Hordozható médialejátszó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Digitális zenelejátszó szócikkből átirányítva)
Apple iPod nano (4. generáció)

A hordozható médialejátszó (vagy digitális zenelejátszó) olyan fogyasztói elektronikai eszköz, aminek fő funkciója zenefájlok, videófájlok és képfájlok tárolása, rendezése és lejátszása.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Az Audio Highway „Listen Up” nevű lejátszója, az 1997. januári Consumer Electronics Show innovációs díjának győztese.

A digitális zenelejátszó közvetlen elődei a hordozható CD- és MiniDisc-lejátszó (pl. a Sony Discmanje) voltak. Ezek, bár digitálisan tárolt adatokat olvastak ki a lemezekről, még nem támogatták a digitális fájlformátumokat.

Még a tömeggyártás előtt a hordozható MP3-lejátszók gyártásához szükséges egyik fontos lépés volt a Micronas MAS3xxx szériájú ASIC MP3-dekódoló chip megjelenése.[1] Számos hobbielektronikai barkácsprojekt használta fel ezt az áramkört – egy szoftveralapú megoldás a magasabb fogyasztás miatt jelentősen korlátozta volna a készülék üzemidejét. Ez a csip lehetővé tette, hogy a mikrokontroller olvassa be az adatokat egy flashmemóriából és továbbítsa a dekódercsipnek, ami egy kisebb energiafelhasználású megoldást jelentett.

Az első szériában gyártott hardveres MP3-lejátszót a Saehan Information Systems alkotta meg 1997-ben, ami 1998 közepén került piacra MPMan néven[2]. A dél-koreai vállalat eladta a licencet az Eiger Labsnak, ami már Eiger Labs MPMan F10 márkanév alatt kezdte terjeszteni az észak-amerikai piacon 1998 nyarán[3]. Ez a flashmemória-alapú lejátszó a kb. 6 szám lejátszására elegendő 32 MB kapacitással jelent meg (64 MB-ra bővíthetően).

A szintén 32 MB kapacitású Rio PMP300-at néhány hónappal az MPMan után, 1998 szeptemberében mutatta be a Diamond Multimedia. Az ünnepi szezon sikeres eladásai felülmúlták a várakozásokat[4]. Az eszköz sikere fellendítette a digitális zene iránti vásárlói és befektetői érdeklődést egyaránt[5]. Az RIAA (Recording Industry Association of America, Amerikai Lemezkiadók Egyesülete) 1998-ban pert is indított a Diamond Multimedia ellen. A bíróságot meggyőzte a Diamond mögött felsorakoztatott szakértők véleménye, miszerint a készülék alapvetően számítástechnikai, nem pedig hangfelvétel-készítő eszköz, s így nem esik az utóbbiakra érvényes törvények hatálya alá. A nyilvános pereskedéssel az érdekképviseleti szövetség nem érte el, hogy betiltsák a Rio forgalmazását, viszont nagyszerű reklámot csapott a terméknek. A per nagy publicitása miatt[6] a Riót gyakran hiszik az első digitális zenelejátszónak[7].

1998-ban a Compaq fejlesztette ki az első merevlemez-alapú digitális zenelejátszót, egy 2,5 hüvelykes laptopmeghajtót felhasználva. Ezt a (most Remote Solutionként ismert) HanGo Electronicsnak licencelték, amely az ezen alapuló termékét, a PJB-100-at (Personal Jukebox, „személyes zenegép”) 1999-ben kezdte árusítani. A termék kezdeti verziójának 4,8 GB volt a kapacitása, amit 1200 zeneszám tárolására alkalmasnak hirdettek[8].

2000-ben a Creative kihozta a 6 GB-os merevlemezzel felszerelt Creative NOMAD Jukeboxot. A jukebox elnevezéssel épített a Remote Solution által népszerűsített zenegép-metaforára, amit később az Archos is felhasznált. A későbbi Creative NOMAD lejátszók laptopwinchesterek helyett microdrive-okat használtak.

2001 októberében az Apple Computer (most Apple Inc.) bemutatta az első generációs iPodot, ami 5 GB-os, 1,8 hüvelykes Toshiba merevlemezre épült. alapú digitális audio lejátszót, egy 1,8-as kijelzővel. A kisebb méret, a letisztult design és a spártaian egyszerű felhasználói felület először a Macintosh-felhasználók körében tette népszerűvé. 2002 júliusában mutatta be az Apple az iPod második generációját. Ez a Microsoft Windowst futtató gépekkel is használható volt a Musicmatch Jukebox szoftveren keresztül. Az iPod-sorozat – ami aztán microdrive- és flashmemória-alapú lejátszókat is magába foglalt – vezetővé vált a digitális zenelejátszók piacán.

2002-ben az Archos bocsátotta ki az első hivatalos hordozható médialejátszót, az Archos Jukebox Multimediát[9]. A gyártók ettől kezdve valósították meg a képek böngészését és a videók lejátszását az eszközeiken.

