Gemini–3

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Gemini–3
Gemini3.png
Személyzet
Személyzet
Repülésadatok
Űrügynökség NASA
Hívójel Molly Brown
Személyzet Virgil Grissom parancsnok
John Young pilóta
Tartalék személyzet Walter Schirra parancsnok
Thomas Stafford pilóta
Hordozórakéta Titan II GLV
NSSDC ID 1965-024A
A repülés paraméterei
Start 1965. március 23.
14:24:00 UTC
Starthely Cape Canaveral
LC 19
Keringések száma 3
Földet érés
ideje 1965. március 23.
19:16:31 UTC
helye 22°26' É, 70°51' Ny
Időtartam 4 óra 55 perc
14 másodperc
Űrhajó tömege 3236.9 kg
Megtett távolság 128.748 km
Pálya
Perigeum (az első keringésen) 161.2 km
Apogeum (az első keringésen) 224.2 km
Pályahajlás
Föld körül 32.6°
Periódus
Föld körül (az első keringésen)
88.3 m
Előző repülés
Következő repülés
Gemini–2
Gemini–4
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gemini–3 témájú médiaállományokat.

A Gemini–3 volt az amerikai Gemini-program első emberes repülése. A repülésen kipróbálták a Gemini űrhajó rendszereit. Először végzett emberszállító űrhajó pályamódosítást.

Előzmények[szerkesztés]

A Mercury-program[szerkesztés]

Az Amerikai Egyesült Államok Kormánya 1957-ben határozta el, hogy a Nemzetközi Geofizikai Év tudományos programsorozata keretében űreszközt bocsát Föld körüli pályára a világon elsőként, amelyet a nemzetközi sajtóban be is jelentettek. Azonban a kísérletek kudarca, valamint a Szovjetunióban titokban zajló sikeres előkészületek miatt nem ők, hanem a szovjetek bocsátották fel a világ első űreszközét, a Szputnyik–1-et (majd kicsit később a Szputnyik–2-t is, amelyre az USA csak jóval lemaradva tudott válaszolni az Explorer–1 felbocsátásával. Az űreszközök elsőkénti felbocsátásával elindult egy politikai presztízsverseny, amely űrverseny néven vonult be a történelembe, mint a hidegháború egyik fontos csatája. Az amerikaiakat ért politikai presztízsveszteség miatt a kormány emelte a tétet és az első ember világűrbe juttatását tűzte ki célul az újonnan megalakult NASA elé, amely szervezeten belül elindították a Mercury-programot a cél elérésére.

A Mercury-program azonban újabb vereséget hozott az USA és a NASA számára, mivel a szovjetek ismét elorozták az elsőséget előlük Jurij Gagarin 1961. április 12-i Vosztok–1 repülésével. Amerika csak késve és technikai értelemben nem is tudott válaszolni a kihívásra, amikor felbocsátották Alan Shepard Friendship 7 űrhajóját 1961. május 5-én, a teljes értékű válaszra (amikor amerikai űrhajós is ugyanúgy Föld körüli pályán repült, mint Gagarin), egészen 1962. február 20-ig, John Glenn repüléséig kellett várni. Közben az újabb vereség hatására az új amerikai kormányzat, élén immár John F. Kennedy elnökkel újra emelte a tétet és bejelentették, hogy az USA elsőként fog embert juttatni a Holdra. Azonban erre a Mercury-program nyújtotta technikai alapok édeskevésnek számítottak, az USA-nak hatalmas technológiai és eljárásbeli fejlesztéseket kellett megtennie. A szovejetek legyőzésének politikai céljának elérésére lényegében korlátlan anyagi lehetőségekhez jutott a NASA, ahol a mérnökök felvetették, hogy a csak az ember Föld körüli állítására tervezett, lényegében minimális igényeket kielégítő űrhajó után túl nagy ugrás a holdűrhajó megépítése és a Hold elérésének műveleteinek végrehajtása, így egyszerűbb és célszerűbb a fejlesztési idő alatt elindítani egy másik űrprogramot, amelyben pontosan ezen előirányzott műveletek (űrhajók manőverezése, űrséta, űrrandevú és dokkolás) kísérletezhető ki kisebb anyagi áldozatok árán. A NASA ezen elképzeléstől vezérelve elindította a Gemini-programot, ami az Apollo-program, a Hold elérésének programja előkészítését kapta feladatul. Az 1961-1966 között futó program során minden holdraszálláshoz alapvetően szükséges technikát kikísérleteztek és ennek a programsorozatnak az első emberekkel végzett repülése lett a Gemini-3.

