Flogiszton-elmélet

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

A flogiszton nevű anyag, mellyel a 17. században az égés folyamatát próbálták magyarázni, a kémia fejlődésének egyik mérföldköve. A szó eredete a görög „égő” szóból ered (ami rokon a latin flamma, láng szóval).

A Georg Ernst Stahl (1659–1734) által kidolgozott elmélet szerint minden éghető anyagban flogiszton található, ami az égést okozza. Az anyagok égésekor azokból eltávozik a flogiszton, és minél többet tartalmaznak ebből, annál hevesebben égnek. Azt az tényt, hogy az égéskor az anyagok tömege növekszik, egyesek azzal magyarázták, hogy a flogiszton tömege negatív, azt a gravitáció „taszítja”.

Az elmélet alapját Joachim Johann Becher (1635–1682) dolgozta ki, mely szerint az égés során „zsíros föld” (terra pinguis) távozik, és ezt az elméletet fejlesztette tovább Stahl, melyet 1731-ben publikált az „Experimenta” című munkájában.

Az elmélet jelentősége volt, hogy szakított a misztifikáló és alkimista felfogással, és a folyamatot megpróbálta tudományos alapokra helyezni, így lehetővé tette az elmélet pontosítását, vagy akár – mint ez esetben is történt – cáfolatát. Munkája nemzetközi elismerést ért el, számos országban ismert és elismert lett az elmélet, köztük Magyarországon is, mint például Winterl Jakab (1732–1809), a nagyszombati egyetem kémiaprofesszora esetében.

A flogisztonelméletet végül Antoine Laurent Lavoisier (1734–1794) cáfolta, aki más vegyészek munkáin – Cavendish, Scheele, Priestley – alapuló elméletével bizonyította az oxigén égési folyamatban való részvételét.