakpolitikák és adatgyűjtés;
• megelőzés;
• védelem és támogatás;
• anyagi jogi rendelkezések;
• nyomozás, büntetőeljárás, eljárásjog és védelmi intézkedések;
• migráció és menedékjog;
• nemzetközi együttműködés;
• monitoringmechanizmus;
• az egyezmény más nemzetközi dokumentumokhoz való viszonya;
• módosítások;
• záró rendelkezések.

Történeti háttér

Az Európa Tanács az 1990-es évektől foglalkozott rendszeresen a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak kérdésével. A Miniszteri Bizottság 2002-ben elfogadta a nők erőszak elleni védelméről szóló Rec(2002)5 ajánlást, 2006 és 2008 között pedig európai kampányt folytatott a nők elleni, ezen belül a családon belüli erőszak visszaszorítására.

A tagállami jelentések és európai összehasonlító vizsgálatok szerint a nők elleni erőszakra és a családon belüli erőszakra adott állami válaszok között jelentős különbségek voltak. Az Európa Tanács ezért olyan kötelező erejű dokumentum megalkotását tűzte ki célul, amely a megelőzés, a védelem, az eljárás és az összehangolt szakpolitika területén közös minimumkövetelményeket állapít meg.

2008 decemberében az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága létrehozta a CAHVIO nevű ad hoc szakértői bizottságot (Ad Hoc Committee on preventing and combating violence against women and domestic violence), amelynek feladata az egyezmény tervezetének kidolgozása volt. A szövegezés során több állam és megfigyelő is módosításokat javasolt; a viták részben az állami kötelezettségek terjedelmére, részben a genderfogalomra, a büntetőjogi követelményekre és a végrehajtási mechanizmusokra vonatkoztak.

Az egyezmény szövegét az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 2011. április 7-én fogadta el, és 2011. május 11-én nyitották meg aláírásra Isztambulban.

Tárgyalástörténeti viták

Az egyezmény véglegesítése előtt több állam és megfigyelő módosításokat vagy fenntartásokat javasolt a tervezet egyes rendelkezéseihez. Lengyelország és Oroszország például kifogást emelt a tervezet 21. cikkével kapcsolatban, amely az áldozatok egyéni vagy kollektív panaszainak előterjesztéséhez kapcsolódó állami segítségnyújtást érintette. Oroszország emellett a diszkriminációtilalmi felsorolásból a genderre és a szexuális irányultságra való utalás elhagyását is javasolta; az Amnesty International összefoglalója szerint Oroszország és a Szentszék a szexuális irányultságra és nemi identitásra vonatkozó kifejezett utalások törlését is szorgalmazta. Az Egyesült Királyság többek között azt indítványozta, hogy az egyezmény ne legyen alkalmazandó fegyveres konfliktusok idején, valamint hogy egyes rendelkezések — például a médiára, a kényszerházasságra és a szexuális erőszakra vonatkozó szabályok — szűkebb formában kerüljenek a szövegbe. Olaszország módosításai elsősorban a migrációs és tartózkodási jogi rendelkezésekhez kapcsolódtak.

Ezek a módosítási javaslatok nem azonosak a későbbi ratifikációellenes kampányokkal, de mutatják, hogy az egyezmény hatálya, az állami kötelezettségek terjedelme, a diszkriminációtilalmi kategóriák és egyes büntetőjogi rendelkezések már a szövegezési folyamatban is vitát váltottak ki.

Aláírás, ratifikáció és hatálybalépés

Az egyezmény 2014. augusztus 1-jén lépett hatályba. Az Európa Tanács hivatalos szerződési nyilvántartása tartalmazza az aláírások, ratifikációk, fenntartások, nyilatkozatok és esetleges felmondások aktuális állapotát.

Törökország elsőként ratifikálta az egyezményt 2012-ben, majd 2021-ben felmondta azt; az egyezmény Törökország tekintetében 2021. július 1-jétől nem hatályos. Az EU 2017-ben írta alá, 2023-ban hagyta jóvá az egyezményhez való csatlakozást, és 2023. október 1-jétől vált részes féllé az uniós hatáskörök keretein belül.

Egyes államok fenntartásokat vagy értelmező nyilatkozatokat fűztek az egyezményhez. A fenntartások rendszerét a 78–79. cikk szabályozza: az egyezmény általános szabályként tiltja a fenntartásokat, de meghatározott rendelkezésekhez korlátozott idejű fenntartást enged. A fenntartások és értelmező nyilatkozatok joghatását és a GREVIO szerepét a szakirodalom külön vizsgálja.

Magyarország

Aláírás és ratifikációs kísérletek

Magyarország 2014. március 14-én írta alá az egyezményt. A ratifikációra több politikai és civil kezdeményezés született, de az Országgyűlés nem fogadta el az egyezmény kihirdetéséről szóló törvényt. 2015-ben az Országgyűlés elutasította egy ratifikációt sürgető ellenzéki indítvány tárgysorozatba vételét.

A kormányzati és kormánypárti indokolásokban 2017-től egyre hangsúlyosabban jelent meg a genderfogalom, a családmodell, a magyar alkotmányos identitás és a migráció kérdése. Balogh Lídia elemzése szerint a magyar ratifikációellenes diskurzusban a genderfogalom ellentmondásossága mellett megjelent az az érv is, hogy az egyezmény menedékjogi rendelkezései nem kívánt migrációs hatással járhatnak.

2020. május 5-én az Országgyűlés elfogadta a „gyermekek és nők védelmének fontosságáról, valamint az Isztambuli Egyezményhez való csatlakozás elutasításáról” szóló politikai nyilatkozatot. A nyilatkozat szerint Magyarország elutasítja, hogy az egyezmény kötelező hatállyal rendelkezzen Magyarországra vagy az Európai Unióra nézve, és nem támogatja a társadalmi nem fogalmának bevezetését, valamint az egyezmény menekültügyi rendelkezéseit.

Magyar jogi háttér

A magyar Büntető törvénykönyv 2013. július 1-jétől önálló tényállásként tartalmazza a kapcsolati erőszakot (2012. évi C. törvény 212/A. §). A magyar jog emellett bünteti többek között a testi sértést, a kényszerítést, a személyi szabadság megsértését, a zaklatást, a szexuális erőszakot, a szexuális kényszerítést és az emberölést. A ratifikáció támogatói szerint ugyanakkor az egyezmény nem csupán új bűncselekmények bevezetését követelheti meg, hanem olyan intézményi rendszert, adatgyűjtést, képzést, menedékhelyi kapacitást, kockázatértékelést és szakpolitikai koordinációt is, amely részben túlmutat a büntetőjogi tényállások meglétén.

Az egyezmény támogatói Magyarországon elsősorban az állami ellátórendszer, a rendészeti és igazságügyi képzés, a menedékhelyek, a kockázatértékelés, a támogató szolgáltatások és az adatgyűjtés fejlesztését hangsúlyozzák. Az ellenzők szerint a nők és gyermekek védelme az egyezmény ratifikációja nélkül is biztosítható, az egyezmény pedig olyan világnézeti, szuverenitási, büntetőeljárási és menekültügyi elemeket tartalmaz, amelyeket Magyarországnak nem kellene átvennie.

A magyar civil vitában a ratifikáció mellett több hazai feminista szervezet, köztük a NANE Egyesület, a PATENT Egyesület és a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség is érvelt. A ratifikáció ellen antifeminista, konzervatív és keresztény szervezetek fogalmaztak meg kritikákat, amelyeknek összességében a nemek közötti hierarchia megőrzése a célja. A civil szervezetek szerepe ezért önálló vitaponttá vált: míg az egyik álláspont szerint e szervezetek gyakorlati tapasztalatot és szakértelmet visznek az állami intézményrendszerbe, a kritikus álláspont szerint a szakpolitikai és képzési folyamatokban nem pusztán technikai szakértőként, hanem meghatározott értelmezési kerettel és szakpolitikai célokkal rendelkező advocacy-szereplőként jelenhetnek meg.

Főbb rendelkezések

Általános kötelezettségek és kellő gondosság

Az egyezmény 4–6. cikke az egyenlőség, a diszkriminációtilalom, az állami kötelezettségek és a genderérzékeny szakpolitikák kérdését szabályozza. A 4. cikk előírja, hogy az egyezmény rendelkezéseit megkülönböztetés nélkül kell alkalmazni, többek között biológiai nemen, társadalmi nemen, szexuális irányultságon, nemi identitáson, életkoron, egészségi állapoton, fogyatékosságon, családi állapoton, migráns- vagy menekültstátuszon alapuló megkülönböztetés nélkül.