Gemini-1[szerkesztés]

Gemini-2[szerkesztés]

Névadás[szerkesztés]

A NASA még a Mercury-programban meghagyta az űrhajósai számára azt az előjogot, hogy maguk válasszanak rádió hívójelet, amely aztán az űrhajójuk nevéül is szolgált. Ezt az előjogot kezdetben aztán átörökítették a Gemini-programra is, különösen úgy, hogy az első Gemini repülés parancsnoka egy Mercury veterán, Gus Grissom volt. A NASA PR-osai már a Mercury idején is nemtetszésüknek adtak hangot a rosszul csengő nevek miatt (különösen Gordo Cooper Faith 7-ese volt problémás, mivel egy esetleges katasztrófa esetén az újságok címlapján az lett volna a szalagcím, hogy Amerika elvesztette Hitét). Gus Grissom a Gemini–3 esetében is egy ilyen, vitatott nevet választott, amely mellett az unszolás ellenére is kitartott. A Gemini–3 a Molly Brown nevet kapta. Molly Brown egy valós személy, Margaret Brown volt, aki túlélte a Titanic katasztrófáját és a Broadway-n az életéről az Elsüllyeszthetetlen Molly Brown címen mutattak be musicalt. Az „elsüllyeszthetetlen” jelző kitörölhetetlenül a névhez ragadt és ez lehetett Grissom indoka is a névválasztásra, emlékezve a Mercury–Redstone–4 kabinjának balvégzetű elsüllyedésére. Végül a NASA engedett Grissomnak és a PR rémálomnak számító névvel engedte útjára az űrhajót, azonban a repülés után az a verdikt született, hogy az űrhajósok előjoga megszűnik az űrhajójuk elnevezésére és a Gemini-programban a továbbiakban végig csak a repülés neve és sorszáma (pl. Gemini–X) volt a hivatalos rádió hívójel és űrhajó név. További változtatás volt a nevezéktanban, hogy a Gemini-3 még arabszámmal jelölte a repülés sorszámát, a következő repüléstől viszont a Gemini jelölés után római számokat vezettek be. Az űrhajók elnevezése csak az Apollo-program során tért vissza, amikor a parancsnoki űrhajó és a holdkomp szétválasztását követően meg kellett különböztetni a rádióbeszélgetésekben is az egyes űrhajóegységeket (pl. Apollo-11: parancsnoki űrhajó: Columbia, holdkomp: Eagle).[1]

Személyzet[szerkesztés]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Gus Grissom
(2) űrrepülés
Pilóta John Young
(6) űrrepülés

Tartalék személyzet[szerkesztés]

Beosztás Űrhajós
Parancsnok Wally Schirra
(3) űrrepülés
Pilóta Thomas Stafford
(4) űrrepülés

Repülés[szerkesztés]

A Gemini–3 startja Cape Canaveralről 1965. március 23-án
A Gemini–3 a Sonora-sivatag felett repül
A Gemini–3 leszállás után az Atlanti-óceánon, amint éppen a Parti Őrség HH-52A helikoptere lebeg felette

