Feminizmus Japánban

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Japánban a feminizmus a 19. század végén – 20. század elején kezdődött. Sokan úgy gondolják, hogy a mozgalom megjelenése a nyugati gondolkodás következménye volt, amely az 1868-as Meidzsi-restauráció után érte el Japánt. Mások szerint azonban a női jogok mozgalma külföldi és eredeti japán gondolatokból indult ki. A japán feminizmus abban különbözik a nyugati feminizmustól, hogy kevésbé koncentrál az egyéni autonómiára.

A 19. század előtt a japán nőket tradicionálisan arra tanították, hogy férfiaknak engedelmeskedjenek: apának, férjnek, testvérnek vagy fiúnak. Azonban miután a Meidzsi-restauráció megszüntette a feudális rendszert, a nők helyzete is változásnak indult.  A nőkkel való emberkereskedelmet korlátozták, nők is benyújthattak válási kérelmet, és mind a fiúknak, mind a lányoknak kötelező volt alapfokú oktatásban részesülni.

További változtatások a nők helyzetét illetően a második világháború után jöttek. Választójogot kaptak a nők, és az 1946-os új alkotmány deklarálta a nemek közti egyenlőséget.

1970-ben a vietnami háborúellenesség, az Új Bal (New Left) és az 1960-as évek végén radikalizálódott diákmozgalmak szellemében kibontakozott egy új női liberalizációs mozgalom, az úman ribu (woman lib). Ez hasonló volt más USA-beli és egyéb radikális feminista mozgalmakhoz, s a feminista aktivizmus újjáéledése következett a 70-es évek folyamán és később. Az aktivisták átfogó kritikát készítettek a modern Japán férfiak által uralt természetéről, alapvető változásokért küzdve a politikai és gazdasági életben, illetve a kultúrában. Ami megkülönböztette őket a korábbi feminista mozgalmaktól, az a hangsúly, amelyet a nemek liberalizálására fektettek (szei no kaihó). Elsősorban nem a férfiakkal való egyenjogúságra törekedtek, hanem inkább arra a tényre fókuszáltak, hogy a férfiakat is fel kéne szabadítani a patriarchális és kapitalista rendszer elnyomásai alól.

1979-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete elfogadta az „Egyezmény a nőkkel szemben alkalmazott hátrányos megkülönböztetések (diszkrimináció) minden formájának kiküszöböléséről"-t (Cedaw). Az egyezményt a japán kormány 1985-ben jóváhagyta.

Mindezeknek a változtatásoknak az ellenére, Humana 1986-os művében a World Human Rights Guide-ban Japánt a nők helyzetét illetően az iparosodott világ egyik legegyenlőtlenebb országának nevezte. 

Politika[szerkesztés]

Az Új Női Szövetség kialakulása[szerkesztés]

1919-ben Raicsó Hiracuka Icsikava Fuszae és Oku Mumeo segítségével megalapította az Új Női Szövetséget: Sin Fudzsin Kjokai. Céljuk az volt, hogy nőknek védelmet és befogadást biztosítsanak. Hiracuka 1919 novemberében beszédet mondott az All-Kansai Federation of Women's Organizations-ön: „A nők egységesítéséért” megállapította, hogy ha a nőknek lennének jogaik, a kormány tagjai lehetnének és segíthetnének a jövő meghatározásában.

A következő januárban Icsikava és Hiracuka az Új Női Szövetség következő két követelését fogalmazta meg:

  •  Módosításokat akartak a köznyugalomról szóló rendőrségi törvényben(Public Peace Police Law), amely tiltotta, hogy a nők politikai pártokhoz csatlakozzanak, vagy részt vegyenek bármilyen politikai eseményben.
  • Védelmet akartak a nemi betegségben szenvedő férjektől. Az 1898-ban felülvizsgált Polgári Törvénykönyv szerint, ha egy nő házasságtörést követett el, el kellett tőle válni és akár két év börtönbüntetésre is ítélhették. Azonban a nő nem válhatott el férjétől, ha az követett el házasságtörést. Az Új Női Szövetség olyan reformokat akart, melynek értelmében a nők elutasíthatták fertőzött férjüket, vőlegényüket.

Petíciókat készítettek, és az ellenzőknek azzal érveltek, hogy ezek az intézkedések csak elősegítenék, hogy a nők jobb anyává és feleséggé váljanak.

