Első skót függetlenségi háború
| Első skót függetlenségi háború | |||
| Skót függetlenségi háborúk | |||
 | |||
| Az 1297. szeptember 11-i Stirling hídi csata | |||
| Dátum | 1296. március 26. – 1328. május 1. | ||
| Helyszín | Skót és Angol Királyság | ||
| Casus belli | skót trónörökösödési vita | ||
| Eredmény | Skót győzelem
| ||
| Harcoló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
| Első skót függetlenségi háború |
|---|
|
angol győzelem, 
skót győzelem, 
skót belháború
Az első skót függetlenségi háború-ban a Skót Királyság küzdött önállóságáért az Angol Királysággal 1296 és 1328 között. A háború a Skócia elleni angol invázióval kezdődött 1296-ban, és a skót függetlenség jogi értelemben vett helyreállításáig tartott, amelyet az Edinburgh–northamptoni békemegállapodás rögzített 1328-ban. A tényleges függetlenség 1314-ben, az angolok bannockburni csatában elszenvedett veresége után alakult ki. Az angol királyok arra törekedtek, hogy Skócia feletti fennhatóságuk hangoztatásával területet szerezzenek. A skótok azért küzdöttek, hogy az angol uralom és befolyás ne érvényesülhessen Skóciában.
Az első skót függetlenségi háború két másik háborúhoz kapcsolódik. A gascogne-i[m 1] és a francia–flamand háború[m 2] IV. Fülöp francia és I. Eduárd angol király közti konfliktusok voltak. A franciák Skóciában – János skót király személyében –, az angolok Flandriában – Guy de Dampierre, Flandria grófja személyében – találtak szövetségesre.
A háborút kiváltó események
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]III. Sándor skót király uralkodása alatt Skóciában béke és gazdasági stabilitás volt, ám 1286. március 19-én a király halálával trónöröklési válság alakult ki. Az egyetlen élő örökös, a gyermek Margit, Norvégiából hazatérőben 1290. szeptember 26-án Orkney-nál meghalt. A trónért több igénylő lépett fel. A skót főnemesség I. Eduárd angol királyt kérte fel döntőbírónak, aki csak úgy vállalta a döntőbíró szerepét, hogy a jelöltek elismerik őt Skócia hűbérurának. A berwick-upon-tweedi nagy hűbéri bíróság 1292 novemberében John Balliol javára döntött. Eduárd visszaélt főhűbérúri jogábal, John Balliolt megalázó módon angol bíróság elé idézte. A skótok szemében a király tekintélye megrendült. John Balliol 1295-ben IV. Fülöp francia királlyal szövetségre lépett és a következő évben felmondta az Eduárdnak tett hűségesküt. Válaszul Eduárd 1296 márciusában megtámadta Skóciát, elfoglalta és feldúlta Berwicket, az áprilisi dunbari csatában döntő vereséget mért a skót haderőre. Júliusra John Balliolt letaszította a trónról. A skót előkelők tömegével tetetett húségesküt, gyakorlatilag angol uralom alá vonva az országot.
Andrew Moray és William Wallace
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Moray és Wallace felemelkedése
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Andrew de Moray, északi földbirtokos fia, az 1296. áprilisi dunbari vereség után apjával együtt fogságba esett, majd 1296–1297 telén megszökött a chesteri várból, visszatért a Moray-öböl északi partján álló avochi családi várba, majd John Balliol nevében felkelést hirdetett. Rövid idő alatt híveket toborzott, és rajtaütésszerű, gerilla taktikával Banff és Inverness között sorra megtámadta, bevette és lerombolta az angol helyőrségek várait. Hamarosan egész Morayshire Eduárd emberei ellen lázadt. A térség megszerzése után figyelme az északkeleti országrész felé fordult.
William Wallace 1297 májusában vált országosan ismertté, amikor Lanarkban megölte William Haselrig angol seriffet és a helyőrség több tagját. A hír gyorsan terjedt, egyre többen csatlakoztak hozzá, és Robert Wishart, Glasgow püspöke[3] nyílt támogatása – áldása – társadalmi legitimációt adott a korábban sok főnemes szemében törvényen kívülinek számító felkelőknek. Wallace-t hamarosan William Douglas[4] és mások is követték. 1297 júniusának elején Wallace és Douglas jelképes csapást tervezett Scone felszabadítására, ahol William de Ormesby, a skót királyság angolok által kinevezett főbírája működött. Ormesby értesülve a készülő akcióról elmenekült.