A 4. cikk 4. bekezdése szerint a nők nemi alapú erőszakkal szembeni védelméhez szükséges különleges intézkedések az egyezmény értelmében nem minősülnek diszkriminációnak. A támogatói értelmezés szerint ez a tényleges egyenlőség (substantive equality) eléréséhez szükséges, mert a nők bizonyos súlyos erőszakformákban aránytalanul érintettek. Egyes jogi és férfijogi kritikák szerint ugyanakkor a „különleges intézkedések” tág értelmezése normatív aszimmetriát teremthet az áldozatvédelemben, ha az állami intézményrendszer nem biztosít egyenlő hozzáférést a férfi és fiú sértettek számára is, ami az egyenlő bánásmód formális elvével feszülhet össze.

Az 5. cikk a „kellő gondosság” elvét tartalmazza. Eszerint az államoknak kellő gondossággal kell eljárniuk az egyezmény hatálya alá tartozó erőszakcselekmények megelőzése, kivizsgálása, büntetése és a jóvátétel biztosítása érdekében akkor is, ha a cselekményt nem állami szereplő követte el. A támogatói értelmezés szerint ez az állami mulasztások elleni hatékony emberi jogi garancia. Egyes jogi kritikák szerint ugyanakkor a kellő gondosság tág értelmezése elmozdíthatja az emberi jogi felelősségi rendszert a klasszikus vertikális állam–egyén viszonytól a magánszemélyek közötti jogsértésekért viselt kiterjedtebb állami felelősség irányába, ezért világos határvonalakra van szükség az állami kötelezettségek, a büntetőjogi felelősség és a magánszférába való beavatkozás között.

Integrált szakpolitikák, adatgyűjtés és civil szereplők

Az egyezmény 7–11. cikke az összehangolt állami szakpolitikákra, a megfelelő erőforrások biztosítására, a civil szervezetekkel való együttműködésre, a koordináló testületek kijelölésére és az adatgyűjtésre vonatkozik. A 11. cikk szerint az államoknak rendszeresen adatokat kell gyűjteniük az egyezmény hatálya alá tartozó erőszakformákról, támogatniuk kell a jelenség okait, hatásait, előfordulását, elítélési arányait és az intézkedések hatékonyságát vizsgáló kutatásokat, és törekedniük kell népességalapú felmérések készítésére.

A 9. cikk előírja, hogy az államok ismerjék el, ösztönözzék és támogassák a nők elleni erőszak elleni küzdelemben aktív civil szervezetek és civil társadalmi szereplők munkáját, és alakítsanak ki hatékony együttműködést velük. Az Európa Tanács saját ismertetése szerint az ilyen civil szervezetek az egyezmény végrehajtásának és monitoringjának fontos szereplői.

E rendelkezés támogatói szerint a civil szervezetek bevonása azért szükséges, mert a sértettekkel dolgozó szervezetek gyakorlati tapasztalattal, szolgáltatási ismeretekkel és az intézményrendszer hiányosságaira vonatkozó információkkal rendelkeznek. Kritikusai szerint viszont a „civil társadalom” és „szakértői bevonás” fogalma nem minden esetben ideológiailag semleges: a gyakorlatban az együttműködési mechanizmusok, pályázati források és szakmai konzultációk meghatározott feminista, genderalapú vagy strukturális egyenlőtlenségi megközelítést alkalmazó advocacy-szervezetek felé torzíthatnak, miközben férfijogi, családjogi, vallási vagy konzervatív civil szervezetek kevésbé juthatnak szerephez.

A civil szervezetek szerepével kapcsolatos vita különösen akkor élesedik ki, amikor az áldozatsegítő szolgáltatáson túl szakpolitikai tanácsadói, képzési, protokollalkotási vagy oktatási szerephez jutnak, mert ezekben az esetekben már nemcsak szolgáltatási tapasztalatuk, hanem elméleti és világnézeti keretük is hatással lehet az állami gyakorlatra. Magyarországon a NANE és a PATENT több módszertani anyagban hangsúlyozta a kockázatértékelés, rendőri és igazságügyi protokollok, szakemberképzés, jogi segítségnyújtás és oktatási programok fontosságát. E források a szervezetek álláspontját és szakpolitikai javaslatait dokumentálják; enciklopédikus szövegben ezért nem semleges szakértői konszenzusként, hanem konkrét advocacy-szereplők álláspontjaként kezelendők.

Megelőzés

A 12–17. cikk a megelőzésről rendelkezik. Az államoknak intézkedéseket kell tenniük azoknak az előítéleteknek, szokásoknak, hagyományoknak és gyakorlatoknak a visszaszorítására, amelyek a nők alacsonyabb rendűségének gondolatán vagy a nők és férfiak sztereotip szerepein alapulnak. A 12. cikk külön kimondja, hogy kultúra, szokás, vallás, hagyomány vagy úgynevezett „becsület” nem szolgálhat igazolásként az egyezmény hatálya alá tartozó erőszakcselekményekre.

A 14. cikk oktatási rendelkezései szerint az államoknak megfelelő esetben oktatási anyagokat kell kidolgozniuk többek között a nők és férfiak közötti egyenlőségről, a sztereotípiamentes nemi szerepekről, a kölcsönös tiszteletről, az erőszakmentes konfliktuskezelésről, a nőkkel szembeni nemi alapú erőszakról és a személyi integritáshoz való jogról. E rendelkezések a ratifikáció körüli viták egyik központi pontját alkotják, mert támogatói szerint az erőszak megelőzésének részei, kritikusai szerint viszont világnézeti tartalmú oktatáspolitikai kötelezettségekhez vezethetnek.

A keresztény, illetve konzervatív kritika nemcsak az egyezmény büntetőjogi vagy menedékjogi következményeire összpontosít, hanem arra is, hogy a gender mainstreaming és a sztereotípiamentes nemi szerepek oktatási megjelenítése milyen antropológiai előfeltevéseket hordoz. E kritika szerint a genderfogalom gyakran homályos, különböző intézmények eltérően értelmezik, és az oktatási-szociális intézményrendszerben a férfi és női szerepek relativizálására, nem pedig pusztán az erőszak megelőzésére szolgálhat.

E kritikák szerint az egyezmény genderdefiníciója és annak oktatási alkalmazása hozzájárulhat a hagyományos nemi szerepek, a biológiai nemre építő antropológia, valamint a vallási-kulturális családfelfogások marginalizálódásához. Az Európa Tanács hivatalos értelmezése ezzel szemben azt hangsúlyozza, hogy a dokumentum nem ír elő konkrét tantervet, nem határozza meg a házasság vagy család jogi fogalmát, és nem követeli meg a nemi identitással kapcsolatos nemzeti jogszabályok módosítását. Kritikusai szerint ugyanakkor a vita nem kizárólag a szerződésszöveg formális rendelkezéseiről, hanem a GREVIO-jelentésekben, képzési protokollokban és szakpolitikai ajánlásokban megjelenő végrehajtási elvárásokról is szól.

Védelem és támogatás

A 18–28. cikk a védelemről és támogatásról szól. Az államoknak biztosítaniuk kell az általános és speciális támogató szolgáltatásokat, a megfelelő tájékoztatást, a menedékhelyeket, a telefonos segélyvonalakat, a szexuális erőszakot elszenvedők ellátását, valamint a gyermekek és tanúk védelmét. Az egyezmény szerint a támogató szolgáltatások nem függhetnek attól, hogy az érintett személy feljelentést tesz-e vagy tanúként eljár-e.

A támogatói álláspont szerint ez a megközelítés azért indokolt, mert a családon belüli és szexuális erőszak sok esetben rejtve marad, és az érintettek kiszolgáltatott helyzetben vannak. Kritikusok szerint ugyanakkor az ellátórendszer akkor tekinthető kiegyensúlyozottnak, ha a támogató szolgáltatások nemi hovatartozástól függetlenül hozzáférhetők, és nem a férfi elkövető–női sértett sémát tekintik minden eset előfeltevésének.