Két petíciót fogalmaztak meg. Az elsőben a Public Peace Police Law felülvizsgálását kérték, hogy a nőknek is lehessenek jogaik és az állam teljes jogú tagjai lehessenek. A másodikban azáltal akarták védni a nőket, hogy leendő férjeiket szexuális úton terjedő betegségekre tesztelnék, megengednék, hogy a nők is benyújtsanak válási kérelmet, és kártérítést kapjanak az orvosi költségekre. Azonban az országgyűlést azelőtt elnapolták, hogy a petíciót benyújthatták volna. 1921. február 26-án az alsóház törvényjavaslatot nyújtott be, mely megengedte, hogy a nők is részt vegyenek politikai gyűléseken. Azonban ezt a felsőház nem fogadta el. Végül 1922-ben az országgyűlés módosította az 1900-as Rendőrségi törvény 5. cikkelyét, ezzel megengedve a nőknek, hogy részt vegyenek politikai gyűléseken, de nem engedve, hogy egy politikai párthoz csatlakozzanak vagy szavazzanak. A nők mégis ünnepelték részleges győzelmüket.

Szekirankai[szerkesztés]

A Szekirankai (赤らん会; Red Wave Society) volt az első szocialista női szövetség. 1921 áprilisában Jamakava Kikue vezetésével szervezték meg az egyesületet. A Szekirankai kiáltványában elítélte a kapitalizmust, azzal érvelve, hogy a nőkből rabszolgákat és prostituáltakat csinált. Vidéki családok pénzügyi nehézségek miatt sokszor kénytelenek voltak lányaikat gyárakba küldeni. Ezeknek a lányoknak munkásszállásokon kellett lakniuk, amelyet csak akkor hagyhattak el, ha dolgozni mentek. 12 órás műszakban dolgoztak nagyon rossz körülmények között. Sokan tüdőbajt is kaptak a rosszul szellőző gyárakbeli gyapotpor belélegzése miatt. A szálláshelyeken nem voltak orvosok, és gyakran a betegek nem részesültek megfelelő ellátásban. Miután a szerződés lejárt a nők visszatértek vidékre, hogy megházasodjanak. A Szekirankai legfőképpen a női jogokra és a szavazati jog megszerzésére törekedett. 

Tokió Rengo Fudzsinkai[szerkesztés]

Az 1923-as tokiói földrengés után, 1923. szeptember 28-án különböző szervezetek 100 vezetője összegyűlt és megalkotta a Tokió Rengo Fudzsinkai-t (Tokyo Federation of Women’s Organizations, Nőszervezetek Tokiói Szövetsége). A szervezetet öt részre osztották: társadalom, foglalkoztatás, munkaerő, oktatás és a kormány. A „kormány” foglalkozott a női jogokkal és azzal, hogy a nők is tagjai lehessenek az államnak. A kormányszekció vezetője, Kubusiro Ocsimi 1924 novemberében  gyűlést hívott össze olyan nők számára, akik a női jogokért akartak küzdeni. A gyűlésen megalkották az első számú női választójogi szervezetet, a Fudzsin Szanszeiken Kakutoku Kiszei Domei-t (League for the Realization of Women’s Suffrage, Egyesület a női választójog megvalósításáért). A kiáltványban kijelentették, hogy a nők felelőssége az elmúlt 2600 év szokásait eltörölni, s a nők és férfiak természetes jogait is hangsúlyozták. A politikai jogok szükségesek voltak a dolgozó nők védelme érdekében.

Céljaik elérése érdekében az egyesület petíciót írt a polgári jogokért. 1925 februárjában az országgyűlés elfogadta azt a törvényjavaslatot, mely szerint a férfiak szabadon szavazhattak függetlenül a képesítésüktől. Ez azonban még mindig nem adott a nőknek szavazati jogot. Ők azonban továbbra is megpróbálták befolyásolni a képviselőket, hogy megvitassák a kérdést. 1925 márciusában négy tételt tárgyaltak meg az országgyűlésen. Sok nő elment megnézni, ahogy az alsóház megvitatta a következő kérdéseket: az 1900-as köznyugalomról szóló rendőrségi törvény módosítása, petíció a nők magasabb szintű oktatásáért, petíció a női választójogért a nemzeti választásokon és petíció az 1888-as Városi Törvénykönyv és Falusi Törvénykönyv változtatásáért, amely megengedné, hogy a nők is szavazzanak, és helyi tisztségeket megpályázzanak. A felsőház nem fogadta el a törvényjavaslatot a rendőrségi törvény megváltoztatására.

