Hangerőháború

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A hangerő átlagos növekedése az utóbbi húsz évben

A hangerőháború (angolul loudness war) egy a modern kor zeneiparában megfigyelhető jelenség, amely arra törekszik, hogy egy stúdióban elkészített új, vagy egy újramaszterizált régi zeneanyag teljes egészében a lehető leghangosabban szóljon. A kifejezés nem egyszerűen a hangos zenehallgatásra, hanem a zeneanyagok számítógéppel való olyan manipulálására vonatkozik, ami a zene eredetileg halk részeit is hangossá teszi, ezzel a zene halk és hangos részei közötti különbséget (dinamika) jelentősen csökkenti.

Alapfogalmak[szerkesztés]

A jelenség megértéséhez három alapfogalom ismerete szükséges, ezek a dinamika, a jel-zaj viszony és a torzítás.

  • A dinamika a zene leghangosabb és még meghallható leghalkabb részei közötti különbség, úgynevezett decibelben megadva. Esetünkben a hanghordozóra rögzített zene leghangosabb, valamint leghalkabb, de még kimutatható része kerül meghatározásra. A hangerőháború során alkalmazott hangerőemelés ennek az értéknek az olykor jelentős csökkentését jelenti.
  • A jel-zaj viszony egy hasonló, szintén decibelben megadott érték, de itt nem a leghangosabb és leghalkabb zenei részlet különbsége, hanem a leghangosabb rész és az alapzaj különbsége van megadva, ahol a leghalkabb zenei részlet már beleolvad az általában sziszegő alapzajba. Itt szintén csak a hanghordozóra rögzített jel-zaj viszony kerül meghatározásra, a lejátszóberendezések nagyon különböző színvonala, zajszintje és hangminősége ebben az esetben nem számít. Egy átlag magnókazetta jel-zaj viszonya zajcsökkentés nélkül átlag 40 decibel, egy CD lemezé 100 decibel. Az analóg stúdióberendezések is produkálnak kisfokú és a kész zeneanyag részét képező zajt, akárcsak a hanglemezek, melyeknél a tű által letapogatott zajt okoz a hanglemez alapanyagának mikroszkopus egyenetlensége.
  • A torzítás. Analóg hangrögzítés esetén a jelszint növelésével a torzítás is növekszik. Az úgynevezett nulla decibel az a leghangosabb érték, ahol a torzítás még elfogadható szinten áll. Megjegyezendő, hogy ebben az esetben a nulla decibel mást jelent, mint az emberi hallásküszöbnek, azaz a csendnek érezhető fiziológia nulla decibel. Plusz 3 decibel már igen jelentős torzítást okoz, -3 decibel a hangerő jelentős csökkenését, ezáltal a jel-zaj viszony emelkedését jelenti. Egy átlag, magnókazettára rögzített anyag harmadik felharmonikus torzítása 3 %, egy CD lemezé 0,1 %.

Digitális rögzítésnél a torzítás nulla környékén marad, majd egy pontot elérve a zene élvezhetetlenné válik, ez a pont az úgynevezett digitális nulla decibel, felette jön a digitális torzítás, a digital clipping.

Fentiek alapján egy zeneanyag átlagos hangerejét csak úgy lehet növelni, hogy a leghangosabb részek hangereje ne haladja meg a nulla decibel környékét, mert fölötte megjelenik a torzítás. Mivel ezt a pontot a leghangosabb részek nem haladhatják meg, csak úgy lehet felhangosítani a halkabb részeket, hogy közben a hangos részek ne változzanak. Az eljárás neve dinamikakompresszió, számítógéppel történik.

Az analóg hangtechnika[szerkesztés]

A digitális korszak előtt a zeneanyagokat analóg stúdiómagnókkal rögzítették, majd a zene hanglemezen, műsoros kazettán került a vásárlókhoz. A rendszer lényegéből adódóan minél magasabb volt a hangerő, annál nagyobb volt a torzítás. A maximálisan elfogadott érték az úgynevezett 0 decibel volt, ez azt jelentette, hogy a zenei harmadik felharmonikus torzítása elérte a 3 százalékot. Ezt az értéket a zene leghangosabb részei is csak pillanatokra érhették el. A +3 decibel már igen jelentős torzítást okozott. Lehetőleg már a 0 értéket is célszerű volt kerülni, az átlagos hanganyagok leghangosabb részeit a stúdiókban -3 decibel környékére maximalizálták, ami igen jelentős hangerőcsökkenés a 0 decibelhez képest.

A hangerő további csökkentésével ugyan csökkent a torzítás, viszont értelemszerűen csökkent dinamika és a jel-zaj viszony, a halkabb zenéhez képest hangosabbnak tűnt a mindig ott lévő alapzaj, sziszegés. Az optimális hangzást a torzítás, dinamika, jel-zaj viszony, a zeneanyag hossza és hangossága figyelembevételével, a beállítások „kisakkozásával” lehetett elérni.

A hanghordozás legfőbb eszköze azokban az években a hanglemez volt, itt bizonyos mechanikai korlátok is voltak. Főként a szokottnál hosszabb zeneanyagok (pl. válogatások) esetén kisebbre kellett venni az oldalirányú barázdakitéréseket, hogy az adott méretű lemezre több barázda férjen fel, a kellően hosszú műsoridő rendelkezésre álljon. Ilyenkor a hangerő mellett értelemszerűen a jel-zaj viszony és dinamika is csökkent, a haglemezen mindig ott lévő surrogás hangosabbnak tűnt. Túl nagyra sem lehetett venni a barázdakitérést, mert kiugrott volna a tű a barázdából. A kazettás magnóknál nagy jelszintnél a torzítás, alacsonynál a sziszegő szalagzaj jelentette a problémát, utóbbit különféle eljárásokkal próbálták kiszűrni.