Az egyezmény gyermekvédelmi rendelkezései a gyermekek érdekét is figyelembe veszik, különösen akkor, ha a gyermek közvetlenül vagy közvetve családon belüli erőszaknak van kitéve. A támogatói álláspont szerint ez indokolt, mert a családon belüli erőszak környezetében a gyermekek közvetve vagy közvetlenül is sérülhetnek. Kritikusok ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a „gyermek érdeke” fogalom tág értelmezése bizonyos esetekben feszülhet a szülői felügyeleti jogokkal, a családi egység megőrzésének elvével vagy a gyermek és mindkét szülő kapcsolattartásának jogával – különösen olyan esetekben, ahol az erőszak vádját vitatják.

Anyagi büntetőjogi rendelkezések

Az egyezmény 33–40. cikke több cselekmény büntetőjogi vagy más jogi szankcionálását írja elő. Ilyen a pszichológiai erőszak, a zaklatás, a fizikai erőszak, a beleegyezés hiányán alapuló szexuális erőszak, a kényszerházasság, a női nemi szervek megcsonkítása, a kényszerabortusz, a kényszersterilizálás és a szexuális zaklatás. A gazdasági erőszak a családon belüli erőszak egyezményi definíciójában jelenik meg, de a 33–40. cikkek között nem szerepel önálló bűncselekményként. A „kényszerítő kontroll” sem önálló egyezményi tényállásként szerepel, hanem a pszichológiai erőszak, a családon belüli erőszak és a kockázatértékelés későbbi szakirodalmi, GREVIO- és szakpolitikai értelmezéseiben kapcsolódik az egyezmény végrehajtásához.

A 33. cikk a pszichológiai erőszakról rendelkezik. Niels Hedlund elemzése szerint az egyezmény e rendelkezése a pszichológiailag erőszakos magatartássor büntetőjogi szankcionálásának kötelezettségét fogalmazza meg, és a GREVIO országjelentései alapján több részes állam nehezen teljesíti e követelményt. A támogatói álláspont szerint a tartós fenyegetés, kontroll és lelki kényszerítés önálló jogi kezelése szükséges. Büntetőjogi kritikák szerint ugyanakkor a 33. cikk végrehajtása különös figyelmet igényel a legalitás és a határozottság követelménye, vagyis a nullum crimen sine lege certa elve miatt. Hedlund szerint több bizonytalanság marad fenn: az egyezmény és a magyarázó jelentés nem határozza meg pontosan, mikor áll össze több cselekmény büntetőjogilag releváns magatartássorrá, mit jelent a „pszichológiai integritás” súlyos sérelme. Hedlund szerint a GREVIO egyes jelentéseiben a „kényszerítés” és a „fenyegetés” fogalmát igen tágan értelmezi, miközben ennek jogi indokolása nem mindig elég részletes vagy következetes. Ugyanakkor különös figyelmet igényelne, hogy a pszichológiai erőszak tényállása kellően pontos, előrelátható és bizonyítható legyen, és ne kriminalizáljon általános párkapcsolati konfliktusokat.

A 36. cikk a szexuális erőszakot a beleegyezés hiányára építve határozza meg: a beleegyezésnek az érintett személy szabad akaratából, a körülmények alapján önként kell megtörténnie. Az Európa Tanács és a GREVIO e rendelkezést úgy értelmezi, hogy a kizárólag erőszakra, fenyegetésre vagy kényszerre épülő nemzeti tényállások adott esetben nem fedik le a szexuális erőszak minden formáját. Az Európai Parlamenti Kutatószolgálat összehasonlító elemzése szerint az Európai Unió tagállamaiban a nemi erőszak szabályozása vegyes képet mutat: több jogrendszer a beleegyezés hiányát teszi a tényállás központi elemévé, míg mások továbbra is az erőszakra, fenyegetésre, kényszerre vagy a sértett kiszolgáltatott állapotára épülő megoldásokat alkalmaznak.

A beleegyezésalapú szabályozás támogatói szerint ez a modell erősíti a szexuális önrendelkezést, és jobban védi azokat az eseteket is, amelyekben nincs klasszikus fizikai erőszak, közvetlen fenyegetés vagy a sértett részéről látványos fizikai ellenállás. Kritikusai szerint viszont különös figyelmet kell fordítani a büntetőjog ultima ratio jellegére, a tényállások pontosságára, a hamis vagy megalapozatlan vádak növekedésétől tartó aggályokra, a „szó áll szemben szóval” (he said, she said) típusú bizonyítási helyzetekre, valamint arra, hogy a büntetőeljárás ne váljon párkapcsolati vagy családjogi konfliktusok eszközévé. E kritika szerint a beleegyezés hiányának központi tényállási elemmé tétele csak akkor egyeztethető össze az ártatlanság vélelmével és a tisztességes eljárással, ha a bizonyítási teher nem fordul át ténylegesen a vádlott terhére, és a bírósági gyakorlat világos bizonyítási standardokkal, bírói kontrollal és hatékony jogorvoslattal kezeli azokat az ügyeket, amelyekben kevés külső bizonyíték áll rendelkezésre.

Más kritikák dogmatikai jellegűek. Például Jed Rubenfeld jogtudós szerint ha a nemi erőszakot általánosan „beleegyezés nélküli szexként” határozzák meg, akkor nehezen indokolható, hogy a megtévesztéssel megszerzett beleegyezés miért nem vezet széles körben nemierőszak-felelősséghez, hiszen más jogterületeken a megtévesztéssel kiváltott beleegyezés rendszerint nem tekinthető valódi beleegyezésnek. Rubenfeld ezért a szexuális autonómiára épülő, tisztán beleegyezésalapú nemierőszak-felfogást túl tág vagy nehezen elhatárolható modellnek tartja, és a nemi erőszak jogi lényegét inkább az önbirtoklás, illetve a testi-szexuális önrendelkezés erőszakos, kényszerítő vagy uralmi jellegű megsértésében látja.

A hatályos magyar büntetőjog nem tisztán beleegyezésalapú modellt követ. A Btk. 196. §-a a szexuális kényszerítést rendeli büntetni: eszerint az követ el bűncselekményt, aki mást szexuális cselekményre vagy annak eltűrésére kényszerít. A Btk. 197. §-a szerinti szexuális erőszak ehhez képest akkor valósul meg, ha a szexuális kényszerítést erőszakkal vagy az élet, illetve testi épség elleni közvetlen fenyegetéssel követik el, ha az elkövető más védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotát használja fel szexuális cselekményre, illetve ha tizenkettedik életévét be nem töltött személlyel végez vagy végeztet szexuális cselekményt. A magyar kommentárirodalom szerint a szexuális kényszerítésnél a kényszerítés lényege az, hogy a sértett nem akarja a szexuális cselekményt, abba nem egyezik bele, de az elkövető a saját akaratát érvényesíti; a szoros értelemben vett szexuális erőszak pedig a szexuális kényszerítés erőszakos vagy kvalifikált fenyegetéssel elkövetett alakzata. A magyar szabályozás tehát a beleegyezés hiányát nem önálló, általános tényállási elemként fogalmazza meg, hanem a kényszerítés, az erőszak vagy kvalifikált fenyegetés, a védekezésre vagy akaratnyilvánításra képtelen állapot, valamint az életkori védelem kategóriáin keresztül kezeli a szexuális önrendelkezés sérelmét.

Eljárási rendelkezések és védelmi intézkedések

A 49–58. cikk a nyomozásra, büntetőeljárásra, kockázatértékelésre, sürgősségi távoltartásra, védelmi határozatokra és az elévülésre vonatkozik. A 52. cikk előírja, hogy az illetékes hatóságoknak lehetőségük legyen sürgősségi intézkedésként az elkövető eltávolítására a közös lakásból, ha közvetlen veszély áll fenn. A 53. cikk hosszabb távú távoltartási és védelmi intézkedésekről rendelkezik.

A támogatók szerint ezek az eszközök a családon belüli erőszak sajátosságai miatt szükségesek, mivel az érintettek sokszor függőségi helyzetben vannak, és a rendes büntetőeljárás lassúsága nem nyújt azonnali védelmet. Kritikusok szerint viszont a gyorsított távoltartások, a megalapozott gyanú gyakorlati küszöbe, a korlátozott bizonyítási lehetőségek és a családjogi döntésekkel – például gyermekelhelyezéssel vagy kapcsolattartással – való összekapcsolás jelentős garanciális kérdéseket vet fel, különösen vitatott tényállású válási vagy gyermekelhelyezési konfliktusokban.