Amikor 1946. április 10-én a japán nők először szavazhattak , az állam teljes jogú tagjaivá váltak. Hiracuka Raicsó, Joszano Akiko, Kubusiro Ocsimi és más nők nagyon keményen dolgoztak az önmegvalósításért. 

Női választójog[szerkesztés]

Egy női választójogi mozgalom tokiói gyűlése.

Habár a női képviselet már a 19. század óta jelen volt, igazán erőteljes női választójogi mozgalmak az 1920-as években, a zűrzavaros két világháború közötti időszakban jöttek létre. Elnézve a társadalmi, politikai és kulturális átalakulást a japán lakosok zavarodottak és frusztráltak voltak, ahogy a kicsi, elzárkózott nemzetük világhatalommá nőtte ki magát. Ennek a frusztráltságnak talán az egyik legjobb példája a női jogokért való küzdelem.

Az 1868-as Meidzsi-restauráció után a jogok fogalma komoly kérdéssé kezdett válni. A 19. század végén a női jogi mozgalom első hívei reformokat akartak a nőket elnyomó patriarchális társadalomban. A korai feminista mozgalmak legfontosabb célja a lányok és nők oktatásáért való küzdelem volt. A politikusok úgy vélték, hogy a nők oktatása rendkívül fontos az államban, mert előkészítené a lányokat, hogy értelmes feleségek és anyák legyenek, akik szorgalmas és hazaszerető fiúkat tudnak nevelni. Habár a politikusoknak nem feltétlen ugyanazok voltak az indítékaik, mint a női jogok szószólóinak a nők oktatását illetően, a fejlődés utat nyitott a nők további előrelépéséhez  a japán társadalomban.

Ahogy egyre több embert érdekelt a női jogok témája, a női érdekképviseleti csoportok fokozatosan fejlődtek, és egyéb nőket érintő problémákra is kiterjesztették nézeteiket. A két világháború közötti időszakban jelentek meg a női választójogi mozgalmak. A törvény tiltotta, hogy a nők politikai pártokhoz csatlakozzanak, kifejezzék politikai nézeteiket vagy részt vegyenek bármilyen politikai eseményben. 1920-ra a nők politikai részvételének engedélyezéséért való küzdelem a feministák fő témája volt. 1922-ben a japán országgyűlés módosította az 1900-as Rendőrségi törvény 5. cikkelyét, ezzel megengedve a nőknek, hogy részt vegyenek politikai gyűléseken. Ez azonban még nem engedte, hogy a nők politikai pártokhoz csatlakozzanak vagy szavazzanak. A parlament tagjai közül sokan fölöslegesnek és önzőnek tartották, hogy a nők szerepet kapjanak az ország irányításában. Hiába álltak szemben hatalmas ellenzékkel, a feministák elszántan harcoltak a politikai egyenlőségért.

Miután a nők jogot szereztek, hogy részt vegyenek politikai gyűléseken, a női érdekcsoportok aktivitása hirtelen fokozódott. Az Alumni, Keresztény misszionáriusok és egyéb női segédcsoportok is fejlődésnek indultak a két világháború közötti időszakban. Az 1923-as tokiói földrengés után megalakult a Tokió Rengo Fudzsinkai, a szövetség egyfajta katasztrófaelhárító-szervezetként is szolgált, amely segített azoknak, akiket negatívan érintett a földrengés. Az idő múltával ez lett a kor legnagyobb női aktivista szervezete. A szervezetet öt részre osztották: társadalom, foglalkoztatás, munkaerő, oktatás és kormány. A kormányszekció volt talán a legjelentősebb, ugyanis megalkotta az első számú női választójogi szervezetet, a Fudzsin Szanszeiken Kakutoku Kiszei Domei-t (League for the Realization of Women’s Suffrage, Egyesület a női választójog megvalósításáért), amely a kor legbefolyásosabb és legszókimondóbb női érdekképviseleti csoportja volt. A kormányszekció kiadott egy kiáltványt, ami felhívta a figyelmet a visszaélésekre, amitől a japán nők szenvedtek, és arra is, hogy hogyan lehetne ezeket a problémákat megoldani. A kiáltvány a következő pontokból állt:

  1.  A nők felelőssége az elmúlt 2600 év szokásait eltörölni, és egy új Japánt építeni, ami a nők és férfiak természetes jogait támogatja és hangsúlyozza;
  2.   Mivel a nők már fél évszázada, a Meidzsi-korszak eleje óta a férfiakkal együtt járhattak iskolába, illetve a felsőoktatási lehetőségeik is szélesebb körben kiterjedtek, igazságtalan, hogy a nőket kizárják a nemzetközi szavazásokból;
  3.   A politikai jogok nélkülözhetetlenek a több mint négy millió dolgozó nő védelme érdekében;
  4.   A háztartásban dolgozó nőket a törvény előtt el kell ismerni teljes emberként;
  5.  Politikai jogok nélkül a nők nem tudják elérni az állami elismerést nemzeti vagy helyi kormányzati szinten;
  6.  Lehetséges, sőt szükséges összehozni különböző vallású és foglalkozású nőket egy női választójogi mozgalomban.

A Fudzsin Szanszeiken Kakutoku Kiszei Domei és számos más női érdekképviseleti csoport folytatta a küzdelmet a társadalmi és politikai befogadásért, illetve törvény általi védelemért a patriarchális szokások ellen, amelyek továbbra is negatívan befolyásolták az országot. Küzdelmük folyamatosan fejlődött, amíg a nők végül megkapták a választójogot 1946-ban. 

A feminizmus második hulláma és a születésszabályozási aktivizmus[szerkesztés]

A feminizmus második hulláma, ami az Egyesült Államokból indult ki,és számos más országra is hatással volt, Japánban is fokozott aktivizmust hozott. Tanaka Micu volt a japán radikális feminista mozgalom leglátványosabb alakja az 1960-as évek végén és a hetvenes évek elején. Számos röpiratot írt feminista témákról, a legismertebb a Mosdók felszabadítása. Fáradhatatlan szervezője volt a női felszabadító mozgalomnak, amely tüntetéseket vezetett, támogatta a Küzdő Női Aktivisták Csoportját, és létrehozta az első női központot és női menedéket Japánban az 1970-es években. Tanaka Micu az 1970-es évek végén elhagyta a feminista mozgalmat.

Egy másik aktivista, aki nagy médiafigyelmet kapott Japánban, Enoki Miszako volt. Enoki gyógyszerész volt, aki a fogamzásgátló tabletta legalizálásáért küzdött. Ő a média figyelmét akarta felkelteni egy Csupiren nevű tiltakozó csoport létrehozásával, a csoport tagjai rózsaszín motorkerékpár -sisakokat viseltek, és különféle „médiaszenzációkban” vettek részt, mint például a hűtlen férjeknek az irodáikban való szembesítésében. A férfiak által dominált média hírt adott a radikális feministákról, mint Tanaka és Enoki, de nem vették őket komolyan. Mint Enoki, Tanaka is küzdött a fogamzásgátlásért, és tüntetéseket szervezett, hogy megvédje a nők jogszerű hozzáférését az abortuszhoz. A fogamzásgátló tablettát 1999-ben legalizálták Japánban. Alkalmazzák az abortuszt  is, amely ma széles körben elfogadott. 1954-ben alapították a Japán Családtervezési Egyesületet (Japan Family Planning Association), ami a Planned Parenthood partnere.

A Nők Felszabadító Mozgalma (WOLF) egy másik radikális aktivista csoport volt a hetvenes években. Egyik aktivistája, az újságíró Macui Jajori jól ismert alakja volt a "Nők ellen elkövetett nemzetközi háborús bűnökkel foglalkozó bíróságának". Ez a bizottság a japán kormányt „bíróság elé állítja”, hogy felelősségre vonja a „vigasznők” ellen elkövetett bűnökért, akiket a második világháború idején a japán katonák kihasználtak és szexuálisan bántalmaztak.

Az elmúlt évtizedekben Japánban kiemelkedő feminista akadémikusok közé tartozik a szociológus Ueno Csizuko és a feminista teoretikus Ehara Jumiko.

