Hermann Imre (orvos)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search
Hermann Imre
Született 1889. november 13.
Budapest
Elhunyt 1984. február 24. (94 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Nemzetisége magyar
Házastársa Hermann Alice
Foglalkozása pszichiáter,
pszichológus,
pszichoanalitikus,
ideggyógyász

Hermann Imre (Budapest, 1889. november 13.Budapest, 1984. február 24.) orvos, pszichiáter, pszichológus. A Magyar Pszichoanalitikus Társaság tagja, és a budapesti pszichoanalitikus iskola egyik legmeghatározóbb személyisége Ferenczi Sándor és Bálint Mihály mellett. Pszichológiai pályafutásának kezdetén a kísérleti lélektantól indult el, s végül az analitikus mélylélektanig jutott. Pszichoanalitikus munkásságát azonban élete végéig áthatották a korai kísérleti pszichológiai tanulmányok - melyeket Révész Géza laboratóriumában szerzett -, így születhetett meg számos jelentős elmélete, mint a széli preferencia elmélet, vagy más gondolkodáslélektannal foglalkozó tanulmányai. Másrészről a modern fejlődéslélektan is sokat köszönhet munkásságának; megalkotott olyan jelentős teóriákat, mint a megkapaszkodás ösztön-elmélete, mely bizonyítja, hogy Hermann Imre az élettan, az etológia és a kísérleti pszichológia alapjaiból kiindulva igyekezett felépíteni az általa leírt jelenségek elméleti hátterét. Munkássága így kiváló példája a különböző tudományterületek integrálásának kísérletére, mellyel közelebb igyekezett hozni a pszichoanalízist a természettudományos állásponthoz.

Hermann Imre személyisége mindemellett azért is kiemelkedő a magyar pszichoanalízis történetében, mert miután túlélte a második világháború viszontagságait, az országban maradt, és az 1945 utáni kommunista uralom alatt is kitartott a pszichoanalízis mellett.

Életútja[szerkesztés]

Hermann Imre 1889. november 13-án született Budapesten. Szülei második fiaként nevelkedett polgári családban, édesapja vasút-igazgatási hivatalnok volt. Édesanyja bátor és kíváncsi gyermekként jellemezte őt, aki szeret meséket kitalálni és azokat másoknak előadni. Már kamaszként érdeklődéssel fordult a pszichológia felé, a botanika és a matematika tudománya mellett. Ez utóbbi felé irányuló vonzalma a későbbiekben is megmaradt; matematikai-logikai problémákat pszichoanalitikus szemszögből is igyekezett értelmezni. Hermann érettségit a Tavaszmező utcai gimnáziumban tett.

Másodéves orvostanhallgatóként már Révész Géza kísérleti pszichológiai laboratóriumában dolgozott. Kezdetben gyermeklélektannal és az érzékelés lélektanával foglalkozott, mely témák megjelennek 1911-ben készített első dolgozatában is.

Révész laboratóriumában ismerkedett meg Cziner Alice-szal, aki később Hermann Alice néven vált ismertté. Házasságukból három gyermek született, 1922-1975 között 53 éves házasság kötötte őket össze.

Kapcsolata a pszichoanalízissel[szerkesztés]

A pszichoanalízissel először Székács Pál medikustársa jóvoltából találkozott, aki felhívta Hermann figyelmét Ferenczi Sándor mélylélektani szemináriumaira. Hermann Imre a szeminárium alatt végig kritikusan állt az analízishez. Egy az 1970-es években írt beszámolójában megjegyzi: „Bár bíráltam a pszichoanalízis bizonyos vonásait, Ferenczi engem is meghívott a társaságába.” Hermann későbbi vezető pszichoanalitikus szerepében sem adta fel teljesen kísérleti pszichológiai gyökereit – mindez bizonyítja, hogy a két irányzat nem zárkózott el hermeneutikusan egymástól. Integrált tudományos álláspontját többek között a széli választásról szóló elmélete is bizonyítja.

