Ugrás a tartalomhoz

Erdélyi vérengzés (1848–49)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Az 1848-as zalatnai mészárlás áldozatainak emlékműve Ompolygyepűn

Az erdélyi vérengzéseket az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején követték el. Egyed Ákos romániai magyar történész szerint a halálos áldozatok száma 14 000–15 000 között volt, nemzetiség szerint 7500–8500 magyar, 4000–6000 román és mintegy 500 erdélyi szász, örmény zsidó és egyéb.[1]

Háttere

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A románok 1848. május 15. és 17. között nemzetgyűlést tartottak Balázsfalván, ahol az általános szabadságjogokat és a románok, mint nemzet jogait követelték, többek között azt, hogy a román nemzet Erdélyben alkotmányos nemzet legyen, a román egyház egyenjogú legyen a többi egyházakkal, és hogy Erdély és Magyarország unióját addig ne tárgyalják, amíg a román nemzet nem vehet részt az országgyűlésben negyedik alkotmányos nemzetként.[2] Ennek ellenére az erdélyi országgyűlés május 29-én kimondta Erdély unióját Magyarországgal.[3]

Ezt követően Mihálcfalván a román parasztok elfoglalták az Esterházy család egy földjét. 1848. június 1-jén Gyulafehérvárról egy császári bizottságot küldtek Mihálcfalvára, hogy kinyomozza a törvénytelenségeket, de több ezer obrézsai, oláhcsesztvei és alsókarácsonyfalvi paraszt megakadályozta a bizottságot, hogy bemenjen a faluba. Másnap, június 2-án Anton von Puchner egy ezredet küldött, hogy lefegyverezze a parasztokat, és megvédje a bizottságot. A parasztok ellenálltak, és az összecsapások során tizenkét román paraszt és egy magyar katona meghalt. Más források szerint a lelőtt parasztok száma 14, a sebesülteké (akik közül többen utóbb szintén meghaltak) 50 volt.[4]

Puchner döntése, hogy egy székely ezredet küldött a felfegyverzett román parasztok ellen fontos szerepet játszott az politikai-etnikai feszültségek kiéleződésében. A mihálcfalvi események leírása megjelent a császárpárti Der Siebenbürger Bote újságban, olyan színezettel, hogy radikális magyar támadás történt a román polgári lakosság ellen,[5] annak ellenére, hogy a konfliktus időpontjában a székely határőrség még osztrák parancsnokság alatt állt. Ez az esemény, amelyet a császárpárti propaganda követett, további nyugtalanságot és ellenségeskedéseket váltott ki a térségben, és hozzájárult az erdélyi románok tömeges felfegyverkezéséhez, illetve a második balázsfalvi gyűlés megszervezéséhez 1848. szeptemberben.[6]

Magyarok ellen végrehajtott vérengzések

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az alábbi táblázat csak a feljegyzett áldozatokat tartalmazza, azonban a meggyilkolt polgári lakosság teljes számát nehéz megbecsülni. Több tucat olyan erdélyi falu van, ahol az (többnyire magyar) áldozatok száma ismeretlen. Ezen kívül a számok nem tartalmazzák azokat, akik nem a mészárlásban, hanem fogságban, menekülés közben, vagy kényszerű áttelepítés közben haltak meg.[7]