Nyelv[szerkesztés]

Japánban a nőktől gyakran elvárt, hogy beszédük alkalmazkodjon az onnarasí (女らしい) tradicionális elvárásaihoz. Ez egyfajta szabályzat, mely megszabja, hogy egy nőnek hogyan kell viselkednie. Beszédben az onnarasí elvárja, hogy a nők magas hangon szólaljanak meg, udvariasabb és tiszteletteljesebb kifejezéseket használjanak, mint a férfiak, és nőiesnek vélt nyelvtani formákat alkalmazzanak. A feministák különböző véleménnyel vannak a nemi alapú nyelvi különbségekről. Vannak, akik szerint „elfogadhatatlan”, míg mások azt állítják, hogy ezeknek a nemi különbségeknek a eredete nem kötődik történelmi elnyomáshoz.

Japánban a házassági törvény elvárja, hogy az egyik házastárs felvegye a másik családi nevét, ugyanis ugyanabba a koszeki-be (háztartás) kell tartozniuk. Habár 1976 óta bizonyos esetekben a férj is csatlakozhat a nő családjához, 90-98 százalékban a nőnek kell a férfi családjához csatlakoznia, és felvennie a nevét. A férfiak csak akkor vehetik fel a feleségük nevét, ha „a menyasszonynak nincsen fiútestvére, és a vőlegényt a menyasszony szülei elfogadják utódjuknak.”

Feminista csoportok olyan szabályokat akarnak, melyek megengednék, hogy a házastárs megtartsa saját családi nevét, erre Japánban fúfu besszei-ként utalnak (夫婦別姓; férj és feleség, különböző családi név). Azonban ilyen szabályozást még nem fogadtak el.

Oktatás[szerkesztés]

Japánban az Edo- és a Meidzsi-korban széles körben elterjedt egyfajta útmutató, az Onna Daigaku (Magas fokú oktatás nőknek). Ennek célja volt megtanítani a nőknek, hogyan legyenek jó feleségek és anyák. A nők fő feladata továbbra is a háztartás ellátása és a családról való gondoskodás volt, férjtől vagy apától függtek.

Az 1871-es oktatási törvény kimondta, hogy a diákoknak ugyanolyan oktatásban kell részesülniük függetlenül nemtől vagy társadalmi osztálytól. Ennek ellenére 1891-től a diákokat általában 3. osztály után nemek szerint elkülönítették, és sok lány nem folytatta tanulmányait az általános iskola után. 

Művészetek[szerkesztés]

Irodalom[szerkesztés]

Az egyik legkorábbi modern női író Higucsi Icsijó (1872–1896) volt. Apja halála után szegénységben élt, segítve anyját és testvérét. 1893-ban kezdte el kiadni írásait, hogy pénzt keressen velük. Az irodalmi elit elfogadta műveit, de azok sosem hoztak igazán nagy pénzügyi sikert. A család egy játék- és édességboltot nyitott Josivara, Tokió gésanegyede közelében. Azáltal, hogy Icsijó ilyen környezetben dolgozott, jobban fel tudta mérni a nők helyzetét. Az egyik főműve a Nigorie olyan nőkről szól, akik szerencsétlen körülményeik miatt gésának kényszerültek. Nem számít, hogy milyen szerepet vállaltak, a társadalom lenézte őket. A Dzsúszanja ('A tizenharmadik éjszaka') két családról szól, akik házasság által egyesültek. A nő szegény családból származott, míg a férfi egy magas rangú kormányzati tisztviselő volt. Házasság által a családok be tudták biztosítani a jövőjüket, és ez volt az egyetlen mód feljebb kerülni a társadalomban. A nő feláldozza magát családja jólétéért, és elviseli férje kegyetlen és megalázó viselkedését. A társadalmi normák miatt a nő képtelen volt megvédeni magát. Icsijó 24 évesen tüdővészben elhunyt. Sokak szerint a mindössze négy és fél éves írói munkássága a japán nők öntudatra ébredését is jelentette. 

