III. Henrik német-római császár
| III. Henrik | |
_Miniatur.jpg) | |
| III. Henrik egy 1040 körüli miniatúrán | |
| Német király | |
| Uralkodási ideje | |
| 1039 – 1056. április 14. | |
| Koronázása | Aacheni dóm 1028. április 14.[1] |
| Elődje | II. Konrád |
| Utódja | IV. Henrik |
| Német-római császár | |
| Uralkodási ideje | |
| 1046 – 1056. október 5. | |
| Koronázása | Szent Péter-bazilika, Róma 1046. december 25.[1] |
| Elődje | II. Konrád |
| Utódja | IV. Henrik |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Száli-ház |
| Született | 1017. október 28./29. Ostenbeck[1] |
| Elhunyt | 1056. október 5. (38 évesen) Bodfeld[1][2][3] |
| Nyughelye | szíve: Goslar, teste: Speyeri dóm[4] |
| Édesapja | II. Konrád |
| Édesanyja | Sváb Gizella |
| Testvére(i) |
|
| Házastársa | Dániai Gunhilddal |
| Házastársa | Aquitániai Ágnes |
| Gyermekei |
|
 | |
| III. Henrik aláírása | |
.svg) | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz III. Henrik témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
III. Henrik vagy Fekete Henrik[5] (németül: Heinrich III.), (1017. október 28.[1][2][3] – 1056. október 5.[1][2][3]) német király 1039-től, német-római császár 1046-tól haláláig, a Száli-házból, ismert VI. Henrik bajor hercegként is.
Élete[szerkesztés]
Ifjúsága[szerkesztés]
Henrik 1017-ben született II. Konrád német-római császár és Gizella (II. Hermann sváb herceg leánya) fiaként,[1] vagyis még azelőtt, hogy édesapját 1024-ben királlyá választották volna. Széles körű képzésben részesült és módszeresen felkészítették az uralkodásra; már korán részt vett az apja által tartott tanácskozásokon.
1027 – 1042 között Bajorország hercege, 1038 – 1045 között sváb herceg volt. 1028. április 14-én húsvétkor, édesapja német királlyá koronáztatta; a szertartást Pilgrim kölni érsek végezte Aachenben. 1038 őszén Burgundia királya lett. 1039 Konrád utódjaként trónra lépett.
Lengyelországi hadjárat[szerkesztés]
A birodalmi határok mentén kialakult helyzet már rögtön trónra lépésekor aktív külpolitikára kényszerítette az új királyt.[6] Még Konrád halálát megelőzően, 1037-ben, az ellene kitört lázadást követően kénytelen volt elmenekülni országából I. Kázmér lengyel fejedelem.[6] Az uralkodó nélküli, anarchiába süllyedő – ámde német hűbéres – Lengyelországra ekkor I. Břetislav cseh fejedelem támadt rá, és elfoglalta jelentős részét:[6] Sziléziát és Kis-Lengyelországot, kifosztotta Nagy-Lengyelországot, földig égette Gnieznót és elrabolta Szent Adalbert ereklyéit, amelyeket Prágába vitetett. Henrik azonban, édesapjához hasonlóan a lengyelek mellé állt és három oldalról, Meißen, Bajorország és Ausztria felől támadott a csehekre. Sikerült Břetislávot rákényszerítenie, hogy kivonuljon Lengyelországból és elismertetnie a német fennhatóságot. Kázmér 1039-ben Henrik segítségével visszatért a trónjára, mire Břetislav szövetségeséhez, Péter magyar királyhoz fordult.[6] 1040 elején magyar csapatok törtek be az Osztrák Őrgrófság területére, Henrik Csehország elleni támadása viszont kudarcba fulladt.[6] Az 1041-es hadjárat végre sikerrel járt: Břetislav meghódolt, és lemondott Lengyelországról, cserébe megtarthatta Sziléziát.[6]
Az első magyarországi hadjárat[szerkesztés]
Magyarországon I. István király 1038-ban meghalt és Orseolo Péter, Orseolo Ottó velencei dózse fia foglalta el a trónt. A magyarok azonban elűzték és helyette Aba Sámuelt választották királynak. Péter előbbi ellenfeléhez, Henrikhez fordult támogatásért.[6] Miután az új uralkodó, Aba Sámuel nem kívánta Henrik döntőbíráskodását, hamarosan megindultak a harcok.[6] 1042-ben magyar csapatok dúlták fel az Osztrák Őrgrófság, Karintia és Bajorország határvidékeit.[6] A Sámuel ellen 1042–1043-ban folytatott háború azzal ért véget, hogy a magyarok visszaadták a még I. István által megszerzett területeket.[6]
Házassága, lotharingiai problémák[szerkesztés]
A Poitoui Ágnessel 1043-ban megkötött házassága burgundiai birtokokkal is járt.[6] Ez szorosabb összeköttetésbe hozta Henriket a clunyi reformmozgalommal, amely az egyház megújítása mellett ekkor még elislmerte a világi uralkodók központosítási törekvéseinek szükségességét.[6] Ekkortájt kezdődött az I. Henrik francia király által támogatott Szakállas Gottfrieddel, amely 1047-ben a lotharingia herceg trónfosztásához vezetett.[6]