A családjogi összefüggések különösen vitatottak. A gyorsított távoltartási és védelmi intézkedések támogatói szerint a családon belüli erőszak rejtett, ismétlődő jellege miatt szükségesek az azonnali beavatkozások. Kritikusok ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a távoltartási végzés, az ideiglenes lakáshasználat, a gyermekelhelyezés és a kapcsolattartás korlátozása olyan súlyos következményekkel járhat, hogy a bírósági kontrollnak, a jogorvoslatnak és a tényállás alapos vizsgálatának kiemelt szerepe van. Egyes apajogi és férfijogi kritikák ezt a hamis vagy megalapozatlan vádak, illetve a szülői elidegenítés kockázataként írják le.

Az egyezmény végrehajtását ellenőrző GREVIO jelentései, valamint több nőjogi szervezet ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a családon belüli erőszak figyelmen kívül hagyása a kapcsolattartási és gyermekelhelyezési döntésekben a sértettek és gyermekek biztonságát veszélyeztetheti. A GREVIO e kérdésben nem bíróságként vagy jogorvoslati fórumként, hanem az egyezmény végrehajtását ellenőrző monitoringtestületként fogalmaz meg ajánlásokat; álláspontja ezért a végrehajtási monitoring keretében értelmezendő.

Migráció és menedékjog

A 59–61. cikk a tartózkodási jogállásra, a menedékjogra és a visszaküldés tilalmára vonatkozik. A 60. cikk előírja, hogy a nők elleni nemi alapú erőszak a menekültek jogállásáról szóló 1951. évi egyezmény szerinti üldöztetés egyik formájaként, illetve kiegészítő védelemre okot adó súlyos sérelemként ismerhető el.

E rendelkezés támogatói szerint a kényszerházasság, a női nemi szervek megcsonkítása, a családon belüli súlyos erőszak vagy más nemi alapú üldöztetési formák menekültügyi értékelése emberi jogi szempontból indokolt. Kritikusai szerint a rendelkezés tág értelmezése migrációs nyomást vagy a menedékjogi kategóriák bővülését eredményezheti. Balogh Lídia elemzése szerint a magyar vitában ez az érv a genderfogalommal kapcsolatos aggályok mellett önálló ratifikációellenes elemként jelent meg, miközben a menekültügyi rendelkezés jogértelmezési és nem automatikus befogadási kötelezettségként is értelmezhető.

Monitoringmechanizmus

Az egyezmény végrehajtását az Európa Tanács által független szakértői testületként létrehozott GREVIO (Group of Experts on Action against Violence against Women and Domestic Violence), valamint a részes államok képviselőiből álló Felek Bizottsága kíséri figyelemmel. A GREVIO országjelentéseket vizsgál, kérdőíveket küldhet, országlátogatásokat tehet, és jelentéseket, következtetéseket, ajánlásokat fogalmazhat meg.

A monitoringmechanizmust a támogatók az egyezmény egyik erősségének tekintik, mert rendszeres külső értékelést és összehasonlítható végrehajtási standardokat biztosít. Kritikusai szerint ugyanakkor a GREVIO és az egyezmény végrehajtását kísérő „soft law” dokumentumok – ajánlások, értelmező megjegyzések, országjelentések – bizonyos esetekben tágíthatják az egyezmény eredeti szövegében foglalt kötelezettségeket, és nyomást gyakorolhatnak a nemzeti jogalkotásra, különösen a genderfogalom, az oktatás, a családpolitika, a büntetőjogi protokollok és a menedékjog területén.

A GREVIO monitoring-tevékenysége során nemcsak az egyezmény szövegét, hanem saját általános ajánlásait és korábbi országjelentéseit is referencia-pontként kezeli. A támogatói álláspont szerint ez biztosítja a végrehajtás koherenciáját; egyes jogi kritikák szerint viszont ez a gyakorlat a szerződés eredeti szövegén túlmutató értelmezési elvárásokat is generálhat, ami a nemzeti jogalkotás mozgásterének szűküléséhez vezethet.

Egyes konzervatív jogi elemzések, például az Ordo Iuris anyagai szerint a GREVIO dokumentumai a genderalapú erőszak paradigmáját a szerződés szövegén túlmenően fejlesztik tovább, különösen a nemi sztereotípiák, a gendersemleges megközelítés bírálata és a társadalmi struktúrák átalakításának igénye terén. E forrás az egyezmény ellenzői oldalának jogi és antropológiai érvelését dokumentálja, ezért enciklopédikus szövegben kritikai álláspontként, nem pedig semleges intézményi értékelésként kezelendő.

A fenntartások és értelmező nyilatkozatok kérdését külön jogirodalom vizsgálja. Burek szerint a GREVIO az emberi jogi monitoringtestületek között sajátos helyzetben van, mert az egyezmény 79. cikke közvetlen szerepet ad neki a fenntartások fenntartásának indokolásában, a gyakorlatban azonban a testület eddig visszafogottan élt ezzel a lehetőséggel.

A szuverenitási és szubszidiaritási kritika szerint az egyezmény, illetve annak monitoringgyakorlata olyan területeket is érint – például oktatást, családpolitikát, gyermekvédelmet, szociálpolitikát és menedékjogot –, amelyekben a tagállamok alkotmányos hagyományai jelentősen eltérnek. E kritika nem feltétlenül a nők vagy gyermekek védelmét vitatja, hanem azt, hogy milyen mélységig indokolt egy nemzetközi egyezményhez kapcsolódó monitoringtestület értelmezési elvárásainak befolyásolnia a nemzeti jogalkotást és szakpolitikát.

Viták és kritikák

Az egyezmény körüli viták több síkon zajlanak. A támogatók az egyezményt a nők elleni és családon belüli erőszak elleni legátfogóbb európai emberi jogi dokumentumnak tekintik. A kritikusok szerint az egyezmény több ponton túlmutat a szűk erőszakellenes célon, és olyan világnézeti, jogi, oktatáspolitikai, menedékjogi, intézményi és szuverenitási kérdéseket érint, amelyekkel nem minden állam vagy társadalmi szereplő kíván azonosulni.

A genderfogalom jogi vitája

Az egyezmény 3. cikk c) pontjában szereplő genderdefiníció a ratifikációs viták egyik központi eleme. Az Európa Tanács hivatalos értelmezése szerint a fogalom azokra a társadalmi szerepelvárásokra utal, amelyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy a nők elleni erőszak elfogadottabbá váljon vagy rejtve maradjon. E felfogás szerint a genderfogalom nem tagadja a biológiai nemet, hanem a férfiakhoz és nőkhöz kapcsolt társadalmi szerepek elemzésére szolgál.

A kritikus jogi álláspont szerint az egyezmény genderdefiníciója azért vitatható, mert egy eredetileg társadalomtudományi és politikai fogalmat emel nemzetközi jogi kötelezettség szintjére, miközben annak jelentése a különböző jogrendszerekben, politikai diskurzusokban és akadémiai irányzatokban nem egységes. Francesco Agnello nemzetközi jogi elemzése az egyezmény genderdefinícióját elméleti, politikai és jogi szempontból problematikusnak tartotta, és egy „személyalapú”, a férfiak és nők egyenlő méltóságát és jogait hangsúlyozó megközelítést javasolt. Balogh Lídia magyar nyelvű tanulmánya szintén arra hívja fel a figyelmet, hogy a gender mint jogi fogalom nem stabil, és használata a nők jogi érdekeinek képviselete szempontjából is kétes eredményekhez vezethet.

A genderfogalom és az egyezmény végrehajtási modelljének kritikája nem kizárólag konzervatív vagy férfijogi oldalról jelent meg. Egyes feminista szerzők – például Christina Hoff Sommers – az „equity feminism” és a „gender feminism” megkülönböztetésével bírálják, hogy a radikálisabb genderfeminista keret a nők jogegyenlőségi követeléseit a társadalom egészét átfogó patriarchális rendszer elméletével köti össze, ami politikai konfliktusként értelmezheti a férfi–nő viszonyt.

Az ellenzői érvek egyik gyakori formája a „genderideológia” vagy „genderelmélet” meszerséges kifejezések használata.</ref> A politológiai és társadalomtudományi szakirodalom ezzel kapcsolatban azt vizsgálja, hogy a genderfogalom miként vált több országban a családmodellel, vallási szabadsággal, nemzeti szuverenitással, LMBT-jogokkal és nemzetközi szervezetekkel kapcsolatos tágabb politikai viták gyűjtőfogalmává. Ugyanakkor a „genderideológia” kifejezést használó kritikusok gyakran nem csupán politikai mobilizációs jelszóként, hanem alkotmányjogi, vallási, antropológiai vagy szülői jogi aggályként fogalmazzák meg fenntartásaikat.