Szeitó magazin[szerkesztés]

Joszano Akiko (1878-1942) volt a Meidzsi-kor egyik legjelentősebb női költője. Joszano egy gazdag kereskedő lánya volt, ezért iskolába járhatott, ahol megtanult írni és olvasni. Később a Szeitó (Bluestocking, Kékharisnya) magazin szponzora lett és tagja volt a Mjódzsó („Fényes csillag”) nevű irodalmi folyóiratnak is. 1911 szeptemberében Joszano verse „A nap, amikor a hegyek mozognak” (Mountain moving day) a Szeitó magazin első számának első oldalán jelent meg. Ez a Szeitó-sa mozgalom kezdetét jelentette. A lap főszerkesztője Hiracuka Raicsó volt. A Szeitó tagjai az irodalom segítségével akartak a konfuciánus-alapú gondolkodás ellen harcolni és a nők helyzetén és lehetőségein javítani.

Más nők különböző nézeteket hoztak a magazinba. Okamoto Kanoko (1899–1939) buddhista nézetet hozott, az ő költészete kimondottan spirituális volt. Szerinte a nők sikeresek lehetnek, ha nem fogadják el a világ illúzióit. Ha kizárják a patriarchális társadalmat, a nők belső erőre találhatnak. Hiracuka 1915-ben egészségügyi problémák miatt elhagyta a magazint, utódja Itó Noe (1887-1923) lett. Ő foglalkozott a nők abortuszhoz való jogával, amely a magazin megszűntéig, 1916-ig központi téma volt. Itó egy anarchistához, Ószugi Szakaehez ment feleségül. Mindketten politikai foglyok lettek, majd a katonai rendőrség ölte meg őket az 1923-as tokiói földrengés után. Hajasi Fumiko (1904-1951) Okamoto Kanoko ellentéte volt. Hajasi naturalista volt, és az életet, mint élményt írta le. A történetei általában nőkről szóltak, akik férfi nélkül is jól boldogultak. Legtöbbször azonban a végén mégis megoldás nélkül visszatér a férfi-uralta társadalomhoz. Higucsi Icsijó után talán ő volt a legnépszerűbb női író.

A Szeitó magazin egyre inkább a társadalmi problémákra koncentrált, s emiatt sokan elítélték. A magazinban megjelent Ibsen japánra fordított Babaház (Nóra) című műve is. A mű egy nőről szól, aki apja aláírását meghamisítja, hogy megmentse férje életét. A férj ahelyett, hogy hálás lett volna, mérges és undorodott volt. A nő ezután elhagyja férjét.

A kormánynak nem tetszett, hogy a magazin ilyen típusú értékeket terjesztett. Egyre nagyobb lett az ellenzék, a magazint károsnak ítélték „a nők hagyományos erényei”szempontjából, majd a Szeitó öt számát betiltották. Az első történet, amelyet betiltottak Tamura Tosiko Ikicsi (Life Blood) című műve volt. A történet visszaemlékezés egy éjszakára, amit egy férfi és egy nő egy fogadóban töltöttek. Hiracuka Raicsó számát azért tiltották be, mert a hagyományos családi rendszert és a házasságot támadta. Itó Noe elutasított története a Suppon (Repülés) egy nőről szólt, aki elhagyta a férjét, majd a szeretője cserbenhagyta őt. 

Manga[szerkesztés]

A manga a női írók körében nagyon népszerű műfaj. Sokak szerint arra használják ezt a műfajt, hogy megváltoztassák a hagyományos nézetet a szexualitásról, nemekről és terhességről. 

Szexualitás[szerkesztés]

Prostitúció[szerkesztés]

Japán női csoportok az 1880-as években kezdtek el kampányolni az intézményesített prostitúció ellen. 1935-ben megalkották a Kokumin Dzsunkecu Dómei-t („Nemzeti Tisztító Szövetség”). A korai aktivisták hajlamosak voltak a prostituált nőket hibáztatni a férfiak helyett, akik ezeket a szolgáltatásokat irányították. Különösen széles körben elterjedt a katonai bordély rendszer. Később a feministák aggodalmukat fejezték ki a katonai bordélyokban fennálló helyzet és az etnicizált hierarchia miatt.

Reproduktív jogok[szerkesztés]

Japán feministák az 1930-as években kezdtek el a fogamzásgátlásért harcolni. Az abortusz 1941-től legális volt, de csak eugenikai okokból. A nők, akik sok gyereket szültek, kitüntetéseket kaptak az államtól. A Japán Családtervezési Egyesület (Japan Family Planning Association), a Planned Parenthood partnere Japán fő reproduktív jogi szervezete. Küzdenek a szájon át szedhető fogamzásgátlókért, hogy továbbra is legális legyen az abortusz, illetve a családtervezésről szóló oktatási anyagok terjesztéséért.  

