Tiszai ingola
 | ||||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| ||||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||||
Nem fenyegetett      
| ||||||||||||||||||||
| Magyarországon fokozottan védett Természetvédelmi érték: 250 000 Ft | ||||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||||
| Eudontomyzon danfordi Regan, 1911 | ||||||||||||||||||||
| Szinonimák | ||||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Tiszai ingola témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Tiszai ingola témájú kategóriát. |
A tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) az állkapocs nélküli gerinces állatok altörzsén belül az ingolák (Cephalaspidomorphi) osztályába az ingolaalakúak (Petromyzoniformes) rendjébe és az ingolafélék (Petromyzontidae) családjába tartozó faj.[1]
Az erdélyi, vagy még korábban kárpáti ingolának nevezett, külsőleg angolnára emlékeztető hal a Kárpát-medencének bennszülött faja, amely a Tisza vízrendszerében alakult ki. Tömeges előfordulása esetén korábban károkozónak tekintették, mivel élősködő életmódja miatt a pisztrángtelepeken okozott kellemetlenséget az üzemeltetőknek. Napjainkra ez a veszély teljesen elmúlt, hiszen állományszáma jelentős mértékben lecsökkent, és ritkasága miatt védettséget élvez.
Előfordulása[szerkesztés]
Lengyelország, Románia, Moldova, Szlovákia, Ukrajna és Magyarország területén honos. A Tisza felső szakaszának vízrendszerében alakult ki a Sajó, a Hernád, a Bodrog a Felső-Tisza, a Szamos, a Körösök és a Maros vízrendszeréhez tartozó folyóvizek például a Cserna felső szakaszain. Magyarországon a Tisza, a Bódva, a Jósva, a Ménes-patak, a Hernád, a Tolcsva-patak és a Kemence-patak az élőhelye. Előfordulása azt is jelenti, hogy élősködő életmódja miatt ott számíthatunk rá, ahol a gazdaegyedként számításba jöhető sebes pisztráng, botos kölönte, cifra kölönte, nyúldomolykó, pénzes pér, a márna és balin is megtalálható.[2][3]
A halakra tapad ezért esetleg a folyószakaszok alsóbb részeibe is eljuthat a gazdaállat révén, de ivarszerveik teljes kifejlődésekor visszatérnek ívni a vízfolyások felső szakaszaira. Korábban jelentős állománya meggyérült, és ezért lett védett, hiszen napjainkban már csak ritkán előforduló halfaj.[4] Fokozottan védett fajként, szerepel a Berni Konvenció III. és az Élőhelyvédelmi Irányelv II. függelékében. Természetvédelmi értékeként 250 000 forintot állapítottak meg.[5]
Hasonló fajok[szerkesztés]
Közeli rokonához a dunai ingolához hasonlít a legjobban, de megkülönböztethető tőle amiatt, hogy annak alsó ajaklemezén elhelyezkedő fogak tompák, és számuk 8-12 helyett kevesebb, 6-10 darab. A száj felső részén kevesebb a sort alkotó sertefoga, és a belső sorban állók lényegesebben nagyobbak is. Az angolna fiatalabb egyedei is hasonlítanak hozzá, de jól látható különbség, hogy az angolnának állkapcsa és mellúszója is van. A faj azonosításához és a hasonló fajoktól történő megkülönböztetéséhez általában kifejlett példányait célszerű vizsgálni.[3]
Megjelenése[szerkesztés]
Vékony, megnyúlt, hengeres teste miatt a férgekhez hasonlít, de úszói igazolják, hogy a halak közé tartozik. Kifejlett példányainak testhossza 18-30 centiméter között mozog. A felső állkapcsi lemez széles, mindkét oldalon egy-egy foggal. Az alsó állkapcsi lemezen 6-10 fog ül. A szájkorong hegyes, belső és külső részén, körkörösen rendeződött 8-11 sort alkotó ajakfogakkal szegett. Az elülső nyelvlemezen nincs középső beszögellés, elülső peremén 13 fog ül, közülük a legnagyobb megnagyobbodott és szélesebb a többinél. A még táplálkozó példányok esetében a fogak hegyesek, sebzésre alkalmasak, az idősebbeké azonban tompul. A két hátúszó mindig külön helyezkedik el. A teste közepe környékén a legvastagabb. A kifejlett állatok hátoldala a sötétbarnától a hamuszürkéig változik, hasoldaluk fehéres és a két hátúszó, valamint a farok- és farkalatti úszó egységes úszószegéllyé olvad össze. A teste mindkét oldalán hét kopoltyúrés sorakozik. Nincsenek páros úszói és teste csupasz, pikkelytelen.[2][3]
