II. Marcell pápa

II. Marcell pápa
a katolikus egyház vezetője
Eredeti neve	Marcello Cervini
Született	1501. május 6. Montefano
Megválasztása	1555. április 9.
Beiktatása	1555. április 10.
Pontifikátusának vége	1555. május 1.
Elhunyt	1555. május 1. (53 évesen) Róma
Előző pápa Következő pápa III. Gyula IV. Pál
A Wikimédia Commons tartalmaz II. Marcell pápa témájú médiaállományokat.

II. Marcell (eredeti nevén: Marcello Cervini; Montefano, 1501. május 6. – Róma, 1555. május 1.) a 222. római pápa 1555-ben.

II. Marcell egyben az utolsó olyan egyházfő volt, aki trónra emelkedése után saját, születéskor kapott nevét vette fel uralkodói névként. A kiváló képzettségű, egyértelműen reformpárti Marcell minden kitűnő tehetsége és jelleme ellenére nem bizonyíthatott túl sokáig a szent hivatalban. Mindössze 22 napot tölthetett az egyház élén, és ezzel a hatodik legrövidebb ideig volt egyházfő a római pápák történetében.

Toszkánai gyermekkor

1501. május 6-án látta meg a napvilágot a Márkák területén fekvő Montefano városában. Eredetileg Marcello Cervini degli Spannochi néven született, apját Ricardo Cervininek hívták és akkoriban Ancona városának apostoli kincstárnoka volt. A Cervini család gyökerei egyébként Toszkánába vezetnek vissza, Montepulciano városába. Ezért néhány forrás apját Siena városának kincstárnokaként emlegeti. Mivel a család gyökerei minden kétséget kizáróan ide vezetnek vissza, az ifjú Marcello gyermekéveinek nagy részét itt töltötte.
Marcello apja a kincstár irányítása mellett szívesen foglalkozott az asztrológia rejtelmeivel. Több horoszkópot is készített, és megpróbálta előrevetíteni a jövőt a csillagok állásából. Egy leírás szerint apja ebből fényes egyházi karriert olvasott ki gyermeke számára, és ezért a gyermeket már korán egyházi neveltetésben részesítették. Sienában kezdett el tanulni, és az alapok elsajátítása után 1523-ban VII. Kelemen pápa uralkodása idején Rómába költözött, hogy ott folytassa tanulmányait. Marcello kitűnő eredményeket szerzett, és valóban hajtotta a tudásszomj, így egyházi karrierje valóban nem tűnt megfoghatatlan dolognak.

Tiszteletre méltó egyházi karrier

Egyházi karrierje igazán akkor kezdődött el, amikor Cicero De Amicítia műve fordításával felkeltette Alessandro Farnese bíboros, a későbbi III. Pál pápa érdeklődését, aki bevezette őt a pápai udvarba. A bíboros segítségével hamar bebizonyíthatta rátermettségét, és amikor VII. Kelemen halála után legfőbb patrónusa került a pápai székbe, hatalmas lendületet vett egyházi karrierje. 1534-ben Pál apostoli protonotáriusnak és pápai titkárnak nevezte ki Marcellot, és amikor az egyházfő 1538-ban bíboros-neposnak szentelte fel saját unokáját, az ifjabb Alessandro Farnese bíborost, Marcello volt az, aki egyengette a tapasztalatlan kardinális útjait. A bíboros-nepos valójában az egyházfő legfőbb tanácsadója volt és a pápai állam ügyeinek legfőbb intézője. Mindezen pozíciókban Alessandro helyett leginkább Marcello intézkedett, és ennek megfelelően hatalmas befolyásra tett szert a pápai kúrián belül.