A francia ügyekkel foglalkozó Eduárd eközben – francia ügyei mellett – Henry Percy és Robert Clifford[5] vezetésével küldött erőt a felkelés letörésére, és Robert Bruce, Carrick grófja is északra indult Douglas ellen; útközben azonban a skót ügy mellé állt. A főúri felkelést megosztottság és elhúzódó egyeztető tárgyalások bénították, miközben Wallace és Moray tovább folytatta hadjáratát. Rövidesen az angolokat ismét a Forth folyótól délre szorította, Dundee várát kivéve. Amikor Dundee várát ostrom alá vették, Wallace értesült arról, hogy újabb angol sereg közeledik észak felé John de Warenne, Surrey 6. grófja[1] vezetésével. A város vezetőire bízta az ostrom folytatását, és csapataival elindult, hogy feltartóztassa az előrenyomulást.
A Stirling hídi-csata, Wallace Skócia őre
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]1297. szeptember 11-én Andrew de Moray és William Wallace a stirlingi hídnál csapott össze Surrey grófjának angol seregével. A skótok megvárták, míg az angol elővéd átkel a hídon, majd lerohanták őket. A lovasság nem tudott kibontakozni, sokan elestek, és a híd az angol erősítés átkelése közben összeomlott, ezért az átkelt angolok menekültek. Moray később sebeibe belehalt, ami súlyos veszteség volt, de a Stirling hídi csata a skótok első fontos győzelme volt. Egy héttel később Wallace betört Angliába, Northumberlandben, majd Cumberlandben fosztogatott, mielőtt visszatért Skóciába. A hadjárat alatt hétszáz falut felégetett, jelentős zsákmánnyal megrakodva érkezett haza.
A Stirling hídi győzelem után Wallace igazgatta az országot. Igyekezett visszaállítani a kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat Európával, valamint visszanyerni a korábbi tengerentúli kereskedelmet.Hatalma csúcsán 1298 márciusában lovaggá ütötték. A száműzött John Balliol nevében Skócia Őrzőjévé (régens) nevezték ki, elkezdett felkészülni az I. Eduárd elleni hadjáratra.
Falkirktől kivégzésig
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]1298 januárjában IV. Fülöp fegyverszünetet kötött I. Eduárd királlyal, amely Skóciára nem terjedt ki, így a skótok külső támasza meggyengült. I. Eduárd márciusban hazatért, Yorkba tette át kormányzata központját, majd 1298. július 3-án sereget gyűjtött és Skóciába vonult, hogy megtörje William Wallace és hívei ellenállását. Július 22-én a Falkirk közelében vívott csatában az angol haderő legyőzte a kisebb skót sereget. A forrás szerint az angol hosszúíjászok nagy távolságból pusztították a skót lándzsás tömböket és a lovasságot. A győzelem után I. Eduárd és serege visszatért Angliába, így Skócia teljes alávetése elmaradt, Wallace pedig a vereség következményeként visszavonult, majd decemberben lemondott az Őrző tisztségről.
Wallace helyét Robert Bruce és John „Red“ Comyn[2] vette át közösen, de személyes ellentétük akadályozta a hatékony irányítást. Francia és római diplomáciai nyomásra 1299-ben I. Eduárd a fogságban levő John Balliolt VIII. Bonifác pápa felügyeletébe adta. Az egyházfő a Scimus, Fili bullában elítélte Skócia megszállását és tárgyalásra szólította fel a királyt, amit I. Eduárd figyelmen kívül hagyott. Wallace Európába indult támogatást keresni, Rómába is eljuthatott. Skóciában William Lamberton, St Andrews püspöke[6] harmadik, „semleges” Őrzőként jelent meg, hogy a Bruce–Comyn ellentétet csillapítsa, miközben a skótok visszafoglalták Stirling várát.
1300 májusában I. Eduárd újabb hadjáratot vezetett Annandale és Galloway térségébe. A királyi felhívásra negyven lovag és három és félszáz lovas kisőrő jelentkezett, ezt egészített ki 850 fizetett, főként udvari katona. I. Eduárd 9000 gyalogost is össze tudott gyűjteni. A hadjárat során az angolok elfoglalták Caerlaverock várát is. A döntő összecsapás azonban elmaradt, és 1300. október 30-án fegyverszünetet kötöttek, amely után I. Eduárd visszatért Angliába.
