Erdélyi-hegyalja

Linkek hozzáadása
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

Az Erdélyi-hegyalja (románul: culoarul depresionar Alba Iulia–Turda) Fehér megye központi részén, a Torockói-hegység és a Maros völgye között fekszik. Ismert borvidék, kellemes éghajlata alkalmassá teszi a szőlőművelésre, adottságait már az ókortól kezdve kihasználták.

Elhelyezkedése[szerkesztés]

Gyulafehérvár, Nagyenyed és Torda között mintegy félgyűrűként öleli körül az Erdélyi-középhegység vonulatait. Legfontosabb települései: Tövis (Teiuș), Borosbenedek (Benic), Boroskrakkó (Cricău), Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasă), Diód (Stremț), Vajasd (Oiejdea), Alsógáld (Galda de Jos), Magyarigen (Ighiu), Celna (Țelna), és Sárd (Șard).[1]

Az Erdélyi Gazdasági Egyesület jelentése szerint: „Hogy Enyeden alól, a Maros jobb partján a Hegyalja hol kezdődik, meg nem határozhatjuk. Széles értelemben Hegyaljának nevezik a torockó-abrudbányai hegyek Marosra nyúló oldalán a Diódtól le Gáldig, s innen a gáldi téren Igenig északra benyúló hegyalját. Szorosabb értelemben Hegyaljának csak a Kecskekő alatt lévő 5-7 borhelység határait tartják, úm. Krakkó, Bocsárd, Celna, Igen, Sárd és Igenpatakát.”[2]

Nevezetes tájékozódási pontja a Boroskrakkó község területén emelkedő, 1082 méter magas Kecskekő, ahol az ókorban vár állt, és innen eredeztetik Tündérszép Ilona legendáját is.[1] Balogh József egykori magyarigeni lakos így írta le a vidéket: „Csodálatos a fekvése. Északra néző lejtője Sárd községre támaszkodik, olyan, mint egy gigantikus színpad. Nyugatra az Erdélyi-érchegység vulkanikus hegyei zárják le a tért, amely felett középen a Kecskekő 1100 m-re vékony kúpszerűen kiemelkedő meredek sziklacsúcsa őrködik. Északra Alsógáld hosszan elnyúló dombján a Kemények ősi várkastélya áll. Északkeletre és keletre a Maros völgye az ég aljáig húzódik, és barátságosan és szelíden oldja fel a nyugati oldal merész csúcsai és erdős meredek hegyei által határolt távlatot.”[3]

Az Erdélyi-hegyalja kistájai:[4]

  • Tordai-hegyalja (Câmpia și dealurile Turzii)
    • Keresztesmező (Câmpia Turzii)
    • Aranyosszéki-dombság (Podișul Măhăceni)
  • Alsófehéri-hegyalja (Dealurile Alba Iulia–Aiud)
    • Nagyenyedi-dombság (Dealurile Aiudului)
    • Marosszentimrei-dombság (Dealurile Bilag)
    • Magyarigeni-medence (Depresiunea Ighiu)

Helytörténet[szerkesztés]

Hérodotosz szerint az agathürszök már az i. e. 4. században műveltek szőlőt ezen a vidéken, ezt a hagyományt folytatták később a dákok, majd a Dáciát meghódító rómaiak, akik valószínűleg új szőlőfajtákat is meghonosítottak. A virágzó szőlőművelésre számos tárgyi bizonyíték utal, például szőlőfürtöket ábrázoló pénzdarabok és sírkövek. A népvándorlás korában szláv törzsek telepedtek meg, akik feltehetőleg folytatták ezen hagyományokat.[5]

A magyarság a 10–11. században népesítette be, a középkor folyamán virágzó magyarlakta vidék volt, a honfoglalás kori szlávság csak kisebb csoportokban maradt fenn. A 12. században szászok is letelepedtek (Nagyenyed, Boroskrakkó, Magyarigen), a tatárjárások után megritkult lakosság helyére pedig a 13. század végétől szászokat és románokat telepítettek (a 16–17. századra a szászok elmagyarosodtak).[6] A 15–19. századokban a Hegyalját számos háborús pusztítás érte (török beütések, kuruc háborúk, Hóra-lázadás, majd az 1848–49-es vérengzések).[7]