III. Pál többször is felkérte, hogy kísérje el hivatalos útjaira Európa legjelentősebb uralkodóihoz. Hogy mindehhez Marcellónak kellő rangja is legyen 1539-ben Nicastro püspökévé nevezték ki, és ugyanazon év december 19-én a római Santa Croce in Gerusalemme-templom bíborosává szentelték fel. 1540-ben Reggio majd 1544-ben Gubbio adminisztrátora lett. Három püspöki címe mellett azonban egyszer sem szenteltette fel magát. Immár bíboros-püspöki rangban Marcello kiemelkedő tagja volt Pál nizzai útjának, ahol V. Károly német-római császár és I. Ferenc, francia király a pápa közvetítésével békét kötöttek, és így beleegyeztek az egyetemes zsinat összehívásába. 1540. február 9-én a pápai követség Amiens-ban találkozott Ferenccel, majd február 24-én Gentben Károllyal, de végül a zsinat összehívására tett erőfeszítések eredmény nélkül maradtak. Pál és kísérete visszatért Rómába, de Marcello bíboros azt az utasítást kapta, hogy az egyházfő a latere, azaz teljhatalmú követeként maradjon Németországban, és vegyen részt a Károly által Speyerbe összehívott birodalmi gyűlésen. Amikor a gyűlés átköltözött Hagenauba, és egyértelművé vált a protestáns erőfölény, Pál visszahívta Marcellot Rómába. Mielőtt a bíboros elhagyta volna Németországot, még tárgyalt Károllyal a zsinat kérdéséről, amely jelentős mértékben hozzájárult az egyetemes zsinat későbbi összehívásához.

Lassan körvonalazódott a tridenti zsinat összehívása, amelynek előkészületeiben fontos szerepet vállalt. Az 1545. február 6-án tartott konzisztóriumon a bíborosi testület Giammaria Ciocchi del Monte (a későbbi III. Gyula pápa) és Reginald Pole bíborosok mellett őt is a zsinat elnöklőjének nevezték ki. 1545. március 13-án érkezett meg Trentóba, és egészen a zsinat bezárásáig jelen volt az üléseken. A zsinat alakulása során több vita is kialakult az elnöklők és V. Károly között.
Marcello 1548-ban újabb címet kapott, amely bíborosi karrierje egyik legsikeresebb részét is jelentette. Agostino Steuco halála után ő vette át a Vatikáni Apostoli Könyvtár irányítását. Ő volt az első bíboros, aki a könyvtár élére állhatott, amely mutatja a gyűjtemény jelentőségének növekedését. A könyvtárosi cím is megváltozott, hivatalosan Marcello a Bibliothecae Apostolicae Vaticanae Protector címet viselte. Irányítása alatt a könyvtár igazi virágkorát élte. Több mint 500 latin, görög és héber kötettel bővült az amúgy sem elhanyagolható gyűjteménnyel rendelkező könyvtár. Rengeteg ősi iratot újítottak fel, és 1549-ben rávette a pápát, hogy egyes görög iratok nyomtatásban is jelenjenek meg.

1550-ben halt meg III. Pál és helyét korábbi elnök-társa del Monte bíboros vette át III. Gyula személyében. Az új egyházfő minden támogatást megadott Marcellonak a könyvtár bővítéséhez. Befolyását Gyula pontifikátusa alatt is sikerült megőriznie, noha az újból összehívott tridenti zsinat elnökének Crescenzi bíborost nevezték ki, hogy ezzel is elnyerjék V. Károly támogatását.

Pápaként életének utolsó egy hónapjában

A jámborság, az erkölcsi tökéletesség, a szerénység, az egyszerűség, az állhatatosság, a tisztánlátás, a reform iránti buzgalom voltak azok az erények, amelyek miatt már bíborosként nagyra értékelték. Így nem is volt meglepő, hogy III. Gyula halála után a konklávé mindössze négy nap alatt Marcello személye mellett tette le a voksát, annak ellenére, hogy V. Károly nyíltan ellenezte megválasztását. Közismert reform-pártisága miatt és az egyháznak tett kiemelkedő szolgálataiért, különösen a tridenti zsinat elnökségéért, megválasztása Szent Péter trónjára mindenhol nagy lelkesedést váltott ki. 1555. április 10-én szentelték fel, és a rendhagyótól eltérően Marcello saját, kereszteléskor kapott nevét vette fel uralkodói névként. Saját bevallása szerint azért maradt meg korábbi nevénél, hogy ezzel is jelezze azt a folytonosságot, amely a tridenti zsinaton elkezdett reform folyamatokkal vette kezdetét. A kortársak reményteljes várakozásait az alábbi idézet fejezi ki a legjobban:

„	Azért imádkoztam, hogy olyan pápa jöjjön, aki a lealacsonyodásból ki tudja emelni az olyan szép szavakat, mint egyház, zsinat, reform. Ezzel a választással kívánságom teljesült; úgy tűnik, óhajom valósággá vált.	”
– Girolamo Seripando

Marcell komoly reformszándékai már akkor megmutatkoztak, amikor a nagyhetet és a böjti időszakot felhozva elutasította a reneszánsz pápák szokásos pompás koronázási ünnepségét, így a tiarát egyszerű szertartás keretében helyezték fejére. A pápai udvar számára egyszerűséget és mértékletességet, fényűzés- és pompanélküliséget rendelt el, sőt megparancsolta az asztali arany- és ezüstedények használatának beszüntetését. Nem feketítette be magát a kor bűnével, a nepotizmussal, bár népes családja volt, akiket bőséges javakkal és kiváltságokkal láthatott volna el. Őszinte hangot ütött meg, amikor azon munkálkodott, hogy Rómától mindennemű bűnt eltávolítson, letörte a közbecstelenség leglátványosabb formáit. Támogatta a jezsuitákat, mert őket akarta felhasználni a reformprogram kiteljesítéséhez. Azonnal kinyilvánította távolmaradási szándékát a politikai kérdésektől, hogy mint a kereszténység atyja, elvezesse a keresztény fejedelmeket a békéhez.

II. Marcell egyszerű síremléke

Sajnos mindez a kiváló elképzelés szertefoszlott három hét leforgása alatt. Ugyanis ennyi ideig tartott a pápasága. II. Marcell 1555. május 1-jén hunyt el, halálát egy váratlan szélhűdés okozta, amelyet nagy megdöbbenés követett. A hirtelen halálban nagy szerepet játszott Marcell kimerültsége is, amelyet a konklávé és a húsvéti időszak fáradalmai jelentettek számára. Kortársai szertefoszlott reményeiknek úgy adtak hangot, hogy rá is illőnek nevezték Vergilius egy másik Marcellusról írott sorait: „a sors csak meg akarta ismertetni őt a világgal”.

II. Marcell pápa különösen kedves marad a zenekedvelők számára is, hiszen Giovanni Pierluigi da Palestrina neki ajánlotta híres művét, a Missa Papae Marcellit. Az egyházfő a legendák szerint elhatározta, hogy megszünteti a zenét a szent szertartások alatt, de ennek a remekműnek nem tudott ellenállni, és tetszéssel fogadta. Azonban mindez csak városi legenda maradt, ugyanis Palestrina Marcell halála után készült el a remekművel, bár azt valóban a kiváló pápa halála ihlette meg.

II. Marcell földi maradványait a vatikáni Szent Péter-bazilika altemplomában temették el, egyszerű ókeresztény márványkoporsóban.

Művei

• Documenta Catholica Omnia (latin nyelven). Cooperatorum Veritatis Societas. (Hozzáférés: 2011. december 6.)

Források

• Magyar nagylexikon XII. (Len–Mep). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 678. o. ISBN 963-9257-07-9  
• Enciclopedia Italiana
• Encyclopædia Britannica, tizenegyedik kiadás
• Hangay Zoltán: A pápák könyve, Trezor Kiadó, Budapest, 1991, ISBN 963-7685-07-3
• Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest: Kossuth. 1982. ISBN 963-09-1863-3  
• Catholic Encyclopedia, II. Marcell
• Pirie, Valérie. The Triple Crown: An Account of the Papal Conclaves From the Fifteenth Century to the Present Day.

Előző pápa: III. Gyula

Római pápa 1555

Következő pápa: IV. Pál