A férfi és fiú érintettek kérdése

Az egyezmény preambuluma elismeri, hogy férfiak is lehetnek családon belüli erőszak érintettjei, és a 2. cikk arra ösztönzi az államokat, hogy az egyezményt a családon belüli erőszak valamennyi érintettjére alkalmazzák. A hivatalos magyarázat szerint a „családon belüli erőszak” fogalma nemi szempontból semleges.

A férfijogi és apajogi kritika szerint azonban az egyezmény szerkezete aszimmetrikus: a nőkkel szembeni erőszakra kötelező, részletes és rendszerszintű állami intézkedéseket ír elő, míg a férfi és fiú érintettekre vonatkozó alkalmazást csak ösztönző jelleggel említi. A Férfihang Civil Társaság 2018-as állásfoglalása szerint az egyezmény a férfi és fiú sértettek védelmét másodlagosként kezeli, miközben a családon belüli erőszak bizonyos formáiban férfiak és fiúk is jelentős számban érintettek.

A férfijogi kritika egyik tágabb előfeltevése, hogy a „férfihatalom” fogalma önmagában nem írja le megfelelően a férfiak társadalmi helyzetét. Warren Farrell például a férfiak társadalmi szerepeit nem pusztán privilégiumként, hanem kockázatokkal, veszélyesebb életpályákkal és intézményi láthatatlansággal járó szereprendszerként értelmezi. E nézőpontból az Isztambuli Egyezmény kritikusai azt kifogásolják, hogy a családon belüli erőszak problémáját túlságosan könnyen illeszti a férfi hatalom és női áldozatiság sémájába.

A férfijogi kritika szerint a családon belüli erőszak elleni szakpolitikai és szolgáltatási rendszer akkor válhat egyoldalúvá, ha a képzések, protokollok és ellátási formák kizárólag vagy túlnyomórészt a férfi elkövető / női áldozat modellből indulnak ki. Farrell ezzel összefüggésben azt állítja, hogy a családon belüli erőszakkal foglalkozó intézményrendszerben a férfi sértettek gyakran láthatatlanok maradnak, részben azért, mert a szolgáltatások nyelve és intézményi kultúrája a férfiakat inkább potenciális elkövetőként, mint segítségre szoruló érintettként kezeli.

A magyar vitában gyakran hivatkozott forrás az Országos Kriminológiai Intézet 2005-ös kötete, amely a családon belüli erőszak egyes súlyos bűncselekményi formáit vizsgálta. A kritikusok ebből azt emelik ki, hogy a kiemelten súlyos családon belüli bűncselekmények és egyes gyermekvédelmi kategóriák nem kizárólag női vagy lány sértetteket érintenek. Az egyezmény támogatói ezzel szemben azt hangsúlyozzák, hogy az egyezmény nem általában minden erőszakformát kíván szabályozni, hanem a nők elleni erőszakot és a családon belüli erőszakot úgy, hogy figyelembe veszi a nők nagyobb arányú érintettségét bizonyos súlyos, szexuális és kontrolláló formákban.

A családon belüli erőszak okairól és statisztikáiról szóló vita

A családon belüli és intimpartneri erőszak kutatásában régóta jelen van a vita arról, hogy a jelenséget elsősorban nemek közötti strukturális hatalmi viszonyok, vagy inkább többtényezős, egyéni, párkapcsolati, szociális, kulturális és pszichológiai tényezők felől kell-e értelmezni. Az egyezmény preambuluma a nők elleni erőszakot strukturális, történelmileg kialakult hatalmi egyenlőtlenségek keretében értelmezi. Ez az értelmezési keret a feminista jogtudományban és az emberi jogi szakirodalomban széles körben használt megközelítés, de nem az egyetlen: más kutatási irányok – például a családrendszer-elméleti, szociálpszichológiai vagy kriminológiai perspektívák – a jelenséget többtényezős, egyéni, párkapcsolati és szociokulturális tényezők interakciójaként vizsgálják. Enciklopédikus szövegben ezért meg kell különböztetni az egyezmény saját értelmezési keretét a családon belüli erőszak tudományos magyarázatainak teljes spektrumától.

A lengyel vitában az Ordo Iuris konzervatív jogi intézet 2014-es anyagai azt állították, hogy az egyezmény túlzottan a nemi sztereotípiákra és a társadalmi-kulturális nemi szerepekre vezeti vissza az erőszakot, miközben szerintük háttérbe szorít olyan tényezőket, mint az alkoholizmus, a család és más támogató közösségek meggyengülése, illetve az erőszak és a női szexualitás tárgyiasító médiabeli megjelenítése. Ezzel szemben a lengyel Demagog fact-checking portál szerint az egyezmény oktatási és megelőzési rendelkezései nem új nemdefiníciók tanítására vagy az azonos nemű párok házasságának elismerésére irányulnak, hanem a nőkkel szembeni káros előítéletek és sztereotípiák lebontását célozzák az erőszak megelőzése érdekében.

A kutatási eredmények jelentősen függnek az alkalmazott módszertantól. Az önbevalláson alapuló, a konfliktuskezelési cselekményeket mérő vizsgálatok – például a Conflict Tactics Scale hagyománya – gyakran magasabb kölcsönösséget vagy nemi szimmetriát mutatnak ki az enyhébb fizikai agresszió és párkapcsolati konfliktusok körében. A sérülést, félelmet, kényszerítő kontrollt, szexuális erőszakot vagy halálos kimenetelt vizsgáló kutatások ezzel szemben rendszerint erősebb nemi aszimmetriát mutatnak.

Más kutatási irányok arra mutatnak rá, hogy az intimpartneri erőszak bizonyos formái kölcsönösek vagy kétirányúak lehetnek, különösen enyhébb fizikai vagy pszichológiai agresszió esetén, miközben a súlyos, sérüléssel, szexuális erőszakkal, kontrollal vagy halálos kimenetellel járó formákban a nemi arányok eltérhetnek. Az Egyesült Államok CDC NISVS felmérései például nők és férfiak esetében is mérnek intimpartneri erőszakot, bár a sérülések, szexuális erőszak és félelem mint hatások nem azonos mértékben jelennek meg a két nemnél.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének 2014-es felmérése kizárólag női válaszadókat kérdezett a nők által elszenvedett fizikai, szexuális és pszichológiai erőszakról, így adatai a női érintettek tapasztalatairól adnak képet, de önmagukban nem alkalmasak az összes családon belüli erőszak elkövetői nemi arányainak megállapítására.

Oktatás, szülői jogok és családmodell

A 12. és 14. cikk szerinti megelőzési és oktatási rendelkezések támogatói szerint az államnak szerepe van abban, hogy az oktatás, a médiakörnyezet és a szakmai képzések erősítsék a kölcsönös tiszteletet, az erőszakmentes konfliktuskezelést és az emberi méltóság védelmét. Az Európa Tanács hivatalos magyarázata szerint az egyezmény nem ír elő meghatározott családmodellt, nem szabályozza a házasság definícióját, és nem követeli meg a nemi identitással kapcsolatos nemzeti jogszabályok módosítását.

A konzervatív és keresztény kritika szerint ugyanakkor a „sztereotípiamentes nemi szerepek” oktatási megjelenítése túlságosan tág és bizonytalan fogalom. E kritika szerint a követelmény szembekerülhet a nemek komplementaritásának, a házasság és a család intézményének olyan felfogásaival, amelyek egyes vallási és kulturális hagyományokban központi jelentőségűek. E kritika nem pusztán oktatáspolitikai fenntartásként, hanem antropológiai álláspontként is megjelenik: a biológiai nem, a test és a személyiség egysége, valamint a családi szerepek társadalmi jelentősége olyan kérdésként szerepel benne, amelyet a kritikusok szerint az állam nem írhat át világnézetileg vitatott tananyagokkal.

Ez az aggály több közép- és kelet-európai ratifikációs vitában is felmerült, például Horvátországban, Lettországban, Litvániában, Szlovákiában és Magyarországon. Horvátország az egyezmény ratifikációja során értelmező nyilatkozatot fűzött a dokumentumhoz, amely szerint az egyezmény nem írja elő genderideológia bevezetését, és nem érinti a házasság alkotmányos meghatározását. A Bosak–Munivrana Vajda-tanulmány e vita egyezménypárti jogi értelmezését adja; a horvát kritikai álláspont tárgyszerű bemutatásához a ratifikációs viták és parlamenti nyilatkozatok külön vizsgálata is szükséges lehet.