1301-ben az Őrzők személye többször változott: Ingram de Umfraville lovag[7], Comyn és Lamberton lemondása után John de Soules[8] lett az egyedüli Őrző, mivel nem tartozott a Bruce- vagy a Comyn-csoporthoz. I. Eduárd 1301 júliusában hadjáratát két irányban indította: nyugaton fia, Eduárd, keleten maga a király nyomult előre. A skót erők Soulis és Umfraville vezetésével a herceg seregét Lochmabennél támadták és folyamatosan zaklatták, miközben az angolok Bothwell kastélyt is elfoglalták, majd a két angol sereg Linlithgowban telelt. A hadjárat mégsem törte meg a skót harcképességet, és 1302 januárjában I. Eduárd kilenc hónapos fegyverszünetet fogadott el.
Ekkor Robert Bruce több nemessel együtt hűséget esküdött I. Eduárdnak. Vélhetően Bruce nem akarta tovább kockára tenni hívei, családja és öröksége sorsát a száműzött John Balliol ügyéért. I. Eduárd számára is előnyös volt Bruce megnyerése, miközben pápai kiközösítéssel és francia invázió lehetőségével is számolnia kellett.
1302 telén, a fegyverszünet lejárta után I. Eduárd tavaszig halogatta a nagy hadba hívást, de John Segrave felderítő hadát Comyn és Simon Fraser rajtaütéssel megverte, és Segrave súlyosan megsebesült, bár emberei később kimentették. A skót sikert aláásta, hogy 1303 májusában IV. Fülöp békét kötött Angliával a skótok említése nélkül. I. Eduárd 1303 májusának közepén megindította a hódító hadjáratot, és útvonala során elérte Edinburgh-t, majd Perth-t, később pedig Aberdeent, végül Dunfermlineban telelt. 1304 elején a határvidéki portyák után a vezető skótok többsége behódolt, Wallace, Fraser és a Franciaországban tartózkodó Soulis kivételével.
A megadási feltételeket 1304. február 9-én Comyn tárgyalta. Fogolycserét kezdeményezett váltságdíj fejében, megtorlások és tömeges vagyonelkobzások mellőzését kérte, valamint azt, hogy Skócia törvényei és szabadságai III. Sándor korabeli állapotukban maradjanak, a szükséges változtatásokhoz pedig skót főúri beleegyezés társuljon. I. Eduárd 1304 májusában ostrom alá fogta Stirling várát. Amikor három hónapnyi bombázás után a védők megadták magukat. 1304. június 11-én Bruce és Lamberton titkos szövetséget kötött „barátságra és szövetségre” mindenki ellen, ami a skót függetlenségi törekvések újjászervezésének jele volt.
1305-ben I. Eduárd Skóciát adminisztratív bekebelezésén dolgozott. Májusban parlamentet hívott össze, és unokaöccse, Richmond grófja[9] lett a helytartói kormányzat feje; Roxburgh és Jedburgh kastélya angol ellenőrzés alatt maradt. A bírói tisztségeket angol–skót párokban osztották ki, a stratégiai pontokat angol sheriffek és várnagyok felügyelték, miközben a tényleges hatalom az angoloknál összpontosult. Wallace-t 1305. augusztus 3-án Glasgow közelében, Robroystonnál, elfogták, majd Londonba vitték, ahol 1305. augusztus 23-án kivégezték. A fejét a London Bridgere tűzték, testrészeit pedig különböző városokban állították ki.
Robert the Bruce, a skótok királya
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]
A dumfriesi szikra
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése].jpg)
A Robert Bruce és John „Red“ Comyn között a bizalmatlanság nyílt szakítássá vált, miután Comyn beárulta Bruce-t I. Eduárdnál. Bruce visszamenekült Skóciába. Dumfriesben 1306. február 10-én a ferencesek templomban tartott titkos találkozón Bruce árulással vádolta Comynt, majd dühében megsebesítette, emberei ezután végeztek vele, Bruce hívei pedig rákényszerítették a helyi angol bírákat a vár feladására. A templomi vérontás kiközösítés veszélyével járt, mégis döntőnek bizonyult, mert a skót egyház vezetőinek támogatása mellé állt. Bruce Glasgowban találkozott Robert Wishart püspökkel[3], aki feloldozta és felkelésre buzdított. Együtt mentek a scone-i apátsághoz, ahol más főpapok és nemesek is csatlakoztak hozzájuk.