A Gemini-3 1965. március 23-án, floridai idő szerint 9:24-kor (14:24:00 UTC) startolt Cape Kennedy LC-19 indítóállványáról. A start során probléma nem adódott, a felszállás sima volt, Grissom és Young abból érzékelték, hogy elindultak, hogy az űrhajó műszerfalán elindult a repülés órája, valamint Godro Cooper (a CapCom) értesítette a rádióban őket a felszállás tényéről. A felszállás simán ment, két és fél perccel a start után az üzemanyag kifogyását követően a Titan rakéta első fokozata leállt, a gyorsulás 6g-ről 1g-re esett. A második fokozat gyújtása és párhuzamosan az első fokozat leválása is tökéletesen sikerül, az űrhajó tovább haladt a pályáján. Öt és fél perc telt el a startot követően, amikor a második fokozat is leállt és a legénység mozsárágyúk eldördüléseként érzékelte az űrhajót a rakétáról leválasztó pirotechnikai töltetek működésbe lépését. Grissom ekkor a kormányhajtóművek beindításával arrébb lökte az űrhajót a kiégett rakétafokozattól, amely manőver kissé túl hosszan tartott, túlgyorsítva kissé az űrhajót. A Molly Brown 122x175 kilométer magasságú ellipszis pályára állt (nagyon közel a tervezett 122x182 km-es pályához).[2]

Az első keringés során kisebb hiba lépett fel. Nagyjából húsz percnyi repülést követően, amikor az Atlanti-óceánra telepített követőhajó rádiókörzetébe ért az űrhajó, az életfenntartó rendszer oxigénnyomást mérő műszere hirtelen nyomásesést mutatott. Young volt felelős a műszer figyeléséért, aki hirtelen más műszereken is szokatlan értékeket figyelt meg, ami arra a következtetésre juttatta, hogy nem az oxigénszinttel van baj, hanem a műszerfallal. Young ekkor az elsődleges áramátalakítóról átkapcsolt a másodlagos rendszerre és a hiba megszűnt. A hibaelhárítás hatékonyságára jellemző, hogy a hiba megjelenésétől az áramátalakítókon való kapcsolásig mindössze 45 másodperc telt el. Az első keringés eseményeihez tartozott még a tudományos kísérletek elvégzése. Grissomra a sejtnövelési kísérlet jutott, Young pedig a sugárzási kísérletet végezte. A parancsnok kísérlete teljes kudarcot hozott, saját – későbbi – bevallása szerint a „túl sok adrenalin miatt” nagyon remegett a keze és eltörte a kísérlet anyagát tartalmazó tartót, így az nem volt értékelhető. Young bár nehézségekkel, de elvégezte a maga kísérletét, vérmintákat tett ki az űrbeli sugárzásnak, amelyeket később a földi mintákkal össze lehetett vetni.[2]

Az egész repülés talán leginkább érdemi kísérlete a második keringés legelején következett be. A feladat szerint az űrhajósoknak manőverezniük kellett az űrhajójukkal – ezzel elértek egy történelmi elsőséget is: az űrrepülések történetében ők lehettek az első manőverezhető űrhajó pilótái. Az első manőver 75 másodpercig tartott, amikor beindították az űrhajó OAMS fúvókáit, amellyel az űrhajó sebességét 15 m/s-cel változtatták meg, a pályájuk pedig közel kör alakúra alakult a Föld körül. Háromnegyed órával később ismét elkövetkezett egy manőver, amellyel egyötöd fokkal változtatták meg a pályahajlást. (A harmadik és egyben utolsó pályamódosításra pedig a harmadik keringésben került sor, amikor a pályát úgy változtatták meg, hogy a földközelpont 72 km-re csökkenjen, ezzel egy esetleges fékezőrakéta meghibásodás esetén is magától visszatért volna a Földre az űrhajó.)[2]