Civil szervezetek, „szakértői” szerep és szakpolitikai befolyás

Az egyezmény végrehajtási modelljében a civil szervezetek és szakmai szereplők bevonása központi elem. Az Európa Tanács szerint az érintett civil szervezetek kulcsszereplők az egyezmény végrehajtásában, ezért a részes államoknak el kell ismerniük, ösztönözniük és támogatniuk kell munkájukat, valamint együtt kell működniük velük.

A ratifikáció támogatói szerint ez nem világnézeti kiszervezést jelent, hanem annak elismerését, hogy a sértettekkel közvetlenül dolgozó szervezetek gyakorlati tudással rendelkeznek, és gyakran ők észlelik legkorábban az állami intézményrendszer hiányosságait. A NANE és a PATENT anyagai például kockázatértékelési eszközöket, rendőrségi és igazságügyi módszertani ajánlásokat, szakemberképzést és a szolgáltatási rendszer fejlesztését sürgetik.

A kritikus álláspont szerint ugyanakkor az egyezmény által előírt civil együttműködés a gyakorlatban intézményes konzultatív vagy szakpolitikai szerephez juttathat meghatározott feminista, genderalapú vagy strukturális egyenlőtlenségi megközelítést alkalmazó civil szakértői és advocacy köröket a jogalkotásban, a rendészeti és igazságügyi képzésben, a családjogi és gyermekvédelmi protokollokban, az adatgyűjtésben és az oktatási programokban. E kritika szerint az államnak biztosítania kellene, hogy a nők védelmével foglalkozó szervezetek mellett férfijogi, apajogi, gyermekvédelmi, vallási és konzervatív családpolitikai szervezetek is arányosan megjelenhessenek a szakpolitikai konzultációkban, különösen akkor, ha az intézkedések a családjogot, gyermekelhelyezést, távoltartást vagy iskolai tananyagokat érintik.

Az Európa Tanács és a GREVIO a „releváns civil szervezetek” körének meghatározásakor jellemzően azokat a szervezeteket tekinti elsődleges információforrásnak, amelyek a nők elleni és családon belüli erőszak elleni fellépésben dolgoznak, illetve az egyezmény végrehajtásáról árnyékjelentéseket készítenek. A kritikus álláspont szerint ez a gyakorlat – mivel a monitoring-kérdőívek és az árnyékjelentések gyakran az egyezmény genderalapú értelmezési keretét osztó szervezetek felől érkeznek – bizonyos ideológiai profilú szervezetek előnyben részesítéséhez vezethet, miközben más nézőpontú civil szereplők – például férfijogi, konzervatív családjogi vagy vallási alapú szervezetek – kevésbé férhetnek hozzá a szakpolitikai konzultációkhoz vagy monitoringfolyamatokhoz.

A férfijogi kritika ezzel összefüggésben arra hívja fel a figyelmet, hogy ha a szakpolitikai modell a családon belüli erőszakot elsősorban férfi elkövetői és női áldozati sémában értelmezi, akkor a férfi és fiú sértettek, a női elkövetők, illetve a kölcsönös vagy többtényezős párkapcsolati erőszak kevésbé válhat láthatóvá. A vita ezért nem pusztán az, hogy szükséges-e szakértői és civil részvétel, hanem az is, hogy ki minősül „szakértőnek”, milyen elméleti keret alapján értelmezi a családon belüli erőszakot, milyen állami forrásokhoz jut hozzá, és milyen mértékben befolyásolja a hatósági és oktatási gyakorlatot.

Büntetőjogi és eljárásjogi aggályok

Az egyezmény több olyan cselekmény jogi szankcionálását írja elő, amelyet a nemzeti jogok eltérően szabályoznak. Ilyen a pszichológiai erőszak, a zaklatás, a beleegyezés hiányán alapuló szexuális erőszak, illetve a pszichológiai erőszakhoz, családon belüli erőszakhoz és kockázatértékeléshez kapcsolódó, kényszerítő kontrollként értelmezett magatartások köre.

A támogatói álláspont szerint ezek a kategóriák a családon belüli erőszak sajátosságai miatt szükségesek, mivel a tartós, ismétlődő, kontrolláló vagy fenyegető magatartások önmagukban is súlyos sérelmet okozhatnak, és gyakran megelőzik a fizikai erőszakot. A kritikusok szerint viszont különös figyelmet kell fordítani a büntetőjog ultima ratio jellegére, a tényállások pontosságára, a hamis vagy megalapozatlan vádak növekedésének kockázatáára, a „szó áll szemben szóval” („he said - she said”) típusú bizonyítási helyzetekre, valamint arra, hogy a büntetőeljárás ne váljon párkapcsolati vagy családjogi konfliktusok eszközévé.

A cseh ratifikációs vitában külön jogászi kifogásként jelent meg az egyezmény 28. cikke is, amely a szakmai titoktartási szabályok és a súlyos erőszakos cselekmények jelentésének lehetősége közötti viszonyt érinti. Daniela Kovářová cseh ügyvéd és politikus szerint a rendelkezés az ügyvédi titoktartás sérelmének kockázatát vetheti fel. Daniel Bartoň cseh jogász ezzel szemben úgy érvelt, hogy a 28. cikk nem általános ügyvédi bejelentési kötelezettséget hoz létre, hanem azt kívánja biztosítani, hogy egyes szakemberek a nemzeti jog keretei között jelentést tehessenek súlyos, ismétlődés veszélyével járó erőszakos cselekményekről; szerinte ez a rendelkezés a cseh jogban nem igényelné az ügyvédi titoktartás áttörését.

A családjogi összefüggések különösen vitatottak. A gyorsított távoltartási és védelmi intézkedések támogatói szerint a családon belüli erőszak rejtett, ismétlődő jellege miatt szükségesek az azonnali beavatkozások. Kritikusok ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a távoltartási végzés, az ideiglenes lakáshasználat, a gyermekelhelyezés és a kapcsolattartás korlátozása olyan súlyos következményekkel járhat, hogy a bírósági kontrollnak, a jogorvoslatnak és a tényállás alapos vizsgálatának kiemelt szerepe van.

Menedékjogi és migrációs viták

Az egyezmény menedékjogi fejezetével kapcsolatban a kritikus álláspont szerint a nők elleni nemi alapú erőszak üldöztetésként való elismerése tágíthatja a menekültügyi kérelmek körét. A magyar politikai nyilatkozat kifejezetten elutasította az egyezmény migrációs rendelkezéseit.

A támogatói értelmezés szerint a rendelkezés nem automatikus menekültstátuszt jelent, hanem azt írja elő, hogy az egyes menekültügyi eljárásokban a nemi alapú üldöztetés sajátosságait is értékelni kell. Balogh Lídia szerint a menedékjogi kérdés megítélését nehezíti, hogy az 1951-es menekültügyi egyezményben a gender nem szerepel önálló üldöztetési okként, ugyanakkor az UNHCR és más nemzetközi szervek a nemmel összefüggő üldöztetés értelmezéséhez már az Isztambuli Egyezmény előtt is adtak útmutatásokat.

Monitoring, soft law és szuverenitás

Az egyezmény ellenzői több országban kifogásolták, hogy a végrehajtás ellenőrzésére létrehozott GREVIO és a Felek Bizottsága külső szakpolitikai nyomást gyakorolhat a nemzeti jogalkotásra. A támogatók szerint a GREVIO nem jogalkotó szerv, hanem emberi jogi monitoringtestület, amely jelentésekkel és ajánlásokkal segíti az egyezmény végrehajtását.

A szuverenitási vita összefügg a fenntartások és értelmező nyilatkozatok kérdésével is. Egyes államok saját alkotmányukra, családjogi rendszerükre vagy vallási-kulturális hagyományaikra hivatkozva tettek nyilatkozatokat. Burek szerint a GREVIO eddigi gyakorlata a fenntartások és nyilatkozatok terén visszafogott volt, jóllehet az egyezmény külön szerepet ad neki a fenntartások fenntartásának vizsgálatában.

Nemzetközi politikai viták és mobilizáció

A 2010-es évektől az egyezmény több országban a genderrel, családpolitikával, vallással, nemzeti szuverenitással és LMBT-jogokkal kapcsolatos tágabb politikai konfliktus részévé vált. A ratifikáció ellenzése több országban szervezett konzervatív, kereszténydemokrata, katolikus, férfijogi és szuverenitáspárti civil vagy politikai mobilizációt váltott ki; ezzel párhuzamosan nőjogi és emberi jogi szervezetek az egyezmény ratifikációja és végrehajtása mellett kampányoltak.

