Hadirégészet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A hadirégészet a hadtörténelem segédtudománya, mely elsősorban a történeti régészet szemléletének megfelelően, a levéltári forrásokon alapuló hadtörténeti rekonstrukciók alapján megfogalmazott kérdésekre keres választ a terepkutatás során. A hadtörténelmi forráskritika egy eszközének is tekinthetjük, azonban a célirányos kutatások során, a természettudomány eszközrendszerét alkalmazva, képes új információk, tehát új forráscsoport feltárására, azonban ezek értelmezése csak az írott források tükrében adhat tudományos értékű eredményt.

Mivel az esetek többségében konkrét objektum vagy esemény nyomát keressük, az előkerülő leletanyag viszonylag pontosan datálható, az összecsapások esetében szinte órára pontosan meghatározható a tárgyak elszóródásának időpontja. A leletanyag pontos datálásával, a más lelőhelyeken előkerülő azonos tárgyak támpontot adhatnak az érintett jelenség korának meghatározásához.

A kutatási területnek mind a nemzetközi, mind a hazai szakirodalomban többféle elnevezése fordul elő. Az angol military archaeology felel meg leginkább a hadirégészetnek. A battlefield archaeology tartalmát a csatatérkutatás és a hadszíntérkutatás fedi le, azonban figyelembe véve, hogy a csatatér és a hadszíntér nem azonos fogalmat takarnak, célszerűbb a harctérkutatás használata.

Típusai[szerkesztés]

A hadirégészeti kutatásoknak öt típusát különböztetjük meg a kutatási cél és az alkalmazott módszerek szerint:[1]

  1. A hadtörténelmi terepelemzés a források alapján az események és objektumok helyét, a terep egykori állapotát és a katonai tevékenységre gyakorolt hatását igyekszik rekonstruálni.
  2. A hadisír kutatás a rendelkezésre álló források alapján, az elhunyt katonák sírjainak, maradványainak lokalizálását, a sírok feltárását és az ott tapasztalt jelenségek értelmezését valamint a csontmaradványok antropológiai vizsgálatát végzi.
  3. A Roncskutatás járművek és nehézfegyverek maradványaival foglalkozik. Ennek megfelelően a roncs fogalmát célszerű két csoportra bontani: járműroncsokra és fegyverroncsokra. A kettő között nem húzható éles határvonal, de rendező elvként elfogadható, hogy a katonai járműveknek személyzete van, tehát embereket szállít, a harcjárművek pedig ezen felül még fegyverzettel is rendelkeznek. A járműroncsokat a közeg szerint csoportosíthatjuk, melyben eredetileg mozogtak. Megkülönböztetünk vízi, szárazföldi és légi járműveket.
  4. A létesítménykutatás, a hadtörténelem szempontjából értékes információt tartalmazó épített emlékeket vizsgálja. A kivitelezés szempontjából két nagy csoportra oszthatjuk a létesítményeket. Az állandó építmények szilárd anyagokból, tartós használatra készülnek. Várak, erődök, laktanyák, raktárak, repülőterek, katonai temetők, emlékművek tartoznak ide. A másik csoportot a tábori építmények alkotják, melyeket egy adott katonai feladat végrehajtása során készítenek. Ezek lehetnek erődítések, sáncok, katonai táborok.
  5. A harctérkutatás során, konkrét események, rendszerint összecsapások nyomait kutatjuk, annak érdekében, hogy a pontos helyszínt meghatározzuk és a leletek eloszlása és típusa alapján következtetéseket vonjunk le a történésekre vonatkozóan. Az eseményrekonstrukció szempontjából elsődlegesen azokat a tárgyakat kell figyelembe venni, melyek nagy valószínűséggel a harc során, a legnagyobb tömegben szóródnak el és a zsákmánygyűjtők számára nem jelentettek értéket. Ezek általában a különböző lövedékek, töltény alkatrészek. A leletanyag eloszlásának grafikus megjelenítése, a tárgyak elemzése során nyert adatokkal kiegészítve alkotja az esemény lelet mintázatát, mely alapján a források tükrében rekonstruálható az összecsapás.