I. Róbert uralkodása
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]Kevesebb mint hét héttel később, 1306. március 25-én Scone-ban Robert Brucet skót királlyá koronázták, majd hadjáratba kezdett királysága felszabadítására. A methveni csatában vereséget szenvedett, ezért bujdosóként kiszorult a skót szárazföldről. Feleségét, leányát és több rokonát az angolok elfogták, három testvérét kivégezték. 1307-ben visszatért, és egymás után aratott győzelmekkel erősítette meg hatalmát, amit I. Eduárdnál 1307. júliusi halála is elősegített. 1314-ben a bannockburni győzelem kiemelt jelentőségű volt, ezután az angolok a női rokonokat fogolycserével szabadon engedték. 1320-ban megszületett az arbaothi nyilatkozat, amelyet a skót rendek közössége XXII. János pápának küldött Skócia függetlenségét megerősítve. 1327-ben II. Eduárdot letették és megölték. Bruce északi-angliai hadjáratai rákényszerítették az angolokat az Edinburgh–Northampton-i szerződés aláírására 1328. május 1-jén, amely elismerte Skócia függetlenségét Bruce királyságával. A békét Róbert fia, Dávid és III. Eduárd húgának házassága erősítette meg.
Megjegyzések
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- ↑ A gascogne-i háborúban (1294–1303) IV. Fülöp francia király és I. Eduárd angol király állt szemben egymással, mivel az angol uralkodó – mint Aquitánia hercege – a francia király hűbérese volt, és a Guyenne/Gascogne feletti fennhatóság kérdése fegyveres konfliktushoz vezetett. A háború végül 1303-ban békével zárult, amely helyreállította az angol király birtoklását Aquitániában, de megerősítette a francia király hűbéri felsőbbségét. Hosszú távon a konfliktus rögzítette az angol–francia ellentétet a franciaországi angol birtokok miatt, és hozzájárult a későbbi százéves háború (1337–1453) kitöréséhez.
- ↑ A francia–flamand háborúban (1297–1305) IV. Fülöp francia király a Francia Királyság nevében a Flandria feletti királyi ellenőrzést próbálta megszilárdítani, míg Guy de Dampierre, Flandria grófja (az angol támogatás reményében is) ellenállt ennek, ezért a konfliktus a Flandria elleni francia fellépés és a városi ellenállás köré szerveződött. A háború 1305-ben zárult le, amikor IV. Fülöp rákényszerítette Flandriára a számára kedvező békét. Hosszabb távon a Courtrai-i csata 1302-ben megakasztotta a francia terjeszkedést a térségben, a városi céhek politikai súlyát növelte, és a gyalogság szerepének felértékelődéséhez vezető „gyalogsági forradalom” egyik fontos előképe lett, a skótok Bannockburnnél tudatosan mintaként tekintettek a flamandok harcmodorára.
Hivatkozások
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- 1 2 "John de Warenne, 7th Earl of Surrey". ThePeerage.com. Hozzáférés: 2026. január 13.
- 1 2 "John 'the Red' Comyn, 2nd of Badenoch". ThePeerage.com. Hozzáférés: 2026. január 13.
- 1 2 Cheney, David M. "Bishop Robert Wishart". Catholic-Hierarchy.org (angol nyelven). Catholic-Hierarchy.org. Hozzáférés: 2026. február 19.
- ↑ "Sir William 'Le Hardi' Douglas of that Ilk". ThePeerage.com. Hozzáférés: 2026. január 13.
- ↑ "Robert de Clifford, 1st Lord Clifford". ThePeerage.com. Hozzáférés: 2026. január 13.
- ↑ "Bishop L. Ambertn" (angol nyelven). Catholic-Hierarchy.org. Hozzáférés: 2026. február 8.
- ↑ Duncan, A. A. M. "Umfraville, Sir Ingram de (d. in or after 1321), baron". Oxford Dictionary of National Biography (angol nyelven). Oxford University Press. doi:10.1093/ref:odnb/49379. Hozzáférés: 2026. február 8.
- ↑ "Soulis, John de". Dictionary of National Biography, 1885–1900 (angol nyelven). Hozzáférés: 2026. február 8.
- ↑ "John de Bretagne, 3rd Earl of Richmond". ThePeerage.com. Hozzáférés: 2026. január 13.
Fordítás
[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]- Ez a szócikk részben vagy egészben a First War of Scottish Independence című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
