I. Henrik német király

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
I. Henrik
Henrik XIX. századi ábrázolása
Henrik XIX. századi ábrázolása

Német király
Uralkodási ideje
919. május 12.936. július 2.
Elődje I. Konrád
Utódja I. Ottó
Életrajzi adatok
Uralkodóház Liudolf-ház
Teljes neve \mathfrak{Heinrich} \mathfrak{der} \mathfrak{Vogler}
Született 876
Németország
Elhunyt 936. július 2. (60 évesen)
Membleben, Türingia[1]
Nyughelye Quedlinburg[2]
Házastársa Hatheburg (876 k. – 909 u.)
Ringelheimi Matilda (877968)
Gyermekei Thankmar (908938)

Ottó (912973)
Szász Gerberga (913984)
Szász Hedwig (922 u. – 965)
Henrik (922955)
Brunó (925965)
Édesapja I. Ottó szász herceg
Édesanyja Babenbergi Hedwig
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz I. Henrik témájú médiaállományokat.

I. Henrik vagy Madarász Henrik[3] (németül: Heinrich I. der Vogelsteller), (vsz. 876[4]936. július 2.[4][5]) szász herceg 912-től, német király 919-től haláláig. A Szász dinasztia alapítója, maga a Liudolfing család sarja. Őt tekintik a német nemzeti királyság megalapítójának. Keménykezű uralma készítette elő Nagy Ottó tevékenységét.[4]

Élete[szerkesztés]

Trónra lépése[szerkesztés]

I. Dicsőséges Ottó szász herceg és Babenbergi Hedwig fiaként született. Édesapja halála (912) után a nagyhatalmú Henrik konfliktusba keveredett a Konrád családdal, köztük is elsősorban I. Konráddal, aki bár a német király címet magáénak mondta, tényleges hatalma csupán Frankföldre korlátozódott. Konrád halála után a két család házasságkötés révén kiegyezett egymással.

I. Konrád halálos ágyán őt jelölte meg utódjául.[6] 919. május 12-én[5] választották királlyá a szász és frank előkelőségekkel kiegyezve Fritzlarban.[4][a 1]

Az eseményt az egyház is támogatta,[1] és választás a szász és frank seregek egyesülését eredményezte.

Kezdeti harcok[szerkesztés]

Uralmát a törzsek alávetése helyett a törzsek szövetségére igyekezett alapozni, ellenfeleivel szemben mégis fegyverrel kellett föllépnie:[1] megválasztása belháború kezdetét jelentette, mert a svábok és a bajorok ugyanakkor Arnulf bajor herceget választották királlyá (? – 937) Arnulf ellenkirálysága azonban a mai napig vitatott. Tény, hogy lépések történtek Arnulf német királlyá történő koronázására[forrás?].

Ám a lázadók méltó ellenfélre találtak.[5] Elsőként I. Burchard sváb herceg vetette alá magát 920-ban a királyi hatalomnak,[5] majd 921-ben Arnulf is kénytelen volt meghódolni.[4][5] II. Burchard sváb herceg halála után saját bizalmasát, a Konrád-házi Hermannt ültette Svábföld hercegi székébe.

Lotaringia kérdése[szerkesztés]

921-ben átengedte – ideiglenesen – Lotharingiát III. Károly nyugati frank királynak; ezért cserébe Károly elismerte őt német királynak.[6]

Később Károlyt saját nemesei lették a trónról – Henrik ezt kihasználva 925-ben hódoltatta Giselbert herceget.[6] Hogy Giselbert hűségét biztosítsa, saját leányát, Gerbergát adta hozzá feleségül.[6]

A magyarok[szerkesztés]

924-ben a magyarok újra Szászországba törtek.[6][7] Maga a király is kénytelen volt egyik várába zárkózni előlük.[6] Henriknek ekkor egyik vezérüket – talán valamelyik Árpád-fit – sikerült fogságba ejtenie, ily módon 9 évnyi békét tudott vásárolni a Németország-szerte rettegett támadóktól.[6][7] 926-ban egy magyar sereg ugyan végigportyázta Bajorországot, Svábföldet és Lotharingiát, de ez a hadjárat valószínűleg a nagyfejedelem tudta nélkül történt, és nem is ismétlődött meg a béke időtartama alatt.[7] Henrik békekötésre és adó- (pontosabban hadisarc) fizetésére kényszerült.[4]

Harc a szlávok ellen[szerkesztés]

Henrik megkapja a német koronát madarászás közben.
(Hermann Vogel festménye 1900 körül)