Hadirégészet a nemzetközi tudományos életben[szerkesztés]

A modern hadirégészet, ezen belül a harctérkutatás kezdetének a Little Bighorn-i csatatéren 1983-ban megkezdett kutatásokat tekinthetjük. A Richard Alan Fox és Douglas D. Scott által vezetett kutatás kiterjedt az elesettek sírjainak régészeti feltárására, valamint a terep műszeres átvizsgálására, amelyhez amatőr fémkeresősöket is bevontak, akik képesek voltak a nagy kiterjedésű területen megkeresni az összecsapás során elszóródott apró fémtárgyakat. A leletanyag elemzésébe kiváló törvényszéki antropológusok, fegyverszakértők, történészek kapcsolódtak be.[2]

A Little Bighorn-i kutatások során kidolgozott módszereket sikerrel alkalmazta D. Scott Monroe Crossroad-nál,[3] Big Hole-nál,[4] Charles M. Haecker pedig Palo Alto-nál.[5]

1996 augusztusában Towton szélén szenzációs régészeti lelet, az 1461. évi csata egyik tömegsírja került elő. A következő esztendőben Tim Sutherland, aki részt vett a feltárásban, kutatásokat kezdett a csatatéren, azzal a céllal, hogy feltárja a tömegsír és a csatatér összefüggéseit. Az ő nevéhez fűződik a Konfliktusrégészet Nemzetközi Kutatóhálózatának – CAIRN (Conflict Archeology International Research Network) – megszervezése is. Sutherland 2005-ben a CAIRN és az Angol Régészeti Kutatások – BAJR (British Archeological Jobs Resource) – honlapján egy összefoglalót közölt] a konfliktusrégészeti kutatásokról.

Az angol hadirégészet másik meghatározó személyisége, Tony Pollard 1999-ben kezdett kutatásokat csoportjával a zulu háborúk csataterein Dél-Afrikában. Eredményeik alapján 2002-ben az Optomen Television, a Zulu háború legjelentősebb összecsapásáról, az isandlwanai csatáról forgatta a 4-es csatorna (Channel 4) A halál titkai című sorozatának egyik részét. A műsor sikerén felbuzdulva 2002–2003 között, immár a BBC 2 részére készítettek két, 6-6 filmből álló sorozatot, mely Pollard Neil Oliverrel közösen folytatott angliai csatatérkutatásairól szólt. A Two Men in a Trench[6] (Két férfi a lövészárokban) című sorozatot nálunk a Spektrum televízió vetítette Ássuk ki a csatabárdot címmel. Pollard ténykedésének komoly eredménye, hogy vezetésével a Glasgow-i egyetemen posztgraduális képzés indult a csatatérkutatás tárgykörében és 2004-ben megalapította a Studies in the Archeology of Conflict (Konfliktusrégészeti Közlemények) című periodikát.[7]

Svédországban 2003-tól a Kulturális Örökségvédelmi Program (Riksantikvarieämbetet) keretében felállítottak egy hadirégész csoportot is Bo Knarrstörm vezetésével, amelynek tagjai a 13.-tól a 20. századig terjedő időszak közel tucatnyi csataterén folytattak vizsgálatokat. 2009 szeptemberében bekapcsolódtak az 1632. évi lützeni csata André Schrüger, a Hallei Múzeum régésze által indított helyszíni kutatásaiba, amely programhoz csatlakozott Tony Pollard, Tim Sutherland és Glen Foard angol hadirégész is.

2003 novemberében a Flamand Régészeti Intézetben, a belgiumi Ypernben is megkezdte működését egy Első Világháborús Régészeti Osztály – IAP (Department of First World War Archaeology, part of the Institute for the Archaeological Heritage of the Flemish Community) –, amely együttműködik a tűzszerész szolgálattal és amatőr hadszíntérkutató csoportokkal. Az osztály feladata Nyugat-Flandria első világháborús emlékeinek feltárása és az ezzel kapcsolatos kulturális örökségvédelmi feladatok koordinálása.

