I. Henrik német király
| I. Henrik | |
| Heinrich der Vogler | |
 | |
| Henrik XIX. századi ábrázolása | |
| Német király | |
| Uralkodási ideje | |
| 919. május 12. – 936. július 2. | |
| Elődje | I. Konrád |
| Utódja | I. Ottó |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Liudolf-ház |
| Született | 876 Memleben |
| Elhunyt | 936. július 2. (60 évesen) Membleben, Türingia[1] |
| Nyughelye | Quedlinburg[2] |
| Édesapja | I. Ottó szász herceg |
| Édesanyja | Babenbergi Hedwig |
| Testvére(i) | Oda of Saxony |
| Házastársa | Hatheburg (876 k. – 909 u.) Ringelheimi Matilda (877 – 968) |
| Gyermekei | Thankmar (908 – 938) Ottó (912 – 973) Szász Gerberga (913 – 984) Szász Hedwig (922 u. – 965) Henrik (922 – 955) Brúnó (925 – 965) |
 A Wikimédia Commons tartalmaz I. Henrik témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
I. Henrik vagy Madarász Henrik[3] (németül: Heinrich I. der Vogelsteller), (vsz. 876[4] – 936. július 2.[4][5]) szász herceg 912-től, német király 919-től haláláig. A Szász dinasztia alapítója, maga a Liudolfing család sarja. Őt tekintik a német nemzeti királyság megalapítójának. Keménykezű uralma készítette elő Nagy Ottó tevékenységét.[4]
Élete[szerkesztés]
Trónra lépése[szerkesztés]
I. Dicsőséges Ottó szász herceg és Babenbergi Hedwig fiaként született. Édesapja halála (912) után a nagyhatalmú Henrik konfliktusba keveredett a Konrád családdal, köztük is elsősorban I. Konráddal, aki bár a német király címet magáénak mondta, tényleges hatalma csupán Frankföldre korlátozódott. Konrád halála után a két család házasságkötés révén kiegyezett egymással.
I. Konrád halálos ágyán őt jelölte meg utódjául.[6] 919. május 12-én[5] választották királlyá a szász és frank előkelőségekkel kiegyezve Fritzlarban.[4][Mj. 1]
Az eseményt az egyház is támogatta,[1] és választás a szász és frank seregek egyesülését eredményezte.
Kezdeti harcok[szerkesztés]
Uralmát a törzsek alávetése helyett a törzsek szövetségére igyekezett alapozni, ellenfeleivel szemben mégis fegyverrel kellett föllépnie:[1] megválasztása belháború kezdetét jelentette, mert a svábok és a bajorok ugyanakkor Arnulf bajor herceget választották királlyá (? – 937) Arnulf ellenkirálysága azonban a mai napig vitatott. Tény, hogy lépések történtek Arnulf német királlyá történő koronázására[forrás?].
Ám a lázadók méltó ellenfélre találtak.[5] Elsőként I. Burchard sváb herceg vetette alá magát 920-ban a királyi hatalomnak,[5] majd 921-ben Arnulf is kénytelen volt meghódolni.[4][5] II. Burchard sváb herceg halála után saját bizalmasát, a Konrád-házi Hermannt ültette Svábföld hercegi székébe.
Lotaringia kérdése[szerkesztés]
921-ben átengedte – ideiglenesen – Lotharingiát III. Károly nyugati frank királynak; ezért cserébe Károly elismerte őt német királynak.[6]
Később Károlyt saját nemesei lették a trónról – Henrik ezt kihasználva 925-ben hódoltatta Giselbert herceget.[6] Hogy Giselbert hűségét biztosítsa, saját leányát, Gerbergát adta hozzá feleségül.[6]
A magyarok[szerkesztés]
924-ben a magyarok újra Szászországba törtek.[6][9] Maga a király is kénytelen volt egyik várába zárkózni előlük.[6] Henriknek ekkor egyik vezérüket – talán valamelyik Árpád-fit – sikerült fogságba ejtenie, ily módon 9 évnyi békét tudott vásárolni a Németország-szerte rettegett támadóktól.[6][9] 926-ban egy magyar sereg ugyan végigportyázta Bajorországot, Svábföldet és Lotharingiát, de ez a hadjárat valószínűleg a nagyfejedelem tudta nélkül történt, és nem is ismétlődött meg a béke időtartama alatt.[9] Henrik békekötésre és adó- (pontosabban hadisarc) fizetésére kényszerült.[4]
Harc a szlávok ellen[szerkesztés]
(Hermann Vogel festménye 1900 körül)
