Diafilm

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Magyar diafilmek (Sicc az iskolában és
A Pál utcai fiúk)

A diafilm vagy diafilmszalag[1] diapozitív képek tematikus sorrendbe szerkesztett, általában értelmező feliratokkal vagy kísérőszövegekkel ellátott állóképsorozata. Egy diafilm 200 darab 18×24 milliméteres kockát tartalmazó filmszalag, amely az erre alkalmas diavetítő segítségével megvilágítva fehér felületre leképezhető. A diafilmek eleinte gyúlékony cellulóz-nitrát, majd 1953-tól biztonságos cellulóz-acetát filmre készültek.

Története[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A diafilmvetítés műfaji előzményeiként lehet számon tartani a történetmesélő képek egymásutániságán alapuló vásári képmutogatást, a laterna magicát, valamint a kézi festésű üvegképek, majd diapozitívok vetítését. E műfaji hagyomány ötvöződött a 19–20. század fordulóján a kor technikai vívmányával, a filmmel, s kialakult a diafilm műfaja. A 20. század elején a 35 milliméteres diafilmszalag először az oktatás, majd az ismeretterjesztés és az állami propaganda eszköze lett. Az oktatásban betöltött jelentőségét igazolja, hogy a korban szegényes képanyaggal kiadott tankönyvek mellett így mód nyílt az egyes tananyagok gazdagabb illusztrálására. Mint szemléltetőanyag a későbbi évtizedekben is előnyt élvezett az esetenként nehezen követhető, a részletek kibontását megnehezítő pergő- vagy mozgófilmmel szemben. Az 1960-as és az 1980-as évek között világszerte elsősorban a gyermekek szórakozásává lett a mesediafilmek révén.

A magyar diafilm[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

A 19–20. század fordulóján már Magyarországon is nagy népszerűségnek örvendett az üveg diapozitívok vetítése különféle vetítőalkalmatosságokkal. Ezek közül említést érdemel a Schambach Gyula középiskolai tanár által 1902-ben kifejlesztett, általa papiroszkópnak elnevezett eszköz, amely gázvilágítás segítségével bármely színes ábrázolást (fényképet, grafikát, nyomatot) leképzett a 140×200 centiméteres vetítőernyőre.

Magyar diafilmvetítő

Magyarországon diafilmszalagokat először a Székesfővárosi Pedagógiai Filmgyár kezdett gyártani, s 1913 és 1931 között több, színes illusztrációs anyagot tartalmazó oktatófilmet is kiadott ebben a formában. Ezek a gyakran hosszú filmtekercsek általában 80–190 darab 18×24 milliméteres kockát tartalmaztak, amelyhez a szöveges információt inzertkockák biztosították.

1926-ban kezdte meg ismeretterjesztő munkáját – a diapozitív-vetítéseket is tartó Uránia Tudományos Színház mintájára – a Falu Urániájának elnevezett társaság, amelynek tagjai villamos akkumulátoros vetítő segítségével tartották diafilm-előadásaikat szerte az országban. A filmszalagok elsősorban a mezőgazdasági termelés korszerű módozatait mutatták be (műtrágyázás, növényvédelem stb.), illetve kisebb számban készültek a magyar történelem eseményeit, magyar népmeséket és mondákat bemutató, vagy valláserkölcsi diafilmek is. Különösen népszerű volt a Magyar Golgota című irredenta diafilm.

A második világháborút követően 1948-ban alakult meg a Magyar Fotó Állami Vállalat Diaosztálya, amely 1953-ig több mint 250, népművelési célú propagandisztikus diafilmszalagot adott ki összesen 50 ezer példányban. A diaosztály sajátos, de rövid életű vállalkozása volt a filmtekercsben rendszeresen megjelenő Diahíradó, illetve Világ és Sporthíradó. 1954-ben az osztály megszűnt és megalapították a Magyar Diafilmgyártó Vállalatot, amely elsősorban a Társadalom- és Természettudományi Ismeretterjesztő Társulatot (TIT), valamint a népművelési munkát látta el segédanyaggal (Beszélő képek sorozatcímmel), de a politikai agitációs propaganda és a közoktatás számára is nagy sorozatban gyártott diafilmeket (néhány az 1950-es évek diafilmcímei közül: Rákosi Mátyás harcos élete; Asszonyok, lányok, gyertek traktorosnak; Május 1., a dolgozók harcos ünnepe; Aki a népnek vermet ás). Az egyes filmtekercsekhez eleinte szövegkönyvet mellékeltek, amelyből a vonatkozó részt hangosan felolvasták, ezt azonban hamarosan felváltotta a képek alján látható felirat.