A digitális korszak kezdete[szerkesztés]

Mindezek a problémák megoldódtak a digitális korszakban. Minden további nélkül el lehetett érni a 0 decibel környékét úgy, hogy a torzítás elhanyagolható maradt. Mivel a digitális rendszer alapzaja is elhanyagolható, a leghalkabb hangoknak az emberi hallásküszöb volt a határa, minden addiginál magasabbra lehetett emelni a zene dinamikáját, ami a maximális erejű és az elvileg éppen még meghallható hang különbsége, a leghalkabb hangok már nem olvadtak bele az alapzajba. Ez kizárólag a torzítás, a jel/zaj viszony, valamint a dinamika szempontjából vizsgálva előrelépést és minőségjavulást jelentett az analóg technikával szemben. A digitális technika adta lehetőségekkel régi, rossz minőségű zeneanyagok restaurálása nyílt lehetőség, ennek hasznos részét képezte a mértékkel és megfontoltan alkalmazott dinamikakompresszió is.

Az addig pozitív jelenség visszájára fordulása már 1990 körül megkezdődött. A hangerő csúcsát az évek alatt egyre inkább emelték a -3 decibelről a 0 nulla decibelre, majd azt is tovább növelve a maximális érték, az úgynevezett digitális torzítás (clipping) közelébe. Ezzel még önmagában nem lenne probléma, ha csak a leghangosabb és rövid zenei csúcsok jutnak néhány pillanatra az elérhető maximális szint közelébe, de egyéb beavatkozás nem történik.

Folyamatos verseny az egyre nagyobb hangerőért[szerkesztés]

Természetes zeneanyag képe. Jól látható a zene természetes hullámzása, a halk és a hangos részek váltakozása, a hangerőcsúcsok különbözősége.
1970-es évekből való, de utóbb élvezhetetlenné kompresszált zeneanyag képe. A digitális torzítás vonalánál egyenesre van levágva a hullámgörbe. A zeneanyag természetes pulzálása eltűnt, a hangos részek egyforma hangosak, a halk és hangos részek közötti különbség minimális. Az ábrázolt zene hullámgörbéje ezen a hangerőszinten egészen a skála alsó és felső széléig ért, de a jelenség könnyebb megértése végett a jelszint le lett csökkentve. Az utólagos hangerőcsökkentés már nem hozza helyre a túlkompresszálás okozta károkat

A jelenség a 2000-es évek elejétől fordult komolyra, amikor elkezdték a hangerő szintjét tovább emelni. A zene leghangosabb részei ekkor már a digitális torzítási (clipping) szint fölött lennének és messze torzítanának, de a számítógépes hangkompresszor a clipping határt meghaladó részek hangerejét csökkenti, gyakorlatilag a hullámgörbét levágja, az alacsonyabb hangerejű részletek hangerejét viszont jelentősen megemeli.

Ennek eredményeként a leghangosabb részek változatlanok maradnak, de az átlagos és halk részek sokkal hangosabbá válnak, a zene természetes dinamikája jelentősen lecsökken, kompresszálódik. A zene egésze sokkal hangosabbnak tűnik, de ugyanakkor természetellenessé válik.

A jelenség legkönnyebben egy eredeti, régi kiadású CD és egy ugyanazt a zeneanyagot tartalmazó újramaszterizált (újrakevert) CD összehasonlításával figyelhető meg. Az eredetivel összehasonlítva az új változaton a zene egésze sokkal hangosabb, valamint az eredetileg halk és hangos részek különbsége jelentősen kisebb. Amennyiben egyidejűleg és egyformára vett hangerőn hallgatunk meg két ilyen anyagot, a kompresszált anyag minőségromlása már egyértelműen tapasztalható.

A hangos és halk részletek közötti különbség, más szóval dinamika csökkentésével a hangerőt elvileg a zene teljes évezhetetlenségéig lehet fokozni. Az így megmanipulált zeneanyag hangerejének utólagos visszahalkítása már semmi eredményt nem hoz, a zeneanyag természetellenes hangzású marad. Az újabb zeneanyagokat már gyakran eleve kompresszálva készítik el, az ilyen hanganyagokhoz szokott fül számára egy nagyon halk és nagyon hangos részeket is tartalmazó természetes zene hangzása tűnik rossznak.

A jelenség lehetséges okai[szerkesztés]

Több ok is állhat a háttérben. Régi megfigyelés, hogy hifi készülékek kettős vaktesztjekor a közönség azt a berendezést hallja jobbnak, amelyiknek azonos zenével és azonos beállítással nagyobb a hangereje, a hangerőnövelés állhat ezen pszichoakusztikai megfigyelés mögött is. Egyes vélemények szerint a hangerőnöveléssel eleinte a CD lemezek lehetőségeit aknázták ki, valamint a nagyon régi, „ványadt” hangzású zeneanyagoknak adtak kissé élettelibb hangzást.

Újabb vélemények szerint a komoly hifiberendezések helyett MP3 készülékeken és okostelefonokon, zajos környezetben való utcai és fülhallgatós zenehallgatás, a diszkók és rádióállomások hangos zene iránti igénye, valamint a zenestúdiók az eleve jóval gyengébb minőségű MP3 hangzásához való igazodása állhat a jelenség hátterében.[1]

Jegyzetek[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]