Hamarosan eljött a harmadik, utolsó keringés és a leszállás ideje. Ehhez az űrhajósok végigmentek a fékezési procedúra ellenörzőlistáján. Ehhez először működésbe hozták a pirotechnikai tölteteket, amellyel leválasztották az űrhajó műszaki szekcióját (amely egy hatalmas dörrenéssel adta tudtukra, hogy az egység levált). Ezután élesítették az automata fékezőrakéta üzemmódot. A négy fékezőrakéta rendben begyújtott és az űrhajó sebességet vesztve süllyedni kezdett a légkörbe. Az űrhajósok nyugodtan nyugtázták, hogy minden aszerint zajlik, ahogy a szimulátorban begyakorolták, majd Young beindította visszatérési kommunikációs kísérletet (vizet permeteztek a kabin köré és az egy perccel korábban a kabin surlódásától kialakult plazma áramlását megváltoztatva a szükségszerű rádiócsend helyett a földi vevőállomások képesek voltak fogni a Gemini-3 rádiójeleit. Azonban nagyobb probléma volt, hogy a műszerek szerint a Molly Brown nem a kívánt pályán haladt a földfelszín felé, nagyjából az látszott, hogy legalább 69 kilométerrel el fogják téveszteni a tervezett leszállási pontot, Grissom minden korrekciós manővere ellenére. A kapszula nem úgy viselkedett a repülés légköri fázisában, mint azt a szélcsatorna kísérletek során modellezték.[2]

Az ejtőernyő rendben kinyílt és az űrhajó függőlegesen (egy felfüggesztési ponton lógva) ereszkedett a légkörön át. A megfelelő magasságban az űrhajósoknak meg kellet változtatni az űrhajó helyzetét, egy gombot megnyomva a kötélzet felfüggesztését két felfüggesztési pontra változtatni, amellyel függőlegesből a vízszinteshez képest 35 fokra lendíteni az űrhajót, hogy ne a fenekével érjen vizet a Gemini. A helyzetváltoztatás egy nagy rántással ment végbe, olyannyira, hogy Grissom és Young feje is nekicsapódott a műszerfalnak, Grissom üveg ellenzője eltörött, Youngé összekarcolódott. Ezt követően megtörtént a vízreereszkedés az Atlanti-óceánon, a Turks- és Caicos-szigetektől északkeletre, az ejtőernyős helyzetváltoztatás rántásához képest egy finom huppanással. A vízre érve az ejtőernyőbe kapó szél rángatni, vonszolni kezdte a kabint, amire Grissom leválasztotta az ejtőernyőt a kabinról, hogy a nem kívánt mozgást megszüntesse.[2]

Az űrhajósok rádióztak az őket váró U.S.S. Intrepid anyahajónak, amiből megtudták, hogy 110 kilométerre vannak tőlük a mentőegységek. A repülési tervben az szerepelt, hogy a személyzetnek az üléseibe szíjazva kell maradni, míg a mentőhajó a helyszínre ér és kiemeli őket, azonban a Gemini az űrhajósok sommás véleménye szerint „nem volt egy hajó”, elviselhetetlen meleg lett benne és hánykolódott a tengeren (=a parancsnok tengeri beteg lett és Young is csak nehézségek árán tudta benn tartani a reggelit...), így Grissom helikopteres kiemelést kért a mentőhajótól. Az űrhajó szerencsére teljesen vízhatlan maradt - bár a Mercury-n szerzett tapasztalatai alapján Grissom elhatározta, hogy nem nyitják ki a kabinajtót, amíg a mentőcsapatok a helyszínre érnek és a békaemberek nem rögzítik a felfújható, az elsüllyedést megakadályozó ballonokat a kabin külsejére – és mintegy 30 percig kellett várni, mire a mentőegységek odaérnek hozzá. Mikor a békaemberek rögzítették a ballonokat, az űrhajósok kinyitották a kabinajtót és a leeresztett hevederrel (az űrhajósszleng szerint „lóhámmal”) a helikopterre emelték őket.[2]

Küldetés paraméterek[szerkesztés]

További információk[szerkesztés]

Magyar oldalak[szerkesztés]

Külföldi oldalak[szerkesztés]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Dancsó Béla: Az elfeledett program: 40 éve startolt a Gemini-3 (2. rész) (magyar nyelven). Űrvilág. (Hozzáférés: 2018. május 15.)
  2. ^ a b c d e f Barton C. Hacker és James M. Grimwood: Az elfeledett program:On the Shoulders of Titans: A History of Project Gemini - Maneuvers of Molly Brown (angol nyelven). NASA. (Hozzáférés: 2018. május 18.)
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Gemini–3 témájú médiaállományokat.