Krizsán, Roggeband és Zeller 40 európai államot vizsgáló kutatása szerint a ratifikáció vagy elutasítás nem egyetlen okra vezethető vissza, hanem a civil társadalmi erőviszonyok, a vallási intézmények, a kormányzati ideológia, a demokratikus állapotok és a nemzetközi nyomás összetett kombinációira.

A cseh ratifikáció 2024-es elakadása a szervezett konzervatív ellenállás egyik vizsgált példája. Bustikova és Guasti cseh esettel foglalkozó elemzése szerint az Ordo Iuris lengyel katolikus konzervatív jogi hálózat magának tulajdonította a cseh szenátusi ratifikáció megakadályozását, de a szerzők szerint a döntő tényező inkább a cseh jobboldali és kereszténydemokrata pártok belső megosztottsága volt, amelyet a külső kampányok felerősítettek.

Törökország 2021-es kilépése, Lengyelországban a kilépés politikai napirendre kerülése és Lettország 2025-ös felmondási vitája szintén jelzi, hogy az egyezmény nemcsak jogi, hanem szélesebb politikai és kulturális viták tárgyává vált.

Egyes országok ratifikációs és végrehajtási tapasztalatai

Az alábbi példák nem teljes országlistát adnak, hanem olyan ratifikációs, alkotmányos, felmondási vagy végrehajtási vitákat mutatnak be, amelyek az egyezmény körüli európai diskurzusban különösen gyakran szerepelnek. Az egyes államok hivatalos jogi státuszát az Európa Tanács szerződési nyilvántartása tartalmazza.

Bulgária

Bulgáriában az Alkotmánybíróság 2018-ban alkotmányellenesnek minősítette az egyezmény ratifikációját. A döntés központi eleme a genderfogalom volt: a bíróság szerint az egyezményben használt fogalom bizonytalanságot okozna a bolgár alkotmány biológiai nemre épülő felfogásához képest.

A bolgár vitában a genderfogalom mellett konkrét jogtechnikai kérdésként jelent meg a „nemi identitás” bolgár jogba való esetleges bevezetése is. Cecka Cacseva bolgár igazságügyi miniszter 2017-es parlamenti válasza szerint az egyezmény végrehajtása összefüggésbe került volna azzal, hogy a bolgár diszkriminációellenes törvényben megjelenjen a nemi identitás fogalma. Az ellenzők ezt a biológiai nem alkotmányos és családjogi jelentését érintő bizonytalanságként értelmezték, míg az egyezmény támogatói szerint az egyezmény nem ír elő harmadik nem, azonos nemű házasság vagy a nemi identitásra vonatkozó új családjogi szabályozás elismerését, hanem az erőszak áldozatainak diszkriminációmentes védelmét célozza.

Bulgária esete nem tekinthető általános európai mintának: több más részes államban a ratifikáció nem vezetett hasonló alkotmánybírósági elutasításhoz. Ez arra utal, hogy az egyezmény alkotmányjogi megítélése jelentősen függ az adott ország alkotmányos rendszerétől, jogpolitikai környezetétől és a nemzetközi szerződések belső jogba illesztésének hagyományaitól.

Horvátország

Horvátország 2018-ban ratifikálta az egyezményt, de a ratifikációt erős társadalmi és politikai vita kísérte. Konzervatív és katolikus szereplők attól tartottak, hogy az egyezmény „genderideológiát” vezet be a jogrendbe és az oktatásba. A horvát vitában az oktatási szempont különösen hangsúlyosan jelent meg: a Horvát Tudományos és Művészeti Akadémia oktatási és iskoláztatási tudományos tanácsa 2017-ben olyan állásfoglalást tett közzé, amely szerint az egyezmény egyes részei genderideológián alapulnak, és ez az oktatási rendszerben elfogadhatatlan lenne. A nyilatkozatot ugyanakkor több horvát tudományos és civil szereplő bírálta, és a vita során hangsúlyozták, hogy az nem a teljes akadémia hivatalos álláspontjaként kezelendő.

A horvát parlament a ratifikációhoz értelmező nyilatkozatot kapcsolt. A horvát kormány ismertetése szerint a nyilatkozat azt rögzítette, hogy Horvátország az egyezményt saját alkotmányával összhangban hajtja végre, és az egyezmény nem tartalmaz kötelezettséget genderideológia bevezetésére a jogi vagy oktatási rendszerbe, illetve nem változtatja meg a házasság alkotmányos meghatározását. A szakirodalomban Bosak és Munivrana Vajda szerint a horvát ratifikációs vita nagy részét olyan állítások határozták meg, amelyek az egyezmény tényleges jogi tartalmán túlmutató félelmeket kapcsoltak a dokumentumhoz.

Lengyelország

Lengyelország 2015-ben ratifikálta az egyezményt, de a konzervatív politikai és jogi szereplők, köztük az Ordo Iuris, később a felmondás vagy egy alternatív családjogi egyezmény előmozdítása mellett érveltek. A lengyel vita középpontjában a genderfogalom, a családmodell, a vallási hagyomány, az oktatáspolitika, a szülői jogok és a nemzeti jogalkotási mozgástér állt.

2020 júliusában Zbigniew Ziobro igazságügyi miniszter, a Szolidáris Lengyelország vezetője bejelentette, hogy kezdeményezi Lengyelország kilépésének előkészítését az egyezményből. Ziobro szerint a lengyel jog önmagában is megfelelő védelmet nyújt a családon belüli erőszakkal szemben, az egyezmény viszont ideológiailag káros, mert szerinte a biológiai nem jelentőségének csökkentéséhez és a genderfogalom oktatási bevezetéséhez vezethet. A kilépést támogató kormányzati politikusok az egyezményt a család, a házasság és a vallási hagyomány megkérdőjelezésével hozták összefüggésbe.

A lengyel Ordo Iuris 2014-es anyagai szerint az egyezmény túlzottan a nemi sztereotípiákra és a társadalmi-kulturális nemi szerepekre vezeti vissza az erőszakot, miközben szerintük háttérbe szorít olyan tényezőket, mint az alkoholizmus, a család és más támogató közösségek meggyengülése, illetve az erőszak és a női szexualitás tárgyiasító médiabeli megjelenítése.

A kilépési szándékot az Európa Tanács főtitkára, Marija Pejčinović Burić bírálta, aki szerint az egyezmény egyetlen célja a nők elleni és a családon belüli erőszak elleni fellépés, és a felmondás jelentős visszalépést jelentene a nők erőszakkal szembeni védelmében. A lengyel Demagog fact-checking portál szerint az egyezmény nem írja elő az azonos nemű párok házasságának elismerését, és oktatási rendelkezései nem új nemdefiníciók tanítására, hanem a nőkkel szembeni káros sztereotípiák és előítéletek lebontására irányulnak az erőszak megelőzése érdekében.

Törökország

Törökország 2012-ben elsőként ratifikálta, majd 2021-ben felmondta az egyezményt. A kilépés után Törökország 2021. július 1-jétől nem részes fél. A török vita sajátossága, hogy az egyezményt eredetileg a kormányhoz kötődő nőjogi szervezetek is támogatták, később azonban az iszlamista és konzervatív ellenállás erősödésével a támogatás politikailag visszaszorult.

A török kormányzati indokolásban a kilépés egyik központi eleme az volt, hogy az egyezményt a hivatalos álláspont szerint olyan csoportok „eltérítették”, amelyek a homoszexualitás normalizálására törekednek, amit a török kormány a társadalmi és családi értékekkel összeegyeztethetetlennek tartott. A török elnöki kommunikációs igazgatóság ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a kilépés nem jelenti a nők védelmének gyengítését, mivel Törökország a hazai jogi eszközökre, köztük az alkotmányra, a polgári jogra, a büntetőjogra, a 6284. számú törvényre és a CEDAW-egyezményre hivatkozva kívánja fenntartani a nők elleni erőszakkal szembeni fellépést.

