Gioacchino da Fiore

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Gioacchino da Fiore
Joachim of Flora.jpg
Született

Celico[1]
Elhunyt 1202. március 30. (66-67 évesen)
Pietrafitta[1]
Foglalkozása
  • teológus
  • író
  • filozófus
Tisztség apát
Sírhely San Giovanni in Fiore Abbey
A Wikimédia Commons tartalmaz Gioacchino da Fiore témájú médiaállományokat.

Gioacchino da Fiore, más írásmódokon Joacchino da Fiore, Joachim de Floris (Celico, 1135 körül – Pietrafitta, 1202. március 30.) középkori itáliai ciszterci apát. A 12. századi reneszánsz racionalista irányzatával egyidőben a középkori misztikus teológia legkiemelkedőbb alakjává vált. Leghíresebb tézise a világtörténelem hármas felosztása (Atya – Fiú – Szentlélek korszakai). Írásai megtermékenyítőleg hatottak Dantéra éppúgy mint korának millenarista- és eretnekmozgalmaira. A ferencesek elődjüknek tartották és prófétát láttak benne. Az egyház néhány tételét elítélte, a tanításából kinőtt ún. Joachimita mozgalmat pedig eretnekként kezelte.

Élete és működése[szerkesztés]

Gioacchino a Szicíliai Királysághoz tartozó calabriai Celicoban született egy Mauro nevű helyi jegyző családjába. Életének első fele a világi és a szerzetesi élet, a vita activa és a vita contemplativa közötti ingadozással telt el. A források szerint világi képzést a közeli Cosenzában kapott, majd itt lett hivatalnok, majd jegyző.

1159-ben elzarándokolt a Szentföldre, ahol egy vallási krízist élt át, melynek hatására döntötte el, hogy hátat fordít a világi életnek. Hazatérése után remeteként élt egy darabig, majd Sambucina cisztercita kolostorában laikus testvérként szolgálta a cisztereket, majd a corazzoi apátságban pappá is szentelték, valószínűleg 1168-ban.

11661167-ben Perche-i István palermói érsek, Navarrai Margit tanácsadójának oldalán dolgozott. Ezt követően teljesen a Biblia tanulmányozásának szentelte magát, annak rejtett üzenetét kutatva. Képzeletét elsősorban a Jelenések Könyve ragadta meg, melynek utalásait a jelenre próbálta alkalmazni: ennek szellemében például állítólag a majdani II. Frigyest az Antikrisztussal azonosította.

1177-ben a corazzoi apátság apátjává választották, és ebben a minőségben megpróbálta a kolostort a ciszterciek rendjéhez csatlakoztatni, eleinte nem sok sikerrel,mivel a ciszterek a szegénysége miatt elutasították a csatlakozást.

1182-ben III. Luciusz pápa a saját kérésére felmentette a kolostor vezetésének teendői alól. Ezt követően Gioacchino Pietralata remeteközösségébe vonult vissza, majd Fiore-ban apátságot alapított. Tekintélye egyre nőtt, de ő visszautasította Szicíliai Tankréd ajánlatát, hogy a szerzetesi közösségét olvassza be a Santa Maria della Matina ciszterci kolostorába. 1196 Nagypéntekén I. Konstancia szicíliai királynő neki gyónt meg.

1198-ban Fiore a ciszterci renden belüli szigorúbb regulát fogadott el. Írásai ekkorra már széles körben elterjedtek, tekintélyét az is jelzi, hogy állítólag Oroszlánszívű Richárd is találkozott vele a harmadik keresztes hadjáratra készülőben.

1200-ban Gioacchino a személyét ért támadásokra, eretnekvádakra - hogy tudniillik jóslatai szerint nem lesz szükség egyházra, mivel mindenki pap lesz - reagálva valamennyi írását jóváhagyás végett III. Ince pápához terjesztette elő, valamint előre alávetette magát a pápa döntésének. 1202-ben azonban meghalt, mielőtt írásainak ügyében döntés születhetett volna.

Aquinói Szt Tamás számos ponton vitatkozott vele, a IV. lateráni zsinat pedig egyes nézeteit, különösen a Szentháromságra vonatkozó tételeit eretneknek találta, maga Gioacchino azonban nagy becsben áll ma is a katolikus egyházban.

Tanítása[szerkesztés]

„Az Új- és az Ótestamentum egyezéseiről” (Liber de concordia novi et veteris Testamenti) és az Apokalipszis könyvének magyarázatáról (Expositio in Apocalypsim, Enchiridion super Apocalypsim, Psalterium decem chordarum) írt kommentárjai egy alapvetően új történelemképet fogalmaznak meg, mely a jövőtől történelmi haladást, jobb korszakot vár. A bonyolult szimbolikájú, a Szentháromság allegorikus magyarázatából kiinduló profetikus iratok lényege, hogy az Atya jegyében eltelt ótestamentumi korszakot, melyben létezett már a Törvény, a Tízparancsolat, de melyben a test szerint, házasságban éltek az emberek, illetve az Egyház, s a Krisztus eljövetele óta tartó, a Fiú jegyében eltelt újtestamentumi korszakot, melyben már a Megváltó hatására sokan (az egyháziak, különösen a szerzetesek) az evangéliumi elvek szerint élnek, követni fogja majd egy hamarosan eljövendő újabb korszak, az Örök Evangélium kora, amelyben a Szentlélek érvényesül és mindenki a lélek szerint, szerzetesként él majd. Joachim de Floris műveivel születik meg a jövőbe vetített utópia gondolata."[2]

Értékelése[szerkesztés]

Dante a Paradicsomba helyezi a Paradicsom XII. énekében:

Joákhim bölcs apátot Calabriából, nézd még tündökölni, ki jós lelkével a jövőbe látott.
– Paradicsom XII.

A jövendő új korszak eljövetele megtermékenyítőleg hatott Cola di Rienzo mozgalmára is - ezzel összefüggésben 1346-ban megpróbálták kanonizálni, de sikertelenül. Követői közül az egyik legkiemelkedőbb Salimbene-i Ádám.

A jelenkorban " Vannak, akik profetikus mozgalom atyjának nevezik (Karl Heussi), mások az eszkatológia iránti fogékonyságát emelik ki (Karl Löwith), megint mások millenaristának (Bernard McGinn) vagy mindenekelőtt exegétának tartják (Henry Mottu)."[3]

Források[szerkesztés]

  • Korányi, András (2000) Joachim de Fiore: Az összhang mestere, vagy lázító? LELKIPÁSZTOR, 75 (11). pp. 415–419. ISSN 0133-2821 Online elérés
  • Világirodalmi Lexikon, Gioacchino da Fiore szócikk.

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]