Az angol kutatók egyre népesebb csoportja foglalkozik az első világháború nyugati frontjával. A kutatási terület sajátosságait Nicholas J. Saunders[8] foglalta össze, aki meghatározta az első világháborús kutatások helyét a régészet területén.

Az európai kontinens legsikeresebb ókori harctérkutatása a németországi Osnabrück közelében folyik az egykori teutoburgi csata helyszínén, ahol Kr. u. 9-ben három légiót semmisítettek meg a Varus által vezetett germán törzsek.

A magyar hadirégészet[szerkesztés]

Hazánkban a hadtörténelmi célú terepkutatások előzményei a XIX. század közepéig nyúlnak vissza, amikor a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók Egyesülete rendszeres terepbejárásokat tartott a magyar hadtörténelem nevezetes csataterein. A rendezvényeken a kor neves hadtörténészei ismertették az ott lezajlott összecsapásokat. 1845. augusztus 9-én például a mohácsi csatatéren Kiss Károly tartott előadást a csatáról.[9] Az 1920-as évek második felében Stein Aurél[10] Nagy Sándor ázsiai hadjáratának nyomait kutatta fel, ami kivívta az európai tudományos körök elismerését.

Az első világháború után, a trianoni Magyarországon jelentős szerepet kapott a magyar hadtörténelmi múlt emlékeinek összefogott kutatása és bemutatása. Vitéz Aggházy Kamil ezredes meghatározó szerepet játszott a hadtörténelmi kutatások tudományos alapvonalainak meghatározásában. Komplex kutatói szemléletét leginkább Budavár 1849-es ostromáról írt könyve[11] tükrözi. Ennek lényege, hogy a hadtörténelmi kutatás alapját jelentő információk elsődleges forrásai a dokumentumok, melyek az emberi gondolatot őrzik. A másik csoportot a tárgyak jelentik. Ezek tükrében rekonstruálható a múlt, azonban az esemény megjelenítése csak a hiteles helyszínre vetítve lehetséges, ami szükségessé teszi a múltbéli állapotok rekonstruálását. Aggházi szemlélete áthatotta a Hadtörténeti Múzeum kutatóinak tevékenységét is, akik magától értetődő természetességgel kezdeményeztek terepkutatásokat vagy vettek részt régészeti feltárásban. Jelen voltak a budavári földmunkáknál, ahol egy török bronz ágyú is előkerült.

A csataterek kutatásánál elsősorban a terepbejárás, információgyűjtés és az esetleges tömegsírok feltárása kapott hangsúlyt. A magyar hadtörténelem leghíresebb csataterén, a mohácsi síkon a csata 400. évfordulóján kezdődtek tudományos igényű kutatások. Gergely Endre,[12] a Hadtörténeti Múzeum munkatársa terepbejárásokat és ásatásokat végzett az említett területen, de fáradozása nem hozott eredményt. 1959-től Papp László[13] a pécsi Janus Pannonius Múzeum régésze folytatta a terepbejárásokat, melynek eredményeként azonosította a tömegsírok helyszínét.

A hazai hadirégészet aktív területe a várkutatás. Ennek látványos eredménye Bajcsavár[14] feltárása, mely a történeti régészet sikeres példája, ugyanis az ásatás során észlelt jelenségek értelmezése a történészek által felkutatott dokumentumoknak volt köszönhető, akik a feltárt jelenségek értelmezésében is részt vettek. Megkezdődött az újkori erődítések vizsgálata is. Szabó József János közel egy évtizeden keresztül, rendszeresen vezetett expedíciókat a Keleti Kárpátokba, hogy az Árpád-vonal maradványait felmérje és megismerje a védelmi vonal történetét.[15] Juhász Attila és Mihályi Balázs pedig a főváros keleti peremén, a második világháborúban kiépített Atilla-vonalat és a város védelmi rendszerét rekonstruálták térinformatikai módszerekkel.[16] Csikány Tamás az 1849. július 2-i komáromi csatát bemutató könyvében[17] – több terepbejárás tapasztalataira építve – nagy teret szentelt a terep elemzésének. Hasonlóan jelentős szerepet kapott a helyszíni rekonstrukció Lénárt Sándor művében is, mely a mezőkeresztesi csata korábban elfogadott lokalizációját bírálta felül.[18] A magyar régészeti irodalomban megjelenő hadszíntérkutató szemléletet példázza Laszlovszky Józsefnek a tatárjárás régészetét bemutató tanulmánya.[19]