Hermann Imre negyedéves orvostanhallgatóként már Donáth Gyula ideggyógyász osztályán analizált betegeket a Szent István Kórházban. Az ötödév végén a gyulai kórház elmeosztályán dolgozott. Egészében véve az élete során sohasem folytatott rendszeres pszichiátriai praxist, mely tény bizonyítja, hogy az analízishez sem a pszichiátrián keresztül jutott el. 1913-ban avatták orvossá.

Az első világháború alatt négyéves frontszolgálatot teljesített, mely időszakban néhány gondolkodáslélektani megfigyelést tett. A tanácsköztársaság idején tanársegédként foglalkoztatták Révész Géza mellett. 1919. őszén ismerkedett meg Bálint Mihállyal, mikor az antiszemita élű diákzavargások elől mindketten az egyetemi Gólyavárba menekültek. A tanácsköztársaság időszakát szellemi pezsgés jellemezte, maga a pszichoanalízis is nyilvános teret nyert. A magyarországi pszichoanalitikusok többnyire baloldali beállítottságúak voltak. Hermann Imre is tagja volt a korszak egyik jelentős baloldali tudományos társaságának, a Galilei Körnek. Hermann a Régi Galileisták Szabadszervezetén keresztül ideggyógyászati járóbeteg-rendelések szervezésére és vezetésére, valamint elmeügyi reformok megalkotására vállalkozott.

1921-22-ben kiképző analízisen esett át Révész Erzsébetnél. Vizsgái után magánpraxisban betegeket analizált, de már 1919 óta folytatott pszichoanalitikus gyakorlatot. 1922-ben a berlini Pszichoanalitikus Kongresszuson Ferenczi Sándor bemutatta Sigmund Freudnak. Későbbi kapcsolata Freuddal kedvezőbben alakult, mint Bálint Mihálynak, mely a kettőjük közötti ellentétet tovább mélyítette. (A budapesti Pszichoanalitikus Egyesület híres volt belső vitáiról, mely a Bálint-Hermann ellentétből kiindulva jellemzően a két tábor köré szerveződött.) Hermann Freud rokonszenve mellett Ferenczi Sándor támogatását is élvezte; kettejük viszonya különböző érdeklődési köreik ellenére is harmonikus volt, mely egyfajta mester - tanítvány(utód) kapcsolatként is jellemezhető. 1925-ben Hermann Imrét kinevezték a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület titkárává. 1936-1944 között elnökhelyettes, 1945-től már elnök volt az egyesületben.

Az 1930-as évek során részt vett a legfontosabb pszichoanalitikus rendezvényeken, mint az 1935. június 8-10. között megrendezésre kerülő I. Vierländertungon, Bécsben, melyen Ausztria, Csehország, Magyarország és Olaszország analitikusai találkoztak. Az 1937. május 15-17-én megtartott budapesti II. Vierländertungon is jelen volt, és előtte 1936. augusztus 2-8. között megtartott XI. Pszichoanalitikus Kongresszuson Marienbad-ban előadást is tartott az én és a felettes-én ösztönmegszállásairól. Mindemellett gyakori vendége volt Szondi Lipót lakásán tartott szemináriumainak, és ő képezte ki József Attila híres analitikusát, Bak Róbertet is.

Az 1936 és 1945 közötti fasizálódás időszaka a pszichoanalízis szempontjából is a „sötétség éveinek” volt tekinthető. Számos zsidó származású analitikus vesztette életét haláltáborokban, vagy kényszerült menekülésre a náci hatalom elől. Akik nem emigráltak, kéthetente gyűltek össze, a rendőrség felügyelete mellett megtartott üléseken. Hermann Imre számos előadást tartott az összejöveteleken, kizárólag olyan tudományos témákban, melyeket a rendőrség emberei nem érthettek. Így sohasem esett szó olyan témákról, melyek kisebb-nagyobb mértékben érintették a szexualitás tárgykörét. 1943-ban jelent meg Hermann egyik leghíresebb munkája, Az ember ősi ösztöneiről címmel, némileg megcsonkítva, mivel a cenzúra kitöröltette a női maszturbációval és a szexuális aktivitással foglalkozó részeket.