Település Dátum Áldozatok száma Megjegyzések
Algyógy 1848. október 85[8] többnyire polgári lakosság
Borosbocsárd 1848. október 73 többnyire polgári lakosság[8]
Diód 1848. október 25 Helyi nemes családok[9]
Gyulafehérvár 1848. október 42 Tömeges kínzás, égetés, polgári lakosság legyilkolása[8]
Gerendkeresztúr 1848. október 200 polgári lakosság[8]
Székelykocsárd 1848. október 60 polgári lakosság[8]
Hátszeg 1848. október 15 A helyi lakosság legyilkolását a román ortodox pap rendelte el.[8]
Marosújvár 1848. október 90 Városi lakosság[10]
A környékről 90 magyar nemest fogdostak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alighogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
Mikeszásza 1848. október 150 Egy család kivételével minden helyi lakost meggyilkoltak.
Kisenyed 1848. október 14. 141[11] Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Amikor megadták magukat, legyilkolták őket.
Zalatna 1848. október 22–24. 640[12]–700[13] A várost felgyújtották, a menekülő polgári lakosságot Ompolygyepű határában legyilkolták.[12][14]
Magyarigen 1848. október 29. 200[15] A pap kivételével a teljes magyar lakosságot meggyilkolták.[16]
Boklya 1848. október 31. 30[8] Többnyire polgári lakosság
Felvinc 1848. november 13. 200[17] A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben.
Köpec 1848. december 9. 51[18] A hídvégi császári győzelem után az osztrákok a román és szász felkelőket küldték a falu feldúlására. A falut felgyújtottákm 51 embert megöltek, köztük egy nyugalmazott cs. és kir. tisztet.[18]
Hétfalu 1848. december 23. 55[19]
Nagyenyed 1849. január 8–17. 600–1000[20] Többnyire polgári lakosság. Az egész várost felégették és elpusztították.[20]Tömeges kínzás és erőszak.[21] Lásd: nagyenyedi vérengzés.
Alsójára 1849. január 15. 150 Polgári lakosság[22]
Borosbenedek 1849. január 400[8] A román görögkatolikus pap parancsára a teljes megyar lakosságot meggyilkolták.
Hari 1849. január 18
Abrudbánya 1849. május 9. és 17. 1100–1200 Tömeges kínzás és erőszak. Az áldozatok többnyire helyi bányászok, városi tisztviselők és családtagjaik voltak.[8]
Bucsesd 1849. május 9. 200[8]

Röviddel a háború után, 1850-ban a császári udvar összeszámláltatta az áldozatokat. Ennek az összeszámlálásnak a hitelessége azonban vitatott, mivel a hatóságok csak a románok és szászok által lakott területen végeztették el, és a magyarak elleni legsúlyosabb vérengzéseket, például a nagyenyedit, abrudbányait és zalatnait nem is említették.[23]

A román vérengzések áldozatai között több ismert személyiség vagy annak a rokona volt. Madách Imre testvérét, Máriát férjével és fiával együtt gyilkolták meg a román felkelők,[24] és holttestüket a disznók elé vetették.[25] Sass Flóra, az első női Afrika-kutató szüleit és testvéreit a Ioan Axente Sever által vezetett román felkelők gyilkolták meg Nagyenyeden.[26]

Románok ellen végrehajtott vérengzések

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
Település Dátum Áldozatok száma Megjegyzések
Mihálcfalva 1848. június 2. 12[8] vagy 14[4] fegyveres összecsapás Puchner magyar nemzetiségű császári ezredével
Nadab 1848. szeptember 10. 3[27] A sorozás megtagadása miatt.
Aranyoslóna 1848. szeptember 12. 30[28] Sortűz a sorozásnak ellenálló tömegbe
Buttyin 1849. augusztus 6. 8[29] A magyar csapatok fosztogatásának ellenálló polgári lakosság lemészárlása

A Wiener Zeitungban megjelent hivataloslisták szerint a magyar katonai bíróságok 4425 férfit, 340 nőt és 69 gyermeket ölettek meg tárgyalás nélkül Erdélyben. A 4425 románként feltüntetett áldozat közül azonban 165 magyar, 252 szász, 72 zsidó, valamint cigányok és más nemzetiségűek is voltak.[30]

Következményei

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt településeket neveztek el róluk szülőhazájukban, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyaroknak azonban sok helyen még emléket sem állítottak. Nagyenyeden egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk „PAX” felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket.

