Halálzóna

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A halálzónában található Everest csúcsa

A hegymászásban halálzónának hívják azt a magassági tartományt, ahol a levegő olyan ritka, hogy az ott található oxigénmennyiség nem elegendő az emberi élet fenntartásához. Ezt a magassági zónát egyesek 8000 m (26 000 láb) magasságtól számítják (kevesebb mint 356 millibar atmoszferikus nyomás). Mások már alacsonyabb (7500 m körüli) magasságtól számítják a halálzónát.

A halálzóna lényege, hogy nem lehet hozzá akklimatizálódni, vagyis nem lehet hozzászoktatni a szervezetünket az ebben a magasságban való tartós életben maradáshoz. A testünk itt gyorsabban éli fel a tartalékait, mint ahogy azt pótolni tudnánk természetes úton. Mesterséges (palackos) oxigénbevitel nélküli hosszan tartó ittlét előbb a szervezetünk működésének folyamatos leállásához, eszméletvesztéshez, és végül halálhoz vezet.

Az oxigénpalack használata nélküli munkabírást rengeteg belső tényező (szervi, biológiai, fizikai és pszichés adottságok, edzettség, a vér oxigénszállító képessége – VO2 max, stb.) és külső tényező (mászási körülmények, mászási előzmények, időjárás, felszerelés, stb.) együttesen befolyásolja, ezért csak különleges adottságú és szerencsés emberek képesek oxigénpalack nélkül eredményesen mászni a halálzónában.

A nagy magassági mászások során sok haláleset tudható be a halálzónának, közvetlenül (testünk működésére hatva, az életfunkciók elvesztésével – gyakori a különböző gyors lefutású ödémás elhalálozás) vagy közvetve (a testünkre és a pszichénkre hatva: fáradással, koncentrációromlással vagy rossz döntéshozatallal összefüggésben). Ezt befolyásolják még egyéb külső tényezők is (széllökések, szélvihar, hóvihar, szélsőségesen alacsony hőmérséklet, terepviszonyok, fényviszonyok, stb.) amik kicsúszáshoz, eltévedéshez, kihűléshez, fagyáshoz, hóvaksághoz, stb. vezethetnek, amelyek mind végzetesen befolyásolhatják életben-maradási esélyeinket a halálzónában.