Az 1980-as évek közepén fejlődésnek indult a magyar roncskutatás. Tóth Ferenc és munkatársai a repülőroncsok felkutatásában és kiemelésében értek el szép sikereket. 2007-ben megalakult a Magyar Roncskutatók Egyesülete, mely a hazai harcjármű és repülőgép roncsok felkutatását és átvizsgálását végzi. A magyar könnyűbúvárok legjelentősebb roncskutató vállalkozása a Szent István csatahajó lokalizálása volt az ezredfordulón. A merülés során rögzített megfigyeléseik nagyban módosították a csatahajó pusztulásával kapcsolatos addigi nézeteket.[20] 2002-ben megalakult a Magyar Hadtudományi Társaság Csata- és Hadszíntérkutató Szakosztálya, melynek tagjai a hazai helyszínek mellett rendszeres kutatásokat folytatnak az első világháborús Isonzó-front szlovén és olasz harcterein. 2003-ban a Hadtörténelmi Közlemények, „Csata- és hadszíntérkutatás” rovattal bővült. 2006-ban dr. Holló József altábornagy, a HM HIM főigazgatójaként jelentős lépést tett a magyar hadirégészet fejlesztése érdekében, amikor a múzeum szervezetében megalakította a Hadirégész, Hadszíntérkutató és Hagyományőrző osztályt, melynek alapfeladata a hadtörténelmi terepkutatások végrehajtása. Az utóbbi években a területileg illetékes múzeumokkal. a Magyar Hadtudományi Társasággal, civil szervezetekkel valamint a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemmel együttműködve, sikeres kutatásokat folytatott az 1526-os mohácsi, az 1710-es romhányi csata,[21] az 1664-ben lerombolt Zrínyi-Újvár[22] és az 1950-es években épített déli erődvonal területén.[23] 2011-ben a HM HIM átszervezése miatt a hadirégészeti kutatásokkal foglalkozó osztályt felszámolták.

Lábjegyzetek[szerkesztés]