2001-ben, Dél-Koreában jelentek meg az első mobiltelefonba épített MP3-lejátszók. Az első zenész, akinek a számai közvetlenül le lehetett tölteni mobilra, Ricky Martin volt. Az újdonság gyorsan terjedt, és 2005-re a dél-koreai zeneeladások több mint felét a mobiltelefonos letöltések adták. 2005-re már mind az öt nagy készülékgyártó – a Nokia, a Motorola, a Samsung, az LG és a SonyEricsson – piacra dobta a maga MP3-lejátszós telefonját. 2006-ra több mobiltelefonba épített zenelejátszót adtak el, mint különálló MP3-lejátszót. Ez a tendencia volt a fő oka annak, hogy az Apple kifejlesztette az iPhone-t. 2007-re a zenelejátszásra képes mobilok eladása túllépte az egymilliárdos darabszámot, napjainkra a készülékek több mint fele tartalmaz MP3-lejátszót.

Bár az online zenei szolgáltatások, mint például a RealNetworks Rhapsody-ja, lehetővé tették a legális letöltéseket előfizetéses alapon, a 2003-ban indult iTunes Store-ral vált lehetővé az egyedi zeneszámokat vagy albumokat megvásárlása és letöltése.

Működése[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Számítógép összekötése egy SanDisk Sansa Clippel

Az MP3-lejátszók általában mind tartalmaznak egy tárolóeszközt, legyen az flashmemória vagy egy miniatűr merevlemez, egy beágyazott processzort és egy audio Kodek-mikrocsipet, ami a veszteséges tömörítésű hangfájlokat analóg zenei jellé konvertálja.

A legtöbb digitális zenelejátszót újratölthető elemek, illetve akkumulátorok látják el energiával, ezek közül némelyik házilagosan nem cserélhető. Van bennük 3,5 mm-es sztereo jack dugó; a zenét fülhallgatón, fejhallgatón vagy külső erősítőn keresztül lehet hallgatni. Egyes eszközökbe hangszórót is építettek, ezeken is meg lehet szólaltatni a zenét, de a minőség általában kritikán aluli.

Csaknem minden digitális zenelejátszónak van valamilyen kijelzője, bár vannak kivételek, mint az iPod shuffle; vannak továbbá valamilyen vezérlői, melyek segítségével a felhasználó böngészheti az eszközön lévő zenéket, kiválaszthat egy számot, lejátszhatja stb. A kijelző, ha van egyáltalán, lehet sima egy- vagy kétsoros monokróm LCD, mint amilyet számológépeken találni, vagy nagyméretű, true color kijelzők, amik akár fényképek vagy videók megjelenítésére is képesek. A vezérlők lehetnek egyszerű gombok, mint a CD-lejátszókon, amikkel át lehet ugrani egy számot vagy leállítani a lejátszást vagy akár érintőképernyős bevitel is lehetséges, mint az iPod touch vagy a Zune HD esetében. Egy gyakran alkalmazott megoldás, hogy egy elforgatható kerék és néhány más gomb kombinációjával vezérelhető az eszköz. Ezt a megoldást először az Apple iPodjában vezették be, különböző variációi hamarosan megjelentek más gyártóknál is.

A digitális lejátszókra általában egy „szinkronizálásnak” nevezett folyamat során kerülnek rá a zenék. Ennek során összekötik őket egy személyi számítógéppel, jellemzően USB-n keresztül, és gyakran egy speciális programmal (amit CD-n adnak hozzá vagy letölthető a gyártó honlapjáról) végezhető el a zenék áttöltése. Egyes lejátszók egyszerűen egy új cserélhető meghajtóként látszanak a számítógépen, amire a szokott módon odamásolhatók a hangfájlok. Más eszközökön, mint pl. az Apple iPod vagy a Microsoft Zune a lejátszóval adott szoftvert kell használnunk, mint az iTunes vagy a Zune Software. A zenét, vagy akár tévésorozat-epizódot vagy filmet hozzá kell adni a szoftverhez, ami egy „könyvtárat” készít ezekből. Ezt a könyvtárat „szinkronizálja” a szoftver a lejátszóval. A szoftver általában valahogy lekezeli azt a helyzetet, amikor a könyvtár nagyobbá válik a lejátszó kapacitásánál. Ilyenkor esetleg manuális szinkronizálásra van lehetőség, amikor a felhasználó egyenként fogd és vidd-módszerrel teszi rá a kívánt számokat a lejátszóra, vagy lejátszási listákat (playlisteket) lehet létrehozni. A fejlettebb digitális zenelejátszók már vezeték nélküli kapcsolaton (Wi-Fi vagy Bluetooth) keresztüli szinkronizálást is megengednek.

Egyes zenelejátszók, mint az iPod touch vagy a Zune HD hozzáférést engednek egy „zenebolthoz” vagy „piactérhez” – pl. az iTunes Store és a Zune Marketplace –, ahonnan zenék, filmek, esetleg játékok is beszerezhetők és közvetlenül az eszközre tölthetők.

