Emetofóbia

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Jump to navigation Jump to search

Az emetofóbia a hányástól való intenzív, az elszenvedő által kezelhetetlennek megélt félelmet jelenti, amely krónikus és pervazív, valamint az élet számos területére, például a szociális és a párkapcsolati életre is kihathat. Egyik legsúlyosabb következménye a terhességről való lemondás, vagy akár az abortusz is lehet. Többféle megjelenési formája van, amely magában foglalhatja a hányás átélésétől, és a mások rosszullétének látványától való rettegést is. Gyakoriságáról igen keveset tudunk, mindössze egy kérdőív kérdezett rá specifikusan a hányással kapcsolatos fóbiára, amely 0,1%-os pont, valamint 0,2%-os élettartam prevalenciát talált. A többi szorongásos betegséghez hasonlóan, az emetofóbia is nagyobb arányban érinti a nőket.[1] Más specifikus fóbiákkal összehasonlítva nehezebben kezelhető, valamint erősebben debilizáló.[2]

Könnyen összekeverhető az anorexiával, a szociális fóbiával, a pánikbetegséggel, vagy az agorafóbiával is, mivel sok esetben alacsony testsúly, és különböző elkerülő viselkedések figyelhetőek meg az érintetteknél, azonban esetükben ezek csupán a hányástól való félelem melléktermékei. Szociális fóbiától való elkülönülését az is bizonyítja, hogy az emetofóbiások többsége úgy nyilatkozott, nem a megszégyenüléstől félnek egy esetleges hányás során, hanem önmagában az általa kiváltott diszkomfortérzéstől. Ráadásul a legtöbben a privát, valamint publikus helyen való rosszulléttől is egyaránt tartanak. Emellett az OCD-vel is rokonságot mutat a jelenlevő kompulzív viselkedésformák miatt. Ilyen például az ételek többszöri megmosása, megszagolása frissességének ellenőrzése érdekében, vagy a különböző bélrendszeri mozgások folyamatos monitorozása. Sokan még a hányás szó kimondását, leírását is kerülik.[3]

Megjelenésének ideje és okai[szerkesztés]

Az emetofóbia jelenléte nem köthető bizonyos életszakaszhoz, ugyanúgy felléphet és fennállhat gyermek, felnőtt, valamint időskorban is.[4] Kialakulásához legtöbbször egy traumatizáló élmény vezet, amely során ők maguk hánytak, vagy másokat hányni láttak. Ilyen helyzet lehet például betegség következményeként megjelenő hányás, hányás nyilvános helyen, vagy például egy beteg hozzátartozó ápolása.[1] Azonban sok emetofóbiás nem emlészik konkrét helyzetre, amelyhez betegségének kialakulását köthetné, tehát jelenleg a kutatók nem tudják pontosan megmondani a félelem keletkezésének okát. Valószínűleg több tényező együttes hatása okozhatja, mint sok más szorongásos betegséget is [5]. Például genetikai prediszpozíció is lehetséges a fóbiára.[3]

Egy lehetséges magyarázatát a fóbiának Dr. Angela L. Davidson adta, aki a kontrollhely fogalmához köti a betegséget. A kontrollhely azt jelenti, a személy mit gondol, honnan származik élete eseményei felett érzett kontrollja. A belső kontrollos személyek úgy gondolják, ők ellenőrzik tevékenységeik kimenetelét, míg a külső kontrollhellyel rendelkezők épp ellenkezőleg, úgy érzik, ami velünk történik, gyakran a befolyásukon kívül van. Davidson szerint az emetofóbiások gyakran belső kontrollhellyel rendelkeznek, ezért nagyon nehéznek érzik a kontroll elvesztését a hányás során, ami ezáltal fóbiához vezethet.[6]

Hatása a mindennapi életre[szerkesztés]

Az emetofóbia az élet számos területére kihatással lehet az állandóan jelen lévő szorongás, illetve a különböző elkerülő viselkedések miatt.[4] Sokan inkább ki se mozdulnak a lakásból, nehogy nyilvános helyen hányjanak, vagy nem utaznak különböző közlekedési eszközökön (főképp hajó, repülő) az utazási betegség (kinetózis) lehetősége miatt. Ráadásul a kórokozóktól való félelmük és a hányás látványától való rettegésük következményeképp is lehetséges a közösségi tevékenységek, illetve a különböző intézmények (kórházak, iskolák, óvodák), közterületek elkerülése. A betegséggel akár a gyermekvállalás is lehetetlenné válhat. Az alkohol ivása, éttermekben, büfékben való evés, nyilvános mosdók használata, és vidámparkok meglátogatása is nehézséget okozhat számukra.[3][7] Ezenkívül sokak életét megnezíti a szeretteik betegségükhöz való hozzáállása, meg nem értése, főképp a fóbia kevésbé ismert mivolta miatt.[8]

Kezelési és mérési lehetőségek[szerkesztés]

Klinikai szempontból megfoghatatlannak jellemzik ezt fóbiát [9] mivel más irracionális félelmekkel szemben nagyon kevés figyelmet kap, ezért igencsak limitált a témában lefolytatott kutatások száma.[10]

Mérési lehetőségek[szerkesztés]

Jelenleg két kérdőív áll rendelkezésre az emetofóbia diagnosztizálásához, a Specific Phobia of Vomiting Inventory (SPOVI) [11], és az Emetophobia Questionnaire (EmetQ) [12], azonban ezek egyike sem érhető el jelenleg magyarul.