Ezzel párhuzamosan, 1953-ban megkezdődött a mesediafilmek gyártása, ami végül a diafilmműfajok közül az 1960-as–1970-es évekre – a televízió tömeges elterjedése előtti időben – hihetetlen népszerűségre tettek szert, s jóformán egyet jelentett a diafilmszalag fogalmával. A népmese- és ifjúsági irodalmi feldolgozások (A kiskakas gyémánt félkrajcárja, Két bors ökröcske; Grimm-, Andersen- stb. mesék) mellett sorra adták ki magyar és külföldi rajzfilmek diafilmes adaptációit is (Lúdas Matyi, Vuk, Harcsabajusz kapitány, A csodamalmocska). A grafikus mesediafilmek mellett megjelentek a mese- és játékfilmek fotóiból összeállított diaszalagok is (A kis Mukk története, Gábor diák).

Az 1960-as évek elejétől jelentek meg az első irodalmi adaptációk diafilmen, de ezek a diafilm elkerülhetetlenül cselekménytömörítő jellege miatt kisebb népszerűségnek örvendtek (Don Quijote, Gulliver, Monte Cristo grófja). 1977-ben adták ki az első hangosított diafilmet, az irodalomtörténeti Ady Endre-portrét. Nem maga a diafilmtechnika fejlődött, hanem a filmszalaghoz egy 20-25 perces hangkazettát is mellékeltek, amelyen kortárs színművészek adtak elő Ady-verseket (később hasonló összeállítás jelent meg Radnóti Miklósról és Nagy Lászlóról).

Technikai vonatkozásban az 1970-es évekig a tempera- és akvarellképek voltak egyeduralkodók, ritkán képregény- vagy könyvillusztrációszerű képi megfogalmazásban, köszönhetően olyan művészeknek, mint Zórád Ernő, Réber László vagy Gyulai Líviusz. Ezt követően sorra jelentek meg más technikák is (kollázsok, fényképezett bábfigurák stb.), de az 1980-as évekre a diafilmek népszerűsége leáldozott. 1986 után még megpróbálkoztak klasszikus mesediafilmek videokazettán való kiadásával, de a korszerű video-, majd DVD-technikával a diafilm nem tudta a lépést tartani. Jóllehet, mind a mai napig működik – immár Diafilmgyártó Kft. néven – a korábban állami diafilmgyártó vállalat, de kiadási profilja ma már csak a mese- és oktatási diafilmeket fedi le. Egyes források szerint a 2000-es évektől ismét reneszánsza van a diafilmvetítésnek, s a magyarok évente százezres nagyságrendben vásárolnak filmtekercseket.[2]

A magyarországi diafilmgyártás történeti kutatására és a diafilmszalagok, vonatkozó tárgyi emlékek megőrzésére szakosodott magánintézmény a Diafilm-történeti Gyűjtemény (a 6000-es magyar diafilmanyag mintegy fele, 3000 tekercs megtalálható a gyűjteményben).

2010-ben új formában jelentek meg a régi diafilmek. A DVD kiadás újdonsága, hogy a hagyományos, felolvasós felhasználás mellett megjelenik az automatikus lejátszás, ahol színművészek, gyerekszínészek olvassák fel a meséket. Eddig 10 DVD lemezen 50 mese jelent meg.

Hivatkozások[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

  1. Megkülönböztetésül a tágabb jelentésű diafilm fogalmától, amely a közvetlen diapozitív készítésére alkalmas fordítós filmek általános megnevezése is.
  2. Serfőző Melinda: A diafilm reneszánsza (Népszabadság Online)

Felhasznált forrás[szerkesztés | forrásszöveg szerkesztése]

Ugyanitt: Szemelvények magyar diafilmekből