Inzulin

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az inzulin (a latin insula = sziget szóból) a hasnyálmirigy Langerhans-szigeteiben található béta-sejtek által termelt polipeptid hormon, amely a szénhidrátok, fehérjék és zsírok anyagcseréjének szabályozásában vesz részt. A szervezet sejtjei csak inzulin jelenlétében képesek felvenni a vérből a glükózt.

Felfedezésének története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Frederick Banting (jobbra) és Charles Best (balra), az inzulin felfedezői

Az inzulin felfedezését négy fontos esemény segítette:

1921-ben két torontói orvos – Frederick Banting és Charles Best – McLeod laboratóriumában megismételték von Mering és Minkowski kísérletét: eltávolították kutyák hasnyálmirigyét. A műtéttel inzulinhiányt idéztek elő náluk, ami a vércukorszint megemelkedésével járt. Ezután a hasnyálmirigyből előállított kivonattal injekciózták be az állatokat és azt találták, hogy a vércukorszint hirtelen lecsökkent. Ez jelezte, hogy a hasnyálmirigyben valóban van egy vegyület (az inzulin), ami a véráramba jutva tényleg képes a vércukorszint csökkentésére. Megtörtént tehát az inzulin "felfedezése".[2] Banting és Best, James Collip kémikus kollégájukkal tovább dolgozott a Torontói Egyetemen és végül sikerült az inzulint szarvasmarhák hasnyálmirigyéből izolálniuk. 1922-ben az első beteg, aki megkapta az inzulininjekciót, egy 13 éves fiú volt, aki diabéteszes kómában feküdt és már csak órái voltak hátra. Az injekció után a fiú felébredt a kómából. Ezért e felfedezésükért Banting és a laboratórium vezetője – MacLeod – 1923-ban megkapták az orvosi Nobel-díjat. Mind a ketten megosztották a díjjal járó pénzt Besttel és Collippal (habár ezt egyes források szerint csak Banting tette). Banting és Best az inzulin szabadalmát nem védte le, szabadon elérhetővé tették és nem tettek kísérletet az inzulinprodukció kisajátítására sem. Ennek az önzetlenségnek köszönhetően az inzulinkezelés gyorsan elterjedt a világon.

1920-ig a cukorbetegség halálos kórnak számított, amire nem volt ellenszer.

Hatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A tápcsatorna a táplálékkal felvett szénhidrátokat glükózra (szőlőcukor) bontja. A glükóz a bélfalon keresztül a vérbe kerül és ezúton a test minden részére eljut.

A hasnyálmirigy Langerhans-szigete a béta-sejtekkel és emésztőenzimeket termelő sejtekkel körülvéve (hematoxylin-eosin-festés)

Az inzulin a hasnyálmirigy ún. Langerhans-szigeteinek béta-sejtjeiben termelődik. A sejtek a táplálékkal felvett cukorra reagálnak és inzulint szabadítanak fel a keringési rendszerbe. Az inzulin inzulinreceptorokon keresztül kötni tud a test egyes sejtjeihez (máj-, izom- és zsírsejtek) és kis pórusokat nyit a sejtmembránon, amin keresztül sejtek a glükózt fel tudják venni. A sejtek a glükózt energiaforrásként használják valamint egyes sejtek (máj és izom) ezen kívül képesek a glükóz tárolására is szénhidrát (glikogén) formájában.

A vér cukorkoncentrációja (vércukorszint) ezáltal állandóan kontroll alatt van és csak bizonyos határok között változik. A vércukorszint még egy böjt alatt is a normális tartományban marad, mert a májban egy folyamatos szőlőcukor-újraképzés (glukoneogenezis) zajlik és ez biztosítja a vércukor konstans szinten tartását. A glukoneogenesist két hormon szabályozza: az inzulin, mely azt gátolja és a glukagon, mely serkenti. Normális körülmények között naponta 250 g glükóz képződik így a májban. Amennyiben az inzulin hiányzik (abszolút inzulinhiány) vagy nem tud rendesen hatni (relatív inzulinhiány), hiányzik az inzulin glukoneogenesist gátló hatása és a szabályozás felborul. A máj inzulin hiányában naponta 500 g szőlőcukort képes termelni. Ez magyarázatot ad arra, miért lehet a cukorbetegeknek a táplálék (szénhidrátok) felvételétől függetlenül magas vércukorszintje.

Ezen kívül van az inzulinnak még egy hatása: ez az egyetlen hormon, mely a zsírtartalékok felépítését végzi a zsírszövetben és azt támogatja, hogy a zsír a raktárakban maradjon. Inzulin abszolút hiányában ezért léphet fel testsúlycsökkenés.

