Henri Becquerel

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Antoine Henri Becquerel
Becquerel Henri photograph.jpg
Életrajzi adatok
Született 1852. december 15.
Párizs, Franciaország
Elhunyt 1908. augusztus 25. (55 évesen)
Le Croisic, Bretagne, Franciaország
Ismeretes mint A radioaktivitás felfedezője
Nemzetiség francia francia
Állampolgárság francia francia
Házastárs Louise Désirée Lorieux
Gyermekek Jean Becquerel (1878–1953)
Iskolái
  • Lycée Louis-le-Grand
  • École polytechnique
Iskolái
Felsőoktatási
intézmény
École polytechnique
École des Ponts et Chaussées
Pályafutása
Szakterület fizika, kémia
Munkahelyek
Muséum national d'histoire naturelle professzor (1892–)
École polytechnique tanár (1876–1895) / professzor (1895–)
Más munkahelyek Híd- és útügyi minisztérium főmérnöke (1894–)
Szakmai kitüntetések
Akadémiai tagság

Hatással volt
Hatással voltak rá Wilhelm Conrad Röntgen

Antoine Henri Becquerel aláírása
Antoine Henri Becquerel aláírása
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Antoine Henri Becquerel témájú médiaállományokat.

Antoine Henri Becquerel (ejtsd: antoán anri bekerel) (Párizs, Franciaország, 1852. december 15.Le Croisic, Bretagne, Franciaország, 1908. augusztus 25.) francia fizikus. 1903-ban megosztva fizikai Nobel-díjat kapott a radioaktivitás felfedezéséért.[1] Egyike azon 72 tudósnak, akiknek neve szerepel az Eiffel-torony oldalán.

Élete[szerkesztés]

Párizsban született. Apja, illetve nagyapja is fizikus volt, majd fia, Jean is az lett. Az École polytechnique-en (Műszaki Egyetem) tanult általános tudományokat, majd az École des Ponts et Chaussées-en lett mérnök.

1890-ben házasodott össze Louise Désirée Lorieux-vel. 1878-ban született fiuk, Jean

Munkássága[szerkesztés]

Kezdetben főleg a poláros fény tulajdonságait vizsgálta:

  • a polarizációs sík elfordulását mágneses térben,
  • a Zeeman-effektust stb.

Viszonylag sokat foglalkozott kristályok abszorpciós színképeivel.

A radioaktivitás felfedezése[szerkesztés]

Miután 1896 elején Wilhelm Conrad Röntgen publikálta első cikkét a később róla elnevezett sugárzásról és annak fluoreszkálást kiváltó hatásáról, a világ minden pontján számos fizikusban merült fel a kérdés, hogy a napsugárzás hatására természetes körülmények között világító anyagok is kibocsátanak-e egyúttal efféle sugarakat — nagy erővel kezdték meg a foszforeszkálás kutatását. Becquerel először azt vizsgálta meg, hogyan reagálnak a gyűjteményében meglévő ásványok a napfényre. Megállapította, hogy a kálium-uranil-diszulfát — K2(UO2)(SO4)2 — a napsütés hatására nemcsak foszforeszkál, de még a két réteg fekete papírba csomagolt fotolemezt is elszürkíti.

A jelenség további vizsgálatához meg kellett várnia, hogy újra kisüssön a nap. 1896. február végén előkészítette, kétszeresen becsomagolta a fényképlemezt, lenyomtatta a papírt egy rézből készült kereszttel, a tetejére helyezte a kristályokat tartalmazó tálat, majd az egészet betette a szekrénybe, és várta a napos időt, ami azonban csak nem akart eljönni. Afféle unaloműzésként előhívta az "üres" fényképlemezt, és óriási megdöbbenéssel vette észre, hogy azon tisztán kirajzolódik a kereszt. Gyorsan kiderült, hogy az újfajta sugárzást — amit a fémkereszt leárnyékolt, a papír pedig nem — az urán bocsátja ki, és ebből az is nyilvánvaló lett, hogy ennek nincs köze a foszforeszkáláshoz, lévén a tiszta urán nem foszforeszkál.[2]

Az új energia (amit eleinte Becquerel-sugárzásnak neveztek) komoly probléma elé állította a fizikusokat, mivel sejtelmük sem volt róla, hogy miből származik, látszólag megsértve az energia megmaradásának elvét, miszerint a semmiből semmi sem keletkezhet. Maga Becquerel még 1896-ban, a Comptes Rendus folyóiratban ezt a következőképp fogalmazta meg:

„… még senki sem tudott rájönni, hogy az uránon belülről pontosan honnan ered ez az energia, amelyet ez az anyag ilyen állhatatosan kisugároz”.

Munkáját a Curie-házaspár folytatta, ezért az 1903-ban a radioaktivitás felfedezéséért kiosztott fizikai Nobel-díjat ők hárman megosztva kapták meg.[3]

1900-ban elsőként ismerte fel, hogy a béta-részecskék elektromos töltése és tömege is ugyanakkora, mint a katódsugarak részecskéié, sebességük pedig a fényéhez közeli.[4]

Emlékezete[szerkesztés]

  • Róla nevezték el a radioaktivitás SI származtatott egységét.
  • Nevét a Holdon és a Marson is őrzi egy-egy kráter (Becquerel-kráter).
  • A becqerelite egy urántartalmú ásvány. Kémiai képlete: Ca(UO2)6O4(OH)6·8(H2O)
  • Becquerel-jelenségnek (Becquerel-effektusnak) két dolgot is neveznek, ezeket azonban nem Henri Becquerelről, hanem apjáról, illetve nagyapjáról nevezték el.
  • Becquerel-sugárzásnak a radioaktivitást nevezték a kezdeti időkben, amikor annak fajtáit még nem különböztették meg.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. The Nobel Prize in Physics 1903. nobelprize.org. (Hozzáférés: 2017. március 19.)
  2. John Gribbin: 13,8. A Világegyetem valódi kora és a mindenség elmélete nyomában. Icon Books, London, 2015. Magyarul: Akkord Kiadó, 2016. Talentum Könyvek, p. 68. ISBN 9789632520933 ; ISSN 1586-8419
  3. John Gribbin: 13,8. A Világegyetem valódi kora és a mindenség elmélete nyomában. Icon Books, London, 2015. Magyarul: Akkord Kiadó, 2016. Talentum Könyvek, p. 68–69. ISBN 9789632520933 ; ISSN 1586-8419
  4. Ernest Rutherford - Nobel Lecture

Források[szerkesztés]

Fordítás[szerkesztés]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Henri Becquerel című spanyol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.