Daisó

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Antik japán daisó, egymáshoz illő díszítésben


Daisó (大小 , szó szerint nagy-kicsi[1]) egy japán kifejezés a szamurájok által hordott hosszú kard (katana) és rövid kard (vakizasi) együttesére a feudális Japánban.

Leírás[szerkesztés]

A ‘daisó’ a ‘daitó’ és a ‘sótó’ szavakból áll össze.[2] A daitó jelentése hosszú kard, a sótó jelentése rövid kard. A daisó általában egy katana és egy vakizasi egymáshoz illő a díszítésükben (kosirae), de eredetileg bármely hosszú kard és egy rövid ucsigatana párosa volt.[3] A katana és vakizasi párosítás nem az egyetlen daisó kombináció, minden hosszabb kard egy tantóval párosítva daisónak mondható. A daisó végül két kardot jelentett aminek egyezett a díszítése. Egy daisó lehetett olyan két kard is, amit egy kovács készített, de ez elég ritka volt, mivel ez nagyobb költséget jelentett volna a szamurájoknak.[4][5]

Története[szerkesztés]

Egy Edo-kori daisó az állványán. A hosszú kardot általában a felső tartóra és a rövidebb kardot az alsóra helyezik. Kiállításkor a kardok hegye a jobb irányba néz.

A daisó egy időben két kardot, egy rövidebbet és egy hosszabbat jelentett. Párosították a tacsit a tantóval, később az ucsigatanát párosították egy rövidebb ucsigatanával. A katana megjelenésével a szamurájok inkább vakizasit választottak a tantó helyett. Szató Kanzan az “A japán kard” című könyvében ír arról, hogy nem volt különösebb szükség a vakizasira, de mégis népszerűbb lett, mint a tantó, mert a vakizasi alkalmasabb volt a beltéri küzdelmekhez. Említést tesz arról a szokásról, hogy a katanát a kastélyok bejáratánál hagyták, míg a vakizasit maguknál hordhatták.[5]

A daisó a Muromachi-kor(1336-1573) vége felé lehetett igazán népszerű, mivel több lelet a 16. századra datálható.[3] A daisó viselése a szamurájokra korlátozódott, miután Tojotomi Hidejosi 1588-ban megtiltotta a közembereknek a kardok viselését, és így a daisó a szamurájok szimbolumává vált. Egy 1629-es rendelet szerint a szamurájoknak daisót kellett hordaniuk magukkal szolgálat közben.

A legtöbb hagyományos kendzsucu iskola tanításai szerint, a szamurájok csak egy kardot használtak a küzdelmek során. A 17. század első felében, a híres kardforgatónak, Mijamoto Muszasinak köszönhetően elterjedt az egykezes harcmodor, ami lehetővé tette, hogy a daisó mindkét kardját használhassák a harcosok a csaták közben. Ezt a technikát nitókennek hívták, és az egyik fő eleme a Muszasi által megalapított stílusnak, a Niten Icsi-Rjúnak.[6]

A Meidzsi-korban, 1871-ben egy rendelettel eltörölték azt a követelményt miszerint a szamurájoknak daisót kell hordaniuk és 1876-ban megtiltották a kardok viselését a legtöbb japán embernek is. A kardtilalom után nem sokkal megszűnt a szamuráj réteg.[7]

Galéria[szerkesztés]

Források[szerkesztés]

  1. Kanzan Satō: 刀剣. 1983. ISBN 9780870115622 Hozzáférés: 2018. máj. 2.  
  2. Kōkan Nagayama: The Connoisseur's Book of Japanese Swords. 1997. ISBN 9784770020710 Hozzáférés: 2018. máj. 2.  
  3. a b Kanzan Satō: 刀剣. 1983. ISBN 9780870115622 Hozzáférés: 2018. máj. 2.  
  4. Serge Mol: Classical Weaponry of Japan: Special Weapons and Tactics of the Martial Arts. 2003. ISBN 9784770029416 Hozzáférés: 2018. máj. 2.  
  5. a b Kanzan Satō: 刀剣. 1983. ISBN 9780870115622 Hozzáférés: 2018. máj. 2.  
  6. Serge Mol: Classical Weaponry of Japan: Special Weapons and Tactics of the Martial Arts. 2003. ISBN 9784770029416 Hozzáférés: 2018. máj. 2.  
  7. Helen Hardacre – Adam Lewis Kern: New Directions in the Study of Meiji Japan. 1997. ISBN 9004107355 Hozzáférés: 2018. máj. 2.