Egyetemi magántanár

Az egyetemi magántanár magyar felsőoktatási intézményekben jelenleg is használt cím, amely hosszú történeti múltra tekint vissza. Feltehetően az egyetemi magántanári státusz jóval korábbra vezethető vissza, de a cím odaítélhetőségének, és pontos jogi környezetének kialakulása Magyarországon a 19. század második felére tehető és az Eötvös József és Trefort Ágoston-féle felsőoktatási reformokhoz köthető. Jelenlegi felsőoktatási környezetben olyan személynek ítélhető oda, (tudományos és oktatási tevékenysége alapján) akit az egyetem szenátusa érdemesnek tart, illetve ha legalább rendelkezik Magyarországon elismert tudományos fokozattal (PhD.). Az egyetemi magántanári címmel járó jogosultságokat az adott egyetem foglalkoztatási és követelményrendszere határozza meg, de általános gyakorlatban egyetemi tárgyak szabad meghírdetését és tartását jelenti.

Magántanár

Napjainkban az egyetemi magántanári címet rendszerint csak azon személyek szerezhetik meg, akik rendelkeznek Magyarországon elismert tudományos fokozattal. Ezen túl a cím odaítélhetőségének pontos szabályáról minden egyetem szabályzatban rendelkezik az Nftv-ben rögzítettek alapján. Az egyetemi magántanár cím adományozása jellemzően, a nem az egyetemi munkakörben, hanem például egyéb (pl. múzeum, kutatóintézet, középiskolai tanár, orvos, jogász) munkahelyen foglalkoztatott személyek esetén gyakori, akik így támogatni tudják szakértelmükkel és tudományos hátterükkel az adott egyetemen zajló oktatást.

Korábban a német felsőoktatási hagyományokban a 18. század során kialakult Privatdozenttel megegyező státuszú volt a magyar egyetemeken. A Privatdozent a humboldti egyetemi modellben az a tudós, aki habilitációval megszerezte a venia legendi-t, azaz a jogot, hogy önállóan előadásokat tartson az egyetemen. Fizetést rendszerint nem kapott az államtól, hanem a hallgatói tandíjakból„kolleggeld”, illetve saját hírnevéből élt, így a státusz egyszerre jelentett tudományos elismerést és egzisztenciális bizonytalanságot. A rendszer célja az volt, hogy a tanszabadság elve alapján a tudományos utánpótlás a versenyben bizonyíthassa rátermettségét, mielőtt rendes nyílvános tanári kinevezést nyer.

Habilitáció

A habilitáció, azaz a "dr. habil." cím megszerzése alkalmasság egyetemi kurzus megtartására. Nem újabb tudományos fokozat, hanem a habilis (latin) - ügyes, alkalmas bizonyítása egy tudományterületen magyar (és egy másik idegen nyelven, leginkább angolul) egyetemi szintű ismeretek átadására. Jelölése: név előtt nagybetűvel, mondat közben kisbetűvel írva: pl. Dr. habil. X Y, de "Az előadást dr. habil. X Y ...tartotta), azaz "habilitált doktori" címmel rendelkezik, "doctor habilitatus". Mivel a "dr. habil." rövidítések, ezért mindkettő után pontot kell tenni. Ha az egyetem (vagy kar) tanácsa e dolgozatot elfogadta, a jelölt szóbeli értekezletet és próba-előadást tart. Elismert tudományosságú jelöltet a kari tanácsi (tanári) testület kivételképpen a szóbeli értekezlet és a próbaelőadás, vagy azok egyikének elengedésével, kiadott munkáik alapján is képesíthet egyetemi magántanárrá. A "dr. habil." az egyetemi hierarchiában előfeltétele az "egyetemi tanári" vagy "professzori" cím megszerzésének, de az egy másik eljárás (egyetemi tanár) során érhető el.

Nyilvános rendes tanár

Az 1848–1952 közötti időszakban alkalmazott beosztás volt a „nyilvános rendes tanár”, aki főtanszakot, azaz kötelező tárgyakat tanít, állami alkalmazásban áll, fizetésen kívül pótlékokban, jutalékokban stb. részesedik, nyugdíjat kap. Közülük választják a dékánokat, rektorokat.

Nyilvános rendkívüli tanár

A „nyilvános rendkívüli tanár”, aki rendes tanár, de a főtanszakja mellett egy másik szakon is tanít. A főtanszakon rendes tanárként tanít, egyéb szakon rendkívüliként, illetve nem főtanszakot tanít, de állami alkalmazásban áll. Főtanszak megüresedése esetén rendes tanárrá választható.