Fundamentális teológia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

A fundamentális teológia a keresztény teológia egyik alapvető ága, a kereszténység „alapjaival” (latinul: fundamenta) foglalkozó gondolkodás, különös tekintettel az emberi értelem igényeire. A fundamentálteológia újszövetségi alapja Péter apostol felszólítása, mely szerint minden hívőnek mindenkor készen kell állnia arra, hogy „reménységének és hitének alapjairól számot adjon” (1Péter 3,15).

A fundamentális teológia legrégebbi formája, az apológia (a keresztény hit „védelmezése”) utóbb rendszeres apologetikává nőtte ki magát, ez utóbbi már nem csak a keresztény kinyilatkoztatással szemben fellépők ellen irányult (a külvilág számára), hanem a kereszténység és a keresztény teológia önértelmezésének „fundamentális” kérdéseit is tisztázni kívánta „házi használatra” is. Maga a terminus a 19. század közepe óta használatos, és a 20. század közepe óta protestáns teológiai körökben is elfogadott.

A fundamentális teológia a premodern korban[szerkesztés]

A 19. századi (premodern) fundamentális teológia leginkább a következő kérdésekkel foglalkozott:

  • az isteni kinyilatkoztatás megismerésének lehetőségei
    • a hit motívumai és elfogadásának feltételei (preambula fidei)
    • a csoda
    • a prófétai kinyilatkoztatás
    • a Jézus Krisztusban adott kinyilatkoztatás ténye és történelmi hagyományozása az egyházban
      • az egyház lényege, ismertetőjegyei
      • szervezete, hivatalai
  • a teológia mint tudomány

Kortárs fundamentális teológia[szerkesztés]

A 20. századi és kortárs fundamentális teológia érdeklődésének középpontjában a teológia dialogikus képességei állnak, az igazság és a bizonyítás kritériumai körüli filozófiai vitákban való részvétel, a hit alapjait vitató nézetekkel folytatott párbeszéd. Ebben az összefüggésben a fundamentálteológia hajtásának tekinthető:

Források[szerkesztés]