Anyaság[szerkesztés]

Hagyományosan a nőknek a japán társadalomban az anyaság volt a fő szerepük, anyaként volt a legnagyobb „hatalmuk”. Egyes feministák az állítják, hogy ez a fajta erő csak fenntartja a patriarchális rendszert. Mások szerint azonban ez a nézet lekicsinyíti a szülői és háztartási feladatokat:

„Bármely kelet-ázsiai kultúrában azt láthatjuk, hogy a nőknek nagy hatalma van a háztartásban.  Ezt gyakran elutasítják a nem ázsiai feministák, akik azt állítják, hogy ez nem igazi hatalom, de… a japán nők elnézve az észak-amerikai háziasszonyok lealacsonyított helyzetét, azt gondolják, hogy ez egy alapvető társadalmi szerep befeketítéséhez vezet.”

"Parazita szinglik"[szerkesztés]

Egyre több fiatal japán nő dönt úgy, hogy nem akar megházasodni. Ezt gyakran egyfajta lázadásnak tekintik a nők hagyományosan behatárolt szerepei ellen, mely szerint csak anyaként és feleségként értékesek a nők. 2004-ben a japán nők 54%-a volt egyedülálló a húszas éveiben, míg 1985-ben ez a szám mindössze 30,6% volt. A fiatal japán nők ehelyett a barátok és a munka köré építik az életüket. Az egyedülálló japán felnőttek általában a szüleikkel élnek, ezzel spórolva a háztartási költségeken, és így több pénzt költhetnek saját szórakozásukra. Masahiro Jamada szociológus nevezte el ezeket a fiatalokat „parazita szingliknek”. Számos fiatal japán nő úgy reagált erre, hogy névjegykártyájukra pozícióként „Parazita Szinglit” írtak. A japán média nagy figyelmet szentelt Japán születési arányának visszaesésére, de a tendencia folytatódik.

Munkavállalás[szerkesztés]

Női metrókocsi a szexuális zaklatás ellen.

A szakszervezeteket 1946-ban legalizálták, miután MacArthur 1945 decemberében bejelentette a szakszervezetek új törvényét. Azonban a szakszervezetek nem voltak nagy hatással a nők helyzetére,  maradt a férfiuralom  Az évszázad nagy részében csak kevés nő vállalhatott hivatalt, még az elsősorban női tagságú szakszervezeteknél is. Az 1980-as évekig a szakszervezetek gyakran aláírtak olyan szerződéseket, amely a női munkavállalókat korai nyugdíjba küldte.

1986-ban a Munkaügyi Minisztérium Női Hivatala elfogadta az Egyenlő Foglalkoztatási Lehetőségekről Szóló Törvényt (Equal Employment Opportunity Law), az első” nemek közötti egyenlőségről szóló törvényt, amelyet főként japán nők alkottak.” 

Egyenlő Foglalkoztatási Lehetőségekről Szóló Törvény[szerkesztés]

2013-tól a japán Egyenlő Foglalkoztatási Lehetőségekről Szóló Törvény nem tiltja a szexuális zaklatást a munkahelyen.

Nincs olyan törvényi rendelkezés, amely tiltja a szexuális zaklatást Japánban. Az Egyenlő Foglalkoztatási Lehetőségekről Szóló Törvény a munkaadók felelősségének tartja, hogy megelőzzék a szexuális zaklatást.

2013. április 29-én az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogi Bizottságának 50. ülésén a civilszervezetek tájékoztatták a bizottságot, hogy a szexuális zaklatás áldozatai elveszítenék ügyüket a bíróságon, mivel nincsenek kifejezett jogi rendelkezések a szexuális zaklatás tilalmára. Május 17-én a bizottság kiadta észrevételeit: 

„A bizottság sürgeti az államot, hogy jogszabályba foglalja a szexuális zaklatással szembeni bűncselekményt, különösen a munkahelyen, amely a bűncselekmény súlyosságával arányos szankciókat hordoz. A bizottság azt is ajánlja, hogy az állam biztosítsa, hogy az áldozatok panaszt tehessenek a megtorlástól való félelem nélkül, illetve, hogy továbbra is hívják fel a figyelmet a szexuális zaklatásra.”

Fordítás[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a Feminism in Japan című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.