Cukorbetegségben (inzulin hiányában vagy az inzulin hatásának csökkenésekor) ezért a sejtek (az agysejtek kivételével) nem tudják a glülózt a vérből felvenni, így az a vérben marad. Emellett növekedik a glükóz-újraképzés is a májban. Ezek a folyamatok együttesen ahhoz vezetnek, hogy megemelkedik a vércukorszint.

Az inzulin hatásait inzulinreceptorokon keresztül fejti ki. Az inzulinreceptorok sűrűsége az inzulin koncentrációjától függ. Ha magas a vér inzulinszintje, a receptorok sűrűsége csökken (downregulation) és fordítva (upregulation). A 2-es típusú diabétesz során inzulinrezisztencia alakul ki az alábbi okok miatt:

  • Pre-receptor: inzulin-ellenes antitest, megváltozott inzulinmolekula
  • Receptor: csökkent receptorsűrűség (downregulation)
  • Post-receptor: hibás információtovábbítás a sejt belseje felé

Az inzulin hatásai két csoportba oszthatók:

  • Membránhatások: az inzulin elősegíti a glükóz, aminosavak és kálium izom- és zsírsejtekbe történő felvételét.

Inzulinkezelés[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az inzulin adagolásához szükséges ún. inzulin toll
Inzulin adása a bőr alatti kötőszövetbe az inzulin toll segítségével
Inzulin adagolása inzulin pumpa segítségével

Célja a hiányzó inzulin pótlása. Ez a cukorbetegség különböző típusaiban különböző módon történik.

Az 1-es típusú cukorbetegségben betegeknek mindig szükségük van inzulinra, hiszen a betegség ezen formájában a béta-sejtek pusztulása következtében nincs elegendő inzulintermelés.

A 2-es típusú cukorbetegségben a kezelés lépcsőzetesen épül fel, a kezelés nem inzulinnal kezdődik, hanem életmódváltoztatással, testsúlycsökkentéssel, valamint tablettás antidiabetikus gyógyszerek adásával. A betegség előrehaladásával, amikor a béta-sejtek kimerülése megindul, a tablettás készítmények mellett szükség lehet hosszú hatású inzulinkészítmények esti adására. Az utolsó szakaszban, amikor a béta sejtek kimerültek, az inzulint az 1-es típusú diabéteszhez hasonlóan teljesen pótolni kell.

Minél jobban sikerül inzulinnal a normálishoz közeli anyagcsere-egyensúlyi állapotot elérni és több évtizeden keresztül fenntartani, annál nagyobb esély van arra, hogy a cukorbeteg elkerülje a szövődmények kialakulását, munkaképessége megmaradjon és életminősége, életvitele, életkilátásai érdemben ne különbözzenek nem cukorbeteg embertársaikétól.

Az inzulin adagolása[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az inzulint a bőr alá, a bőr alatti zsírba kell fecskendezni. Erre általában a végtagok (kar, comb) és a hasfal használható. Ma már kis fecskendők és nagyon vékony tűk kifejlesztésével az eljárás szinte fájdalommentes. Azok számára, akik a tűket nem képesek elviselni, létezik egy levegőpumpás eszköz, amely az inzulint tű alkalmazása nélkül képes a bőr alá fújni. Ez az eljárás sem teljesen fájdalommentes, így inkább azoknak ajánlott, akik a tűtől tartanak. A leggyakrabban használt eszköz az ún. inzulin toll. Ez egy toll méretű kis adagoló, melyben egy patronban található az inzulin, ami egy nagyon vékony tű segítségével a kívánt dózisban juttatható be a bőr alá. Az inzulin toll kényelmesen alkalmazható, főleg olyankor, ha a betegnek útközben, az otthonán kívül, napközben többször is adnia kell az inzulint. Egy másik elérhető eszköz az inzulinpumpa. Ez egy kicsiny tartályból előre meghatározott program szerint folyamatosan adagolja az inzulint a bőr alá szúrt, kis tűn keresztül. Szükség esetén (pl. étkezés előtt) lehetőség van nagyobb adag inzulin befecskendezésére is. A pumpával lehet leginkább megközelíteni az egészséges szervezet inzulin termelését. A legtöbb betegnek ez a pumpa jobb szabályozást biztosít, míg másokat zavar a pumpa viselése ("idegen test" érzése), vagy a tű helyénél seb alakul ki. Problémát okozhat a fokozott fertőzésveszély is (például rendszeresen úszóknál).

