Diószegi Vilmos

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Diószegi Vilmos
DioszegiVilmos.JPG
Született 1923. május 2.
Budapest
Elhunyt 1972. július 22. (49 évesen)
Budapest
Állampolgársága magyar
Foglalkozása néprajzkutató, orientalista
Fontosabb munkái Sámánok nyomában Szibéria földjén, A pogány magyarok hitvilága
Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Diószegi Vilmos témájú médiaállományokat.

Diószegi Vilmos (Budapest, 1923. május 2. – Budapest, 1972. július 22.) néprajzkutató, orientalista.

Élete[szerkesztés]

1923. május 2-án született Budapesten. Édesapja műszaki rajzoló volt, édesanyja otthon nevelte két gyermekét, fiát és nála hét évvel fiatalabb lányát. Igen élénk fantáziájú gyerek volt. Szerette a mesét, külön álomvilágot épített ki magának, saját maga által kitalált történetekkel. Gyermekkorában sokat betegeskedett. A gyakori betegségek alatti szobafogság tétlen napjai fájdalmas emlékként maradtak meg benne, ilyenkor képzeletéhez menekült. Hogy pontosan mikor kezdett el érdeklődni a magyar történelem, "ősvallás" iránt, azt ő maga mondja el Sámánok nyomában Szibéria földjén című útleírásában. édesapja, mikor 7-8 éves lehetett, névnapi ajándékként elvitte az „Angolparkba”, ahol a látványosságok mellett Feszty Árpád Körképét is megtekintették.

Gimnáziumi évei alatt titokban kezdett el törökül és japánul tanulni önszorgalomból. Már érettségi előtt próbált tájékozódni a magyar hitvilágra vonatkozó fontosabb művekről, elsősorban Kőrösi Csoma Sándorról olvasott el mindent, ami csak a keze ügyébe akadt. Érettségi vizsgáján, szerencsés véletlen folytán, az elnök Németh Gyula professzor, a turkológia neves kutatója előtt csillogtathatta meg ismereteit a nomádok életformájáról, kultúrájáról. Ez a felelet a professzorban maradandó nyomot hagyott.

Miután felvették az egyetemre, a Belső-ázsiai, a Török Filológiai-, és a Magyar aőstörténeti Intézet hallgatója volt. A tanári diploma megszerzéséről lemondott. Az egyetem végzése mellett, hogy szüleit ne terhelje, az egykori csepeli Weiss Manfréd gyárban vállalt délelőtti adminisztrációs munkát. Ez a hivatali munka saját bevallása szerint nyomasztotta, mivel lelkiismerete nem engedte meg, hogy ne végezzen jó munkát, ugyanakkor gondolatai folyton tanulmányain jártak. Legtöbbet a Belső-ázsiai tanszéken tartózkodott, amelynek ekkor Ligeti Lajos peofesszor volt a vezetője. Doktori disszertációját is Ligeti professzorhoz írta, mandzsu-tunguz nyelvészeti témából. 1944-1947 közt az egyetem Belső-ázsiai Intézetének tanársegédjeként dolgozott.

Az 1946-ban megszerzett doktorátus után, mint fizetés nélküli gyakornok egy darabig a Belső-ázsiai Tanszéken maradt. 1947-ben a Néprajzi Múzeumba kapott kinevezést, az ún. Ázsiai Gyűjtemény kezelését bízták rá. Rendkívül értékes anyagot kapott a keze alá; ezek közül elsősorban Baráthosi Balogh Benedek által gyűjtött nanaj tárgyakat kell kiemelni, ugyanis a nanajok (goldok) a mandzsu-tunguz nyelvcsaládhoz tartoznak, amelyről a disszertációját írta. Ezek után fordult aktívan a néprajztudomány felé. Az egyetemen mint nyelvész kitűnő filológiai iskolát járt végig, amelynek módszerét a néprajzi kutatások során is érvényesítette. A Szibéria-kutatás mellett, amelyet egyre jobban leszűkített a szibériai hitvilág, a sámánizmus kutatására, elkezdte rendszeresen gyűjteni a magyar hiedelmeket, szokásokat, s a feltehetően rokon vonásokat. bejárta az ország hagyományőrző vidékeit. Többek között alapos gyűjtést végzett a bukovinai, moldvai székelyeknél, a mátravidéki palócoknál. Két nagy gyűjtőút alkalmával a Dunántúlon járt, igen részletes gyűjtést végzett Mezőkövesden, a Nyírségben, Abaúj és Zemplén megyébe és Szarmárban. Csallóközben, Gömörben és Nyitra környékén többször járt a magyar falvakban. A terepen szerzett anyag többségét publikálta.

Diószegi Vilmos sírja a Farkasréti temetőben

Kandidátusi fokozatát 1958-ban kapta meg. 1963-tól a Magyar Tudományos Akadémia, Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa, majd osztályvezetője. Öt alkalommal járt Ázsiában, ahol a magyar és a szibériai eredetű népek hitvilágát kutatta. Halála előtt az amegtiszteltetés érte, hogy az Encyclopaedia Britannica számára felkérték a „Sámánizmus” címszó összefoglalására, amit megírt, de a megjelenést már nem érte meg. A Farkasréti temetőben temették el.

Diószegi Vilmos kutatásait a sámánhittel kapcsolatban orosz múzeumokban, szibériai és mongóliai helyszíneken is végezte. A Diószegi Vilmos hagyatéka az MTA BTK Néprajztudományi Intézetében, a Néprajzi Múzeumban és örököseinél van elhelyezve. A maga nemében hagyatéka egyedülálló. Fő kutatási területe a magyarság honfoglalás előtti sámánista hitvilágának feltérképezése. Kutatásokat végzett a táltos szó eredetének kiderítésével kapcsolatban is. A magyar, a szibériai és közép-ázsiai népekén kívül foglalkozott a Magyarországon élő nemzetiségek hitvilágával is.

Művei[szerkesztés]

  • A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben, Budapest, 1958
  • Sámánok nyomában Szibéria földjén, Budapest, 1960, 1998
  • Samanizmus, Budapest, 1962, 1998
  • A pogány magyarok hitvilága, Budapest, 1967
  • Sebestyén Gyula, Budapest, 1972

Források[szerkesztés]

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Diószegi Vilmos témájú médiaállományokat.
  • Magyar néprajzi lexikon I. (A–E). Főszerk. Ortutay Gyula. Budapest: Akadémiai. 1977. 586. o. ISBN 9630512866  
  • Sántha István (Szerkesztette) Halkuló sámándobok: Diószegi Vilmos szibériai naplói és levelei, I (1957-1958). Budapest: MTA Néprajzi Kutatóintézet/L’Harmattan Kiadó. 2002
  • Sántha István: Veszélyes időben, veszélyes helyen – Diószegi Vilmos Szibéria és Belső-Ázsia határán. Földgömb 2008/5: 48-57.
  • Sántha István: Diószegi Vilmos néprajzi expedíciói Dél-Szibériában és Észak-Mongóliában (1957-1964). Inde aurum – inde vinum- inde salutem Paládi-Kovács Attila 70. születésnapjára. ELTE BTK Tárgyi Néprajz Tanszék – MTA Néprajzi Kutatóintézet Budapest 2010: 527-539.
  • Morvay Judit: Utószó. in: Diószegi Vilmos: Samanizmus. Terebess Kiadó, 1998. 105-118.o.

Irodalom[szerkesztés]

  • Ortutay Gyula: Diószegi Vilmos temetésén. Ethnographia, 1972