A belvillongások lecsendesedése, valamint a magyar támadások időleges szüneteltetése lehetővé tette a terjeszkedő politikát.[7] Keleten a szlávok elleni terjeszkedő politikáját kombinálta keresztény misszióval: ő (és fia, I. Ottó) elvette a polábok (elbamenti szláv törzs) földjeit[8] és határőrvidékeket (markokat) alakított.[8] Az elfoglalt városok minden férfi és női lakosát megölette,[8] a gyermeket rabszolgának adatta el.[8] 927929 folyamán a havelek, milcek, lausitzi szorbok ellen vezetett sikeres hadjáratot, amely Brandenburg (Brennabor) elfoglalásával a keleti kolonizáció kezdetét is jelentette.[7] 929-ben Lenzennél leverte e vilcek és obodritok felkelését,[7] és még ebben I. Vencel cseh fejedelem is elismerte a hűbéri függést: lényegében innentől számítható Csehország betagolódása a birodalom szervezetébe.[7] A szláv törzsek ellenőrzésére alapította Brandenburg és Meißen várát.[4]

Merseburg[szerkesztés]

Amikor Henrik a 9 éves béke lejártával, 932-ben megtagadta a magyaroknak a további adófizetést,[7] már minden téren alaposan felkészült – királyi birtokokon épített várak ("városok"), páncélos lovasság felállítása,[1][7] szabadok hadi kötelezettségre fogása,[6] fegyverforgató városi polgárság szaporítása,[6] a magyarok módjára betanított könnyű lovasság szervezése[6] –, így amikor azok a következő évben rátörtek országára, 933. március 15-én a merseburgi (riadei) csatában vereséget mért rájuk.[4] A csatában cseh segédcsapatokat is bevetett.[4]

Dánok és burgundok[szerkesztés]

Henrik figyelme ezt követően északnak fordult.[7] A Dél-Dániát uraló svéd-viking király, Gnupa ellen vezetett hadat,[4] és 934-ben lerombolta a nagy viking kereskedővárost, Hedebyt; majd a dánoktól elfoglalt területeken, a Schlei öböl és az Eider folyó vidékén visszaállította az egykori Schleswigi Őrgrófságot.[7]

935-ben Burgundiát is a birodalom függésébe kényszerítette.[1]

Halála, utódlás[szerkesztés]

Római utazását tervezte,[1] de 936-ban egy szélütés végleg keresztülhúzta számításait.[7] Földi maradványait Quedlinburgban helyezték végső nyugalomra.

Mivel még egy 929-es rendeletben szabályozta a trónöröklést – melyben szakított a frank-karoling tradíciókkal – a koronát a második házasságából származó első gyermekére örököltette.[4] A későbbi I. Ottót ugyanis édesapja már királyként nemzette.[7] A Karoling hagyományokkal történő szakítás, valamint az a tény, hogy a koronát egy szász örökölte, az első lépések egyike volt egy olyan állam kialakítása felé, melyet németnek lehetett nevezni. Ugyanebben az évben rendelte el Henrik a birodalom feloszthatatlanságát, mely szintén a frank-karoling tradíciókkal való szakítást erősítette. A hercegek megfékezésével és a birodalmi határok kiterjesztésével megalapozta dinasztiáját,[7] utódai, a Szász-ház tagjai 1024-ig uralkodtak.

Egyéb[szerkesztés]

Jelentősége[szerkesztés]

Henrik XII. századi ábrázolása

Trónra lépése mérföldkőnek számított a birodalom története során, hiszen ő volt az, aki elismertette a Nyugati Frank Királysággal a nem Karoling származású uralkodók hatalmát. Ez azért volt jelentős, mert így elismerték, hogy a két birodalom egymástól hivatalosan is kettévált. Létrejöttek a későbbi Német-római Birodalom alapjai, melyet fia, I. Ottó teremtett meg.

Henrik érdemei között felsorolható az is, hogy baráti paktumokkal (amicitiumok) szorosabbra fűzte a szálakat a német hercegségek vezetői és a német király között. A korábbi időszakban a német hercegségek uralkodói kiskirályokként uralkodhattak területükön.

Szászföldön és Türingiában reformokat vezetett be, nyugati minta szerint kolostorokat, katedrálisokat, várakat építtetett.[4] A páncélos lovasságnak (lovagok) vazallusi birtokokat osztogatott.[4]

Családja[szerkesztés]

Henrik két házasságából hat gyermeke született. Első felesége Hatheburg (876 k. – 909 u.), aki Thankmar (908938. július 28.) nevű gyermekét szülte. Ezt a házasságot az egyház feloldotta, mert Hatheburg még gyermekkorában megesküdött, hogy apáca lesz.[6] Második feleségével, Ringelheimi Szent Matildával (895 k. – 968. március 14.) 909-ben[9] házasodott össze, akitől a királynak öt gyermeke született:

Megjegyzések[szerkesztés]