Fajtái[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Közelkép a Philips GoGear SA1110 flash-alapú lejátszóról
Merevlemez-alapú lejátszó (Creative ZEN Vision:M)

MP3 CD-lejátszó (Philips Expanium) A digitális zenelejátszókat a tárolóeszköz típusa szerint csoportosíthatjuk:

  • Flash-alapú lejátszók: Mozgó alkatrészt nem tartalmazó SSD-eszközök, amik belső flashmemóriában vagy cserélhető memóriakártyán tárolják a hangfájlokat. A flashmemóriák fejlődése következtében ezek az eredetileg kis tárolókapacitású eszközök ma már 64 GB-os méretben is kaphatók. Mivel félvezetők tárolják a fájlokat, és nincsenek mozgó alkatrészek, ezért kevesebb elektromosságot fogyasztanak és jobban elviselik a mechanikai sérüléseket (pl. leesés). Manapság gyakran integrálják az alapvető MP3-lejátszási funkciókat az USB-kulcsokra.
  • Merevlemez-alapú lejátszók (Digital Jukebox): Olyan lejátszók, amik a digitális zenei fájlokat merevlemezről (HDD) olvassák be. Általában nagyobb kapacitásúak, akár 250 GB-os is kapható.[10] Ez a tipikus bitrátákon több tízezer zeneszámot jelenthet.
  • MP3 CD-lejátszók: Hordozható CD-lejátszók, amik képesek dekódolni és lejátszani a CD-ROM-okon tárolt MP3 zenei fájlokat.
  • Hálózatos lejátszók: Olyan lejátszók, amik a (WiFi) hálózatról töltik le a lejátszandó zenét.[11]

Felvételi lehetőség[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Sok MP3-lejátszóban található elektrétmikrofon. Általában a felvételi minőség gyenge, a beszéd felvételén kívül másra nem nagyon alkalmasak.

A professzionális minőségű felvevők, amik képesek jó minőségű zenét felvenni külső mikrofonnal, több száz dolláros áron kaphatók.

Rádió[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Egyes digitális zenelejátszókba FM rádiótunert is építettek.

Kezelt fájlformátumok[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A legtöbb zenei fájlformátum veszteséges tömörítést használ, hogy a kívánt hangminőséget minél kisebb fájlméret mellett tudja elérni. Természetesen kisebb fájlméret mellett rosszabb minőség érhető csak el, és a legtöbb formátum lehetőséget ad különböző bitráták használatára, pl. az MP3-ak 32 (legrosszabb) és 320 (legjobb) kilobit/sec között. A különböző veszteséges fájlformátumok azonos méret mellett különböző (szubjektív) hangminőséget érnek el.[12]

A lejátszó firmware-jétől függ, hogy milyen formátumokat képes lejátszani – néha egy firmware-frissítés lehetővé teszi új formátumok lejátszását. Általában számítógépen megoldható a támogatott fájlformátumba való konverzió is, de ilyenkor romlik a minőség.

A legelterjedtebb fájlformátum az MP3, csaknem mindegyik lejátszó támogatja[13]. Azonban ez nem szabad formátum, a gyártóknak jogdíjat kell fizetniük a használatához.

Egyéb kereskedelmi formátumok még az AAC és a WMA. Az MP3-tól eltérően ezek támogatják a DRM-et, ami korlátozza, hogy a vásárló mit tehet a fizetős szolgáltatóktól letöltött zenéivel.

Elérhetők nyílt forrású, jogdíjmentes formátumok is, bár ezeket kevesebb lejátszó támogatja. Ide tartozik az Vorbis, a FLAC (ami ráadásul veszteségmentes formátum) és a Speex.

A legtöbb lejátszó képes tömörítetlen PCM-kódolású zenei állományok lejátszására, ha azok WAV- vagy AIFF-konténerbe vannak csomagolva.

Lásd még[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Jegyzetek[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Xilinx Xcell Journal 35 - complete issue (Q1 00) 091117 xilinx.com
  2. Van Buskirk, Eliot: Introducing the world's first MP3 player. CNET
  3. MP3 Players - The Basics and History
  4. Menta, Richard: Collecting MP3 Portables -- Part 1. Antique Radio Classified
  5. Harmony Central (1998-09-14). "Diamond Multimedia Announces Rio PMP300 Portable MP3 Music Player". Press release. Elérés: 2007-12-05.
  6. Hart-Davis, Guy, Rhonda Holmes. MP3 Complete. San Francisco: Sybex (2001). ISBN 0782128998 
  7. Bragging rights to the world's first MP3 player  CNet.com article on the first manufactured DAPs.
  8. Yoshida, Junko, Margaret Quan. „OEMs ready to roll on jukeboxes for Net audio”, EE Times, 2000. augusztus 18., 1. oldal (Hozzáférés ideje: 2007. december 5.) 
  9. Archos (2007-09-12). "ARCHOS Generation 5 Available Worldwide". Press release. Elérés: 2007-12-05.
  10. Wolverine ESP 250 GB. Wolverine Data. (Hozzáférés: 2008. január 2.)
  11. DIY Networked Audio Player
  12. Comparison of Audio Compression formats with examples to listen to
  13. Péter's Digital Reference Shelf - Amazon MP3. (Hozzáférés: 2008. április 17.)

Külső hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Hordozható médialejátszó témájú médiaállományokat.

Források[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Portable media player című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel.