Első Evangjeli-kormány

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez


Első Evangjeli-kormány
Megalakulása 1921. október 16.
Feloszlása 1921. december 6.
Időtartam 1 hónap 20 nap
Állam Albánia
Államforma alkotmányos monarchia
Miniszterelnök Pandeli Evangjeli
Államfő négytagú Legfelsőbb Tanács

Előző kormány
Következő kormány
második Vrioni-kormány
Koculi-kormány

Az első Evangjeli-kormány az 1912-ben függetlenné vált Albánia időrendben nyolcadik (az ügyvezető kormányszerveket is számolva tizenegyedik), 1921. október 16-a és december 6-a között hivatalban lévő kormánya volt. A több politikai csoportot egyesítő, a köznyelvben Szent Egységnek is nevezett, Pandeli Evangjeli vezette kormány elsődleges feladata az országra támadó jugoszláv hadsereg feltartóztatása, az Albán Fejedelemség területi integritásának megőrzése volt. A nagyhatalmak és a nemzetközi diplomácia hathatós közbenjárására, valamint a hadsereg-főparancsnok Amet Zogolli katonai sikereinek köszönhetően Észak-Albánia elszakadásának ugyan sikerült elejét venni, a belpolitikai törésvonalak mentén szétszabdalt kabinet munkája mégis ellehetetlenült, bukását rossz politikai döntések sorozata siettette. Aqif Elbasani régens felbujtására 1921. december 6-án Evangjeli miniszterelnököt fegyverrel lemondásra kényszerítették, kormánya a puccsal megbukott.

Evangjeli egy évtizeddel később, az Albán Királyság(wd) időszakában, I. Zogu uralkodása alatt, 1930 márciusa és 1935 októbere között még három további kormány vezetője volt (második, harmadik és negyedik kormánya).

Előzményei[szerkesztés]

Bár az első világháború lezárásaként az 1920 januárjában összeült lushnjai kongresszus újra lefektette a háborúban szétszakított Albánia államszervezeti alapjait, a kis ország helyzete bel- és külpolitikailag sem volt stabilnak mondható. 1921. július 17-én északkeleti területein kikiáltották a Jugoszlávia által támogatott szakadár Mirditai Köztársaságot, Olaszország továbbra is igényt formált a korábban általa elfoglalt délnyugat-albániai területekre, Vlora környékére és Sazan szigetére, emellett a görögök észak-epiruszi aspirációi sem szűntek meg.[1] A három oldalról is szorongatott Albánia államhatárainak kérdése 1921. szeptember 2-án a Nemzetek Szövetségének közgyűlése elé került.[2] Hogy a nemzetközi döntéshozó fórumot kész tények elé állítsák, szeptember 18-án az addig a Drin vonalában állomásozó jugoszláv alakulatok megkezdték a fegyveres előrenyomulást albán területen.[3] Iliaz Vrioni kormánya szeptember 22-én memorandumot intézett a Nemzetek Szövetségéhez és a szövetséges nagyhatalmakhoz, amelyben beavatkozásukat és a jugoszláv kormány megregulázását sürgették.[4] Október elejéig a Nemzetek Szövetségének eseti bizottsága és a Párizsban ülésező nagyköveti konferencia egyaránt helyt adott az államhatárokat illető albán igényeknek, szavatolták az 1913-ban megállapított határok érvényességét, ugyanakkor az olasz területigények kérdését nyitva hagyták.[5] Albánia több nagyvárosában olaszellenes tüntetésekre került sor, majd megújultak a jugoszláv betörések is.[6]

Megalakulása és összetétele[szerkesztés]

A kormány vezetője, Pandeli Evangjeli

Az újabb fejlemények hatására Vrioni kormányfő október 16-án benyújtotta lemondását, kabinetje feloszlott. Noha az albán belpolitika végletesen szétszabdalt volt, a politikai vezetők felismerték, hogy a kialakult helyzetben nemzeti egységre van szükség. Az újonnan alakítandó egységkormányban az egyébként szembenálló felek mindegyikének helyet kívántak szorítani, ahogy a leginkább fenyegetett Észak-Albánia politikai képviselőinek is. Bár a haladókat képviselő Amet Zogolli remélte, hogy domináns szerepet játszhat az új kabinetben, a régenstanács tagja, egyúttal Zogu ellenlábasa, Aqif Elbasani a Vrioni-kormány külügyérét, a mérsékelt és független politikus hírében állt Pandeli Evangjelit kérte fel a kormányalakításra.[7]

Evangjeli kormánya – amely a köznyelvben koalíciós jellegének köszönhetően a Szent Egység (albán Bashkimi i Shenjtë) megnevezést kapta – még aznap, 1921. október 16-án megalakult.[8] Evangjeli nem csak Albánia történelmének első ortodox felekezetű miniszterelnöke volt, de az általa alapított kormány volt az első, amelyben a nagy birtokvagyonokkal és előjogokkal rendelkező földesúri családok sarjai mellett polgári származású személyeknek is jutott hely.[9] Ennek oka persze nem annyira Evangjeli egyensúly-teremtési szándéka, mint a koalíciós kormányzás kompromisszumát megkötő ellenérdekelt politikai felek döntése volt. Sajátos volt a kabinet összetétele abból a szempontból is, hogy az egyébként megfontolt, az albán politikai erőtérben liberálisnak tartott Evangjeli kormányfői irányítása alá került az elmúlt esztendők több „erős embere”. A Mat-vidék törzsfője, Amet Zogolli a fegyveres erők főparancsnoka lett, de ott ült a kabinetben két ádáz ellensége, Bajram Curri és Zija Dibra is; az előző években egyikük sem félt fegyverrel érvényt szerezni politikai érdekeinek. Az Evangjeli-kormány tagjainak kiválasztásában részt vett Avni Rustemi, aki az előző évben meggyilkolta az uralkodói ambíciókat dédelgető Esat Toptanit, Zogolli anyai nagybátyját, valamint Qazim Koculi, Vlora erős kezű prefektusa is.[10] A tárcavezetőket magában foglaló szűkebb kabinet összetétele a következő volt: Pandeli Evangjeli miniszterelnök és külügyminiszter, Bajram Fevzi(wd) belügyminiszter, Koço Tasi igazságügy-miniszter, Ahmet Dakli pénzügyminiszter (később őt Kolë Thaçi váltotta a poszton), Hilë Mosi oktatási miniszter (akit menet közben Rexhep Mitrovica váltott), Zija Dibra közmunkaügyi miniszter, Isuf Gjinali(wd) hadügyminiszter.[11]

Az Evangjeli-kormány minisztertanácsának tagjai[12]
Név Tisztség Hivatali idő
Pandeli Evangjeli miniszterelnök 1921. október 16. – 1921. december 6.
külügyminiszter 1921. október 16. – 1921. december 6.
Bajram Fevzi belügyminiszter 1921. október 16. – 1921. december 6.
Koço Tasi igazságügy-miniszter 1921. október 16. – 1921. december 6.
Ahmet Dakli pénzügyminiszter 1921. október 16. – 1921. december*
Hilë Mosi oktatásügyi miniszter 1921. október 16. – 1921. december**
Zija Dibra közmunkaügyi miniszter 1921. október 16. – 1921. december 6.
Isuf Gjinali hadügyminiszter 1921. október 16. – 1921. december 6.
Mustafa Maksut hadügyminiszter-helyettes 1921. október 16. – 1921. december 6.
*Dakli lemondott, a kormányfő Kolë Thaçit jelölte a helyére.
**Mosi lemondott, Rexhep Mitrovicát jelölték a helyére.

Tevékenysége[szerkesztés]

Külpolitika[szerkesztés]

Az albán támadásokból mára szerb hóditó hadjárat lett. Olasz hirek megerősitik, hogy a szerbek albán földön folytonosan előrenyomulnak, már csak negyven kilométernyire állanak Tiránától, Giovanni di Meduát és Alessziót pedig már el is foglalták. A szerbek kezdetben fegyveres fellépésüket a veszedelmes albán támadásokkal magyarázták, utóbb aztán olasz tiszteknek és katonáknak az albán hadseregben való elhelyezésével mentegették magukat. Mindez természetesen csak ürügy volt, a mit ugy sem hitt el senki. Az igazság az, hogy a szerbek a nagyhatalmakat befejezett tények elé óhajtják állitani, tudva és látva azt, hogy manapság semmi sem hat olyan biztosan, mint a befejezett tény.

Az európai politika. Budapesti Hirlap, XLI. évf. 252. sz. (1921. nov. 9.) 4. o.

A kormány hivatalba lépésekor már jugoszláv kézen volt néhány kisebb albániai terület, fenyegető volt, hogy Shkodra városát elszakítják az ország többi részétől.[13] Az Evangjeli-kormány tíz napja volt hatalmon, amikor 1921. október 26-án a jugoszláv hadsereg északkeleten ismét betört Albánia területére, bevonult a Drin völgyébe, és november 1-jéig elfoglalta Arras(wd), Lura(wd) és Orosh vidékét, november 6-án pedig hivatalosan is háborúban állónak deklarálták magukat Albániával.[14] Időközben az Evangjeli-kormány november 2-án értesítette a Nemzetek Szövetségét az újabb fejleményekről, és sürgette a nemzetközi szervezetet korábbi határozatainak érvényesítését.[15] Az albán kormány kérését meghallgatva az Egyesült Királyság november 7-én a nagykövetek konferenciájához fordult, hogy az albániai helyzet felőli döntést napirendjére tűzze. Két nappal később erre sor is került, az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország és Japán képviselőinek aláírásával a nagyhatalmak újólag elismerték Albánia függetlenségét, kisebb módosításokkal 1913-ban megállapított államhatárainak érvényességét, egyúttal elrendelték a jugoszláv csapatok azonnali evakuálását, valamint az észak-albániai államhatár helyszíni megállapításának munkájára egy határbizottságot alakítottak.[16] November 12-én a brit, francia és olasz kormányok külön hivatalosan is elismerték az Evangjeli-kormányt.[17]

A Nemzetek Szövetsége nyomására és Amet Zogolli sikeres katonai akcióinak köszönhetően a november 10-én már Shëngjin és Lezha térségét is elfoglaló és az albán fővárost fenyegető jugoszláv hadsereg november 12-én megkezdte a kivonulást. November 14-éig csapataikat evakuálták Albániából, november 19-én pedig a négytagú – luxemburgi, norvég, finn és svájci összetételű – nemzetközi határbizottság is megérkezett az országba, hogy a határkijelölés munkája mellett a helyszínen tájékozódjék a jugoszlávokkal szemben felmerült népirtás körülményeiről.[18] Az albán kormány számadása szerint az előző időszakban 6603 lakóházban, 50 mecsetben és 18 kolostorban esett kár a jugoszláv csapatok átvonulása során, 738 polgári személyt gyilkoltak meg (300-an a rájuk gyújtott épületekben égtek halálra), 3-4 ezer ember vált földönfutóvá. Herbert Fischer brit diplomata helyszíni tapasztalatairól számot adva a Nemzetek Szövetsége főtanácsának azt jelentette, hogy Dibra(wd) és Luma(wd) vidékein csak elnéptelenedett, porig égett falvakat látott, értesülései szerint 157 település esett a jugoszláv agresszió áldozatául.[19]

Belpolitika[szerkesztés]

Az Észak-Albániában kialakult helyzet, a jugoszláv katonai agresszió Zogolli malmára hajtotta a vizet, aki a fegyveres erők főparancsnokaként azonnal büntető hadjáratot indított az elszakadni akaró mirdita renegátok ellen. A régenstanácsban ülő és Zogolli politikai törekvései felett aggodalmat érző Aqif Elbasanit ez a lépés nyugtalanította, a közelmúltban ugyanis Zogolli már több kísérletet tett a mirdita fegyveresek megnyerésére. Félő volt, hogy ezúttal sikerrel jár, és a mirditákat maga mellé állítva hatalomra tör.[20] Elbasani a helyzetet először úgy próbálta megoldani, hogy túlhatalmat biztosított az Evangjeli-kormánynak. A nemzetgyűlés munkáját felfüggesztette, a kabinetnek pedig átmeneti időre teljhatalmat biztosított a belpolitikai helyzet stabilizálására. Elbasani döntése azonban felzúdulást keltett a politikai elit egyes köreiben, így más megoldás után kellett nézniük.[21] Ezt követően Elbasani és Hasan Prishtina felbujtására több kormányközeli politikus, Mustafa Kruja, Hoxha Kadriu(wd) és Zija Dibra Zogolli-ellenes intrikával próbálták aláásni politikai ellenfelük hitelét. A kísérlet ismét rosszul sült el, annyit értek el vele, hogy Zogolli ellenlábasai közül 1921. december 5-én többen kiléptek a kormányból, köztük Bajram Curri is, és Evangjeli gyakorlatilag már csak Zogollira támaszkodhatott a politikai helyzet konszolidálásában. Elbasani ráadásul visszautasította azokat a jelölteket, akikkel Evangjeli kétségbeesetten fel akarta tölteni a megüresedett tárcavezetői helyeket.[22]

Lemondatása[szerkesztés]

Aqif Elbasani az 1920-as években

Elbasani visszautasító magatartását magyarázza, hogy ekkor már készen állt az újabb terv: lemondatják az ellehetetlenült Evangjeli-kormányt, majd összehívják az alkotmányozó nemzetgyűlést azzal a céllal, hogy az Albán Fejedelemség trónjára alkalmas uralkodót válasszanak. Addig is – Aqif Elbasani tervei szerint – egy közmegegyezéses szakértői kormány irányította volna az államügyeket.[23]

Ennek végrehajtásához Elbasani meggyőzte régenstársait is, majd Luigj Bumçival együtt felkeresték Evangjelit, és felszólították a lemondásra. Érvelésük szerint Evangjeli elveszítette az albán nép támogatását. A kormányfő erre visszakérdezett, hogy ezt mégis mivel támasztják alá, miután korábban éppen a régenstanács függesztette fel törvénytelenül a nemzetgyűlés működését, amire Elbasani cinikus válasza az volt, hogy a régenstanács tagjai az uralkodó és a nép akaratát testesítik meg, vagyis az ő akaratuk a nép hangja. A miniszterelnök visszautasította a képviseleti demokrácia sajátos tolmácsolását, a régensek kezdeményezését alkotmányellenesnek bélyegezte meg, és nem volt hajlandó lemondani.[24]

Elbasaninak drasztikusabb eszközökhöz kellett nyúlnia, ha végig akarta vinni tervét. Még aznap éjszaka, 1921. december 6-án a kora hajnali órákban fegyvereseket küldött a tiranai Hotel Continentalba,[25] akik betörtek az ott lakó Pandeli Evangjeli szobájába, és rászegezett fegyverekkel ébresztették fel az alvó miniszterelnököt. Ezt követően, továbbra is rászegezett pisztolyokkal, arra kényszerítették, hogy aláírja lemondását, amit Evangjeli a kényszer hatására meg is tett.[26] Egyes források szerint a fegyveresek nem egyszerűen Elbasani által felbérelt brigantik, hanem a politikai élet szereplői voltak: Zija Dibra, kilépéséig az Evangjeli-kormány hadügyminisztere, valamint a Szent Egységhez tartozó két nemzetgyűlési képviselő, Mustafa Kruja és Ramiz Daci(wd),[27] más források Hasan Prishtinát is a fegyveresek között említik.[28] A puccs sikerrel járt, Evangjeli kormánya feloszlott, a volt miniszterelnök pedig még aznap elhagyta Tiranát.[29]

Hogy az Evangjeli-kormány államcsíny következtében oszlott fel, nem volt titok, egyedül a részleteket övezte homály. Az erőszakos lépés mindenesetre nem hozta el a kívánt eredményt, a belpolitikai élet konszolidációját. Sőt, 1921 decembere gyakorlatilag a puccsok hónapjaként került be az albán történelembe: az Evangjeli-kormány lemondatása után kinevezett Qazim Koculi egy napig sem volt Albánia miniszterelnöke, de öt nappal később már a Hasan Prishtina alakította újabb kormány is lemondott.[30] Zogollit ezen kormányok egyikébe sem választották be, amit az ambiciózus politikus nem hagyott annyiban. Az általa még november végén kibocsátott amnesztiával lekötelezte a mirditákat, így velük kibővülve fegyveresei élén Tiranába ment. A fővárosban Zogolli nyomatékosan kijelentette, hogy az Evangjeli-kormány feloszlásához államcsíny vezetett, és az alkotmánysértést előidéző régenstanácsi tagoknak, Aqif Elbasaninak és Luigj Bumçinak, valamint az illegitim miniszterelnöknek, Hasan Prishtinának egyaránt távozniuk kell hivatalukból. 1921. december 12-én felállt az Idhomene Kosturi vezette ügyvivő kormány, két héttel később pedig a Zogolli köréhez tartozó Xhafer Ypi kabinetje, amely már egy évig irányította az országot.[31] Az alkotmányossági helyzetet felülvizsgáló legfelsőbb bíróság későbbi döntése mások mellett Evangjelit is elmarasztalta, amiért nem élt minden hatalom adta eszközzel az államrend fenntartása érdekében.[32]

Jegyzetek[szerkesztés]

  1. Pearson 2004 :168–169.
  2. Pearson 2004 :169–170.
  3. Pearson 2004 :170.
  4. Pearson 2004 :170.
  5. Pearson 2004 :171–172.
  6. Pearson 2004 :172–173.
  7. Pearson 2004 :173.; Jacques 2009 :375.; Fischer 2012 :30.
  8. Elsie 2013 :134.; Qafoku 2017 :64. • 1921. október 19-ére írja az Evangjeli-kormány megalakulását, a Szent Egységet pedig a Vrioni-kormányt megbuktató politikai csoportként aposztrofálja: Palotás 2003 :224.
  9. Palotás 2003 :224.
  10. Gárdos 1990 :41.; Pearson 2004 :173.; Fischer 2012 :31.
  11. Dervishi 2012 :13. • Más forrás szerint Hilë Mosit valóban felkérték az oktatási tárca vezetésére, de ő elhárította a lehetőséget: Elsie 2013 :319.
  12. Dervishi 2012 :13.
  13. Pearson 2004 :173.
  14. Pearson 2004 :173–174.; Qafoku 2017 :66.
  15. Pearson 2004 :174.
  16. Pearson 2004 :175–176.; Qafoku 2017 :66. • Az eseményeket tévesen 1920-ra teszi: Gárdos 1990 :42.
  17. Pearson 2004 :176.
  18. Pearson 2004 :176–177., 179.; Fischer 2012 :32.; Qafoku 2017 :66. • Jóllehet, a korabeli magyar sajtó arról számolt be, hogy a jugoszláv csapatok evakuálása december 10-éig sem zárult le: Az európai politika. Budapesti Hirlap, XLI. évf. 281. sz. (1921. dec. 14.) 5. o.
  19. Pearson 2004 :178.
  20. Pearson 2004 :180.; Fischer 2012 :31.
  21. Palotás 2003 :224.; Jacques 2009 :375.
  22. Palotás 2003 :224.; Pearson 2004 :180.; Fischer 2012 :31., 34. • Curri kormányból való kilépését tolmácsolhatta akképpen, hogy Zogolli és Curri szembefordulása vezetett az Evangjeli-kormány megbukásához: Gárdos 1990 :42.
  23. Fischer 2012 :31.
  24. Pearson 2004 :180–181.; Fischer 2012 :31. • Vö. Elsie 2013 :59.
  25.  Egyes források szerint minderre a Hotel Internacionalban került sor: Pearson 2004 :181.; Fischer 2012 :32.
  26. Palotás 2003 :224.; Pearson 2004 :181.; Fischer 2012 :31–32.; Elsie 2013 :134.; Qafoku 2017 :64., 68., 70.
  27. Qafoku 2017 :xvi., 70.
  28. Jacques 2009 :375.
  29. Pearson 2004 :181.; Fischer 2012 :32.
  30. Palotás 2003 :224.; Pearson 2004 :181–182.; Fischer 2012 :31.
  31. Pearson 2004 :182–184.; Fischer 2012 :32–34.
  32. Fischer 2012 :34.

Források[szerkesztés]

  • Dervishi 2012: Kastriot Dervishi: Kryeministrat dhe ministrat e shtetit shqiptar në 100 vjet: Anëtarët a Këshillit të Ministrave në vitet 1912–2012, jetëshkrimet e tyre dhe veprimtaria e ekzekutivit shqiptar (’Az albán államiság száz évének miniszterelnökei és miniszterei: Az 1912–2012 közötti minisztertanácsi tagok, életrajzuk és tevékenységük’). Tiranë: Shtëpia Botuese 55. 2012. ISBN 9789994356225  
  • Elsie 2013: Robert Elsie: A biographical dictionary of Albanian history. London; New York: Tauris. 2013. ISBN 978-1-78076-431-3  
  • Fischer 2012: Bernd Jurgen Fischer: King Zog and the struggle for stability in Albania. Tirana: Albanian Institute for International Studies. 2012. ISBN 9789928412522  
  • Gárdos 1990: Gárdos Miklós: Magyar királyné a tiranai trónon. Budapest: Akadémiai. 1990. = Századunk Emlékezik, ISBN 9630556359  
  • Jacques 2009: Edwin E Jacques: The Albanians: An ethnic history from prehistoric times to the present. Jefferson: McFarland. 2009. ISBN 9780786442386  
  • Palotás 2003: Palotás Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében. Budapest: Osiris. 2003. = Osiris Tankönyvek, ISBN 963-389-494-8  
  • Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137  
  • Qafoku 2017: Roland Qafoku: Historia e 33 kryeministrave të Shqipërisë nga Ismail Qemali te Edi Rama (’Albánia 33 miniszterelnökének története Ismail Qemalitól Edi Ramáig’). 2. kiad. Tiranë: Onufri. 2017. ISBN 978-9928-226-63-1