Ez volt az egyik legtöbbet szenvedett vidék az 1848–49-es események alatt, a román felkelők a magyar lakosságot megtizedelték, így az egykoron magyar többségű települések elrománosodtak.[2] Egy forrás szerint ma „egyházi – de magyar szempontból is – Hegyalja olyan mikrorégió, amelyről úgy beszélnek, hogy volt, és amely »nemzeti múzeumi« hangulata miatt kevés reményt rejt magában a jövő tekintetében. Hegyalja a nemzettragikum és egyháztragikum közös szimbóluma lehetne. A hely, amely hamuvá vált eleink sűrű dombhalmait és hallgatásra ítélt templomromjait keserű, sajgó sebként és élő emlékként hordozza magán.”[3]

Az első világháború után pincészetek és szövetkezetek alakultak, az itt termesztett borok pedig igen keresettek voltak, és sikert arattak az 1937-es párizsi és 1939-es New York-i világkiállításokon. A második világháború alatt a külföldi kereskedők elmaradtak, a pincékben tárolt nagy mennyiségű bort az 1944-ben bevonuló oroszok megitták vagy elpazarolták. A kommunista hatalomátvétel után termelőszövetkezetek alakultak, melyek szőlőtermését az állami Vinalcool dolgozta fel. Az 1989-es rendszerváltás után privatizálták az állami gazdaságokat, számos szőlőültetvény pedig kipusztult.[8]

Gazdasága[szerkesztés]

A Hegyalját a kelet-nyugat irányban húzódó Erdélyi-érchegység megvédi a hideg északi légáramlatoktól, így a déli kitettségű domboldalak kiváló lehetőséget biztosítanak a szőlőtermesztésre. A történészek szerint már ősidőktől fogva foglalkoztak itt szőlőműveléssel. Feljegyezték, hogy a borkereskedők minden évben elözönlötték Nagyenyed környékét, hogy felvásárolják a jó minőségű szőlőt. Az igazi fejlődés a 19. században kezdődött, azonban a század végi filoxérajárvány elpusztította az ültetvényeket; a szőlőtermesztés a 20. század elején lendült fel ismét az Ambrósi-Fischer oltványtelepeknek köszönhetően.[9] A szőlészeti szakoktatás központja Csombord, itt már 1935-ben gazdasági iskola alakult melynek pincészete, gazdasága élenjárónak számított az országban, az itt végzett diákok szaktudása egész Erdély területén keresett volt. 1981-ben gazdasági társulás és korszerű ültetvények létesültek.[8]

Csávossy György szerint a térség – és egész Erdély – leghíresebb bora a Plébános, melyet 1963-as évjáratú csombordi termése tett ismertté.[10]

A Hegyalja kellemes éghajlata és homokos talaja kedvez a burgonya, kukorica, rozs, dohány termesztésének is.[2]

Kultúra[szerkesztés]

A Hegyalja népzenéjéről több tanulmány és hanganyag is megjelent Pávai István szerkesztésében:[11]

  • Nagyenyed vidéki magyar és román népzene. A magyarbecei Kulcsár Ferenc bandája (CD) Hagyományok Háza, Budapest, 2006.
  • Az Erdélyi Hegyalja népzenéje. Magyarbece (CD). Új Pátria sorozat. Válogatás az Utolsó Óra program gyűjteményéből. Fonó Budai Zeneház – Hagyományok Háza, Budapest, 2010.

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. ↑ a b Erdélyi-Hegyalja. Dél-Erdély. [2022. január 15-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. január 15.)
  2. ↑ a b c Győrfi 177–178. o.
  3. ↑ a b Hegyalja. Nagyenyedi Református Egyházmegye. (Hozzáférés: 2022. január 15.)
  4. ↑ Hajdú-Moharos József, Hevesi Attila: A Kárpát–Pannon-térség tájtagolódása. Arcanum. (Hozzáférés: 2022. január 15.)
  5. ↑ Csávossy 7–8. o.
  6. ↑ Csávossy 9–10. o.
  7. ↑ Hegyalja. Magyar Néprajzi Lexikon. mek.oszk.hu. (Hozzáférés: 2022. január 15.)
  8. ↑ a b Csávossy 13–15. o.
  9. ↑ Hantz Lám Irén. Nagyenyed szóban-képben. Kolozsvár: Studium, 230–231. o. (2010). ISBN 9789736431814 
  10. ↑ Csávossy 16–17. o.
  11. ↑ Pávai István. Zeneakadémia, 2015. november 3. (Hozzáférés: 2022. január 28.)

Források[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Erdélyi-hegyalja&oldid=25721730”