Gyógyszeres kezelés[szerkesztés]

Az emetofóbiások esetében a gyógyszeres kezelés sok esetben nehézséget okozhat tekintve, a betegek könnyen elutasíthatják azok bevételét, a mellékhatásként lehetségesen megjelenő hányás miatt. Ha mégis rávehető a beteg a gyógyszerek szedésére benzodiazepinek, valamint antidepresszánsok is hatásosak lehetnek. Néhány beteg úgy nyilatkozott, különböző hányáscsillapítók bevétele is enyhítette fóbiájukat.[3]

Terápiás módszerek[szerkesztés]

Többféle technika hatékonynak bizonyult, ilyen például a különböző hányással kapcsolatos videók megnézetése a beteggel [13], hipnózis [14], fokozódó hányinger keltése több alkalommal, hosszabb időn keresztül [15], szisztematikus viselkedésterápia [16], hányáshoz kötődő ingerek megközelítése [17], és pszichodinamikus terápiák is [18].

Források[szerkesztés]

  1. ^ a b Becker, E. S., Rinck, M., Türke, V., Kause, P., Goodwin, R., Neumer, S., & Margraf, J. (2007). Epidemiology of specific phobia subtypes: Findings from the Dresden Mental Health Study. European Psychiatry, 22, 69-74.
  2. Veale, D. (2009). Cognitive behaviour therapy for a specific phobia of vomiting. The Cognitive Behaviour Therapist, 2(4), 272-288.
  3. ^ a b c d Lipsitz, Joshua D., Anthea (2001. január 1.). „Emetophobia: Preliminary results of an internet survey” (en nyelven). Depression and Anxiety 14 (2), 149–152. o. DOI:10.1002/da.1058. ISSN 1520-6394.  
  4. ^ a b Dattilio, F. M. (2003). Emetic exposure and desensitization procedures in the reduction of nausea and a fear of emesis. Clinical Case Studies, 2(3), 199-210.
  5. Mineka S, Zinbarg R (2006) A contemporary learning theory perspective on the etiology of anxiety disorders: it’s not what you thought it was. Am Psychol 61:10
  6. Davidson, Angela L., Christopher Boyle, and Fraser Lauchlan. "Scared to Lose Control? General and Health Locus of Control in Females with a Phobia of Vomiting." Journal of Clinical Psychology 64.1 (2008): 30-9.
  7. Veale, D., & Lambrou, C. (2006). The psychopathology of vomit phobia. Behavioural and Cognitive Psychotherapy, 34(2), 139-150.
  8. Eijk, Maggy van: 22 Things You Need To Know About Emetophobia (en nyelven). BuzzFeed. (Hozzáférés: 2018. február 25.)
  9. Davidson, Angela L., Fraser (2008. január 1.). „Scared to lose control? General and health locus of control in females with a phobia of vomiting” (en nyelven). Journal of Clinical Psychology 64 (1), 30–39. o. DOI:10.1002/jclp.20431. ISSN 1097-4679.  
  10. Boschen, Mark J.. „Reconceptualizing emetophobia: A cognitive–behavioral formulation and research agenda”. Journal of Anxiety Disorders 21 (3), 407–419. o. DOI:10.1016/j.janxdis.2006.06.007.  
  11. Veale, D., Ellison, N., Boschen, M. J., Costa, A., Whelan, C., Muccio, F., & Henry, K. (2012). Development of an inventory to measure specific phobia of vomiting (emetophobia). Cognitive Therapy And Research, doi:10.1007/s10608-012-9495-y
  12. Boschen, M. J., Veale, D., Ellison, N., & Reddell, T. (2013). The emetophobia questionnaire (EmetQ-13): Psychometric validation of a measure of specific phobia of vomiting (emetophobia). Journal of anxiety disorders, 27(7), 670-677.
  13. McFadyen M, Wyness J (1983). You don’t have to be sick to be a behaviour therapist but it can help! Treatment of a vomit phobia. Behavioural Psychotherapy 11, 173–176.
  14. Wijesinghe B (1974). A vomiting phobia overcome by one session of flooding with hypnosis. Journal of Behavioural Therapy and Experimental Psychiatry 5, 169–170.
  15. Lesage A, Lamontagne Y (1985). Paradoxical intention and exposure in vivo in the treatment of psychogenic nausea: report of two cases. Behavioural Psychotherapy 13, 69–75.
  16. O’Connor JJ (1983). Why can’t I get hives: brief strategic therapy with an obsessional child. Family Process 22, 201–209.
  17. Hunter PV, Antony MM (2009). Cognitive-behavioral treatment of emetophobia: the role of interoceptive exposure. Cognitive and Behavioral Practice 16, 84–91.
  18. Ritow JK (1979). Brief treatment of a vomiting phobia. American Journal of Clinical Hypnosis 21, 293–296.