Még 1942-ben az egyesület vezetői beszüntetik a pedagógusoknak tartott szemináriumokat, annak érdekében, hogy csökkentsék a súrlódást a hatóságokkal. Ennek ellenére orvosok számára szociálpszichológiai tanfolyamokat hirdettek, melyeken olyan témák kerültek előtérbe, mint a militarizmus, antiszemitizmus, propaganda és a demokrácia lélektana. Ezeken az előadásokon Hermann Imre is részt vett előadóként. 1944-re a pszichoanalitikusok illegális vagy fél-illegális munkavégzésre kényszerültek. Hermann is tartott előadásokat „megjelölt” házakban, Freud ideggyógyászati munkásságáról és a paranoiáról, mely meghatározó témának tekinthető a fasizálódás időszakában. Emellett vöröskeresztes házban is tartott előadást pedagógusoknak pszichoanalitikus problémákról.

A második világháború után a magyar pszichoanalitikusok körében erőteljes politikai balratolódás volt megfigyelhető, főleg a zsidó származású analitikusoknál. Többen önszántukból beléptek a kommunista pártba, többek között Hermann Imre és családja is.

1945-től az egyesület tagjai ismét rendszeres találkozókon vettek részt minden második héten. 1946. június 1-jén, az éves ünnepség keretein belül, melyet Ferenczi halálának évfordulóján tartottak, Hermann emlékezett meg a háború és a fasizmus áldozatairól. A pszichoanalitikus érdeklődés erőteljesen a háború történései felé fordult, többek között a nácizmus lélektana irányába. Hermann Imre céljai között szerepelt a háborús főbűnösök analitikus szemléletű vizsgálata, de ezt a szándékát nem sikerült keresztül vinnie. Emellett 1946-ban kérdőíves vizsgálattal kutatta a tartós koplalás lelki hatásait a túlélők körében. A háború után egyetemi tanárrá nevezték ki, felesége Hermann (Cziner) Alice a szakszervezetek nevelésügyi tanácsadója lett. Eközben mindketten szabadegyetemi előadásokat tartottak. Hermann Imre a rádióban is előadást tarthatott az agresszióról, illetve 1946. május 6-án, Freud 90. születésnapján, magáról Freudról is beszélhetett. Emellett a háború után újjáéledtek a megszakadt nemzetközi kapcsolatok is; Hermann Imre és Lévyné F. Kata részt vettek az európai pszichoanalitikusok amszterdami találkozóján.

Ám a kommunista elnyomás a magyar pszichoanalízist ismét visszaküldte a tudományos és társadalmi gettóba, mivel erőteljes támadásokat indítottak az analízis ellen. 1948-ban Hermann előadást is tartott a pszichoanalízis védelmében, mely esemény a Wesselényi utcai vita címén híresült el. Az egyesület feloszlatására 1948-ban került sor, mivel a kommunista hatóságok fenyegetésekkel kényszeríttették rá a tagokat hivatásuk feladására. Hermann Imre egyetemi kinevezését is visszavonták, s ettől kezdve nem taníthatott. Megélhetése érdekében, a kommunista ellenszenv mellett, próbálta magánrendeléseit feltűnésmentesen végezni. Később a Hermann házaspár igyekezett együttműködni a hatóságokkal; Hermann Alice részt vállalt a Rákosi-korszak gyermeklélektani és pedagógiai irányvonalának kialakításában. A kommunista diktatúra 1960-ban felhasználta Hermann Imre egyik[1] tanulmányát, hogy megrendezett tudományos vitát indíthassanak általa, mely segítségével a szovjet dogmatikus álláspontot erősíthették.