Életmódja[szerkesztés]
Lárvaállapotban szerves törmeléket, detrituszt fogyaszt, míg a kifejlett példányok paraziták. A kifejlett állat szívótölcsérré alakult szájával halakra rögzíti magát, fogazott nyelvével sebet ejt rajtuk, majd a felkapart húst, testnedveket és vért felszívja. Étrendjében szerepel még a vízbe került emlősök és madarak tetemei is, ezért hozzájárul a víz tisztításához és így valamelyest kompenzál a kimart sebek miatti halpusztulásokért.[6]
A tiszai ingola helyhez kötött (nem vándorló) édesvízi a víz tisztaságára rendkívül érzékeny halfaj, elsősorban a márnás és pisztrángos hegyi patakokban él. Az ingolalárvák a folyók pangó vizű részein 4-5 évig az iszapba ásva, férgek módjára élnek. A lárvákból metamorfózis útján augusztus–szeptemberben fejlődnek ki. Életciklusa egy hosszabb lárva és egy rövidebb imaginális életszakaszból áll. Várható élettartama 71-88 hónap közé tehető.[2][4][7]
Szaporodása[szerkesztés]
A tiszai ingola március–májusban elárasztott kavicszátonyokon ívik, a megtermékenyített ikrákból kikelő lárvák csendes vizű folyóöblökben fejlődnek. Csoportosan ívnak és érdekesség, hogy a megtermékenyítés válogatott párok között megy végbe. Az egyedenként lerakott ikrák száma 8000 körülire tehető. Ívás után is tovább élnek, így akár többször is szaporodhatnak életük során.[2][4][6]
Források[szerkesztés]
- ↑ A taxon adatlapja az ITIS adatbázisában. Integrated Taxonomic Information System. (Hozzáférés: 2011. március 27.)
- ↑ a b c d Dr. Fritz, Terofal. Édesvizi halak. Magyar Könyvklub Budapest (1997). ISBN 9635483929
- ↑ a b c Tiszai ingola – Eudontomyzon danfordi Regan, 1911. Kempelen Farkas Digitális Tankönyvtár. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
- ↑ a b c Dr. Györe Károly: Tiszai ingola - Eudontomyzon danfordi Regan, 1911. HAKI. [2014. április 29-i dátummal az ingola eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
- ↑ Fokozottan védett körszájúak és halak. MOHOSZ. [2011. július 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
- ↑ a b Imecs István: Erdélyi ingola, a halak Drakulája. transindex a napos oldal, 2010. június 18. (Hozzáférés: 2010. július 18.)
- ↑ Ingolák (Petromyzontidae). tomolyka.freeweb.hu. [2009. március 21-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
További információk[szerkesztés]
- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
- A faj adatlapja a FishBase oldalán. FishBase. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
- Carpathian Brook Lamprey Eudontomyzon danfordi Regan, 1911 (angol nyelven). BioLib.cz. (Hozzáférés: 2010. július 3.)
- Tiszai ingola. TERRA Alapítvány. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
- Eudontomyzon danfordi Regan, 1911 mihule karpatská (cseh nyelven). AQUATAB. (Hozzáférés: 2010. július 3.)
- Минога венгерская (Eudontomyzon danfordi Regan, 1911) (ukrán nyelven). fish.kiev.ua. (Hozzáférés: 2010. július 4.)
- A nem halászható (horgászható) halfajokról és víziállatokról, valamint az egyes halfajok szerinti halászati tilalmi időkről szóló rendelet módosításáról. 5/2002. (I. 12.) FVM-KöM együttes rendelet. FVM, 2002. január 12.[halott link]
Ajánlott irodalom[szerkesztés]
- Pintér, Károly. Magyarország Halai. Akadémiai Kiadó (2002). ISBN 9789630578318
- Dr. Györe, Károly. Magyarország Természetesvízi Halai. Környezetgazdálkodási Intézet TOI Környezetvédelmi Tájékoztató Szolgálat (1995)
- Dr. Fritz, Terofal. Édesvizi halak. Magyar Könyvklub Budapest (1997). ISBN 9635483929
- Dudich Endre. Állatrendszertan. Tankönyvkiadó Budapest (1987). ISBN 9635483929
