Gyilkos vagyok (film, 1944)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Gyilkos vagyok
(Double Indemnity)
1944-es amerikai film

Double indemnity screenshot 10.jpg
Rendező Billy Wilder
Producer Buddy De Sylva, Joseph Sistrom
AlapműDouble Indemnity
Műfaj dráma, krimi, film noir
Forgatókönyvíró Billy Wilder
Raymond Chandler
Főszerepben Fred MacMurray
Barbara Stanwyck
Zene Rózsa Miklós
Operatőr John F. Seitz
Vágó Doane Harrison
Jelmeztervező Edith Head
Díszlettervező Hans Dreier
Hal Pereira
Gyártás
Gyártó Paramount Pictures
Ország USA
Nyelv angol
Játékidő 108 perc
Költségvetés 980.000 $
Képarány 1,66:1
Forgalmazás
Forgalmazó Paramount Pictures
BemutatóUSA 1944. július 3.
Bevétel 5 millió $
További információk
A Wikimédia Commons tartalmaz Gyilkos vagyok témájú médiaállományokat.

Gyilkos vagyok (eredeti cím: Double Indemnity) 1944-ben bemutatott amerikai bűnügyi film, James M. Cain regényéből, Billy Wilder rendezésében, Fred MacMurray és Barbara Stanwyck főszereplésével. A film noir egyik főművének számít.

Cselekménye[szerkesztés]

Dialog-stop-hand.svg Alább a cselekmény részletei következnek!

Walter Neff biztosítási ügynök Los Angelesben. Egyik nap megismerkedik egy kikapós asszonnyal, Phyllis Dietrichsonnal, aki unatkozik idősödő férje mellett. Amikor Phyllis egy balesetbiztosításról kezdi őt kérdezgetni a férje számára, a férfi hamar gyilkossági szándékot sejt. De Phyllisnek sikerül behálóznia Waltert, és nemsokára együtt tervezgetik, hogyan szabadulhatnak meg a férjtől és gazdagodhatnak meg egy biztosítási csalás révén.

Walter azt ajánlja, hogy Dietrichsonnak vonaton kellene meghalnia, mert akkor a biztosító duplán fizet (erre utal az eredeti filmcím is). Végül sikerül a gyilkosság: Walter Phyllis autójában megöli a férjet, utána a törött lábú Dietrichsont utánozva fölszáll a vonatra, majd leugrik a lassan guruló szerelvényről. Végül a halottat a sínekre helyezik, mintha kizuhant volna a vonatból.

A rendőrség először balesetnek könyveli el az esetet, de Keyes, Walter fantasztikus szimatú főnöke és atyai barátja csalást sejt. Gyorsan rájön, hogy Phyllis rejlik férje halála mögött, sőt, a gyilkosság módját is megsejti. De nem tudja még, hogy ki volt az asszony segítője. Ekkor kiderül, hogy Nino, Dietrichson első házasságából származó lányának, Lolának a volt barátja, egy időben gyakran járt Phyllishez, így Keyes őt tartja a gyilkosnak.

Walter bizalma az asszonyban egyre inkább meging, különösen, miután megtudja Lolától, hogy a nő lehetett Lola beteg édesanyjának halála mögött is. Végül utoljára találkoznak a Dietrichson-házban: Phyllis rálő Walterre, megsebesíti, de végül nem képes agyonlőni. Walter kicsavarja a nő kezéből a fegyvert és megöli. Visszamegy a biztosítóba és ott hangfelvételt készít, amiben megvallja bűnösségét. Mikor befejezi a történetet, észreveszi, hogy Keyes áll az ajtóban - ki tudja, mióta? Walter megkéri őt, hogy segítsen neki elmenekülni, de barátja tudja, hogy már túl gyenge hozzá: Walter még a liftig sem jut el, az iroda bejáratánál összeesik. Keyes mentőt és rendőrt hív, aztán meggyújtja a teljesen elgyengült, súlyosan sérült Walter cigarettáját.

Szereplők[szerkesztés]

A film története[szerkesztés]

John M. Cain sikerregényét már hamar 1936-os megjelenés után filmre akarták vinni, de az adaptációnak sokáig utjában állt az ún. Hays-szabályzat, amely szigorúan megszabta, hogy mit szabad és mit nem szabad mutatni egy hollywoodi filmben. Végül Billy Wildernek sikerült egy első forgatókönyvváltozatot letennie az asztalra, amely megkapta a szabályzat felelőseinek a támogatását. Így a filmben a szerelmesek a történet végén nem követnek el közös öngyilkosságot, mint a könyvben.

Wilder aztán Raymond Chandlerrel, a híres krimiíróval kezdte véglegesíteni a forgatókönyvet. Az együttműködés a filmvilágban járatlan, alkoholista író és a fiatal író-rendező között mindkettejük szerint rengeteg súrlódással járt, de különösen a párbeszédek terén Chandler jelentősen tudta javítani az eredeti tervezetet.

Wilder kezdettől fogva Barbara Stanwycket - aki akkoriban Hollywood legjobban fizetett színésznője volt - és Fred MacMurrayt látta a főszerepben, de mindkettő egy kicsit húzódozott attól, hogy hidegvérű gyilkosokat alakítson. Különösen MacMurrayt aggasztotta ez, mivel ő addig csak könnyed vígjátékokban szerepelt. Közben több más férfi színésznek, pl. George Raftnak vagy Alan Laddnek is fölajánlották a szerepet, de ők nemet mondtak.

A filmet az akkori hollywoodi film számára szokatlanul nagy arányban forgatták eredeti helyszíneken Los Angelesben és környékén. Ezek a sokszor napfényes külső felvételek éles kontrasztot alkotnak a stúdióban felvett, gyakran rendkívül sötét szobabelsőkkel, amelyek a figurák bezártságát, belső sötétségét jellemzik. Ez volt egyike azoknak a filmeknek, amelyek a rolókon átszűrődő fényt és az erős fény-árnyék-játékot tették a film noir egyik jellegzetességévé.

A filmet 1944. július 3-án mutatták be az Egyesült Államokban. Az 1945-ös Oscar-díj-on hét jelölést kapott, többek között a legjobb filmért, a legjobb rendezésért, a legjobb forgatókönyvért és a legjobb női főszereplőért, de egyik díjat sem nyerte meg. Wilder ezért annyira fölháborodott, hogy az átadási ceremónián a lábával fölbuktatta Leo McCarey rendezőt, amikor az éppen indult, hogy átvegye a legjobb filmért járó díjat az A magam útját járom c. musicalért.[1]

Fontosabb díjak, jelölések[szerkesztés]

Oscar-díj (1945)

  • jelölés: legjobb film – Paramount Pictures
  • jelölés: legjobb rendező - Billy Wilder
  • jelölés: legjobb női főszereplő - Barbara Stanwyck
  • jelölés: legjobb forgatókönyv - Billy Wilder, Raymond Chandler
  • jelölés: legjobb operatőr (fekete-fehér) - John F. Seitz
  • jelölés: legjobb filmzene - Rózsa Miklós
  • jelölés: legjobb hangkeverés - Loren Ryder

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Lally, Kevin: Wilder Times. The Life of Billy Wilder. New York 1996. ISBN 978-0-8050-3119-5.

További információk[szerkesztés]