Az ideológia enyhülésének idején (1956 után), azonban az analízissel szemben táplált agresszió is csökkenni látszott. A hatalom képviselői engedélyezték néhány pszichoanalitikus kiáltvány megjelenését, mint pl. A pszichoanalízis és modern irányzatai című antológia, melyhez Hermann Imre is hozzájárult egy tanulmányával. 1969-ben, 80. születésnapja alkalmából magas kormánykitüntetésben is részesült. 1974. július 1-jén a Magyar Ideg- és Elmeorvosok Társaságának tudományos ülésén tarthatott előadást.
Hermann Imre 1984. február 24-én, 94 éves korában hunyt el Budapesten.

Munkássága[szerkesztés]

Hermann Imre pszichoanalitikus munkássága a gondolkodáslélektan témája köré szerveződött elsősorban. Munkásságának alapgondolata, hogy a gondolkodás nemcsak a külvilág visszatükrözéséből áll, hanem szerves részét képezik az egyén belső tapasztalataiból kialakuló jellemző sajátosságok. Hermann úgy vélte, hogy maga a gondolkodás szervesen kapcsolódik minden lelki instanciához, így nem csupán a külvilág ingereinek feldolgozását jelenti, hanem egyben a különböző tudatrétegek közös nyelve is egyben.

1921-ben megjelent egy könyvbírálata, melyben utalt az akadémikus tudatpszichológia és a pszichoanalízis hasonlóságaira és különbségeire. 1922-ben a nyilvánosság elé tárt egy álomfejtéses esetet. Ebben az időszakban jelentek meg pszichoanalitikus gondolkodás-lélektani írásai, melyekben Hume és S. Mill nézeteinek kialakulását vizsgálta, az intelligencia és az alkotás témakörében. 1924-ben jelent meg híres műve Pszichoanalízis és logika címmel, melyben a gondolkodást és a logikát, mint tipikus én-funkciókat elemezte. Ebben a tanulmányban kimutatta, hogy a tudattalan működésében éppúgy megfigyelhetőek logikai műveletek és elemek, mint a tudatban. Megállapítja, hogy mindezt ebben az esetben is a felettes-én irányítja, mely tétel jól kapcsolódik Jean Piaget azon elképzeléséhez, hogy „a logika a gondolkodás morálja”. Hermann úgy tartja, hogy a logikai műveletek keletkezése a felettes-én kialakulásának szakaszaihoz szorosan kapcsolódik.

Hermann Imre matematikai és pszichoanalitikus érdeklődésének legjellemzőbb ötvözete a Bolyai Jánosról készített tanulmányában nyilvánult meg (1945). Ebben a munkájában is megkísérelte nyomon követni és igazolni a gondolati működés és a belső pszichés folyamatok párhuzamba állítását. Eredményeit az alkotáslélektan azon tétele támasztja alá, mely szerint a nagy gondolati események és felfedezések kétségtelenül tudattalan folyamatok következményei, és kimutatható, hogy a tudományos megoldásokat létrehozó élményanyag gyakran igen távol esik a tudományos tárgytól.

Az én és a gondolkodás című, 1929-ben megjelent cikkében a gondolkodás énszerkezetben elfoglalt helyéről ír. Munkájában kifejti, hogy számos olyan tudattalanból eredő jelenség, mint az elszólás vagy a felejtés nyilvánvalóan értékelő, logikai funkcióval rendelkezik. Mindemellett újszerű álláspontra jut az énfejlődéssel kapcsolatban. Hermannál az én „saját maga fejlődött ki a tudomásul vehető dolgokból”, s magját az érzékelési rendszerek alkotják. Ez a nézet ellentétes a freudi elképzeléssel, mely szerint az én az ősvalaminek a külvilág hatására módosult része.