A második magyarországi hadjárat[szerkesztés]
Miután Aba Sámuel belpolitikája Péter pártjára térítette addigi támogatóit, Henrik 1044-ben újabb hadjáratot indított ellene.[6] A ménfői ütközetet követően Péter visszakerült a trónra, ám mivel helyzete erősen meggyengült, még szorosabb kötelék felvételére szánta el magát: 1045-ben országát birodalmi hűbérként fogadta el Henriktől.[6]
Az első itáliai hadjárat[szerkesztés]
Rómában eközben szintén jelentős események történtek.[6] A züllött életet élő IX. Benedeket 1044-ben elűzték a pápai trónról.[6] A kettős választást követően azonban már 3 pápa is lett: IX. Benedek, III. Szilveszter és VI. Gergely személyében.[6] Az első itáliai útjára (1046–1047) induló Henrik 1046-ban a sutri zsinaton mindhármukat letétette, és Suidger bambergi püspököt (II. Kelemen néven) tette meg pápának, aki császárrá is koronázta őt.[6] (Gergelyt magával vitt Németországba, ahol az hamarosan meg is halt.[7])
Henrik némely intézkedésével, mint például azzal, hogy a tartományából elűzött Waimar capuai herceget egyházi birtokokból elégítette ki, lényegében teljesen megfosztotta hatalmától a pápát.[8] A császár hazatérőben megkísérelte V. Bonifác toscanai őrgrófot is foglyul ejteni – sikertelenül.[8]
Otthoni lázadások[szerkesztés]
Németországban Henriknek Szakállas Gottfried, valamint V. Balduin flandriai és IV. Dietrich hollandi gróf lázadásával kellett szembenéznie.[8] 1048-ra sikerült levernie a felkelést.[8]
Itália újabb gondjai[szerkesztés]
Eközben meghalt Henrik támogatottja, II. Kelemen (1047).[8] A visszatérő IX. Benedek ellenében ekkor Poppo brixeni püspököt (II. Damáz), majd annak hamarosan bekövetkező halála után Bruno touli püspököt (IX. Leó, 1049-től) nevezte ki pápának.[8] A pápaság ezzel teljes egészében a császári hatalom függésébe került, amit egyébként is megkönnyített elvilágiasodása és birtokai nagy részének fentebb említett elvesztése is.[8]
A harmadik és a negyedik magyarországi hadjárat[szerkesztés]
Miután Péter királyt 1046-ban elűzték, Magyarország megszűnt német hűbéres lenni.[8] A pápa körüli ügyletekkel, valamint Gottfriedék ismételt lázadásaival elfoglalt Henrik csak 1051-ben (lásd. Búvár Kund legendája) és 1052-ben tudott hadat vezetni Magyarországra, de mindkét esetben vereséget szenvedett az új uralkodótól, I. Andrástól, így kénytelen volt lemondani hódító terveiről.[8]
Bajor lázadás[szerkesztés]
Újabb súlyos belviszályt jelentett a császár bizalmi emberének, Gebhard regensburgi püspöknek és I. Konrád (Kuno) bajor hercegnek 1052 végén kirobbant fegyveres konfliktusa.[8] Miután Henrik unokafivére, Gebhard mellé állt, és Konrádot megfosztotta hercegségétől.[8] Utóbbi a magyarokhoz menekült, és tőlük kért segítséget tartománya visszaszerzéséhez.[8] András csapatokat bocsátott rendelkezésére, amelyekkel 1054–1055 folyamán a herceg osztrák, bajor és karantán területekre támadt.[8]
A második itáliai hadjárat[szerkesztés]
Konrád helyzetén jelentősen javított az itáliai helyzet.[8] 1054-ben meghalt IX. Leó, akinek utódjául Henrik Gebhard eischstädti püspököt nevezte ki (II. Viktor).[8] Ugyancsak 1054-ben viszont kibékíthetetlen ellensége, Szakállas Gottfried elvette Beatrix toscanai grófnőt – másik ellenfele, Bonifác leányát –, és így megerősödve vehette fel a császár elleni küzdelmet.[8]
Henrik 1055-ben indult Alpokon túli második hadjáratára.[8] A Gottfried elleni harcot a városok támogatásával nyerte meg, amelyet cserébe kiváltságokkal erősített meg.[9] A vesztes herceg Flandriába menekülése után a fogságba esett Beatrixot leányával, Matilddal együtt Németországba vitték.[10]
Otthon Gottfried a flandriai Balduinnal, Welf karantán herceggel, valamint az ezúttal a császár ellen forduló Gebharddal összeesküvést szőtt Henrik meggyilkolása és az elűzött Konrád herceg német trónra helyezése érdekében.[10] Welf és Konrád halálát követően az összeesküvés kudarcba fulladt ugyan, de Henrik ezt már csak alig egy évvel élte túl.[10]
Halála[szerkesztés]
A császár 1056-ban hunyt el, egy hatéves fiút hagyva maga után.[10] Judit nevű leánya Salamon magyar király felesége lett, majd Salamon halála után I. Ulászló lengyel fejedelemhez ment nőül.