Az inzulint be kell fecskendezni, szájon át jelenleg nem adható, mert a gyomorban lebomlik. Kutatók még tesztelik az inzulin adásának esetleges új formáit, amilyenek például az orrspray, a szájon át szedhető forma, mely nem bomlik le, vagy az inhalációs inzulin. Ez utóbbiban az inzulint egy speciális eszköz porlasztja, amely így a tüdőbe kerül, és a tüdő-léghólyagocskák felszínéről szívódik fel. Az így inhalált inzulin felszívódása nagyon gyors, a bőr alá fecskendezett ultragyors inzulin készítményekkel egyezik meg, hatástartama azonban hosszabb. Ismert, hogy ezzel az adagolással csak az inzulin 10%-a szívódik fel. Az inhalációs inzulin az étkezésekhez adott inzulint válthatja ki, a bázisinzulin bőr alá történő adagolására továbbra is szükség lesz. Néhány készítmény kifejlesztése már a klinikai fázisban van, az USA-ban és az EU-ban a készítmény engedélyezett. Az inzulin-inhaláció hosszú távú hatása a tüdőkre még nem ismert, alkalmazása során időnként a tüdő működésének kisfokú, visszafordítható romlását észlelték.

Inzulinkészítmények[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az inzulin négy alapvető formában kapható. Mind a négy formában más és más a hatás felléptéhez szükséges idő illetve a hatás időtartama.

  • A gyorshatású inzulin, mint amilyen a hagyományos emberi inzulin, gyorsan ható és rövid hatásidejű készítmény. Az injekciót 15-20 perccel étkezés előtt vagy közvetlenül étkezés után kell adni. A maximális hatását 2-4 óra múlva éri el, a hatástartama 6-8 óra. A készítmény teljesen megegyezik az emberi inzulinnal.
  • Ultragyorshatású inzulin: A közelmúltban kutatók módosították az inzulinmolekula kémiai felépítését (kicseréltek két aminosavat a fehérjében). Ennek hatására ún. ultragyorshatású inzulinkészítményeket kaptak (mint a liszpro inzulin és az aszpart inzulin), melyek a hagyományos inzulinnál gyorsabban érik el maximális hatásukat és a hatástartalmuk is rövidebb (lásd táblázat). A hagyományos inzulin a bőr alatti szövetben hexaméreket alkot (hat inzulinmolekula egymáshoz köt), ami egy bőr alatti inzulinraktárhoz hasonlítható és a vérbe való felszívódást lassítja. A hexaméreknek ugyanis előbb le kell bomlani, mert a hajszálerek a monoméreket (egy inzulinmolekula) könnyebben tudják felvenni. A mesterséges ultragyors inzulinkészítmények kevésbé hajlamosak a hexamér-képződésre és így késlekedés nélkül a véráramba jutnak. Az ultragyors inzulinkészítmények előnye, hogy az étkezés előtt nem kell 15-20 percet várni, az injekció beadása után azonnal el lehet az étkezést kezdeni. Egy hátrányos hatása lehet ezeknek a készítményeknek azonban, hogy a hatás gyorsabban lecseng mint a hagyományos inzulinnál és így az étkezés után könnyebben alakulhat ki hiperglikémia.
  • A középhatású inzulin (mint az inzulin lente, vagy az isofán inzulin szuszpenzió) 1-3 óra múlva kezd hatni, maximális hatását 6-10 óra múlva fejti ki, és összesen 12-18 óráig hat. Ezt a fajta inzulint lehet reggel adni, és akkor hatásával lefedi a nap első felét, vagy este, hogy lefedje az éjszakát. Segítségével pótolható a szervezet alap-, a szénhidrátok felvételétől független inzulinszükséglete (bázisinzulin). Az injekciót általában reggel és este kell beadni a táplálék felvételétől függetlenül. A középhatású inzulinok előállítása hosszú kutatások eredménye és két fontos tényt használ fel:
  1. felismerték, hogy az inzulinmolekula élettani pH-értéknél savként reagál és bázikus partnerrel szemben sószerű komplexet képez.
  2. cink elősegíti az inzulin kristályosodását.
Tehát ha inzulint egy bázikusan reagáló fehérjével (például a halból származó fehérjével: a protaminnal) cink jelenlétében összekeverünk (ez az ún. NPH-inzulin a német Neutrales Protamin Hagedorn-ból) és az oldatot a bőr alá fecskendezzük, a protaminnak előbb le kell bomlania, hogy az inzulin felszabaduljon. Fontos továbbá, hogy az oldat ugyanolyan mértékben tartalmazzon inzulint és protamint, különben az étkezés előtt befecskendezett gyorshatású inzulin is komplexet képez a protaminnal és elhúzódó hatásúvá válik. Ezt az ún. isofán inzulinnal érték el, mely egyező mennyiségben tartalmazza a reagáló partnereket (protamin és inzulin).
Az inzulin lente készítmény a fentebb említett második tulajdonságot használja fel: acetátpuffer és cink jelenlétében az inzulinmolekula kikristályosodik és a kristályból csak lassan oldódik fel. Ezt a cink-inzulinkészítményt azonban nem lehet kombinációban adni a gyorshatású inzulinokkal, mert azok is elhúzódó hatásúvá válnak.
  • A hosszú hatású inzulin (mint a kiterjesztett inzulin-cink szuszpenzió, az inzulin ultra-lente, valamint a glargin inzulin) nagyon kevés hatással bír az első 6 óra alatt, de a hatásideje hosszú, 28-36 óra. Ezek a készítmények a középhatásúakhoz hasonlóan a táplálék felvételétől független inzulinszükségletet fedezik, azzal a különbséggel, hogy ezeket az inzulinokat elég naponta egyszer fecskendezni (általában este). A készítmények a már ismert elvek alapján működnek (inzulin-cink szuszpenzió, inzulin ultra-lente), kivéve a glargin inzulin, mely az ultragyorshatású inzulinokhoz hasonlóan molekuláris biológiai módszerekkel (aminosavak módosításával) készül. A módosítás hatására az inzulin lassan szabadul fel a bőr alatti szövetből a véráramba, felszívódása a többi hosszabb hatástartalmú készítményhez képest sokkal egyenletesebb és megbízhatóbb.