Hermann Imre késői gondolkodáslélektani munkásságát a fonetika és a zene felé történő fordulás jellemzi. Az 1970-es években összefüggéseket keresett a muzikalitás és a különböző perverziók között.

Összességében kijelenthető, hogy Hermann gondolkodással kapcsolatos munkásságát jól fémjelzi kísérleti lélektani és egyben analitikus beállítottsága. Híres elméletei többnyire ebből a kettős teoretikus keretből táplálkoztak.

Széli választásról szóló elmélete[szerkesztés]

Hermann Imre korai munkásságának gyümölcse az elmélet, amelyben összekötötte a kísérleti lélektant a pszichoanalitikus állásponttal. A tétel lényege, hogy amikor egészséges felnőtteknek kell egy halmazból választaniuk véletlenszerűen elemeket, akkor leginkább középről választanak, míg a gyermekek, a pszichés betegek, és a törzsközösségben élő személyek inkább a széleket preferálják. Ez az egyszerű kísérlet jól demonstrálta, hogy a tudattalan a gondolkodásra nemcsak tartalmában, hanem műveleti szinten is hatást gyakorol. Az elméletet később Székely Lajos és Mérei Ferenc megfigyelései is alátámasztották.

A megkapaszkodás-ösztön elmélete[szerkesztés]

Hermann Imre egyik legjelentősebb pszichoanalitikus eredménye volt, hogy bevezette a megkapaszkodás-ösztön fogalmát az elméletbe, mely leghíresebb művében Az ember ősi ösztöneiben jelent meg 1943-ban. Mindez rendkívül újszerűnek számított a korszakban, mivel összekapcsolta az analitikus megközelítést a főemlősökről szerzett etológiai ismeretekkel. (Maga Freud valószínűleg nem érthetett egyet az újítással, mert sehol sem reflektál rá műveiben. Ösztönelméletét a pszichoanalitikus mozgalom más tagjai is tartózkodóan fogadták.) Hermann azt feltételezi ebben a nagy hatású elméletében, hogy a csecsemő fogó- és átkarolási reflexe (Moro-reflex), a főemlősök megkapaszkodási késztetésének maradványa. Etológiai megfigyelések bizonyítják, hogy számos majomfajta esetében megfigyelhető ez a jelenség, mely során az újszülött majom anyja szőrzetébe kapaszkodva tölti élete első néhány hetét, hónapját. A majomkölykök emellett regressziós helyzetben (pl. veszély esetén) is visszatérnek anyjuk testére. Alvás közben is megfigyelhető fiatal egyedeknél, amint mellső és hátsó végtagjaikkal görcsösen szorongatják a közel eső tárgyakat. Hermann szerint ez a megkapaszkodási ösztön sérül, mivel nincs szőrzet, mely biztosíthatná a megkapaszkodást. Ebben az elméletében elsősorban azt hangsúlyozza, hogy a viselkedés számos eleme biológiai eredetű, és az ember is rendelkezik veleszületett ösztönkésztetésekkel. Teóriáját igyekezett minél szélesebb körben kiterjeszteni, így gyakran téves levezetésekhez is jutott például, amikor az antiszemitizmus jelenségében a megkapaszkodási ösztön sérülését véli felfedezni.

Elméletével szemben azonban jelentős kétségek merülnek fel. Az újszülött a Moro-reflexen kívül még számos más hipotalamikus eredetű reflexxel jön a világra (pl. lépő- és úszóreflex stb.). Ezek mindegyikére ugyanaz a sors vár: az életkor előrehaladtával a nagy kortikális mozgatópályák aktivizálódása miatt a tudatos mozgásvezérlés legátolja működésüket, s habár a mozgásminta megmarad, már nem lehet reflexszerűen kiváltani. Mindez hozzátartozik a csecsemő normális fejlődéséhez. Hermann azonban nem beszél a további reflexekről, annak ellenére, hogy járatos a neurológiában.