  1. Négyesi Lajos: Csaták néma tanúi. A csata- és hadszíntérkutatás – hadtörténeti régészet fogalma és módszerei. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2010.
  2. Douglas D. Scott, Richard A. Fox, Melissa A. Connor and Dick Harmon: Archaeological Perspectives on the Battle of Little Bighorn. University of Oklahoma Press, Norman, 2000.
  3. Scott, Douglas D. and William J. Hunt, Jr.: The Civil War Battle at Monroe’s Crossroads – A Historical Archeological Perspective. United States Army, Fort Bragg, North Carolina, and Southeast Archeological Center, National Park Service, Tallahassee, Florida, 1998.
  4. Douglas D. Scott: A Sharp Little Affair: The Archeology of the Big Hole Battlefield. Reprints in Anthropology Volume 45. 1994.
  5. Charles M. Haecker: The Guns of Palo Alto. In: The Archeology of War. A Hatherleigh Press Book, 2005. 151–156. o.; Charles M. Haecker, Jeffrey G. Mauck: On the Prairie of Palo Alto: Historical Archaeology of the U.S.-Mexican War Battlefield. Texas A&M University Press, 1997
  6. Tony Pollard and Neil Oliver: Two Men in a Trench. Penguin Books, 2002.; Tony Pollard and Neil Oliver: Two Men in a Trench II: Uncovering the Secrets of British Battlefields. Penguin Books, 2003.
  7. Past Tense. Studies in the Archeology of Conflict. (Edited by Toni Pollard and Iain Banks.) Leiden, Boston, 2006.; War and Sacrfice. Studies in the Archeology of Conflict. (Edited by Toni Pollard and Iain Banks.) Leiden, Boston, 2007.; Scorched Earth. Studies in the Archeology of Conflict. (Edited by Toni Pollard and Iain Banks.) Leiden, Boston, 2007.; Bastions and Barbwire. Studies in the Archeology of Conflict. (Edited by Toni Pollard and Iain Banks.) Leiden, Boston, 2009.
  8. Nicholas J. Saunders: Killing Time, Archaeology and the First World War. Sutton Publishing, 2007.
  9. Kiss Károly: A mohácsi ütközet elemzése a csatatéren. A magyar orvosok és természetvizsgálók Pécsen tartott hatodik nagygyűlésének történeti vázlata és munkálatai. Pécs, 1846. 11–16. o.
  10. Stein Aurél: Nagy Sándor nyomában Indiába. Budapest, é. n.
  11. Aggházy Kamill: Buda ostroma 1849. május 4–21. Szerk. Hermann Róbert, Czaga Viktória. Bp. 2001.
  12. Gergely Endre: Ásatások a mohácsi csatatéren. In: Mohácsi emlékkönyv. 1526. (Szerk. Lukinich Imre.) Budapest 1926. 349–360. o.
  13. Papp László: A mohácsi csatahely kutatása. In: Janos Pannonius Múzeum Évkönyve 1960. (Szerk. Dombay János.) Pécs, 1961. 197–252. o.; Papp László: Újabb kutatások a mohácsi csatatéren. In: Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1962. Pécs, 1963.; Papp László: A mohácsi csatahely kutatása. In: Mohács Emlékezete. (Szerk. Katona Tamás.) Budapest, 1987. 251–272. o.
  14. Weitschawar. Bajcsa-Vár. Egy stájer erődítmény Magyarországon a 16. század második felében. (Szerk. Kovács Gyöngyi.) Zalaegerszeg, 2002.
  15. Szabó József János: Az Árpád-vonal. A Magyar Királyi Honvédség védelmi rendszere a Keleti-Kárpátokban 1940–1944. Budapest, 2002.
  16. Juhász Attila, Mihályi Balázs: Budapest védelmi vonalainak rekonstrukciója (1944). Geodézia és Kartográfia, 6 (2003). 33–37. o.
  17. Csikány Tamás: Csata Komáromnál. Budapest, 2003.
  18. Lénárt Sándor József: „Őszi ködben múló remények”. Mezőkeresztes 1596. A szerző magánkiadása. 2000.
  19. Laszlovszky József: Tatárjárás és régészet. In: Tatárjárás. (Szerk. Nagy Balázs.) Budapest, 2003. 453–468. o.
  20. Balogh Tamás, Csepregi Oszkár: A Szent István csatahajó és a csatahajók rövid története. Budapest, 2002.
  21. Négyesi Lajos: Az 1710 évi romhányi csata a terepkutatások tükrében. Hadtörténelmi Közlemények, 2010. 4.szám, 862-875.o.
  22. Négyesi Lajos: Zrínyi-Újvár a források és a terepkutatások tükrében. Várak, kastélyok, templomok. 2010. augusztus, 12-15.o.
  23. Bástyák a béke frontján. In.: Betonba zárt hidegháború. Az 1950-es években épített déli védelmi rendszer kutatása és feltárása. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, Budapest, 2010. 164-183.o.

Szakirodalom[szerkesztés]

Hadisír[szerkesztés]

Roncskutatás[szerkesztés]

Harctérkutatás[szerkesztés]

Tanulmánygyűjtemény[szerkesztés]

Külső hivatkozások[szerkesztés]