Előnyös lehet egy gyors- és egy középhatású inzulin kombinációja is. Ilyenkor egy injekcióval lehet a kettőt a szervezetbe juttatni, ezzel az injekció helyén kialakuló szövődményeket lehet csökkenteni.

Az inzulinkészítmények eredete[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A fentebb tárgyalt inzulinkészítmények mindegyike emberi (humán-)inzulin. Ezeket géntechnológiával az inzulin termelésére beprogramozott E.-coli nevű baktériummal vagy az ugyancsak e célra programozott sütőélesztővel állítják elő. A régebben elterjedt állati eredetű (sertés és marha hasnyálmirigyből kivont) inzulinkészítmények szinte teljesen kiszorultak a cukorbetegség kezeléséből, mert súlyos allergiás reakciókat okoztak és ma már az újabb eljárásokkal könnyű az emberi inzulin előállítása. Sertés és marha inzulinkészítményeket ma kizárólag azok kapnak, akik már régóta ezeket a készítményeket használják és a beállítás sikeresnek mondható. Minden új beteg humáninzulint kap.

Az inzulinkezelés mellékhatásai[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Hipoglikémia: inzulin túladagolása után (vagy ha az inzulininjekció után nem történt elegendő szénhidrátfelvétel) kórosan alacsony vércukorszint alakulhat ki, mely életveszélyes állapot lehet.
  • Lipodisztrófia: Az inzulin injekciók károsíthatják a bőrt és az alatta fekvő szöveteket. Az injekciók vagy zsírlerakódást okoznak, ezzel a bőr dudorossá válik, vagy zsírpusztulást, amely viszont a bőrön kisebb benyomódásokként ismerhető fel. Ezeknek a szövődményeknek az elkerülésére érdekében fontos az injekció beadásának helyét változtatni, például egyik nap a combot, másnap a hasat, harmadik nap pedig a kart használni.
  • Allergiás reakciók: ritkán (általában állati inzulin alkalmazásakor, ami ma már igen ritka) felléphet allergiás reakció is fájdalommal és égő érzéssel, melyet aztán az injekció helyén pár órán keresztül bőrpír, viszketés és duzzanat követ.

Inzulinadagolási sémák[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Von Mehring J, Minkowski O. (1890.). „Diabetes mellitus nach pankreasexstirpation.”. Arch Exp Pathol Pharmakol 26, 371-387. o.  
  2. Banting FG, Best CH, Collip JB, Campbell WR, Fletcher AA (1922.). „Pancreatic extracts in the treatment of diabetes mellitus”. Canad Med Assoc J 12, 141–146. o.  

További információk[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Bankston, John: Frederick Banting and the Discovery of Insulin. Hockessin, DE: Mitchell Lane, 2001
  • Bliss, Michael: Discovery of Insulin. Chicago: University of Chicago Press, 1994
  • Fox, Ruth: Milestones in Medicine. New York: Random House, 1995
  • Li, Alison: J. B. Collip and the Evolution of Medical Research in Canada. Toronto: McGill-Queens University Press, 2003
  • Mayer, Ann: Sir Frederick Banting. Monroe, WI: The Creative Co., 1994
  • Stottler, J.: Frederick Banting. New York: Addison-Wesley, 1996