Emellett a Hermann által felállított elméleti keret sem állja meg teljes mértékben a helyét az evolúciós értelmezésben. Hermann azt állítja, hogy a megkapaszkodási ösztön, habár a majmokhoz viszonyítva jelentősen sérült az embernél, illetve bizonyos életkor után a Moro-reflex nem váltható ki automatikusan, mindenképpen megmaradt az emberi fajnál is, mint szükséglet. Az evolúcióelmélet tanítása ezzel szemben éppen azt hangsúlyozza, hogy azokra a fajokra hatott pozitívan a szelekciós nyomás, amelyek képesek voltak szükségleteikkel együtt alkalmazkodni a változó környezeti feltételekhez. Így tehát az embernél vagy el kellett volna tűnnie a Hermann által leírt ösztönjelenségnek, vagy a megkapaszkodási-ösztön elméletben pontosítani kellene a fogalmi meghatározásokat (pl. Mi az ösztön kritériuma? Melyek tekinthetőek a sérülés jeleinek? stb.). Összességében azonban Hermann Imre megkapaszkodási ösztön elméletében fontos, és a mai napig a modern fejlődéslélektanra hatást gyakoroló lényegi elem, hogy „a gyermek nem önszeretetét bocsátja ki a külvilág tárgyaira, hanem veleszületett késztetéssel rendelkezik a külvilághoz való kapcsolódás s abban a számára legfontosabb tárgy, az anya iránt”.

Népszerű művek a nevelésről[szerkesztés]

Hermann Imre sokat tett a pszichoanalízis népszerűsítéséért is. Elsőként foglalta össze magyarul, népszerű formában a pszichoanalízis gyermekek nevelésére vonatkozó írásait. Legfontosabb neveléselméleti tanulmánya a feleségével közösen írt cikk első gyermekük fejlődéséről, melynek címe Ahogyan a kisgyermek érez és gondolkodik (1927). Ebben a közös munkájukban arra igyekeznek felhívni a szülők figyelmét, hogy a gyermeki gondolkodás minőségileg különbözik a felnőttétől, így gyermekeink viselkedésének megértéséhez nagy szükség van fejlődésük tudatos figyelemmel kísérésére. A megkapaszkodási ösztön kapcsán arról írnak, hogy a primitív népcsoportoknál megfigyelhető, amint a nők testükre kötözve hordják gyermekeiket, s ezt a Hermann házaspár természetesebb jelenségnek tartja, mint a modern társadalomban divatos elválasztást.

Egy 1929-ben megjelent munkájában Hermann Imre arra a kérdésre keresi a választ, hogy „okozhat-e a vizsgahelyzet neurózist?” Válasza erre egyértelműen nemleges, mivel a vizsgahelyzet csupán alkalom lehet a neurotikus tünet kibontakozására, de az egészséges embereknek el kell tudni viselni a terhelést. Néhány évvel később 1931-ben Hermann Imre egy érdekes tanulmányt jelentetett meg a pedagógiában megfigyelhető indulatáttételről. Erre azt a kiváló példát hozza, hogy a gyermekek iskolai tanulmányaik kezdetén a tanítónőket gyakran „anyunak” szólítják. Ezzel a munkájával a pedagógusok figyelmét kívánta felhívni a jelenségre, hogy később munkájukban körültekintően alkalmazzák a pedagógiai-pszichológiai eszközöket.

Összességében kijelenthető, hogy Hermann Imre munkássága a pszichoanalitikus mozgalomban egyedülállónak tekinthető, elsősorban gondolkodáslélektani megközelítéséért. A modern fejlődéslélektan sokat köszönhet elméleteinek, tanulmányainak. Művei nemzetközi érdeklődést váltottak ki, többet közülük lefordítottak németre, franciára és olaszra.