A belvillongások lecsendesedése, valamint a magyar támadások időleges szüneteltetése lehetővé tette a terjeszkedő politikát.[9] Keleten a szlávok elleni terjeszkedő politikáját kombinálta keresztény misszióval: ő (és fia, I. Ottó) elvette a polábok (Elba menti szláv törzs) földjeit[10] és határőrvidékeket (markokat) alakított.[10] Az elfoglalt városok minden férfi és női lakosát megölette,[10] a gyermeket rabszolgának adatta el.[10] 927–929 folyamán a havelek, milcek, lausitzi szorbok ellen vezetett sikeres hadjáratot, amely Brandenburg (Brennabor) elfoglalásával a keleti kolonizáció kezdetét is jelentette.[9] 929-ben Lenzennél leverte e vilcek és obodritok felkelését,[9] és még ebben I. Vencel cseh fejedelem is elismerte a hűbéri függést: lényegében innentől számítható Csehország betagolódása a birodalom szervezetébe.[9] A szláv törzsek ellenőrzésére alapította Brandenburg és Meißen várát.[4]
Merseburg[szerkesztés]
Amikor Henrik a 9 éves béke lejártával, 932-ben megtagadta a magyaroknak a további adófizetést,[9] már minden téren alaposan felkészült – királyi birtokokon épített várak ("városok"), páncélos lovasság felállítása,[1][9] szabadok hadi kötelezettségre fogása,[6] fegyverforgató városi polgárság szaporítása,[6] a magyarok módjára betanított könnyű lovasság szervezése[6] –, így amikor azok a következő évben rátörtek országára, 933. március 15-én a merseburgi (riadei) csatában vereséget mért rájuk.[4] A csatában cseh segédcsapatokat is bevetett.[4]
Dánok és burgundok[szerkesztés]
Henrik figyelme ezt követően északnak fordult.[9] A Dél-Dániát uraló svéd-viking király, Gnupa ellen vezetett hadat,[4] és 934-ben lerombolta a nagy viking kereskedővárost, Hedebyt; majd a dánoktól elfoglalt területeken, a Schlei öböl és az Eider folyó vidékén visszaállította az egykori Schleswigi Őrgrófságot.[9]
935-ben Burgundiát is a birodalom függésébe kényszerítette.[1]
Halála, utódlás[szerkesztés]
Római utazását tervezte,[1] de 936-ban egy szélütés végleg keresztülhúzta számításait.[9] Földi maradványait Quedlinburgban helyezték végső nyugalomra.
Mivel még egy 929-es rendeletben szabályozta a trónöröklést – melyben szakított a frank-karoling tradíciókkal – a koronát a második házasságából származó első gyermekére örököltette.[4] A későbbi I. Ottót ugyanis édesapja már királyként nemzette.[9] A Karoling hagyományokkal történő szakítás, valamint az a tény, hogy a koronát egy szász örökölte, az első lépések egyike volt egy olyan állam kialakítása felé, melyet németnek lehetett nevezni. Ugyanebben az évben rendelte el Henrik a birodalom feloszthatatlanságát, mely szintén a frank-karoling tradíciókkal való szakítást erősítette. A hercegek megfékezésével és a birodalmi határok kiterjesztésével megalapozta dinasztiáját,[9] utódai, a Szász-ház tagjai 1024-ig uralkodtak.
Egyéb[szerkesztés]
- Valószínűleg 935-ben II. Rudolf burgund király megajándékozta Henriket az – 1000 évvel később Adolf Hitlert is megbabonázó – úgynevezett szent lándzsával.[4]
Jelentősége[szerkesztés]
Trónra lépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Királysággal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ez azért volt jelentős, mert így elismerték, hogy a két birodalom egymástól hivatalosan is kettévált. Létrejöttek a későbbi Német-római Birodalom alapjai, melyet fia, I. Ottó teremtett meg.
Henrik érdemei között felsorolható az is, hogy baráti paktumokkal (amicitiumok) szorosabbra fűzte a szálakat a német hercegségek vezetői és a német király között. A korábbi időszakban a német hercegségek uralkodói kiskirályokként uralkodhattak területükön.
Szászföldön és Türingiában reformokat vezetett be, nyugati minta szerint kolostorokat, katedrálisokat, várakat építtetett.[4] A páncélos lovasságnak (lovagok) vazallusi birtokokat osztogatott.[4]
Családja[szerkesztés]
Henrik két házasságából hat gyermeke született. Első felesége Hatheburg (876 k. – 909 u.), aki Thankmar (908–938. július 28.) nevű gyermekét szülte. Ezt a házasságot az egyház feloldotta, mert Hatheburg még gyermekkorában megesküdött, hogy apáca lesz.[6] Második feleségével, Ringelheimi Szent Matildával (895 k. – 968. március 14.) 909-ben[11] házasodott össze, akitől a királynak öt gyermeke született:
- I. Ottó német-római császár[11] (912. november 23. – 973. május 7.)
- Szász Gerberga[11] (913 – 984. május 5.)
- Szász Hedwig[11] (922 u. – 965. május 10.)
