Ernyő

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Esernyő
Lámpaernyő

Az ernyő védőeszköz , fény vagy eső ellen. Különböző fajtái: esernyő, napernyő és kocsiernyő. Ezenkívül létezik még lámpaernyő.

Kínában már Kr. e. 1000 körül használtek ernyőt, elsősorban napernyőként. Esernyőt először az ókori Rómában használtak.[1]

Az eső- és napernyő főbb részei: a nyél, mely korábban bambuszból, fából vagy nádból készült, manapság fémből gyárják; az áthuzat, mely vászon, pamut vagy selyemszövetből áll; a bordák (küllők), melyeket régebben halcsontból készítettek, ma azonban igen vékony acélrudacskákból állnak, a rózsa (toló), mely az ernyő felnyitására vagy összehajtására szolgál, a bordákat és rózsát összekötő rudak (szintén acélból), a ruganyok a nyél alján s végén, melyek segélyével az ernyő csukható vagy nyitható. Az összehajtható ernyőbordázatot Samuel Fox szabadalmaztatta 1874-ben.[1]

Az eső- és napernyő több iparág révén készül, míg összeállítását rendesen kereskedelmi üzletek eszközlik. Az ernyők áthuzata a 19. században Európában többnyire német és francia cikk volt, Magyarországon egyáltalán nem készült. Ezen szövetek rendszerint 75-80 cm szélesek és igen sűrű szövésűek.

Az eső- és napernyő manapság divatcikk. Míg régebben az ún. családi ernyők - nagy kiterjedésűek - voltak divatosak, ma csupán kis, vékonyra összesodorható ernyőt használnak. Az összecsukható ernyőt 1928-ban találta fel a berlini Hans Haupt.[1]


A kocsiernyő a bőriparhoz tartozott és a hintók kiegészítő része volt. Rendesen bőrből, vagy olcsóbb kivitelben, viaszos-vászonból készült.

A lámpaernyő ugyancsak védőeszköz a lámpák lángjának fénye és melege ellen. Üvegből, porcelánból, papírból, vagy finom szövetből készül.

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. ^ a b c Felix R. Paturi: A technika krónikája. Budapest: Officina Nova. 1991. 418. o. ISBN 963 7836 44 6  

Források[szerkesztés]

Kapcsolódó szócikkek[szerkesztés]