Főbb művei[szerkesztés]

  • Bevezetés a pszichoanalízis gondolatkörébe (Bp., 1923)
  • Pszichoanalízis és logika (Bp., 1924)
  • Az én és gondolkodás (Bp., 1929)
  • A pszichoanalízis mint módszer (Bp., 1933., átdolgozott kiadás 1984)
  • A magyar nemzetiszocialista munkaértékelés és munkadíjpolitika alapelvei; Ludvig Ny., Miskolc 1941
  • Az ember ősi ösztönei. Összehasonlító vizsgálatok a pszichoanalízis és a főemlősök biológiája alapján; Pantheon, Bp., 1943
  • Az antiszemitizmus lélektana (Bp., 1945., átdolgozott kiadás 1990)
  • Bolyai János. Egy gondolat születésének lélektana (Bp., 1945)
  • Az első tíz év. A gyermek lelki élete magyar írók, művészek és tudósok életrajzában (Bp., 1959)
  • Perverzió és muzikalitás. Adalékok a perverzió dinamikájához; ford. Széchey Orsolya, Veres Andrea, előszó Vikár György, utószó Csillag Mária; Animula, Bp., 1999
  • Bolyai János. Egy gondolat születésének lélektana; szerk. Juhász Angéla; Animula, Bp., 2007
  • Magyar nyelvű cikkek, tanulmányok, 1911-1933; szerk. Juhász Angéla; Animula, Bp., 2007
  • Gondolkodás-lélektani tanulmányok; ford. Berényi Gábor; Animula, Bp., 2011
  • Kreativitás és alkotás. Pszichoanalitikus tanulmányok; ford. Berényi Gábor, bev. Lukács Dénes, szerk. Vincze Anna; Animula, Bp., 2013
  • További adalékok a pszichoanalízis elméletéhez; ford. Berényi Gábor; Animula, Bp., 2014

Róla írt főbb művek[szerkesztés]

  • Irodalmi emlékkönyv Hermann Imre 80. születésnapjára (1969.)
  • Hermann Imre 80 éves (1969. Orvosi Hetilap, 45. szám)
  • Nicolas Abraham: Introduction a Hermann (1972. Źinstinct filial, Párizs)
  • V. Binet Ágnes: A pszichoanalízis egyik magyar úttörője, Hermann Imre pályaképe (1979. Élet és tudomány, 51-52. szám)
  • Vekerdy Tamás: Az igazság keresése. Hermann Imre 90 éves (1979. Gyermekünk, 11. szám)
  • Vikár György: Hermann Imre 90 éves (1979. Orvosi Hetilap, 47. szám)
  • Nemes Lívia: Biographical notes on Professor Imre Hermann (1980. International Review of Psycholoanalyse, 1. szám)
  • Déri Zsuzsa: The theory and therapy of Bálint, Ferenczi, Hermann and Szondi (1984. The New Hungarian Quarterly, 95. szám)
  • Nemes Lívia: Hermann Imre munkássága (Bp, 1984.)
  • Harmat Pál: Hermann Imre (1984. Irodalmi Újság, 2. szám)
  • Déri Zsuzsa: Szondi Lipót és Hermann Imre (1986. Pszichológia, 3. szám)
  • Déri Zsuzsa: Hermann Imre helye a pszichoanalitikus elméletben ma (Bp, 1989.)

Felhasznált irodalom[szerkesztés]

  1. Melyiket? Pótlandó adat.
  • Vajda, Zs. (1995). Hermann Imre: megkapaszkodás, gondolkodás. In Zs. Vajda: A pszichoanalízis budapesti iskolája és a nevelés (pp. 80–90). Budapest, HU: Sík Kiadó.
  • Harmat, P. (1994). Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Budapest, HU: Bethlen Kiadó.
  • MÉL (hozzáférés 2011. április 11.)
  • Magyar zsidó lexikon. Szerk. Ujvári Péter. Budapest: Magyar zsidó lexikon. 1929.