Herepei János (művelődéstörténész)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Herepei János
Született 1891. október 11.
Kolozsvár
Elhunyt 1970. október 30. (79 évesen)
Szeged
Foglalkozása művelődéstörténész,
muzeológus,
néprajzkutató,
régész

Herepei János (Kolozsvár, 1891. október 11.Szeged, 1970. október 30.) erdélyi magyar művelődéstörténész, muzeológus, néprajzkutató, régész.

Családja[szerkesztés]

Erdély művelődési életében nagy szerepet játszott családból született. Apai ősei közül Herepei Ádám, Kőrösi Csoma Sándor történelemtanára, és a természettudós Herepei Károly a nagyenyedi Bethlen Kollégium jeles professzorai voltak, teológiai és mérnöki végzettségű édesapja, Herepei Gergely pedig a népkönyvtárak létesítése, valamint az iskolai oktatás reformja terén szerzett érdemeket. Édesanyja, Tóth Etelka Bod Péter leszármazottja és Ady Endre másodunokatestvére volt

Életútja[szerkesztés]

Jelképes sírfelirat a Házsongárdi temetőben.

Tanulmányait szülővárosában végezte, a református kollégiumban tett érettségi vizsga után 1910 őszén bölcsészettan-hallgatóként a magyar–történelem–régészet szakcsoportot választotta, de fényes előmenetele ellenére sohasem szerzett tanári oklevelet. Rövid olaszországi tanulmányútja után 1914 tavaszán az Erdélyi Múzeum-Egyesület Érem- és Régiségtárában vállalt segédarcheológusi állást, melyet az első világháború okozta kényszerű megszakítással az 1920-as évek első harmadáig töltött be. Ezután a Minerva Irodalmi és Nyomdai Rt. alkalmazottja és az Erdélyi Kárpát-egyesület Néprajzi és Népművészeti Gyűjteményének őre, 1938 és 1944 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. Itt a néprajzi részleg fejlesztését tekintette elsődleges feladatának, s munkatársaival főként Erdővidék népi műveltségének tárgyi emlékeit – a temetőket is beleértve – igyekezett megmenteni.

Már 1927-ben részt vett az Erdélyi Irodalmi Szemle kiadásában megjelent Márki-emlékkönyv összeállításában. Közleményei és cikkei az 1930-as évektől kezdve rendszeresen jelentek meg az Erdélyi Múzeum, Ifjú Erdély, Pásztortűz, Kálvinista Világ, Református Szemle és több budapesti szakfolyóirat (Ethnographia, Irodalomtörténeti Közlemények) hasábjain, alkalomadtán a napisajtóban is.

1945-től a Tolna megyébe áttelepült csángó-székelyek között folytatta néprajzgyűjtő tevékenységét, azonban tervét, hogy számukra Bonyhádon tájmúzeumot alapítson, nyugalomba vonulásáig nem sikerült megvalósítania. A Somogy megyei Kajdacsra húzódott, ahol a háborús pusztulást átvészelt adatgyűjtését rendezte. Elkészítette a kolozsvári Farkas utcai református templom történetét, mindkét Kelemen Lajos-emlékkönyvbe (1947, 1957) tanulmányt küldött. Az 1960-as évektől mint a szegedi József Attila Tudományegyetem irodalmi tanszékének tudományos munkatársa a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával elkezdte a 17. század erdélyi szellemi mozgalmaira vonatkozó adatgyűjtésének sajtó alá rendezését.

Saját bevallása szerint családi hagyományai ébresztették fel benne „a távoli és közeli múlt emlékeinek nyomozási vágyát”. Serkentően hatott reá Kelemen Lajoshoz fűződő barátsága is. Munkamódszerét a nemes értelemben vett történelmi pozitivizmus jellemezte, amely a tárgyi emlékekre, mozzanatokra kiterjedő megfigyeléseket levéltári kutatásokkal párosította. Néprajzi vonatkozásban az ő kutatásai tisztázták az erdélyi bokály fogalmát és nemzetközi összefüggéseit; a javarészt ma már megsemmisült régi sírkövekről Kolozsvárt, Kalotaszegen és Erdővidéken készített leírásai a népi kőfaragó művészet 17.–18. századi stílusirányzatainak jobb megismerését segítették elő, s egyben sok nyelvtudományi becsű részletet is megörökítettek. Az Adattár XVIII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez című kiadvány (Budapest–Szeged 1965, 1966, 1971) három kötetében (Polgári irodalmi és kulturális törekvések a század első felében; Apáczai és kortársai; Művelődési törekvések a század második felében) felhalmozott könyvtörténeti, életrajzi, iskolatörténeti adalékok a kor markáns egyéniségei mellett „seregnyi harcostársat szólítanak ki az ismeretlenség homályából” (Jankovics József), s ezáltal a gyűjtemény román és szász vonatkozásban is nélkülözhetetlen forrásmunka az erdélyi művelődési törekvések kutatói számára.

Kolozsvárt megjelent főbb dolgozatai: Levéltári adatok fa-építészetünk történetéhez I. Fa-templomok és haranglábak (ETF 107. 1939); A dési református iskola XVII. és XVIII. századbeli igazgatói és tanítói (ETF 130. 1941); Könyvészeti tanulmányok (ETF 143. 1942); Scholabeli állapotok Apáczai Csere János Kolozsvárra jövetele előtt (ETF 166. Kv. 1943); A gyalui iskola régi mesterei (ETF 203. Kv. 1947). A Házsongárdi temető régi sírköveit feldolgozó nagy monográfiája akadémiai díjat nyert, és volt sepsiszentgyörgyi munkatársa, Balassa Iván gondozásában kiadás előtt áll. Kézirati hagyatéka és kiterjedt tudományos levelezése leánya, özv. Baróti Józsefné Herepei Judit birtokában maradt Szegeden.

Jelképesen fel van írva neve a kolozsvári Házsongárdi temetőben a családi nyughely sírkövére, de valójában a szegedi belvárosi református temetőben nyugszik.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Tóth Tamás történész szíves közlése nyomán; dokumentum: Tóth Tamás: Csongrád megye temetőiben nyugvó jeles személyek adattára. Szeged, 2008. 24. p. Herepei János sírja: Szeged Református temető D/2-II-12/13

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]