- I. Henrik, „az Ifjú"[11] (922. április 22. – 955. november 1.), bajor herceg
- Brúnó[11] (925 májusa – 965. október 11.), kölni érsek
Megjegyzések[szerkesztés]
- ↑ Így ír erről Corvey-i Widukind szász krónikás (925–1000 k.):A király [I. Konrád] pedig elment a bajorok földjére, csatát vívott [bajor] Arnulffal s vannak, akik azt beszélik, hogy onnan sebesülten tért vissza hazájába. Midőn pedig úgy érezte, hogy e mellé az előző baja mellé még betegség is gyötörni kezdi, magához hívatta fivérét, ki azért kereste őt fel, hogy meglátogassa, s így kezdett hozzá beszélni: „Úgy érzem – mondotta –, hogy tovább már nem tarthatom meg e földi életemet; Isten parancsolja így, aki így rendezte ezt el, de erre kényszerít engem súlyos betegségem is. Ezért legyen gondod önmagadra, s ami elsősorban reád tartozik: a frankok egész országáról gondoskodj, figyelmezve az én tanácsaimra, ki fivéred vagyok. Mert testvér, megvan nekünk a módunk arra, hogy hadsereget toborozzunk, s annak élére álljunk, s vannak városaink s vannak fegyvereink, királyi jelvényeink is, és minden egyebünk is megvan, amit csak megkövetel a királyi méltóság – de szerencsénk, de erkölcsi tekintélyünk – az bizony nincs. A szerencse, testvér, a legnemesebb erkölcsökkel együtt Henriknél van, s a közügyekben a szászok a legszerencsésebbek. Fogd tehát e jelvényeket, a szent lándzsát, az arany karkötőket, a régi királyok köntösével, kardjával s koronájával együtt, s menj el velük Henrikhez, köss békét vele, hogy örök szövetségét biztosítsd a magad számára. Mire lenne jó az, ha frankok népe veled együtt az ő kezétől esne el? ő ugyanis minden bizonnyal király lesz, és sok nép ura s parancsolója.” – E szavaira fivére könnyes szemmel azt válaszolta, hogy egyetért vele. Ezután pedig meghalt a király. [918. december 23.] 26. Úgy is történt, ahogy a király megparancsolta, elment Evurhard Henrikhez, s átadta neki önmagát, a királyi kincsekkel együtt, megkötötte vele a békét, megszerezte Henrik barátságát, s ezt mindvégig híven s jó baráthoz méltóan meg is tartotta. Összehívta ezután a fejedelmeket és a frankok seregnagyjait arra a helyre, amelyet Fridislerinek neveznek [Fritzlar, Hessen; s a frankok és a szászok népe előtt királynak jelölte őt. És amidőn felajánlotta Henriknek a szent kenetet a koronával együtt, a legfőbb pap, aki abban az időben Hiriger volt [mainzi érsek], vissza ugyan nem utasította, de el sem fogadta, mondván: „Elég nekem az, ha főrangú alattvalóim királynak neveznek s ki is jelölnek erre a méltóságra, Isten kegyelmének segítségével s a ti jámborságotok folytán. De legyen a kenet és a korona azé, aki jobb, mint mi vagyunk, mi saját magunkat méltatlannak tartjuk ekkora megtiszteltetésre.” Tetszett ez a beszéd az egész sokaságnak, s jobbjukat az ég felé emelve messzehangzó kiáltással kiáltva ki az új király nevét, odasiettek hozzá mind, hogy köszöntsék őt.[7][8]
Jegyzetek[szerkesztés]
- ↑ a b c d e f Magyar katolikus lexikon.
- ↑ James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
- ↑ Egy későbbi hagyomány szerint madarászás közben nyújtották át a koronázási ékszereket I. Konrád követei. (Európa, 100. o.)
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n Petr Čornej, Ivana Čornejová, Pavel Hrochová, Jan P. Kučera, Jan Kumpera, Vratislav Vaníček, Vít Vlnas: Európa uralkodói. Ford. Tamáska Péter. Budapest: MÆCENAS Könyvkiadó. 1999. = Maecenas Történelem Könyvek, ISBN 9636450536, ISBN 9632030176 100. oldal
- ↑ a b c d e Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6 30. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k Bokor József (szerk.). Henrik (34), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X. Hozzáférés ideje: 2009. október 4.
- ↑ Widukind: Rerum gestarum Saxonicarum libri III, 967 körül
- ↑ Sz. Jónás Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (Európa és Közel-Kelet IV-XV. század) (magyar nyelven). Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 1999)
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n Weiszhár, 31. oldal
- ↑ a b c d E. A. Koszminszkij: A középkor története (ИСТОРИЯ СРЕДНИХ ВЕКОВ, fordította Honti Rezső), Szikra, Budapest, 1949, 44. oldal
- ↑ a b c d e f Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
További információk[szerkesztés]
Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]
| Előző uralkodó: I. Ottó |
|
Következő uralkodó: II. Ottó |
| Előző uralkodó: I. Konrád mint keleti frank király |
|
Következő uralkodó: I. Ottó |