Jegyzetek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  1. ↑ Egyed 2010 : 517. o.
  2. ↑ Kővári 1861 : 27–30. o.
  3. ↑ Kővári 1861 : 41–45. o.
  4. 1 2 Dorin Țimonea: Masacrele Revoluției de la 1848 în Transilvania. Cum au fost uciși mii de români și maghiari nevinovați. adevarul.ro (2016. április 8.) (Hozzáférés: 2026. március 31.)
  5. ↑ Gelu Neamțu: Capitolul VIII. Revoluția democratică de la 1848–1849 din Transilvania. In Istoria României. Transilvania. Coord. Anton Drăgoescu. Cluj-Napoca: Fundaţia "George Bariţiu". 1997. arch Hozzáférés: 2026. március 31.
  6. ↑ Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Szerk. Hermann Róbert. Budapest: Videopont. 1996. 79–81. o. ISBN 963-8218-20-7
  7. ↑ Szilágyi Farkas: Alsó Fehér vármegye 1848-49-ben. In Alsó Fehér vármegye monográfiája. Nagyenyed: Alsó Fehér vármegye közönsége. 1898.
  8. 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 Gracza 1894 : 424. o.
  9. ↑ Verzeichniss der, während der jüngsten Revolution im Kronlande Siebenbürgen auf verschiedene Weise gefallenes Menschenopfer. Wien: (kiadó nélkül). 1851. 24–25. o.
  10. ↑ Gracza 1894 : 424. o.; Domokos 1989 : 33-34. o.
  11. ↑ Kővári 1861 : 91. o.
  12. 1 2 Kővári 1861 : 101. o.
  13. ↑ Reinbold Ignác feljegyzései a zalatnai vérengzésről. In Jaj Ariélnek! : Zalatna, 1848. október 23: Reinbold-hagyaték. [Sajtó alá rend.] Sávai János. Szeged: Agapé. 1999. ISBN 963-458-179-X
  14. ↑ Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848-1849-ben. Budapest: Ráth. 1871–1872. II kötet 405. o.
  15. ↑ Mátyás Vilmos: Utazások Erdélyben. 5. javított kiadás. [Budapest]: Panoráma. 1990. 72. o. ISBN 963 243 730 6
  16. ↑ Gracza 1894 : 420. o.
  17. ↑ Kővári 1861 : 116. o.
  18. 1 2 Demeter Lajos: Háromszék 1848-ban, önvédelmi harca november 12. - 1849. január 5. között (kronológia). Acta, (2006) 237. o.
  19. ↑ Veres Emese Gyöngyvér: A hétfalusi csángók 1848-49-es emlékhelyei. Honismeret, XXVII. évf. 3. sz. (1999) 24–26. o.
  20. 1 2 András Gerő: Modern Hungarian society in the making: the unfinished experience. Trasl. by James Patterson and Enikő Koncz. Budapest–London–New York: Central European University Press. 1995. 102. o. ISBN 1-85866-024-6
  21. ↑ Kemény Gábor: Nagy-Enyednek és vidékének veszedelme 1848–49-ben. Pest: Osterlamm. 1863. 347–348. o.
  22. ↑ Gracza 1894 : 433. o.
  23. ↑ Egyed 2010 : 507-509. o.
  24. ↑ Palágyi Menyhért: Madách Imre élete és költészete. Budapest: Athenaeum. 1900. 75. o.
  25. ↑ A Nógrád Megyei Levéltár történeti blogja: Madách Imre a szabadságharcban. nmleveltar.blogspot.com (Hozzáférés: 2026. március 31.)
  26. ↑ Komáromi Csaba: Magyarok a fekete földrészen. Belvedere Meridionale, XXII. évf. 1–2. sz. (2010) 55. o.
  27. ↑ Ela Cosma: Cronologia anilor 1848/1849. Anuarul Institutului de Istorie »George Bariţiu« - Series HISTORICA, XLVIII. évf. (2009)
  28. ↑ Gelu Neamțu: Maghiari alături de revoluţia română de la 1848–1849 din Transilvania. Anuarul Institutului de Istorie »George Bariţiu« - Series HISTORICA, (2002)
  29. ↑ Dumitru Suciu: Soldați fără uniformă ai Landsturmului românesc și starea protopopiatelor ortodoxe din Transilvania după Războiul Național din 1848–1849. Cluj_Napoca: Argonaut. 2011. 11–12. o.
  30. ↑ Robert William Seton-Watson: A History of the Roumanians: From Roman Times to the Completion of Unity. Cambridge: University Press. 1934.

Fordítás

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) 1848–1849 massacres in Transylvania című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
  • ↑ Domokos 1989: Domokos Pál Péter: Rendületlenül. [Budapest]: Eötvös–Szent Gellért. 1989. ISBN 963-7820-03-5  
  • ↑ Egyed 2010: Egyed Ákos: Erdély 1848–1849. Csíkszereda: Pallas Akadémia. 2010.  
  • ↑ Gracza 1894: Gracza György: A magyar szabadságharc története. II. kötet Budapest: Lampel. 1894.  
  • ↑ Kővári 1861: Kővári László: Erdély története 1848–49-ben. Pest: Emich Gusztáv. 1861.  

További információk

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Kapcsolódó szócikkek

[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Erdélyi_vérengzés_(1848–49)&oldid=29285548”