  1. Így ír erről Corvey-i Widukind szász krónikás (925–1000 k.):
    [Sz. Jónás Ilona: Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (Európa és Közel-Kelet IV-XV. század) (magyar nyelven). Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 1999)]
    A király [I. Konrád] pedig elment a bajorok földjére, csatát vívott [bajor] Arnulffal s vannak, akik azt beszélik, hogy onnan sebesülten tért vissza hazájába. Midőn pedig úgy érezte, hogy e mellé az előző baja mellé még betegség is gyötörni kezdi, magához hívatta fivérét, ki azért kereste őt fel, hogy meglátogassa, s így kezdett hozzá beszélni: „Úgy érzem – mondotta –, hogy tovább már nem tarthatom meg e földi életemet; Isten parancsolja így, aki így rendezte ezt el, de erre kényszerít engem súlyos betegségem is. Ezért legyen gondod önmagadra, s ami elsősorban reád tartozik: a frankok egész országáról gondoskodj, figyelmezve az én tanácsaimra, ki fivéred vagyok. Mert testvér, megvan nekünk a módunk arra, hogy hadsereget toborozzunk, s annak élére álljunk, s vannak városaink s vannak fegyvereink, királyi jelvényeink is, és minden egyebünk is megvan, amit csak megkövetel a királyi méltóság – de szerencsénk, de erkölcsi tekintélyünk – az bizony nincs. A szerencse, testvér, a legnemesebb erkölcsökkel együtt Henriknél van, s a közügyekben a szászok a legszerencsésebbek. Fogd tehát e jelvényeket, a szent lándzsát, az arany karkötőket, a régi királyok köntösével, kardjával s koronájával együtt, s menj el velük Henrikhez, köss békét vele, hogy örök szövetségét biztosítsd a magad számára. Mire lenne jó az, ha frankok népe veled együtt az ő kezétől esne el? ő ugyanis minden bizonnyal király lesz, és sok nép ura s parancsolója.” – E szavaira fivére könnyes szemmel azt válaszolta, hogy egyetért vele. Ezután pedig meghalt a király. [918. december 23.]

    26. Úgy is történt, ahogy a király megparancsolta, elment Evurhard Henrikhez, s átadta neki önmagát, a királyi kincsekkel együtt, megkötötte vele a békét, megszerezte Henrik barátságát, s ezt mindvégig híven s jó baráthoz méltóan meg is tartotta. Összehívta ezután a fejedelmeket és a frankok seregnagyjait arra a helyre, amelyet Fridislerinek neveznek [Fritzlar, Hessen; s a frankok és a szászok népe előtt királynak jelölte őt. És amidőn felajánlotta Henriknek a szent kenetet a koronával együtt, a legfőbb pap, aki abban az időben Hiriger volt [mainzi érsek], vissza ugyan nem utasította, de el sem fogadta, mondván: „Elég nekem az, ha főrangú alattvalóim királynak neveznek s ki is jelölnek erre a méltóságra, Isten kegyelmének segítségével s a ti jámborságotok folytán. De legyen a kenet és a korona azé, aki jobb, mint mi vagyunk, mi saját magunkat méltatlannak tartjuk ekkora megtiszteltetésre.” Tetszett ez a beszéd az egész sokaságnak, s jobbjukat az ég felé emelve messzehangzó kiáltással kiáltva ki az új király nevét, odasiettek hozzá mind, hogy köszöntsék őt.

    – Widukind: Rerum gestarum Saxonicarum libri III, 967 körül

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ^ a b c d e f Magyar katolikus lexikon.  
  2. James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
  3. Egy későbbi hagyomány szerint madarászás közben nyújtották át a koronázási ékszereket I. Konrád követei. (Európa, 100. o.)
  4. ^ a b c d e f g h i j k l m n Petr Čornej – Ivana Čornejová – Pavel Hrochová – Jan P. Kučera – Jan Kumpera – Vratislav Vaníček – Vít Vlnas: Európa uralkodói (Evropa králů a císarů. Významní panovnící a vládnoucí dynastie od 5. století do současnosti, Prága, 1997); Magyar kiadás: MÆCENAS Könyvkiadó, 1999, fordította Tamáska Péter, ISBN 963 645 053 6, ill. ISBN 963 203 017 6, 100. oldal
  5. ^ a b c d e Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 9639025666   30. oldal
  6. ^ a b c d e f g h i j k Bokor József (szerk.). Henrik (34), A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET. ISBN 963 85923 2 X (1893–1897, 1998.). Hozzáférés ideje: 2009. október 4. 
  7. ^ a b c d e f g h i j k l m n Weiszhár, 31. oldal
  8. ^ a b c d E. A. Koszminszkij: A középkor története (ИСТОРИЯ СРЕДНИХ ВЕКОВ, fordította Honti Rezső), Szikra, Budapest, 1949, 44. oldal
  9. ^ a b c d e f Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)

Életút[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]


Előző uralkodó:
I. Ottó
Szászország hercege
912936
Armoiries Saxe.svg
Következő uralkodó:
II. Ottó
Előző uralkodó:
I. Konrád
mint keleti frank király
Német király
919936
Német-római császár

A német-római császári korona
Következő uralkodó:
I. Ottó