Henriket a speyeri dómban temették el, a szívét pedig a goslari Ulrich-kápolnában őrzik.
Öröksége[szerkesztés]
III. Henrik személyében a világi (regnum) és szellemi (sacerdotium) hatalom összefonódott. Egyrészt erősen kötődött a birodalmi egyház eszméjéhez és az egyházat hatalmi tényezőként használta. Ez megnyilvánult a püspökök kinevezésében, illetve a pápák leváltásában és trónra helyezésében. Másrészt a mélyen vallásos Henrik komolyan magáévá tette a cluny reformokat, elítélte a szimóniát, elhatárolódva ezáltal apjától, és kiállt a cölibátus és az Isten békéje mellett. Kiszabadította a pápaságot a római nemességgel való összefonódásból és egyetemessé tette. Ezzel azonban létrehozta azt a problémát, amellyel fiának, IV. Henriknek meg kellett küzdenie az invesztitúraharcok idején.
Utódai[szerkesztés]
- Dániai Gunhilddal[2] (1019[2] – 1038. július 18.,[2] házasság Nimeguenben 1036-ban), II. Knut dán király leányával kötött első házasságából:
- Beatrix[2] (1037 – 1061. július 13.), Quedlinburg és Gandersheim apátnője
- Aquitániai Ágnessel[2] (1024[2] – 1077. december 14.[2]) kötött második házasságából (1143. november 21.[2]):
- Adelheid[2] (1045 – 1096. január 11.), szintén Gandersheimban és Quedlinburgban volt apátnő
- Gizella[2] (1047 – 1053. május 6.)
- (Sváb) Matild[2] (1048 októbere – 1060. május 12.), Rudolf sváb herceg felesége
- IV. Henrik német-római császár[2] (1050. november 11. – 1106. augusztus 7.)
- (Bajor) Konrád (1052 szeptembere/októbere – 1055. április 10.), Bajorország hercege
- Judit[2] (1054. április 9. – 1096. március 14. [?]), Salamon magyar király felesége
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f g Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6 45. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
- ↑ a b c Bokor József (szerk.). Henrik (36), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. október 4.
- ↑ James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
- ↑ Sötét arcszíne miatt kapta melléknevét.
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s Weiszhár, 46. oldal
- ↑ Weiszhár, 46–47. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q Weiszhár, 47. oldal
- ↑ Weiszhár, 47–48. oldal
- ↑ a b c d Weiszhár, 48. oldal
Fordítás[szerkesztés]
- Ez a szócikk részben vagy egészben a Heinrich III. (HRR) című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Források[szerkesztés]
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
| Előző uralkodó: (I.) Konrád |
|
Következő uralkodó: VI. Henrik |
| Előző uralkodó: IV. Hermann |
|
Következő uralkodó: II. Ottó |
| Előző uralkodó: II. Konrád |
|
Következő uralkodó: Welf |
| Előző uralkodó: II. Konrád |
|
Következő uralkodó: IV. Henrik |
| Előző uralkodó: II. Konrád |
|
Következő uralkodó: IV. Henrik |
.svg){kind=small}
| Előző uralkodó: VII. Henrik |
|
Következő uralkodó: I. Konrád |
