Görög diaszpóra

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az 50 legnagyobb görög népességgel rendelkező ország

A görög diaszpóra (görögül: ελληνική διασπορά) kifejezés görög közösségek szülőhazáján kívüli életét és szétszóródását takarja.

Története[szerkesztés]

Ókorban[szerkesztés]

Az ókorban a görög gyarmatosítás megjelenésével elterjedt a görög kultúra, a poliszrendszer és a görög nyelv. A főbb benépesült területek a Fekete-tengervidéke, Szicília, Dél-Olaszország és Észak-Afrika volt. Nagy Sándor uralma alatt a görög vezetői réteg áttelepült az újonnan létrehozott alexandriákba. A hellenizmus kora alatt csupán a görögök által lakott keleti nagyvárosok élveztek bizonyos függetlenséget a despotikus uralkodóktól; Ázsia, Egyiptom és a Balkán-félsziget területein élő többi népcsoportok elnyomott közrendűek vagy rabszolgákként éltek. Alexandriának, a kor egyik, ha nem a legnagyobb világvárosának lakosságát is főleg görögök és zsidók tették ki. Itt fordították le az Ószövetséget görögre héberről. A Római Birodalom részeként a görögök kultúrájukat elterjesztették az egész birodalomban. A 4. század környékén kereszténységre áttért világbirodalomban a latin helyett görög, ortodox kereszténységet gyakorló népcsoportként jól elkülönültek a fő egyházi irányvonaltól, főként az Egyházszakadás után.

Hetedik század[szerkesztés]

Hérakleiosz császár ekkor a görögöt tette meg birodalma hivatalos nyelvévé. Az elszármazott görög közösségek tovább éltek a Közel-Keleten, a Fekete-tenger vidékén és a Földközi-tenger vidékén. Évszázadokkal később, az Oszmán Birodalom idején ezek a csoportok még mindig léteztek, és megőrizték identitásukat.

Kivonulás Olaszországba[szerkesztés]

Konstantinápoly eleste (1453) után sok görög kivándorolt vagy el lett hurcolva Olaszországba. Számos ókori görög nyelvű írás is ekkor semmisült meg vagy tűnt el örökre. A Reneszánsz kibontakozásában is részt vettek az emigráns csoportok; legtöbbjük Velencében telepedett le és elveszett a történelem homályában.

19. század[szerkesztés]

A Görög szabadságharc után a kivándorolt görögöket az újonnan megalakult által érdekeinek megfelelően akarta használni, hogy külföldi kapcsolatokat és támogatottságot szerezzen hazájának. A kereskedőcsaládok anyagi támogatása jelentősen befolyásolta az óhaza fejlődését; Oroszországból, Angliából, és Franciaországból is jelentkeztek mecénás családok. A Konstantinápolyi békeszerződés után Görögország helyzete stabilizálódott, és a támogatások már új intézmények létrejöttét segítették elő, például a Nemzeti Könyvtárét.

Huszadik század[szerkesztés]

A 20. század soha nem látott méretű kivándorlást hozott Ciprusból és Görögországból Észak-Amerikába, Dél-Afrikába és Ausztráliába. Főleg 1939 és 1945 között, 1946 és 1949 között valamint 1974-ben emelkedett a migráció száma. A görög polgárháború után több baloldali aktivista hagyta el hazáját, és Európa kommunista-szocialista országaiba (lásd Béketábor) menekült el, Magyarország még egy önálló települést is létrehozott a számukra, Beloianniszt. Bár többük később, a politikai feszültségek enyhülésével visszatért, ezeknek az egykori szocialista országoknak máig jelentős, második generációs görög kisebbségük van, akik híven őrzik hagyományaikat. A legjelentősebb visszavándorlás Grúziában következett be. A hazatért görögök többnyire a nagyvárosi, urbanizált területeken telepedtek le. Egyiptomban Gamal Abden-Nasszer nacionalista, diktatórikus politikája az 1950-es évek tájékán nagymértékű elvándorlást hozott ezekről a területekről. Ez Alexandria történetében is nagy törést hozott, ott ugyanis az üzleti életben a görögök domináltak.

Jelenkor[szerkesztés]

A kiemigrált görögség legnagyobb központjai manapság Chicagóban, New Yorkban, Londonban, Melbourneben és Torontóban van. A Ciprus és Görögország területén kívül élő görög közösségek lélekszáma a népszámlálási adatok szerint 3 millió körül mozog. A Tengerentúli Görögség Tanácsa ezt az adatot 7 millióra teszi. Az eltéréseket a beházasodás és asszimilálódás befolyásolja.

Híres emigráns görögök[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]