A kilépés Törökországban eljárásjogi vitát is kiváltott. Ellenzéki politikusok és több jogász szerint az egyezményt a parlament hagyta jóvá, ezért a felmondáshoz is parlamenti döntésre lett volna szükség. A kormányzati álláspont ezzel szemben az volt, hogy az államfő a vonatkozó elnöki rendeleti szabályok alapján jogosult nemzetközi szerződés felmondására. A kilépést az Európa Tanács főtitkára, Marija Pejčinović Burić jelentős visszalépésként bírálta.

Lettország

Lettország 2016-ban írta alá, majd 2023. november 30-án ratifikálta az egyezményt; az egyezmény Lettország tekintetében 2024. május 1-jén lépett hatályba. A lett ratifikációs vita egyik sajátossága a hivatalos fordítás és a genderfogalom terminológiai értelmezése volt. A jóléti minisztérium a ratifikációhoz magyarázó mellékletet kapcsolt, amely szerint az egyezményben szereplő „társadalmi nem” kifejezés nem jelent kötelezettséget a nemre vonatkozó új jogi vagy oktatási felfogás bevezetésére. A parlamenti vitában ugyanakkor ellenzéki képviselők a fordítás közelmúltbeli pontosításaira hivatkozva a ratifikáció elhalasztását kérték; a lett parlament jogi bizottságának vezetője szerint a nyelvi központ javításai technikai jellegűek voltak, és nem változtatták meg az egyezmény lényegét.

Az egyezmény lett alkotmányossági vitájában a kérelmező képviselők többek között arra hivatkoztak, hogy az egyezmény 12. és 14. cikke, valamint a diszkriminációtilalmi rendelkezések érinthetik a család, a keresztény értékek, a lelkiismereti szabadság, a szülői nevelési jogok és a biológiai nemtől eltérő önazonosítás kérdését. A lett Alkotmánybíróság 2021-ben ugyanakkor arra jutott, hogy a vizsgált rendelkezések összeegyeztethetők a lett alkotmánnyal, és az egyezmény nem írja elő meghatározott házasság- vagy családmodell elfogadását.

2025-ben a lett parlament többsége megszavazta az egyezmény felmondásáról szóló törvényt, de Edgars Rinkēvičs köztársasági elnök újratárgyalásra visszaküldte azt a parlamentnek. A Saeima ezt követően a külügyi bizottsághoz utalta vissza a javaslatot, és a további javaslattételi határidőt 2026. november 1-jében állapította meg.

Ratifikáció alkotmányos válság nélkül: Írország és Románia

Írország 2019-ben, Románia pedig 2016-ban ratifikálta az egyezményt. Mindkét államban megjelentek végrehajtási és jogharmonizációs kérdések, de a ratifikáció nem vezetett az egyezmény olyan alkotmányos elutasításához, mint Bulgáriában, és nem járt olyan felmondással, mint Törökország esetében. Ez a két példa azt mutatja, hogy az egyezmény ratifikációja különböző alkotmányos és politikai környezetekben eltérő konfliktusszinttel járhat.

Támogatói és kritikai álláspontok rövid összegzése

Az egyezmény támogatói szerint a dokumentum hozzáadott értéke abban áll, hogy nemcsak büntetőjogi fellépést, hanem megelőzést, támogató szolgáltatásokat, képzést, adatgyűjtést, kockázatértékelést, menedékhelyeket, segélyvonalakat, nemzetközi együttműködést és monitoringot is előír. Támogató értelmezésben a genderfogalom az erőszakot fenntartó társadalmi szerepelvárások vizsgálatára szolgál, és az egyezmény nem ír elő meghatározott családmodellt vagy nemi identitáspolitikát.

A kritikai álláspontok szerint az egyezmény több ponton vitatható: a genderfogalom jogi bizonytalanságot hordozhat; a férfi és fiú sértettek másodlagos helyzetbe kerülhetnek; a civil szervezetek, mint nem semlegesek, advocacy-szereplők szakpolitikai szerepe világnézeti egyoldalúság kockázatával járhat; a pszichológiai erőszak és beleegyezésalapú szexuális erőszak tényállásai fokozott eljárási garanciákat igényelhetnek; a távoltartási és családjogi intézkedések arányossági kérdéseket vethetnek fel; a menedékjogi rendelkezések pedig tágíthatják az üldöztetés értelmezését. E kritikák forrástípustól függően konzervatív, keresztény, férfijogi, apajogi, büntetőjogi, alkotmányjogi, belső feminista vagy genderkritikus érvelésként jelennek meg; részletes kifejtésük a fenti tematikus alfejezetekben található.

Források

• Az Isztambuli Egyezmény hivatalos oldala – Európa Tanács
• Az egyezmény hivatalos angol nyelvű szövege – Európa Tanács
• Explanatory Report to the Istanbul Convention – Európa Tanács
• Szilvay Gergely: A gender-elmélet kritikája: Töprengések az antropológiai forradalomról a feminizmustól a transzneműségig. Jogállam és Igazság Nonprofit Kft., 2021. ISBN 9786158146753

További információk

• Aláírások és ratifikációk hivatalos jegyzéke – Európa Tanács Szerződési Hivatala
• Istanbul Convention: Questions and Answers – Európa Tanács
• GREVIO hivatalos oldala – Európa Tanács
• GREVIO általános ajánlásai – Európa Tanács
• The role of NGOs – Európa Tanács
• A Férfihang Civil Társaság állásfoglalása az Isztambuli Egyezményről – archivált változat
• Ordo Iuris: Analysis of the doctrinal and anthropological conditions of the Istanbul Convention and selected GREVIO documents – kritikai elemzés

Közvetlen szakirodalom és hivatalos elemzések

• Agnello, Francesco: A New ‘Gender’ Approach Definition in International Law: The Convention on Preventing and Combating Violence Against Women and Domestic Violence. Spanish Yearbook of International Law, 18. évf., 2014, 87–114. o. DOI: 10.17103/sybil.18.05
• Balogh Lídia: A gender mint jogi fogalom – és egy kérdés: mit adott a nőknek a gender? Fundamentum, 27. évf., 2023/1, 38–55. o.
• Burek, Wojciech: Reservations to the Istanbul Convention and the Role of GREVIO: A Call for New Approach. Human Rights Law Review, 22. évf., 2022/4. DOI: 10.1093/hrlr/ngac030
• Capaldi, Deborah M. – Knoble, Naomi B. – Shortt, Joann Wu – Kim, Hyoun K.: A Systematic Review of Risk Factors for Intimate Partner Violence. Partner Abuse, 3. évf., 2012/2, 231–280. o. DOI: 10.1891/1946-6560.3.2.231
• Hedlund, Niels: The Obligation to Criminalise Psychological Violence: An Analysis of Article 33 of the Istanbul Convention and its Implementation. European Law Review, 49. évf., 2024/2, 126–149. o.
• Krizsán Andrea – Roggeband, Conny – Zeller, Michael C.: Who Is Afraid of the Istanbul Convention? Explaining Opposition to and Support for Gender Equality. Comparative Political Studies, online first: 2024; 58. évf., 2025/10. DOI: 10.1177/00104140241290205
• Leye, Els – D’Souza, Hayley – Meurens, Nathalie: The Added Value of and Resistance to the Istanbul Convention: A Comparative Study in 27 European Member States and Turkey. Frontiers in Human Dynamics, 2021. DOI: 10.3389/fhumd.2021.697331
• Stoyanova, Vladislava: Due Diligence versus Positive Obligations: Critical Reflections on the Council of Europe Convention on Violence against Women. International Journal of Law in Context, 16. évf., 2020/1, 39–60. o. DOI: 10.1017/S1744552320000080

Kapcsolódó kritikai háttérirodalom

Az alábbi művek nem feltétlenül közvetlenül az Isztambuli Egyezményről szólnak, hanem az egyezmény körüli vitákban is megjelenő tágabb feminista, férfijogi, genderkritikai vagy keresztény és konzervatív értelmezési keretekhez kapcsolódnak.

• Farrell, Warren: The Myth of Male Power: Why Men Are the Disposable Sex. Simon & Schuster, 1993. ISBN 9780671793494
• Klenk, Dominik: A nemek összezavarása: Gender mainstreaming – A férfi és a nő vége?. Kairosz Kiadó, 2009. ISBN 9789636622862
• Ordo Iuris Institute for Legal Culture: Analysis of the doctrinal and anthropological conditions of the Istanbul Convention and selected GREVIO documents. 2020. Kritikai jogi-politikai elemzés.
• Sommers, Christina Hoff: Who Stole Feminism? How Women Have Betrayed Women. Simon & Schuster, 1994. ISBN 9780671794248